A nap első fényei lágyan simítottak végig a tájon. Egy domb tetején álltam, a sűrű fű között, egy gyönyörű, aranysárga virágként. Szirmaim reggelre kinyíltak, még harmatosak voltak, mintha a fény felébresztett volna. A levegő friss volt, tele a Föld és a virágok illatával, ami körülölelt, és úgy éreztem, mintha az egész világot a tavasz varázsa járta volna át.
Egyszer csak léptek hangját hallottam, és egy férfi tűnt fel a réten. Magas volt, kék szemei a távoli égbolt minden árnyalatát visszatükrözték, mintha magában hordozná a természet csendes titkait. Ahogy közelebb ért, egy titkos, belső csend telepedett ránk. A szél lágyan simogatta a haját, és a nap fénye úgy ölelte körbe, mintha ő maga is a táj része lenne. Keze, mint egy gyengéd érintés, megérintette a szirmaimat, és éreztem, hogy valami különleges történik.
– Olyan szép vagy! – mondta, és a hangjában csodálat csendült. – Hazavigyelek? Leszakítsalak?
A kérdésben finom vágyakozás rejlett, de nem fájdalmas, inkább a szépség tiszta csodálata. Ujjai lágyan végigsimították a szirmaimat, mintha a harmat cseppjei közt keresnének valami titkot, amely csak az övé lehet. Illatom felerősödött, tele friss tavaszi fű, eső és a Föld melegével. Arcán elismerő mosoly jelent meg, mintha csak most értette volna meg, milyen csodálatos az élet minden apró része.
– Ha leszakítasz, nem halok meg. – szólaltam meg halkan, miközben ránéztem. – Az, amit adunk, örökre velünk marad. A varázsom itt hagyja nyomát, és a közösen megélt pillanatok időtlen emlékké válnak.
A férfi szemeiben megértés csillant, és elmosolyodott. Szavai lágyabbá váltak.
– Olyan szép vagy, és igazad van – mondta csendesen, miközben tovább simította a szirmaimat. – Az, amit adsz, örökre megmarad. És ha velem maradsz, adsz nekem. De ha itt maradsz, mások is gyönyörködhetnek benned.
A szél gyengéden megcirógatta a szirmaimat, mintha a pillanatot akarta volna megpecsételni. Éreztem, hogy valami varázslatos történik közöttünk. Az érintése nemcsak a virágomat, hanem az egész lényemet megérintette. Miért ne lehetnénk mindannyian olyanok, mint a virágok? Miért ne adhatnánk szépséget és örömet egymásnak a magunk módján?
– Mi együtt éljük meg a szépséget, és mindig újra megújulunk. Hiszen a virágok nemcsak egyszer léteznek. Az öröm, amit megosztunk csodálatos, minden nap egy újjászületés – mondta.
És akkor megértettük: az, amit egymásnak adunk, nem múlik el. Nem számít, hogy egy virág a földön marad-e, vagy elviszik, mert a szépség, a pillanatok örökkévaló. Az öröm pillanatai amelyeket megosztunk, a legfontosabbak.
Ahogy ott álltunk, a nap fényei táncoltak körülöttünk. Éreztem, hogy nem veszítek el semmit, mert az, amit adok, örökre megmarad.
