Kedves Aurora!

Ma megálltam egy pillanatra. Csend lett bennem. Nem a világ csendje, hanem az a mély, belső nyugalom, amit csak akkor érzek, amikor végre hallom a saját lelkem hangját. Most hozzád szólok. Tehozzád – magamhoz.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Néha túlságosan sokat akarok adni, máskor meg csak csendben elbújnék. Olykor elfelejtem, hogy nem kell mindig megfelelnem. Nem kell mindig erősnek lennem. Hogy a szeretet nem teljesítmény. Hogy az anyaság nem verseny, a feleség szerepe nem kötelesség, hanem jelenlét. És az írás – az nem más, mint szívből fakadó igazság. Az enyém.

Itt ülök, egy csésze kávéval hajnalban, mikor a világ még alszik, de bennem már mocorog az álmodozás. Az éjszaka ír bennem – te jól tudod, mikor a toll megérinti a papírt, és a gondolat már nem csak gondolat, hanem életre kel. Mert én ilyen vagyok: éjszaka élek igazán. Amikor minden más elhallgat, én akkor szólalok meg.

Nem vagyok tökéletes anya – de négy léleknek vagyok az otthon, a biztonság, az ölelés. Nem vagyok hibátlan feleség – de a szívem mindig ott dobban, ahol az igazi szeretet lakik. És nem vagyok hibátlan ember sem – de érző, gondolkodó, fejlődő lélek vagyok.

Szeretem a tengerparti álmokat. Egy kis házat képzelek magam elé Olaszországban, ahol a reggelek fényesek, a délutánok lassúak, a naplemente pedig mindig elmond valamit. Mert ott is önmagam lennék – csak csendesebben.

Emlékeztetni akarlak, Aurora, hogy szerethető vagy. Úgy, ahogy vagy. A hibáiddal, a könnyeiddel, az álmaiddal, a verseiddel, a novelláiddal, a gondoskodásoddal, a nevetéseddel. Ember vagy ebben a világban, és ez önmagában is ajándék. Ne akarj több lenni – légy csak az, aki vagy.

Mert te tudsz szeretni. Mélyen, tisztán, ösztönösen. Az együttérzésed nem tanult dolog – az veled született. Ez vagy te. És ez elég. Ez gyönyörű.

Köszönöm, hogy vagy.

Szeretettel: Aurora

(Aurora Aurorának – aki néha elfelejti, mennyire különleges, de mindig emlékezni fog arra, hogy a szeretet az egyetlen, ami számít.)

Aurora Amelia Joplin

A képzeletbeli valóság

Eva csendben ült a festőállványa előtt. A szobában szelíden derengett a fény, mintha a levegő mozdulatlan lenne, nehogy megzavarja azt, ami ott születik – nem egyszerű kép, hanem egy másik világ.

Ecsetjének minden mozdulata emlékeket hordozott. Nem csupán színeket kevert, hanem érzéseket: fájdalmakat, amelyeket éveken át cipelt magában; pillanatokat, amelyeken csak a hite vitte keresztül; és vágyakat, amelyek olykor alig mertek megszólalni benne.

Eva nem mindig volt ilyen. Volt idő, mikor csak botladozott az életben. Az élet nem terített elé bársonyszőnyeget – inkább köveket szórt. Ritkán jött boldog pillanat, de amikor jött, akkor ragyogott benne, mint apró csillag egy sűrű éjszakában. És ő ezeket a csillagokat nem feledte el. Megőrizte őket, ahogy mások az emlékeket szokták.

A világ, amiben élt, sokszor rideg volt. Durva. Néha olyan érzése támadt, mintha nem is ide tartozna. Mintha eltévedt volna a Föld nevű bolygón, mintha idegenként járná a lépteit ebben a kemény világban.Ez nem volt számára Paradicsom. És mégis – itt kellett élnie.

A túléléshez nem volt elég a levegő vagy a kenyér. Szüksége volt valami többre. Valamire, ami túlemelte a valóságon. Így lett az írás és a festés az ő menedéke. Mikor ecsetet fogott, vagy mikor leírta azt, amit más talán ki sem tudna mondani – akkor átlépett. Egy másik világba, amit ő teremtett. Egy világba, ahol a szeretet nem feltételhez kötött, ahol az együttérzés nem ritka madár, ahol a csillagok közelebb voltak, mint a fájdalom.

És ezek a világok... ezek nem kitalációk voltak. Nem menekülések. Hanem hidak. Hidak a valóság és a lélek között. Amikor festett, nem csupán egy galaxis ívét rajzolta meg a vásznon – saját magát rakta össze minden egyes ecsetvonással. Vagy ha írt – akár verset, akár novellát –, akkor is önmagát építette és formálta.

A képe most is lüktetett előtte. Egy örvénylő univerzum, amely valójában ő maga volt. Fény és sötétség. Küzdelem és megértés. És benne – a hűséges hit, hogy van tovább. Hogy változni lehet. Hogy akkor is érdemes, ha minden összeomlani látszik.

Eva mosolygott. Nem azért, mert minden rendben volt – hanem mert tudta, hogy bármilyen is a világ odakint, az övé itt bent ragyogni fog. Mert ő már megtanulta: nem a valóság fogja formálni őt, hanem ő formálja a valóságot – színekkel, szavakkal, és a lelkéből születő versekkel és novellákkal.

Így az élete boldogabb lett, és már másokkal is megosztja, hogyan érte el. Lehet, hogy valakinek éppen szüksége van rá – és ezáltal már segített.

Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Szabad-e locsolni?

A reggel napsugarai gyöngéden simogatták a székely falut. A friss, tavaszi szél végigsuhant a tornácokon, meglebbentette a muskátlis ablakok csipkefüggönyeit, és megérintette a lányok ünneplőbe font haját. Ma különös fényben ragyogott minden.

Húsvét második napján az idő is ünneplőbe öltözött.

Rebeka a nagymama kézzel hímzett kötényét simította le ujjaival, miközben a fiatal lányok izgatottan sutyorogtak mellette. Tudták, hogy hamarosan megérkeznek a fiúk nevetve, verset szavalva, a vállukon hozott vödörrel, melyben a patak friss vize nem csupán hűsítő játék, de áldás is volt.

A kapu nyikordulva nyílt. A legények ott álltak kalapban, mellényben, mintha a múlt egy pillanatra újra élővé vált volna. Egyikük előrelépett, megemelte a hangját:

– Szép reggelt kívánok!

– Szabad-e locsolni?

A lányok kacagva bólintottak, és már zúdult is a víz, ívben, lendülettel, ahogy apáik tanították.

Az udvar megtelt kacagással, csuromvizes kötényekkel, piros arcokkal. A nevetés túlszárnyalta a csobbanások hangját. A kerítés mögül idős szomszédok figyelték őket mosolyogva, a múlt tükröződött a szemükben.

A nagymama is kilépett a tornácra, tenyerében pár tojás és egy sütemény. Nem szólt semmit, a mosolya mondott el mindent. Az emlékek tovább éltek. A hagyomány nem múlt el, csak átalakult, nevetéssé, vízcseppé, fonott hajtincsbe rejtett tiszteletté.

A víz elillant, de az illata ott maradt. Frissesség, újrakezdés, és összetartozásként. Mint a tavasz, a szeretet.

Egy kérdés megmaradt, amit évről évre újra feltesznek, s a válasz mindig csak egy lehet:

– Szabad.

Ültessünk szeretetet

A szeretet talán utat tör végül,

s a szívekben elcsitul a vész,

eltűnik éhség, háború és kín,

s az ember emberként él, nem rabszolgaként.

Mindenkit egyenlő jog illet meg –

bárhova is szülessen a földre le,

bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,

csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.

Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,

ki kenyér helyett félelmet eszik,

ne legyen kéz, mely más életet eltipor,

mert az erő nem adhat jogot bántani mást.

Dolgozzon mindenki méltósággal,

ne kényszerrel, hanem örömmel,

a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,

mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.

Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,

legyen béke, mit nem tör meg fegyver,

a világ legyen közös kert mindannyiunknak –

ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.

És ha egyszer majd kérdik tőlünk:

– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –

mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:

– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Kísértésből édes szerelem

A sziklák peremén ültek. A világ két végén.

Ő – öltönyben, komoran, a pokol tüzei mögött, csontvázak és elszenesedett virágok között.

Ő – fehér ruhában, angyalok oltalmában, virágok és fény ölelésében.

Kettejüket egyetlen végtelen tenger választotta el.

– Azt hittem, nem jössz el – szólalt meg Helmina halkan, tekintete a naplementébe veszett.

– Tudtam, hogy vársz rám – felelte Azarel, hangjában ott bujkált valami lágy, valami tilos.

A tenger alattuk hömpölygött, mintha két világ határa lenne. Az angyalok csendben figyeltek, a démonok már morajlottak. A kísértés édesen és veszélyesen lüktetett a levegőben.

– Itt nem lehetünk együtt – suttogta Helmina.

– Ott sem – mutatott maga mögé Azarel –, ahol én élek.

– Akkor miért vagy mégis itt?

Azarel közelebb hajolt a szakadék pereméhez.

– Mert minden nap rólad álmodom. És az álom édesebb, mint bármelyik bűn. És bűnösebb, mint bármelyik vágy.

Helmina szíve megdobbant. A ruháján megcsillant a nap utolsó sugara.

– Ha átléped ezt a határt… nem lesz visszaút – mondta, de hangjában nem volt több tiltás, csak félelem.

– Ha nem lépem át, belehalok – felelte Azarel, és felállt. Lépett egyet előre, majd megállt a mélység peremén. – Csak mondd, hogy van esély. Egy ölelés. Egy csók. Egy pillanat.

Helmina szemébe könny szökött. Megfordult, ránézett, és szavak nélkül nyújtotta a kezét.

A tenger alant felmorajlott. A démonok hátráltak, az angyalok arcán mosoly jelent meg.

Azarel elrugaszkodott.

És a pillanat, amely a bukást ígérte, lebegéssé változott. Szél kapta fel, és a szeretet ereje vitte át.

Amikor elérte Helminát, karjai szorosan köré fonódtak. Az első csók édes volt, mint a méz, és forró, mint a pokol lángjai. A nő ruhája alá a tűz és a fény keveredett, míg az övé alá a hűs fényesség. Az ellentétek nem kioltották, hanem egymásba olvasztották őket.

A két világ határán, a felhők fölött, ahol nincs törvény, csak vágy – ott született meg az édes szerelem.

És a kísértés nem bűn lett, hanem áldás.

Húsvéti versike

Nyuszi ül a fűben, füle égbe rezzen,

szeme csillog, mint a hajnal harmatcseppje menten.

Színes tojások körbe, mindegyik kis kincs,

mesét súg a szélbe, ahogy illatot hint.

Lányommal együtt hajnalhasadáskor,

kezünkben ecsettel, festettünk örömmel,

Pöttyös lett a piros, virágos piros,

sárga zöld és kék, a boldogság a miénk.

Elbújtak a fűben, bokor alján sorban,

a locsolók várják, hogy gyorsan megtalálják.

Nekünk ez varázslat, nem múló öröm,

évről évre újra, mosollyal köszön.

Nyuszi tovább szökken, integet felénk,

Hagyományt őrizzük, s ez csoda – a miénk.

Fű, virág és reggel, festékillat száll,

s egy piros tojásban a húsvét szelleme tova száll.

Fénypaplan

Ha fáj a testem, csendben vár,

egy láthatatlan kéz betakar.

Csak ott van velem, és mint

fénypaplan, átölel.

Pihenj most, kedves, ne félj,

a reggel minden sebet enyhén

simogat majd, mint puha szél –

s újra hinni tanít a fény.

Áprilisi hajnal

Egyedül ülök a hűvös hajnali áprilisi levegőben, és hallgatom a csendet. Egyedül, mégis mintha minden egyes pillanata teljes lenne. A világ halk morajlása messze van, és a levegő friss, mintha egy új kezdetet hozna magával. Csak egy énekesmadár énekel nekem boldogan. Nem látom őt, hiszen sötét van. Érzem és hallom. Ahogy belélegzem a friss levegőt úgy érzem, hogy minden feszültség, ami eddig bennem volt, lassan eltávozik. A gondolatok egyre kevésbé zűrzavarosak, mintha minden súlyos érzés egy kicsit könnyebbé válna. A fájdalom is enyhül, egy pillanatra mintha eltűnne.

A testem, amelyet az élet sokszor megterhelt, most megpihenhet. Az éjszaka hűvös simogatása olyan, mint egy megértő kéz, amely törődik velem. Ahogy elmerülök az ábrándozásban, érzem, hogy nemcsak a külvilág, hanem a lelkem is megnyugszik. Minden visszavonul, csak én vagyok és a csend. A belsőmben, amit most felfedezek, minden egyes lélegzetvétellel tisztábbá válik. Az áprilisi levegő hozza a nyugalmat, és én, közben figyelem, ahogy a feszültség lassan eltűnik.

Minden érzés, minden gondolat, amit most átérzek, a valóságom, a lényem része. És ebben a csendes pillanatban végre ráébredek, hogy a legfontosabb az: hogy mindig önmagam legyek.

Rózsa illat

Vágyak rózsamezőin lépkedek,

vörös bársony ösvény simogatja léptem.

Álmomban illatok karolnak át,

s minden szirom sóhajaimat rejti.

Vágyom valakire, ki észrevesz –

nem csupán a testben,

hanem lélekrezdülésben,

sóhajban, illatban, csendemben.

Én legyek számára a Nap,

ki reggel lágyan ébreszti,

s az éji Hold,

ki csókkal takarja be álmát.

Legyek a párnája, a menedéke,

a tűz, mi fellobbantja – s Ő a víz,

mely a tüzet kioltja.

Legyek az eső, mi fájdalmát lemossa,

s a mosoly, mit újra arcára csalok.

Szeressen...

egyszerűen, őszintén –

legyek a királynője, ő az én királyom.

Szeressen...

s én is őt, mély szenvedéllyel,

szívem tiszta tüzével.

Most itt vagyok, a kert közepén,

s minden rózsa én vagyok.

Vágyaim halk neszben nyílnak,

s illatukkal a végtelenbe szállnak.

Nyitott könyv (a Költészet Napjára Április 11)

Nyitott könyv vagyok — érzékeny poéta,

sorok közt rejlik szívem rezdülése.

A szeretetről írok, nem is tudnék másról,

hisz minden versem halk vallomásról szól.

Nem keresek tapsot, nem vágyom címekre,

csak adni szeretnék — lelkemből, csendesen.

Talán valaki majd elidőz egy sorban,

s meglátja benne a szívem fényét, szavaim őszinteségét.

Írás közben hazatalál a lelkem —

egy ismeretlen szívre mosolyog halkan.

Ha csak egy sorban otthonra lel valaki,

már tudhatja: nincs egyedül.

Tavaszi reggel ölelése

A madarak hangja édesen cseng,

mint Földanya lágy mosolya a hajnal ködében,

amelyet a levegő friss illata kísér,

mintha az ébredő Föld egy gyönyörű világot kínálna.

A nap első fénye alig érint,

de már hív – suttogva, szelíden.

A fű mélyzöld palástként borul a Földre,

és friss, földes illata belengi a levegőt,

mintha minden fűszál egy-egy gondolat lenne,

amit a Föld oly régóta őriz.

A fák rügyeikkel díszítik az ágakat,

és a levelek nedves, friss illata szinte tapintható.

A virágok, mint egy buja kert,

édes, érett nektárjukat kínálják a méheknek,

míg az erdő, a Föld és a levegő összhangja

megannyi édes illatot lehel a világra,

mintha minden levegővétel a szeretetről dalolna.

A méhek szárnyai aranysugárként,

zümmögnek, miközben a virágok remegnek.

A levegőben szivárványos, édes illatok keringenek,

és minden újraszületne a pillanatban.

Hív a tavasz – simogató fuvallatként, amely a szívemet megérinti,

és bennem pulzál az élet:

őrült vágyakozás, hogy önmagam legyek,

hogy átérezzem a Föld csodáját,

és éljem meg a tavasz minden pillanatát.

Szív szava

Ott bent tudom,

bármi is van kint,

akkor is élek,

a szív szava int.

Hiszem: elérem,

mit álmod a lét,

mert bennem az élet,

s a csend is beszél.

Újra itthon, újra tavasz

A tavaszi levegő illata még szinte szűz volt – friss, harmatos, tele új ígéretekkel. A rózsaszín virágok kinyíltak, mintha csak őket várták volna. A ház tetején, a vén cserepek között ott állt a fészek, és benne újra egymás mellett a szerelmes gólyapár.

Megérkeztek. Hosszú volt az út – ezer mérföldnyi emlék, fáradt szárnycsapások, viharok és csillagfények vezették őket haza. De most már itt vannak. Egymás mellett álltak újra, a szél lágyan borzolgatta fekete-fehér tollukat, a napfény pedig piros csőrükön csillant meg.

Nem kellett szólniuk. A minden beszélt helyettük – a virágzó bokrok, a melegedő égbolt, a fészek, mely régi történetúket őrzi: a szerelmük történetét.

A tavasz velük kezdődött. És úgy bújtak össze a tetőn mint első alkalommal : szerelmesen.

Ártatlan

Nevet a világ, ha ő nevet,

tiszta hangján átsüt a szeretet.

Nem tud még semmit a bánatról,

csak él – ártatlan, pici lényként.

Szemeiben nincs múlt, se félelem,

csak jelen van – végtelenül őszintén,

Egy kacaj – s eltűnik minden, mi sötét,

egy apró kézben ott a szeretet, a fény.

Szívéből szól a létezés dala,

hiszen ő maga egy kis csoda.

Nincs még álarc, nincs még határ,

csak tiszta fény és gyermeki kacaj.

Ő az, aki még emlékeztet:

hogy mi is voltunk ilyenek.

És talán, ha figyelünk csendben,

újjászületünk a mosolyában – menten.

Harmatcseppek

Reggeli édes ébredés,

harmatos kis cseppként csendes,

fürdik a fény mind édesen

virágokon újra remél.

Napfény csókja most reád száll,

egy szív, mi szirmaidban él,

te őrzöd, míg a virág él -

lélek nem marad magánál.

Három virág összebújás,

a csend ölel, a szél beszél,

egy rég vágyott, tiszta remény

hajol feléd, mint vallomás.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

A jövő hagyománya

A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.

A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.

A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.

Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.

A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.

A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.

Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.