A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. május 1., csütörtök

Váratlan szerelem 1. rész A festő csókja



Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.
A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.
Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.
Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.
A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.
– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.
Bonnie elmosolyodott.
– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.
– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?
– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.
Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.
Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.
Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.
A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.
– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.
Bonnie nevetve rázta meg a fejét.
– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!
– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.
Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.
Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.
– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.
Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.
Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.
– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.
– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.
Bonnie bólintott.
– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.
– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.
– Talán igen – suttogta Bonnie.
A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.
Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.
– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.
Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.
– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.
És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.
A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.
Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.
Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:
– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...
Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:
– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...
Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.
– Most mennem kell – mondta halkan.
Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:
– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…
Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:
– Én is.
Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.

Hangtalan lélek



Ma sok könnyem hullt,
nemcsak a lelkemből –
a testem is reszketve sírt,
mintha sejtszinten fáradt volna el
az élni akarás.
Olykor túl nehéz ez az élet.
Napok, évek súlya
halk szilánkokként
nyomja szívem,
s ma…
ma valami végképp összetört bennem.
Mindig csak adok.
Halk jelenléttel,
őszinte figyelemmel,
szeretettel,
nem kérek cserébe semmit.
Csak adok.
De nem értenek meg.
Mintha idegen nyelven szólna
a lelkem hangja.
Más vagyok.
Nem harsány, olyan egyszerű
mély – és tiszta.
És ma...
egy pillanatra meghaltam.
Nem csak képletesen.
A testem is megérezte a törést.
Egy ütem kimaradt,
egy lélegzet megakadt.
Mintha megálltam volna
kint és bent is.
Mégis itt maradtam.
Mégis adok.
Mégis szeretek.
Mert ez vagyok.
Akkor is, ha senki nem lát igazán,
és senki nem hallja,
mert kiáltásom néma
és hangtalan.

2025. április 30., szerda

A szeretet virága


 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.
Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.
– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.
Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.
Tomika ekkor megszólalt, halkan:
– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.
Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:
– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.
És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Mágnes vagyok





Szavaim nem csupán hangok,
hanem fénycsóvák,
melyek a bensőmből indulnak,
mint titkos források,
a reggel csendjében.

Lüktet bennem valami ősi,
erő, mi nem rombol,
hanem emel,
mint ölelő karok
az első napsugárban.

Fények sodródnak körém –
lágyan, biztosan,
mintha a világ is tudná,
hogy bennem most
valami megszületik.

Mágnes vagyok,
vonzom, ami igaz,
ami tiszta,
ami már régóta úton van felém,
és most végre elér.

2025. április 29., kedd

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /


Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 


A természet lágy ölén





Ahogy sétálok, a fű egyre inkább körülölel, mintha mindent átölelne, amit csak érintek. A lábaim könnyedén simítanak végig a puha szálakon, és minden egyes lépésnél mintha egy új világ nyílna meg előttem. Az apró fűszálak éintese olyan, mintha én is része lennék annak, ami magával ragad. Minden egyes mozdulat teljessé teszi az érzést – az érintésük finom, mégis mély, ahogy az ég és a Föld közötti határvonalat megérzem a talpam alatt.

A mezítláb járásban van valami különleges, valami, ami megnyitja az érzékeimet. A hűvös fű és a meleg Föld váltakozása megnyugtatja a lelkem. Ahogy haladok előre, a nap melege finoman megérinti a bőrömet, és a fű minden egyes érintésével egyre inkább összhangba kerülök a tájjal, mintha a mindez csak értem létezne, hogy megtaláljam benne a nyugalmat. Az út, amit bejárok, nemcsak a lábaimat, hanem a lelkemet is gyógyítja, és minden lépés csak ad, boldogságot.

A fű érintése egy másik világba repít, egy világba, ahol gyermekkorom boldog pillanatai élnek. Emlékszem, hogyan futottunk a fűben. A nevetésünk visszhangzott, miközben birkóztunk, és újabb kacagást hozott. Mi, mezítláb, nem éreztük mást, csak örömet, a szabadságot. A fű puhasága mintha körülölelt volna minket, és minden boldogsága ott, abban a pillanatban élt. A fű illata, a bőrünkön az édes nyári meleg, mindez csodás volt. Ahogy most a fű alatt lépkedek, mintha újra ott lennék, abban a gyermeki könnyedségben, ahol az idő örökre megállt.


2025. április 26., szombat

Átálmodtam magam ( magyarul)



Nem ebbe a világba való vagyok.
Megpróbáltam maradni,
szelíden, hangtalanul,
de a szomorúság mindig előbb ébredt,
mint a reggeli fény.
A semmim sem maradt –
csak az, amit mögötte találtam:
az elvágyódás.
Itt a Földön csak pillanatokra jó,
mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.
A test elfáradt,
a lélek fázik ebben a durva világban.
Nem haragszom, nem kérem többé.
Csak látom,
hogy más rezgésen vagyok.
Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,
ahol nincs több fájdalom.
Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,
és a víz alatt nem fulladok,
csak ringatózom, mint aki hazaért.
Nem vagyok itt már egészen.
A szemem még nyitva,
de belül… már ott járok.
Ott, ahol a fény hív,
nem harsányan –
csak úgy, mintha mindig is tudta volna:
egyszer majd visszatalálok.
Ha keresnél, ne kiálts.
Csak hunyd le a szemed,
és engedd meg magadnak,
hogy álmodj.
Ott leszek.
Csendben. Létben, szabadon.
Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó



Néha pillangóvá válok hajnalokon,
színes szárnyam kristályfényben ragyog,
minden rezdülésem táncolva száll,
a földet érintve, mint apró csillagfény,
Szeretetként hullik, mindenhova száll,
lágyan simítva minden fájó sebet átjár.
Én vagyok a változás tündéri szellője,
hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.
S ha megérzed szárnyam lágy érintését,
tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.
Így szállok tovább, halkan, csendesen,
csillagport hagyva, mosolyod szélén.
S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,
mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away



I don’t belong to this world.
I tried to stay,
gently, silently,
but sadness always woke up first,
before the morning light.
I have nothing left –
only what I found behind it:
the longing.
Here on Earth, it’s good only for moments,
like a soft sigh carried away by the wind.
The body is tired,
the soul shivers in this harsh world.
I’m not angry, I ask no more.
I just see
that I’m on a different vibration.
I dreamed myself away to a beautiful place,
where there’s no more pain.
Where the light doesn’t harm, only embraces,
and under the water, I don’t drown,
I only sway, like one who has come home.
I’m not quite here anymore.
My eyes are still open,
but inside… I’m already there.
There, where the light calls,
not loudly –
just as if it always knew:
one day, I’ll find my way back.
If you search for me, don’t call out.
Just close your eyes,
and let yourself dream.
I’ll be there.
Silently. In being, free.
Truly in the light, once again, me.

A Csend Ajtaja



Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,
Mi kinyílik, s lehetőséget ad,
Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,
Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.
Nem zörög, nem zaklatja a lelket,
Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,
Minden szó, mi nem mondatik ki,
A csendben él, benned élő válasz.
Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,
A világ zaja elhalkuljon,
Mert a válasz ott rejlik benned,
A csendben, mi figyelve elérhető.

2025. április 24., csütörtök

Levendula lány




Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.
Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.
A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.
Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.
Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.
Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.
De a mező nem felejtett.
És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.
Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.
– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?
Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.
– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.
– Már nem sétál itt?
– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.
A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:
– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.
Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.
– Akkor te is emlékező leszel, mint én.
És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.
Mert tudták.
A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Otthonom a Föld



Az ég kék kendőjébe burkolózva
mosolyog rám a Föld, az otthonom.
Lélegző csoda, zöldellő csillag,
mely szívem alatt ringatózik csendben.
A reggel virágként bontja ki fényét,
a fák karjai az ég felé nyúlnak,
mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,
s lombjukban dalra kel a szél.
A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,
mint ősöreg mesék suttogása,
bölcsességet rejt minden neszben,
s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –
megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.
Az óceán szívverése a partokat öleli,
mint hű szerető, ki mindig visszatér.
A természet kincs – nem arany, nem ékkő,
hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.
Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,
mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –
ő maga az Élet szövete,
mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Ha fülemüle lennék




(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Ha fülemüle lennék az éj selymén,
dalommal csókolnám meg a reményt.
Repülnék szabadon, csillagfény alatt,
ahol a csend is szíveket fakaszt.

Lennék a dallam, ha hallgatnád,
sóhajodba szőném az álmok szárnyát.
Repülnék hozzád, ha hívnál még,
egy szelíd szívverés rejtekén.

Igaz szerelem





Létezik- e szerelem, hol nemcsak a test szól,
de a lélek is egymásra talál,
ahol két szív, mint puzzle darabjai,
egy érintésben válik teljessé – s ez már
nem kérdés, nem kétely, csak bizonyosság.
Ahol a csend is beszél,
egy pillantás mindent elmond,
tudod, mit kell adni, vagy épp
mit nem szabad… és mégis: szabadon.
Ahol nem kell játszmákat tanulni,
mert minden mozdulat egy őszinte vallomás.
Ahol az együttlét
nemcsak testek násza,
hanem lélekutazás,
egy csókban születő,
soha el nem múló varázs.
S ha múlik is az idő –
érintése marad, mint az első napon,
mintha akkor ismerném meg újra,
és mégis… elvarázsol újra és újra.
Mert vannak szerelmek,
melyek nem tanulhatók,
csak felfedezhetők,
mint az eget tükröző tó –
és ha egyszer belenézel,
tudod: ő a te otthonod.
És ha megtalálod őt – nem kérdés többé:
igen, létezik igaz szerelem.

2025. április 23., szerda

Az Öreg zongora



A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.
– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.
– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!
Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.
– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?
Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.
– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.
Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.
Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.
– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...
A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.
Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.
Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.
– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.
És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.
Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:
– A zene… mindig hazatalál.