Álomölelés

Magányosan mit tehetek?

Megálmodom a szépeket,

mint holdfény csókolja a tavat,

s a csendben fényruhát ad.

Ha fáj és szomorú a lelkem,

elképzelem a boldog percet.

Mint napsugár az esőcseppet,

melegséggel tölti meg szívemet.

Ha ölelésre vágyom nagyon,

álmodozom, s magam átkarolom,

mint a fa óvón, gyengén, lágyan,

s ágaival vigaszt nyújt a vágyban.

Álmodozom – ezt senki el nem veszi,

titkos kertem a fény magját rejti.

Talán az Univerzum is meghallja

szívem halk énekét.

S eljön a perc, mikor testet ölt az álom,

valóság lesz minden, mire vágyom.

Nem csupán emlék, nem csupán árny,

hanem ragyogó, élő valóság.

Az ősz első fénye

Elmúlt egy nyár,

túl forró volt már,

izzó parazsat lehelt

a Nap a tájra,

de a hajnalok –

mint titkos menedékek –

halk szellőben fürösztöttek.

Tücskök hegedűje kísérte

a virágok mézillatú sóhaját,

s a csillagok tánca,

a Hold fátylas,

titokzatos ragyogása

nyugtatott,

mikor a nappal perzselt.

Most itt vagy, szeptember,

az ősz első szívdobbanása,

színes elmúlás

és csendes elengedés

gyönyörű, szelíd arca.

Esőillattal jössz,

lágy cseppekkel fested

az ébredő földet,

s falevelek táncolnak a szélben,

mintha mindegyik

egy búcsúzó üzenet volna a nyártól –

a fák színes levelei

még egyszer felnevetnek,

mielőtt az álomba merülnek.

Szeretem ezt a békét,

e lassú, aranyló leheletet,

mikor minden pihenni készül,

mikor a világ halkan mondja:

Köszönöm, hogy voltál, nyár –

de most jöjj, szeptember,

színezd át a lelkemet

csendben, szelíd fényekkel.

Lyra és a fény köve

Egy apró völgyben élt Lyra, aki minden reggel a patakhoz sétált, hogy hallja a víz titkos dallamait. Egy nap egy fénylő kövecskét talált, ami melegséget árasztott. A kövecske vezette őt egy eldugott tisztásra, ahol a szél simogatta, és egy aranyló könyvet talált, tele történetekkel, amelyekben a bánat mindig gyengéd örömbe fordult.

Lyra rájött, hogy a kövecske emlékezteti: még a nehéz pillanatokban is van egy hely a szívnek, ahol nyugodtan pihenhet. Ahogy a patak partján ült, hallgatta a víz csobogását, és lassan érezte, hogy a fájdalom elcsendesül, mintha a természet ölelte volna át.

Saját hajnalom

A köd még mélyen aludt a fák között, mikor megérkeztem a régi hídhoz. Mindig itt találtam meg a hajnal első szavait, de ma… ma valami más vibrált a levegőben. Szívem gyorsabban vert, miközben a lábam automatikusan a híd felé indult.

– Mit rejtesz ma nekem?– suttogtam a hajnali fénynek, és közben éreztem, hogy a hangom mintha a saját bizonytalanságaimat is simogatná.

A szél lágyan válaszolt, nem szavakkal, hanem illattal – a jázmin és a harmat illata keveredett a szélben, mintha emlékeztetne: az út előtted tiszta, csak merj rá lépni. Éreztem, hogy minden lépésem magamból fakad, minden mozdulatom saját döntésem.

Ráléptem a hídra, szívemben egyszerre volt félelem és várakozás. Ahogy a túloldalon felnéztem, ott állt valaki. Nem szólt, csak mosolygott. És abban a pillanatban, a tekintetében, láttam mindent, amit kerestem – a válaszokat, a csendet, a békét, és önmagam egy darabját, amelyet oly régóta kerestem.

A hajnal lassan nappallá vált, de az érzés – hogy megtaláltam – örökre velem maradt. Éreztem, hogy a fény nemcsak kívül, hanem belül is megérintett, és innentől minden lélegzetvételben ott él az a csendes, biztos tudás: én vagyok a saját hajnalom.

Árnyék és csoda

Az édesanya este a konyhában főzte a tejbegrízt. A lábasból finom gőz szállt fel, a sarokban álló biciklipumpa pedig hirtelen megmozdult mintha életre kelt volna.

A kisbaba türelmesen ült az etetőszékben, amikor a pumpa koppanása megtörte a csendet. Egy sötét árnyék hömpölygött be a konyhába, és a levegő hideggé vált. A kisbaba sírni kezdett, az édesanya összerezzent.

Ekkor a pumpa fényes angyallá változott, ragyogó testét aranyló fény ölelte körül. Szárnyaival elűzte az árnyat, minden sötét sarokban csillagok kezdtek el pislákolni, és melegséget árasztottak. A családot átölelte, majd lassan eltűnt a fény, de a konyhában továbbra is ott ragyogott a szeretet.

Őszi séta

Fúj a szél, tisztít,

táncolnak szívembe falevelek –

suttogó üzenetek a levegőben.

A Nap színe halványul,

aranyhíd húzódik az Ég és a Föld között.

Sétálok,

melege lágyan ölel,

mint emlékek selymes szárnyai,

simogat – bársonyos, kellemes.

Eszembe jut:

gyermekként ősszel sétáltam,

a Föld illata és az avar suttogása

mesélte az erdő rejtett kincseit.

Gondtalan, őszinte, tiszta voltam –

a fák lombjai, mint régi barátok,

mosolyogtak rám a szél táncában.

Faleveleket gyűjtöttem,

könyvekben préseltem –

mindegyik apró csoda volt,

illatuk a Föld és a fák emlékeinek hordozója.

Boldog voltam, ha egy gyönyörűt találtam,

mint aki a Földtől ajándékot kapott,

és a szívem fénylő csillaggá változott.

Ennyi is elég volt –

egy falevél,

hogy öröm legyen bennem.

Jó érzés felidézni a gyermeki létet,

mely ártatlan, őszinte,

mint az erdő rejtett kincsei,

mint a természet ölelő karjai.

Beomlott szentély

Vannak napok

Melyek oly nehezek,

mintha kövek zúdulnának rám

emlékeim hegyeiről.

Fáj a test, lüktet a fájdalom,

mint rozsdás harang kongása,

s én kint ülök a sötét éjben,

hol tücskök apró lantokon zenélnek.

Várok, hogy könnyebb legyen,

könnyeim, mint harmatcseppek,

lassan felszáradnak a hajnal szélén.

Talán álomra hajthatom fejem,

hol csillagokból szőtt takaró

ringatja fáradt lelkem.

Ez az egyedüli csendes szenvedés,

mit az évek sora reám mért.

A test a templomom,

mely sajnos sok év alatt beomlott,

mint kőből rakott szentély,

melyet az idő erdői benőttek.

Gyógyítani lassan tudom,

egyedül nehéz a dolgom.

Az éj leple alatt testemnek suttogom:

„Gyógyulj, mert szeretlek nagyon,

s talán egyszer újra felépítelek

a hajnal fényeiből.”