Égi háború

Az ég sötét vászna reszket,

Villámok cikáznak, fénylő kardként.

Dörgés dübörög, mint harci dobok hangja,

A szél üvölt, a felhők rohamoznak.

Minden csapás feszültséggel telik,

Mint parázsló szikrák az égi csatában.

A fény villódzik, a sötét hullámzik,

A természet ereje nem kér bocsánatot.

A harag elül, csend lassan születik,

Villám nyoma szikrázik a lélekben.

Égi háború végre elcsitul,

Sötét és fény szívünkben táncol, lobog.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Oltalom angyala

Ha könnyeid az éjben csendben potyognak,

Az angyalok akkor is mindig ott vannak.

Oltalmaznak, lágyan, szelíden védenek,

Ha mindezt te nem is érzed, ők akkor is szeretnek.

Árasztják rád fényük tiszta ragyogását,

Szárnyukkal átölelve, figyelmesen őriznek.

Suttogják halkan a tiszta, szent szavakat:

Nyisd ki a szíved, s az majd utat mutat.

Ha éj borul rád, s álmod vigyázza csend,

Halkan kísérnek, csendesen vezetnek.

Fényük, mint hajnal, ha sötétben jársz,

Reménnyel vezet, hogy mindig hazatalálj.

Ha utad homály fedi, s félelem kísér,

Az oltalom szárnya mindig hazakísér.

S mikor szíved újra bátran dobban,

Angyalok mosolyognak rád boldogan.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Örök… a Szó

Megmarad a levegőben,

ahogy elhalkul az este,

súlya van, láthatatlan erő,

mely átível időn és emléken.

Örök, mert nem oldja fel a csend,

visszacseng még azután is,

hogy ajkak rég elnémultak,

szívekben dobol tovább.

Ki nem mondott szó — rejtett szikra,

kimondott — láng, amely világít,

és mindkettő hordozza ugyanazt:

a teremtés titkos ízét.

Mert a Szó nem pusztán hang,

hanem híd, erő, kezdet és vég,

s mikor elhangzik, benned marad,

örök nyomként — visszacsengve.

De van a Szónak arca is,

melyet soha nem látott ember,

lélegzik, mikor megszületik,

és pillanatokkal később

már saját emléke lesz.

A Szó önmagát teremti:

nem volt, és egyszerre van,

ahogy kibomlik, titkos szárnya nő,

s a kimondás pillanatában

kiesik az idő markából.

Ezért minden Szó — új világegyetem,

amely egyetlen hangra nyílik meg,

s ha elnémul, nem tűnik el,

csak átöltözik: fényből árnyék,

árnyékból fény lesz újra.

A szeretetből kimondott Szó

a szívbe hatol, teremtő erővel bír,

és ott, ahol elhangzik, nyomot hagy:

örök emléket ír.

Álomölelés

Magányosan mit tehetek?

Megálmodom a szépeket,

mint holdfény csókolja a tavat,

s a csendben fényruhát ad.

Ha fáj és szomorú a lelkem,

elképzelem a boldog percet.

Mint napsugár az esőcseppet,

melegséggel tölti meg szívemet.

Ha ölelésre vágyom nagyon,

álmodozom, s magam átkarolom,

mint a fa óvón, gyengén, lágyan,

s ágaival vigaszt nyújt a vágyban.

Álmodozom – ezt senki el nem veszi,

titkos kertem a fény magját rejti.

Talán az Univerzum is meghallja

szívem halk énekét.

S eljön a perc, mikor testet ölt az álom,

valóság lesz minden, mire vágyom.

Nem csupán emlék, nem csupán árny,

hanem ragyogó, élő valóság.