Csak egy tánc

A homok puha, lábam alatt szétfolyik,

mintha a múlt simulna ki belőlem.

Sós szél cirógatja arcom,

hajamba túr, s a tenger illata

összekeveredik bőröd melegével.

Karodban tartasz, szorosan,

szíved dobbanása belesimul

mozdulataink ritmusába.

Nevetésed mélyről tör fel,

rezdül bennem,

mint hullám, amely újra és újra

visszatalál a partra.

Szemedben fény lobban,

fény, amit nem lehet kimondani,

csak inni belőle,

mint szomjas forrásból.

Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,

melegsége belém ívódik,

és minden porcikám tudja:

ez a szerelem.

Táncolunk.

Testünk összeér,

a homok langyosan meleg,

könnyűek vagyunk,

mintha nem tartana semmi,

csak a pillanat szárnyai.

Ujjad tenyerembe fonódik,

érzem,

soha többé nem engednél el.

Illatod körülölel,

mint láthatatlan kendő,

bőröd érintése végigsimít,

betölti vágyaimat.

És érzem,

kortalan a boldogság.

Nem években mérik,

hanem abban, ahogy átölelsz,

ahogy belém neveted

az örökboldogságot.

Ez vagyunk mi –

tánc, szív, szerelem,

a tenger morajlása,

és két ember,

akik mernek őszülő fejjel élni

a most szent pillanatában.

Őszi gesztenyedal

Lehull a levél, zizeg az avar,

gesztenye koppan, gurul, ahogy akar.

Barna kabátja fényesen csillan,

gyermekkezek közt gurul gyorsan.

Kosárba gyűlnek a kincsek szépen,

játék születik kicsi kezecskékben.

Ősz ajándéka: öröm, derű,

kosárnyi csoda — szívükbe kerül

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Színes elmúlás

Az erdő mélyén áll egy ág,

rajta a színek mindensége.

Arany, vörös, kék, lila –

mint az évszakok, mint az évek,

mint a szívben őrzött emlékek.

Minden levél más történet,

más arc: tél, tavasz, nyár és ősz.

Az élet így adja magát –

nem kér engedélyt,

csak kibomlik, ragyog, majd lehull.

A Föld alá simulva is él tovább,

a humuszban lüktet a jövő.

Elmúlás? Nem.

Csak átalakulás,

ahol minden szín visszatér

a következő évszakban.

Mert nincs vég, csak körforgás,

s a körben ott a tanítás:

hogy minden, amit elveszítünk,

valami másban születik újra.

S mikor lehullnak, én is velük hullok,

emlékeim színekben szóródnak szét.

A Föld magába issza mind, ami voltam,

s a Föld mélyéből emelkedem újra.

Jelen álma a jövőről

Képzeletben már ott élek: a tó tükrén ringó fény ébreszt, a hold csöndben elsiklik, s a hegyek fölött lassan megszületik a hajnal.

A víz selymes simaságán az idő is megállni látszik, mintha minden perc ajándék volna.

A ház ablakaiban pislákol a fény, s a csend betakar, mint egy puha takaró.

Itt nincs rohanás, nincs zaj, csak a természet ritmusa, amelyhez a szív is igazodik.

Az erdő sóhaja, a tó halk nesze, a hegyek ősi hallgatása egyszerre ad erőt és békét.

Ez az a hely, ahol az ember újra megtanul hallgatni – nem a külvilágra, hanem a lélek saját szavára.

Ez az én álmom – hosszú évek óta hordozom magamban.

Egy otthon, ahol a nyugalom nem múló pillanat, hanem mindennap jelen van.

A jelen vágyából születik a jövő, és tudom: egyszer hazatalálok ide.

Fekete és fehér

Fekete árnyban farkas szíve lüktet,

fehérben angyal könnye pereg csöndben.

Két arc fonódik: múlt és a jövő,

tűz-láng szemekben egyetlen idő.

Bennünk a város, füstje és fénye,

erdők vad csendje, ősi reménye.

Könnyekből születik tiszta világ,

szív mély sötétjén éled a világ.

Ha ketté szakadna minden határ,

egy láng marad, mi feltár minden mást.

Fekete s fehér: bennem ölel,

s a jelenben élek én tovább.

Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.