Váratlan szerelem 6. Fejezet: Leonardo szerelmet vall

 

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.

Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:

– Szia, Bonnie!

– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.

– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.

Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.

– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül voltam. Féltem, hogy elrontom. Minden annyira összekuszálódott.

– És miért nem mondtad, hogy gyermeket vársz tőlem? – Leonardo hangja most már erősebb volt, mint előzőleg. A kérdés nem csupán a szavak szintjén, hanem valami mélyebb fájdalomban is megmutatkozott. – Miért nem mondtad?

Bonnie ajkai megremegtek. Tudta, hogy el kell mondania az igazságot.

– Mert... úgy éreztem, hogy már túl késő, hogy talán már nem is akarnád tudni.

Leonardo szomorúan nézett rá, majd lassan elmosolyodott.

– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És a fiam... az én fiam a legnagyobb ajándék az életemben. Soha nem hagytalak volna el. Tiszta szívemből szerettelek. Ha tudtam volna, hogy babát vársz... Abban maradtunk, hogy írsz nekem. De egy levelet sem kaptam. Pedig minden nap vártam...

Soha nem tudtalak elfelejteni.

Ez a beszélgetés azonban nem maradt titokban. Matteo, aki épp véletlenül hallgatta meg a szülei beszélgetését, most először szembesült azzal, hogy milyen világban is élhetett volna. A férfi szavai mélyen beleégtek a lelkébe.

Később Leonardo és Matteo minden pillanatot együtt töltöttek, és a közöttük kialakuló kapcsolat szinte észrevétlenül, de mélyen formálódott. Bonnie figyelte őket, és miközben örült, hogy apa és fia egymásra találtak, egyre gyakrabban bámult ki az ablakon a hegyek felé. A múlt árnyéka nemcsak kopogtatott, hanem betört az ajtaján.

Este volt, mikor Bonnie egyedül ült a verandán. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek a sötétben. Hirtelen léptek zaja hallatszott. Felkapta a fejét. Leonardo volt az.

– Nem tudtam elaludni – mondta halkan, és leült mellé. – Csak rád gondoltam. Mindig rád gondolok.

Bonnie szíve megdobbant. A sötét, csendes éjjelben minden szó hangosabbnak tűnt, minden pillanat hosszabbnak. A férfi közelebb hajolt, mintha keresné a szavakat.

– Én még mindig szeretlek. Nem múlt el, Bonnie. Semmi nem múlt el bennem.

Bonnie nem felelt. A szíve zakatolt, a gondolatai kuszák voltak. Aleandro képe felvillant előtte – a férfi, aki mellette állt, aki nem kérdezett, csak ott volt mindig. De Leonardo szavai, a múlt illata, a közös titkok mind felerősödtek.

Leonardo még közelebb lépett. Egy lélegzetvételre voltak egymástól. Bonnie nem mozdult.

– Csak egy érintés, Bonnie – suttogta a férfi. – Hogy tudjam, nem álmodom.

Bonnie lehunyta a szemét. Érezte Leonardo kezét a sajátján, és hagyta, hogy az ujjai közé fonódjon. A csend súlyos volt, de most nem kellett több szó. Ez nem csók volt, nem vallomás, csak két szív pillanatnyi egymásba kapaszkodása. Törékeny volt, őszinte és veszélyes.

Aztán Bonnie lassan elhúzta a kezét.

– Nehéz – suttogta. – Aleandro is szeret. És én… nem tudom, mit érzek. A múlt feltört bennem, és te is… túlságosan közel vagy.

Leonardo bólintott. Nem erőltette tovább. Felállt, és ránézett szerelmes tekintettel, mely tele volt vággyal.

– Tudom, hogy nem kérek könnyűt. De én még mindig a tiéd vagyok. Akkor is, ha csak csendben, távolról.

Amikor Leonardo visszalépett a házba, Bonnie még sokáig ott ült a sötétben. Zavaros érzések kavarogtak benne: szerelem, bűntudat, vágy és félelem. Tudta, hogy a döntés, amit majd meg kell hoznia, egy egész életét átformálja.

Az esték csendje már nem volt olyan nyugodt, mint korábban. Bonnie egyre gyakrabban tévedt ki a verandára, kezében egy pohár borral, és a sötétségbe bámulva a szíve kusza ritmusát próbálta megérteni. Nem tudta, mit keres pontosan ebben a helyzetben – talán válaszokat, vagy csak a megerősítést, hogy még mindig képes érezni.

Egy napon, amikor a ház elcsendesedett, és Matteo Aleandróval töltötte a délutánt a városban, Bonnie elindult a régi szőlősorok közé.

Meglepetésére Leonardo is ott volt

félárnyékban, fehér inge gyűrötten simult izmos testén tekintete égetett.

– Úgy örülök, hogy látlak – mondta halkan, de hangja súlyosabb volt a levegőnél.

Bonnie megállt előtte, nézte a férfit, akinek arcvonásai évek alatt sem veszítettek erejükből. Megváltozott – de mégis ugyanolyan volt. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, két élet, két szív, két múlt.

– Nem tudtam! Minden érzés kusza bennem. Helyes-e ez... – válaszolta végül. – A szívem nem kérdezett, válaszokat vár...

Leonardo egy lépést tett felé. Bonnie megérezte az illatát, az ismerős melegséget, amit annyi év alatt sem feledett.

– Szeretlek, Bonnie – mondta ki úgy, mintha minden korábbi hallgatás feloldódott volna e három szóban. – Mindig is szerettelek. És igen, Aleandro is szeret téged. De én előbb szerettelek már. Csak elveszítettelek egy hosszú időre.

Bonnie szemei megteltek könnyekkel. A múlt sebei felszakadtak, de most elkezdtek gyógyulni. A nő megérintette Leonardo karját, ujjaival végigsiklott rajta.

– Nem tudom, mit érzek. Talán túl sokat. Talán épp ezért félek – suttogta.

Leonardo közelebb lépett, már alig maradt levegő köztük. Az ajkuk oly közel volt, a vágyak felerősödtek. Leonardo gyengéden közelebb húzta Bonniét, és lágyan megcsókolta. A régi érzések előtörtek. Bonnie visszacsókolt. Ugyanúgy, mint a régmúltban. Aztán gyorsan hátralépett.

– Mit tettem? Aleandrót elárultam.

Gyorsan visszasietett a házba.

Aleandro a teraszon várta. Arcáról a düh és féltékenység leolvasható volt.

– Merre jártál? – kérdezte idegesen Bonniét.

– Én csak sétáltam egyet – hetente zavartan.

– Valóban? És egyedül? Bonnie beszélnünk kell! – mondta mérgesen Aleandro.

Váratlan szerelem 1. rész A festő csókja

Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.

A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.

Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.

Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.

A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.

– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.

Bonnie elmosolyodott.

– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.

– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?

– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.

Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.

Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.

Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.

A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.

– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.

Bonnie nevetve rázta meg a fejét.

– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!

– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.

Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.

Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.

– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.

Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.

Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.

– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.

– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.

Bonnie bólintott.

– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.

– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.

– Talán igen – suttogta Bonnie.

A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.

Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.

– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.

Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.

– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.

Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.

És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.

A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.

Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.

Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:

– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...

Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:

– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...

Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.

– Most mennem kell – mondta halkan.

Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:

– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…

Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:

– Én is.

Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.

Toszkán reggel – 3. rész Tengerpart

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A kanyargós toszkán utakon haladtunk hazafelé az étteremből. Az autó lágyan siklott a csendes éjszakában, csak a motor mély duruzsolása hallatszott. A csillagok ragyogva néztek le ránk, a Hold sejtelmes fénye pedig aranyhidat vont az égen. A friss, hűvös esti szellő végigsimította az arcom, mint egy láthatatlan kéz.

Giovanni és én szótlanul ültünk egymás mellett, de a csend nem volt terhes. Inkább olyan volt, mint egy finoman szőtt takaró, amely körülölelt bennünket. Egy pillanatra oldalra pillantottam, és ő is felém fordult. A mélybarna szemei úgy csillogtak a sötétben, mintha magukba szívták volna az éjszaka titkait. Egyszerre mosolyogtunk, szavak nélkül is értve egymást.

Amikor megérkeztünk, Giovanni a maga természetes eleganciájával nyitotta ki előttem az autó ajtaját. Ahogy kiszálltam, a pillantása rajtam pihent, és a tekintete olyan melegséggel telt meg, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem szólt semmit, csak finoman magához húzott, és gyengéden átölelt. Éreztem a karjainak biztonságot adó szorítását, a testének melegét, és mielőtt még tudatosulhatott volna bennem a pillanat, az ajkai újra az enyémre találtak.

A csókja puha és lassú volt, mintha felfedezne, mintha meg akarná érteni, ki vagyok, milyen íze van a vágyamnak. Egy pillanatig hezitáltam, majd ösztönösen viszonoztam az érintését. A testem minden porcikája reagált rá – a bőröm bizsergett, a gyomromban apró remegések futottak végig.

Amikor végül elváltunk egymástól, az arca még mindig közel volt az enyémhez.

– Viola… – suttogta halkan. – Nem találom a szavakat. Olyan furcsa… Zavart vagyok a jelenlétedben. Elvarázsolsz, pedig alig ismerlek.

A szavai megérintettek.

– Ugyanezt érzem – válaszoltam őszintén. – Mintha régről ismernénk egymást. Mintha tudnád, ki vagyok. Ismerem az érintésed, a csókodat, mintha már részemmé vált volna.

Tudtam, hogy most nem szabad túlságosan elmerülnöm ebben a pillanatban. Túlságosan friss volt, túlságosan új.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam halkan, mert éreztem, hogy ha még egy percig az ölelésében maradok, nem tudok ellenállni a vágynak, amely egyre inkább magával ragadott.

Giovanni egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.

– Igen. Jobb lesz így – mondta csendesen. Aztán egy kis mosoly játszott az ajkai sarkában. – Holnap láthatlak?

A szívem nagyot dobbant.

– Hogyne, persze – feleltem.

Még egyszer végigsimított a karomon, majd elengedett. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a szívem még mindig vadul kalapált.

Összezavarodtam. Az eszem azt súgta, ez túl gyors. Nem is ismerem igazán. Mi van, ha csak egy játék vagyok a számára? Ha csak egy olasz férfi, aki elcsábít és aztán eltűnik?

De a szívem másként súgott.

– Ne félj! Engedd meg magadnak ezt a csodát. Nem számít, meddig tart – csak éld át.

Az illata még mindig ott lebegett körülöttem, és úgy aludtam el, hogy a karjai melegét éreztem a bőrömön.

Másnap boldogan ébredtem. Az este emlékei még mindig a bőrömön bizseregtek, és ahogy kinyitottam a szemem, a szívem tele volt várakozással. A reggeli kávé illata betöltötte a kis konyhámat, miközben próbáltam néhány oldalt írni a regényembe, de a gondolataim folyton elkalandoztak. Giovanni mélybarna tekintete, a hangja, az érintése újra és újra betolakodott a mondataim közé.

Vártam őt. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.

Délután végre megérkezett. Ahogy belépett az ajtón, egy pillanat alatt eltűnt minden bizonytalanságom. Odalépett hozzám, magához húzott, és a fülembe súgta:

– Ma még szebb vagy, mint tegnap.

Nevetve megráztam a fejem.

– Ne bolondozz!

– Pedig így van, drága Viola – mondta halkan, majd mielőtt még bármit válaszolhattam volna, ajkai lágyan az enyémre simultak.

Összefonódtunk egy hosszú csókban, amelyben ott volt az elmúlt órák várakozása, a kimondatlan vágy és a lassan kibontakozó szerelem ígérete.

– Egész nap rád gondoltam – vallotta be, amikor végre elszakadtunk egymástól. – Alig tudtam a munkámra figyelni. Úgy hiányoztál.

A szavai melegséggel töltöttek el, és alig mertem elhinni, hogy tényleg rólam beszél.

– Mit szólnál egy szép naplementés estéhez? – kérdezte lelkesen. – Van egy hely, ahova elvinnélek.

A szívem megdobbant az izgalomtól.

– Mindig is erről álmodoztam – vallottam be. – Ahol én éltem, nem volt tenger. Mindig elképzeltem, milyen lehet egyszerre érezni a Napot, a szelet, a vizet és a földet. Milyen lehet egyszerre érezni mindent.

Giovanni mosolygott.

– Akkor ezt most valóra váltjuk. Nincs messze, egy kis autózás, és ott is vagyunk. Egy óra múlva érted jövök.

Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd sietve távozott.

Még percekig álltam az ajtóban, néztem utána, ahogy eltűnik az utcán. Olyan vonzónak és figyelmesnek láttam. Vajon valóban létezik ilyen férfi? Vagy csak álmodom ezt az egészet?

A gondolataim kavarogtak, de végül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.

Összekészítettem néhány dolgot, amire szükségem lehetett, és amikor Giovanni ismét megérkezett, készen álltam rá, hogy elinduljunk egy felejthetetlen estére.

A tengerpart felé vezető úton csendesen ültünk egymás mellett, de a köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt. A nyitott ablakon át beáramlott a sós levegő, a távolban már látni lehetett a nap aranyló fényében fürdőző hullámokat. A horizont vörösbe és narancsba öltözött, ahogy a Nap lassan a víz fölé hajolt, mintha maga is a tenger ölelésére vágyna.

Amint kiszálltunk, mezítláb léptem a finom homokra. A meleg szemcsék puhán simultak a talpam alá, és minden lépésnél apró fodrok rajzolódtak ki körülöttem. Giovanni figyelte, ahogy lehunyt szemmel élvezem a pillanatot, majd közelebb lépett, és finoman végigsimított a karomon.

– Gyönyörű itt – suttogtam, mintha attól félnék, hogy a hangom megtörné ezt a varázslatos pillanatot.

– Te vagy gyönyörű – válaszolta halkan, és a hangjában ott volt valami mély, őszinte csodálat.

Lassan elindultunk a víz felé, ahol a hullámok selymes öleléssel simultak a part homokjához. Giovanni hirtelen megállt, majd huncut mosollyal rám nézett.

– Gyere velem a vízbe!

Megráztam a fejem, nevetve hátráltam egy lépést.

– Nem hoztam fürdőruhát…

– Ki mondta, hogy kell? – A szeme pajkosan csillant, majd egyetlen mozdulattal ledobta az ingét. Az aranyló fényben a bőre bronzosan ragyogott, és ahogy belépett a vízbe, mintha a tenger is köré fonta volna hullámait.

Egy pillanatig hezitáltam, de a hűs szellő, a víz hívogató morajlása és Giovanni vágyakozó tekintete ellenállhatatlanná tette az ajánlatot. Lassan léptem utána, érezve, ahogy a víz simogatva körülölel.

Giovanni hozzám lépett, a kezei finoman érintették meg a derekamat, majd egy apró hullám szelíden hozzásodort.Egyik karjával átölelt, másik kezével az arcomat simította, és lágyan megcsókolt.

A csókunk íze sós volt, a tenger és a vágy keveredése.

Minden érzékem kiélesedett – éreztem a víz hűvös simogatását a bőrömön, Giovanni testének melegét, az ujjai finom érintését, ahogy végigsimította a hátamat. A nap lassan lebukott a horizont mögé, a világ bíborszín fényben úszott, a hullámok ritmusa egybeolvadt a szívverésemmel.

Giovanni ajkai a vállamra tévedtek, majd lassan felfelé haladtak a nyakamon, egészen a fülemig, miközben a karja erősebben vont magához.

– Gyere – suttogta, és finoman a part felé vezetett.

A homok még mindig langyos volt a talpunk alatt, a világ körülöttünk lassan sötétbe borult, csak a hold fénye és a távolban pislákoló csillagok őrizték meg a nap utolsó sugarait.

Ahogy a homokra feküdtünk, Giovanni keze újra és újra végigsimított rajtam, mintha be akarna vésni minden vonásomat az emlékezetébe. A csókja egyre mélyebbé, az érintése egyre követelőzőbbé vált, de mozdulatai mégis gyengédek maradtak.

A sós levegő, a lágy szellő, a bőrünk forrósága… minden egyetlen tökéletes pillanatban olvadt össze.

A tenger halk morajlása kísérte szerelmes együttlétünk dallamát, és ahogy Giovanni a nevemet suttogta a fülembe, úgy éreztem, mintha a világ egyetlen mozdulatba sűrűsödött volna – egy ölelésbe, egy érintésbe, egy pillanatba, amelyben minden tökéletes volt.

Mire a csillagok teljesen átvették az égbolt felett az uralmat, szorosan összebújva feküdtünk a homokban. Giovanni ujjai lustán rajzoltak apró köröket a hátamra, én pedig lehunyt szemmel, elégedetten mosolyogtam.

Nem gondoltam a holnapra. Nem kérdeztem semmit. Csak hagytam, hogy ez az este a lelkemben maradjon – örökre.

Elindultunk boldogan haza.

Ahogy beléptünk a házba, még mindig a bőrömön éreztem Giovanni érintését, a csókjának íze ott vibrált az ajkaimon. A csend puha takaróként borult ránk, mintha az éjszaka is megőrizné ennek az estének az emlékét.

Aztán hirtelen megszólalt a telefon. Hangja élesen vágott bele a nyugalomba.

Giovanni megmerevedett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan elővette a készüléket. A kijelző fénye megvilágította az arcát – mintha egy árnyék suhant volna át rajta.

– Nem veszed fel? – kérdeztem halkan.

A férfi habozott, aztán határozott mozdulattal elnémította a hívást.

– Nem fontos – mondta röviden.

Mielőtt bármit mondhattam volna, a telefon újra megcsörrent. Majd ismét. Giovanni ajka megfeszült, ujjai szorosabban markolták a készüléket.

– Ki keres ilyen kitartóan? – kérdeztem ismét, de most már éreztem, hogy valami nincs rendben.

Giovanni egy hosszú másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott, de a mosolya nem volt olyan, mint eddig. Egy árnyalatnyi feszültség bujkált benne, valami, amit nem tudtam megfejteni.

– Tényleg nem fontos – felelte végül, majd közelebb lépett, és gyengéden végigsimított az arcomon és megpuszilta. – Holnap jövök, Viola.

A szavai melegek voltak, az érintése ismerős, mégis, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy furcsa, érzés maradt utána.

És én azon kaptam magam, hogy azt érzem Giovanni nem mondott igazat. Valamit titkol előlem. Talán nős?