Váratlan szerelem 4. rész – A boldog anya

Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.

A bejárati ajtó zárja halkan kattant.

Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.

– Bejössz?

A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.

Aztán ő törte meg.

– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.

Bonnie lassan felnézett. A szeme fátyolos volt.

– Én mentem el. Nem te hagytál el. Én zártam be magam. A múlt... túl súlyos lett.

– Akkor hadd cipeljem veled – suttogta Aleandro. – Nem kell egyedül vinned többé.

Bonnie elfordult, de aztán újra Aleandróra nézett, és egy félmosoly rebbent az ajkára.

– Hiányoztál. Minden egyes nap.

Aleandro felállt, odalépett, és gyengéden mellé ült. Nem sietett. Csak megfogta Bonnie kezét.

– Segítek. Feldolgozzuk együtt. És... lenne még valami. Elintéztem, hogy találkozz Matteo-val.

Bonnie arca elsápadt.

– Aleandro… én nem tudom. Olyan sokáig nem voltam ott neki. Hogy nézhetnék a szemébe?

– Úgy, hogy elmondod neki az igazat. És úgy, hogy én ott leszek veled. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Segítek.

A találkozás napján Bonnie a kedvenc levendulaszínű ruháját vette fel. A keze remegett, amikor kinyitotta a fiókot, és elővette a régi fényképalbumot. Tele volt levelekkel – kézírásos üzenetekkel, amiket a gyermeke családjával váltott titokban. Soha nem lépett közbe, de végigkísérte Matteo életét... a maga rejtett, néma módján.

A kávézó sarkában Aleandro ült, mellette Bonnie. Matteo az asztal túloldalán. Bonnie alig mert ránézni. Matteo csendben figyelte.

– Miért most? – kérdezte zavartan.

Bonnie mély levegőt vett.

– Mert most tudom kimondani. Most tudok felelősséget vállalni. Nem hagytalak el. Csak nem hittem el, hogy képes lennék jó anya lenni. Féltem. Hibáztam. Túl fiatal voltam.

Lassan elé csúsztatta az albumot. Matteo végiglapozta. A levelek, a fotók, a dátumok... mind bizonyíték volt arra, hogy Bonnie sosem felejtette el őt.

– Ki az apám? – kérdezte hirtelen.

Bonnie halkan, de határozottan válaszolt.

– A szerelmem volt. Az első igazi. Mélyen szerettem, de fiatalok voltunk, és az élet külön utakra vitt minket tovább. De Matteo, te szerelemből születtél. A szívem legmélyéről. Ez az egy biztos.

Matteo hallgatott. Aztán felállt.

– Most... egyedül kell lennem. Ez túl sok egyszerre. Kérlek, érts meg.

És elment.

Napok teltek el. A házban ismét csend honolt. Bonnie órákon át csak nézte a leveleket, mintha a szavak között keresné saját megváltását. Tudta, várnia kell, hogy meddig, azt nem tudta. A telefonja hirtelen megcsörrent.

Aleandro volt.

– Matteo fél óra múlva ott lesz nálad. Beszélni szeretne veled. Sok kérdése van.

Bonnie szíve kihagyott egy ütemet.

Amikor Matteo megjelent az ajtóban, nem szólt egy szót sem. Csak nézte az anyját. Bonnie is nézett. Szótlanul. Aztán Matteo odalépett, megölelte, és azt mondta:

– Nem haragszom. Csodálatos emberek neveltek fel. Szeretnélek megismerni. Azt hiszem, most már készen állok rá.

Bonnie sírt. Könnyek gördültek végig az arcán, ahogy átölelte a fiát, akit egy életen át csak messziről szerethetett. Matteo sem bírta visszatartani. A fiúból férfi lett – de most, ebben a pillanatban, újra gyermek volt, aki először ölelhette át az édesanyját.

Aleandro az ajtóból figyelte őket. A szeme sarkában könny ült. Matteo lassan felé fordult.

– Tudom, mit jelentesz édesanyámnak. Szeretném megköszönni, hogy segítettél abban, hogy újra egymásra találjunk.

Aleandro meglepődött. Majd megölelte őket. Kapott egy családot.

Az elkövetkező hetekben új ritmus született. Bonnie és Matteo sok időt töltöttek együtt – beszélgettek, sétáltak, együtt főztek, nevetgéltek. Aleandro ott volt mindig. Figyelte őket.

Egyik este, amikor Bonnie és Aleandro egyedül maradtak, a nő megérintette a férfi arcát.

– Olyan, mintha minden seb lassan beforrna.

Aleandro megcsókolta. Nem sietett. A csók most nemcsak szenvedély volt – gyógyítás. Simogatás a lélekre.

Aznap éjjel nemcsak a testük simult újra össze, hanem a szívük is. Aleandro gyengédsége nemcsak Bonnie bőrét, hanem minden egyes törékeny darabját megszerette. A szerelmük újraéledt – mélyebben, érettebben, mint valaha.

Bonnie a férfi karjában feküdt, hallgatta Aleandro lélegzetét, és először érezte úgy... végre hazaért.

Aleandro izgatottan készült a római kiállítására. Végre eljött a nagy nap.

A napfény áttört az olasz reggel párás fátylán, miközben Bonnie, Matteo és Aleandro végigsétáltak a római galéria márványpadlóján. A falakon Aleandro képei ragyogtak, a művészet illata keveredett a friss kávé és az elismerő szavak zsongásával. Matteo kíváncsian figyelte az embereket, Aleandro büszkén vezette őket egyik festménytől a másikig.

Bonnie épp egy különös portré előtt állt, amikor megérezte, hogy valaki nézi.

A férfi odalépett hozzá. Elegáns öltözék, ezüstös halánték, és egy ismerős pillantás, amely egyszerre volt zavarba ejtő és fájdalmasan ismerős.

– Helló, Bonnie – szólalt meg mély, határozott hangon. – Megismersz? Leonardo vagyok.

Bonnie lélegzete elakadt. A szíve egyre erősebben dobbant, miközben földbe gyökerezett lábbal nézett a férfira. Matteo apjára.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Toszkán reggel 4.fejezet Valóra vált álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az elkövetkező napokban Giovanni viselkedése megváltozott. A korábbi közvetlenségét felváltotta egyfajta távolságtartás, mintha valami nyomasztaná. A telefonhívások egyre gyakoribbá váltak, és gyakran félrevonult, hogy beszéljen. Amikor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy üzleti ügyek, de a tekintete elárulta, hogy valami másról van szó.

Egyik reggel, amikor felébredtem, Giovanni nem volt mellettem. Az ágy hűvös volt, jelezve, hogy már régóta felkelt. Ahogy kiléptem a hálószobából, egy cetlit találtam az asztalon:

Sürgős ügy miatt el kellett mennem. Kérlek, ne aggódj. Hamarosan visszatérek. Giovanni.

A szívem összeszorult. Mi történhetett? Miért nem mondott semmit? A bizonytalanság és az aggodalom lassan felemésztett. Napok teltek el, és semmi hír nem érkezett tőle. Próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Az éjszakák magányosan teltek, és az ágy hidegsége emlékeztetett Giovanni hiányára.

Minden egyes nap nehéz volt nélküle. A gondolataim körülötte forogtak, a kétségek és a remények váltakoztak bennem. Miért hagyott el így? Talán megbánta, hogy együtt vagyunk? A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy Giovanni nem ilyen ember.

Hogy eltereljem a gondolataimat, belevetettem magam a regényírásba. A történet, amelyen dolgoztam, hirtelen új értelmet nyert. A főhősöm, aki elvesztette szerelmét, most az én érzéseimet tükrözte. Az írás lett a menedékem, a módja annak, hogy kifejezzem a fájdalmat és a reményt.

Eközben Toszkána egyre inkább az otthonommá vált, és végleg eldöntöttem itt maradok. Megismerkedtem a helyiekkel, barátságokat kötöttem, és felfedeztem a környék szépségeit. A naplementék, a szőlőültetvények, mind-mind vigaszt nyújtottak a magányos pillanatokban.

Egy este, amikor éppen a teraszon ültem és a naplementét néztem, halk kopogást hallottam az ajtón. A szívem hevesen dobogott, ahogy felálltam és az ajtóhoz léptem. Amikor kinyitottam, Giovanni állt ott, fáradtan, de a szemében mély megbánással.

– Viola… – kezdte halkan, de a hangja elcsuklott.

– Hol voltál? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom remeg az érzelmektől. – Miért nem mondtál semmit?

Giovanni mély levegőt vett, majd belépett a házba. Leültünk a nappaliban, és ő elkezdett mesélni.

– Van egy régi ismerősöm, Isabella. Évekkel ezelőtt szerelmes volt belém, de én sosem viszonoztam az érzéseit. Nemrégiben súlyos beteg lett, és nem volt senkije, aki mellette álljon. Amikor megtudtam, azonnal hozzá siettem, hogy segítsek neki. Nem akartam, hogy egyedül nézzen szembe a betegséggel.

A szavai őszinték voltak, és láttam a szemében a fájdalmat, a megbánást hogy nem mondta el nekem.

– Miért nem mondtad el ezt nekem? – kérdeztem halkan.

– Féltem, hogy félreértenéd. Hogy azt hinnéd, van valami köztünk. De most már látom, hogy hibáztam. Nem kellett volna eltitkolnom előled.

A csend súlyos volt közöttünk, de éreztem, hogy a szívemben a harag lassan feloldódik.

– Sajnálom, Viola. Tiszta szívemből szeretlek, és nem akartam fájdalmat okozni neked.

Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy közelebb léptem hozzá.

– Hiányoztál – suttogtam, és átöleltem.

Giovanni szorosan magához húzott, és éreztem, hogy a szívünk újra egy ritmusra ver.

Az éjszaka csendjében csak a szívünk dobbanása és a lélegzetünk hangja töltötte be a teret. Giovanni keze gyengéden simított végig az arcomon, majd az ajkai lágyan érintették az enyémet. A csókja tele volt szenvedéllyel és vággyal, mintha az elmúlt hetek minden érzelmét ebbe az egyetlen pillanatba sűrítené.

Lassan hátráltunk a hálószoba felé, miközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól. Ahogy az ágyra feküdtünk, Giovanni tekintete mélyen az enyémbe fúródott, és éreztem, hogy minden érintése, minden csókja azt üzeni: "Szeretlek."

Az éjszaka folyamán újra és újra egymásba fonódtunk, testünk és lelkünk egybeforrt. Minden mozdulatunkban ott volt a vágy, a szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. A hold fénye bevilágította a szobát, és a csendes éjszaka tanúja volt szerelmünk újjászületésének.

Néhány nappal később Giovanni meglepetést ígért nekem. Azt mondta, hogy van egy különleges hely, ahova el szeretne vinni. Ahogy megérkeztünk, rájöttem, hogy ugyanazon a tengerparton vagyunk, ahol először éltük át szerelmünk pillanatait.

A nap lassan lebukott a horizont mögött, a tenger aranyszínűvé vált, és a hullámok lágyan nyaldosták a partot. Giovanni egy pokrócot terített le a homokra, majd elővett egy csokor vörös rózsát és egy üveg pezsgőt. A szívem hevesen dobogott, ahogy leültünk.

– Viola – Giovanni mélyen a szemembe nézett, és egy kis dobozt vett elő. Ahogy felnyitotta, egy csillogó gyűrű bukkant elő benne. – Sosem gondoltam volna, hogy újra így fogok szeretni valakit, de te… te mindent megváltoztattál. Veled teljes az életem. Lennél a feleségem?

A könnyek némán gördültek végig az arcomon, de ezek már a boldogság könnyei voltak.

– Igen – suttogtam, és a karjaiba vetettem magam.

Giovanni gyengéden megcsókolt, a tenger halk morajlása körülölelt minket, és én tudtam: itt, ezen a helyen kezdődik el az új közös életünk.

Végérvényesen. Egy álom vált valóra.

VÉGE

Toszkán reggel – 3. rész Tengerpart

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A kanyargós toszkán utakon haladtunk hazafelé az étteremből. Az autó lágyan siklott a csendes éjszakában, csak a motor mély duruzsolása hallatszott. A csillagok ragyogva néztek le ránk, a Hold sejtelmes fénye pedig aranyhidat vont az égen. A friss, hűvös esti szellő végigsimította az arcom, mint egy láthatatlan kéz.

Giovanni és én szótlanul ültünk egymás mellett, de a csend nem volt terhes. Inkább olyan volt, mint egy finoman szőtt takaró, amely körülölelt bennünket. Egy pillanatra oldalra pillantottam, és ő is felém fordult. A mélybarna szemei úgy csillogtak a sötétben, mintha magukba szívták volna az éjszaka titkait. Egyszerre mosolyogtunk, szavak nélkül is értve egymást.

Amikor megérkeztünk, Giovanni a maga természetes eleganciájával nyitotta ki előttem az autó ajtaját. Ahogy kiszálltam, a pillantása rajtam pihent, és a tekintete olyan melegséggel telt meg, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem szólt semmit, csak finoman magához húzott, és gyengéden átölelt. Éreztem a karjainak biztonságot adó szorítását, a testének melegét, és mielőtt még tudatosulhatott volna bennem a pillanat, az ajkai újra az enyémre találtak.

A csókja puha és lassú volt, mintha felfedezne, mintha meg akarná érteni, ki vagyok, milyen íze van a vágyamnak. Egy pillanatig hezitáltam, majd ösztönösen viszonoztam az érintését. A testem minden porcikája reagált rá – a bőröm bizsergett, a gyomromban apró remegések futottak végig.

Amikor végül elváltunk egymástól, az arca még mindig közel volt az enyémhez.

– Viola… – suttogta halkan. – Nem találom a szavakat. Olyan furcsa… Zavart vagyok a jelenlétedben. Elvarázsolsz, pedig alig ismerlek.

A szavai megérintettek.

– Ugyanezt érzem – válaszoltam őszintén. – Mintha régről ismernénk egymást. Mintha tudnád, ki vagyok. Ismerem az érintésed, a csókodat, mintha már részemmé vált volna.

Tudtam, hogy most nem szabad túlságosan elmerülnöm ebben a pillanatban. Túlságosan friss volt, túlságosan új.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam halkan, mert éreztem, hogy ha még egy percig az ölelésében maradok, nem tudok ellenállni a vágynak, amely egyre inkább magával ragadott.

Giovanni egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.

– Igen. Jobb lesz így – mondta csendesen. Aztán egy kis mosoly játszott az ajkai sarkában. – Holnap láthatlak?

A szívem nagyot dobbant.

– Hogyne, persze – feleltem.

Még egyszer végigsimított a karomon, majd elengedett. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a szívem még mindig vadul kalapált.

Összezavarodtam. Az eszem azt súgta, ez túl gyors. Nem is ismerem igazán. Mi van, ha csak egy játék vagyok a számára? Ha csak egy olasz férfi, aki elcsábít és aztán eltűnik?

De a szívem másként súgott.

– Ne félj! Engedd meg magadnak ezt a csodát. Nem számít, meddig tart – csak éld át.

Az illata még mindig ott lebegett körülöttem, és úgy aludtam el, hogy a karjai melegét éreztem a bőrömön.

Másnap boldogan ébredtem. Az este emlékei még mindig a bőrömön bizseregtek, és ahogy kinyitottam a szemem, a szívem tele volt várakozással. A reggeli kávé illata betöltötte a kis konyhámat, miközben próbáltam néhány oldalt írni a regényembe, de a gondolataim folyton elkalandoztak. Giovanni mélybarna tekintete, a hangja, az érintése újra és újra betolakodott a mondataim közé.

Vártam őt. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.

Délután végre megérkezett. Ahogy belépett az ajtón, egy pillanat alatt eltűnt minden bizonytalanságom. Odalépett hozzám, magához húzott, és a fülembe súgta:

– Ma még szebb vagy, mint tegnap.

Nevetve megráztam a fejem.

– Ne bolondozz!

– Pedig így van, drága Viola – mondta halkan, majd mielőtt még bármit válaszolhattam volna, ajkai lágyan az enyémre simultak.

Összefonódtunk egy hosszú csókban, amelyben ott volt az elmúlt órák várakozása, a kimondatlan vágy és a lassan kibontakozó szerelem ígérete.

– Egész nap rád gondoltam – vallotta be, amikor végre elszakadtunk egymástól. – Alig tudtam a munkámra figyelni. Úgy hiányoztál.

A szavai melegséggel töltöttek el, és alig mertem elhinni, hogy tényleg rólam beszél.

– Mit szólnál egy szép naplementés estéhez? – kérdezte lelkesen. – Van egy hely, ahova elvinnélek.

A szívem megdobbant az izgalomtól.

– Mindig is erről álmodoztam – vallottam be. – Ahol én éltem, nem volt tenger. Mindig elképzeltem, milyen lehet egyszerre érezni a Napot, a szelet, a vizet és a földet. Milyen lehet egyszerre érezni mindent.

Giovanni mosolygott.

– Akkor ezt most valóra váltjuk. Nincs messze, egy kis autózás, és ott is vagyunk. Egy óra múlva érted jövök.

Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd sietve távozott.

Még percekig álltam az ajtóban, néztem utána, ahogy eltűnik az utcán. Olyan vonzónak és figyelmesnek láttam. Vajon valóban létezik ilyen férfi? Vagy csak álmodom ezt az egészet?

A gondolataim kavarogtak, de végül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.

Összekészítettem néhány dolgot, amire szükségem lehetett, és amikor Giovanni ismét megérkezett, készen álltam rá, hogy elinduljunk egy felejthetetlen estére.

A tengerpart felé vezető úton csendesen ültünk egymás mellett, de a köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt. A nyitott ablakon át beáramlott a sós levegő, a távolban már látni lehetett a nap aranyló fényében fürdőző hullámokat. A horizont vörösbe és narancsba öltözött, ahogy a Nap lassan a víz fölé hajolt, mintha maga is a tenger ölelésére vágyna.

Amint kiszálltunk, mezítláb léptem a finom homokra. A meleg szemcsék puhán simultak a talpam alá, és minden lépésnél apró fodrok rajzolódtak ki körülöttem. Giovanni figyelte, ahogy lehunyt szemmel élvezem a pillanatot, majd közelebb lépett, és finoman végigsimított a karomon.

– Gyönyörű itt – suttogtam, mintha attól félnék, hogy a hangom megtörné ezt a varázslatos pillanatot.

– Te vagy gyönyörű – válaszolta halkan, és a hangjában ott volt valami mély, őszinte csodálat.

Lassan elindultunk a víz felé, ahol a hullámok selymes öleléssel simultak a part homokjához. Giovanni hirtelen megállt, majd huncut mosollyal rám nézett.

– Gyere velem a vízbe!

Megráztam a fejem, nevetve hátráltam egy lépést.

– Nem hoztam fürdőruhát…

– Ki mondta, hogy kell? – A szeme pajkosan csillant, majd egyetlen mozdulattal ledobta az ingét. Az aranyló fényben a bőre bronzosan ragyogott, és ahogy belépett a vízbe, mintha a tenger is köré fonta volna hullámait.

Egy pillanatig hezitáltam, de a hűs szellő, a víz hívogató morajlása és Giovanni vágyakozó tekintete ellenállhatatlanná tette az ajánlatot. Lassan léptem utána, érezve, ahogy a víz simogatva körülölel.

Giovanni hozzám lépett, a kezei finoman érintették meg a derekamat, majd egy apró hullám szelíden hozzásodort.Egyik karjával átölelt, másik kezével az arcomat simította, és lágyan megcsókolt.

A csókunk íze sós volt, a tenger és a vágy keveredése.

Minden érzékem kiélesedett – éreztem a víz hűvös simogatását a bőrömön, Giovanni testének melegét, az ujjai finom érintését, ahogy végigsimította a hátamat. A nap lassan lebukott a horizont mögé, a világ bíborszín fényben úszott, a hullámok ritmusa egybeolvadt a szívverésemmel.

Giovanni ajkai a vállamra tévedtek, majd lassan felfelé haladtak a nyakamon, egészen a fülemig, miközben a karja erősebben vont magához.

– Gyere – suttogta, és finoman a part felé vezetett.

A homok még mindig langyos volt a talpunk alatt, a világ körülöttünk lassan sötétbe borult, csak a hold fénye és a távolban pislákoló csillagok őrizték meg a nap utolsó sugarait.

Ahogy a homokra feküdtünk, Giovanni keze újra és újra végigsimított rajtam, mintha be akarna vésni minden vonásomat az emlékezetébe. A csókja egyre mélyebbé, az érintése egyre követelőzőbbé vált, de mozdulatai mégis gyengédek maradtak.

A sós levegő, a lágy szellő, a bőrünk forrósága… minden egyetlen tökéletes pillanatban olvadt össze.

A tenger halk morajlása kísérte szerelmes együttlétünk dallamát, és ahogy Giovanni a nevemet suttogta a fülembe, úgy éreztem, mintha a világ egyetlen mozdulatba sűrűsödött volna – egy ölelésbe, egy érintésbe, egy pillanatba, amelyben minden tökéletes volt.

Mire a csillagok teljesen átvették az égbolt felett az uralmat, szorosan összebújva feküdtünk a homokban. Giovanni ujjai lustán rajzoltak apró köröket a hátamra, én pedig lehunyt szemmel, elégedetten mosolyogtam.

Nem gondoltam a holnapra. Nem kérdeztem semmit. Csak hagytam, hogy ez az este a lelkemben maradjon – örökre.

Elindultunk boldogan haza.

Ahogy beléptünk a házba, még mindig a bőrömön éreztem Giovanni érintését, a csókjának íze ott vibrált az ajkaimon. A csend puha takaróként borult ránk, mintha az éjszaka is megőrizné ennek az estének az emlékét.

Aztán hirtelen megszólalt a telefon. Hangja élesen vágott bele a nyugalomba.

Giovanni megmerevedett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan elővette a készüléket. A kijelző fénye megvilágította az arcát – mintha egy árnyék suhant volna át rajta.

– Nem veszed fel? – kérdeztem halkan.

A férfi habozott, aztán határozott mozdulattal elnémította a hívást.

– Nem fontos – mondta röviden.

Mielőtt bármit mondhattam volna, a telefon újra megcsörrent. Majd ismét. Giovanni ajka megfeszült, ujjai szorosabban markolták a készüléket.

– Ki keres ilyen kitartóan? – kérdeztem ismét, de most már éreztem, hogy valami nincs rendben.

Giovanni egy hosszú másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott, de a mosolya nem volt olyan, mint eddig. Egy árnyalatnyi feszültség bujkált benne, valami, amit nem tudtam megfejteni.

– Tényleg nem fontos – felelte végül, majd közelebb lépett, és gyengéden végigsimított az arcomon és megpuszilta. – Holnap jövök, Viola.

A szavai melegek voltak, az érintése ismerős, mégis, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy furcsa, érzés maradt utána.

És én azon kaptam magam, hogy azt érzem Giovanni nem mondott igazat. Valamit titkol előlem. Talán nős?