A varrónő és a mezítlábas nyár

Egy tengerparti kisvárosban élt egy varrónő, aki soha nem készített két egyforma ruhát.

Nem azért, mert különösen divatos akart lenni. Egyszerűen képtelen volt rá. Ha ugyanazt az anyagot kétszer terítette az asztalára, másodjára már mást látott benne. Egyik reggel táncoló szoknyát, másnap hosszú, komoly kabátot, harmadnap pedig olyan könnyű kendőt, amelyet szinte magával vitt a szél.

Az asszony műhelye egy keskeny utcában állt, közel a kikötőhöz. Nyitott ablakán behallatszott a hajókötelek nyikorgása, a halászok beszéde és a poharak koccanása a szemközti vendéglő teraszáról.

Szerette ezeket a hangokat. Munka közben nem hallgatott zenét. A város muzsikált helyette.

Egy júliusi délutánon különös vendég érkezett hozzá.

Magas nő volt, napbarnított bőrrel és mezítlábasan. Hosszú hajában száraz fűszálak, apró kagylók és egy vörös pipacs szirma bújt meg. Ruhája valaha talán zöld lehetett, de kifakította a nap, megkoptatta az eső, és több helyen kiszakította a tüskés bozót.

– Meg tudná javítani? – kérdezte.

A varrónő végignézett rajta.

– Megpróbálhatom. Mikorra lenne szüksége rá?

– Mielőtt véget érek.

Az asszony abbahagyta a gombostűk rendezgetését.

– Tessék?

A vendég elmosolyodott.

– Én vagyok a nyár.

A varrónő sok különös embert ismert. Hajósokat, akik állítólag sellőket láttak. Öregasszonyokat, akik a kávézaccból pontosabban olvastak, mint mások az újságból. Gyerekeket, akik biztosak voltak benne, hogy a világítótorony éjszakánként elsétál a helyéről.

Ezért nem nevetett.

– Vegye le a ruhát – mondta. – Megnézem, mit lehet tenni.

A nyár belépett a paraván mögé. Néhány pillanat múlva átnyújtotta a megviselt öltözéket.

A varrónő az asztalra terítette.

Közelről látta csak igazán, mennyi minden történt vele.

A szoknya szegélyén sós víz nyomai fehérlettek. Az egyik ujján cseresznye leve száradt meg. A vállán egy gyermek maszatos tenyérlenyomata maradt. A zsebében barackmag, egy eltört hajcsat és egy összehajtogatott vonatjegy lapult.

Az asszony végigsimított az anyagon.

Meleg volt.

– Nagyon elhasználta – mondta.

– Sokan vártak rám.

– És mindenkinek adott magából?

– Majdnem mindenkinek.

Néhányan bezárták előttem az ablakot.

A varrónő elővette a cérnáit.

Megtalálta bennük a búzamezők aranyát, a mély folyók zöldjét, a hajnalban nyíló rózsák színét és azt a kéket, amely csak a tenger fölött látható, amikor még senki sem ébredt fel.

Egész délután dolgozott.

A szakadásokat nem rejtette el. Színes fonallal varrta körbe őket, hogy mindegyik látható maradjon. A cseresznyefoltból apró virágot hímzett. A kopott szegélyre hullámokat varrt, a vállon maradt tenyérnyomás köré pedig napraforgót.

Amikor alkonyodni kezdett, a nyár visszavette a ruháját.

A tükör elé állt.

– Nem lett új – mondta.

– Nem – felelte a varrónő. – De szebb lett attól, amin keresztülment.

A nyár sokáig nézte magát.

Aztán megfordult, és kitárta a műhely ajtaját.

A keskeny utcát egyszerre meleg, virágillatú szél járta át. A vendéglő teraszán táncolni kezdtek az asztalterítők. A kikötőben megcsendültek a hajók árbócai. A házak ablakából emberek hajoltak ki, mert valami különös öröm szaladt végig a városon.

– Mivel tartozom? – kérdezte a nyár.

A varrónő megrázta a fejét.

– Semmivel.

– Minden munkának ára van.

Az asszony elgondolkodott.

– Akkor maradjon még egy kicsit.

A nyár közelebb lépett hozzá.

– Minden évben ezt kérik tőlem.

– És mit felel?

– Hogy nem maradhatok tovább annál, ameddig tartok.

– Akkor ne maradjon. Csak ne siessen el.

A nyár bólintott.

Aznap este együtt sétáltak le a partra.

Nem beszéltek sokat. Levették a cipőjüket, és a sekély vízben lépkedtek. A város mögöttük lassan elcsendesedett. A homok még őrizte a nappal melegét, a tenger pedig puhán mosta el a lábnyomaikat.

A nyár néha lehajolt, felvett egy kagylót, majd visszatette a vízbe.

– Miért nem viszi magával? – kérdezte a varrónő.

– Mert nem minden szép dolog azért kerül elénk, hogy megtartsuk.

Mire a világítótorony fénye először végigsiklott a tengeren, a nyár ruhája halványan ragyogni kezdett. A színes varrások úgy fénylettek rajta, mintha apró utak lennének.

A varrónő megértette, hogy hamarosan búcsúzniuk kell.

– Jövőre visszatér? – kérdezte.

– Mindig visszatérek. De soha nem egészen ugyanúgy.

– Meg fog ismerni?

A nyár rámosolygott.

– A keze munkáját bárhol felismerném.

Azzal megcsókolta a varrónő homlokát, majd elindult a part mentén.

Nem tűnt el hirtelen. Egyre távolabb került, alakja lassan beleolvadt az alkonyat színeibe. Sokáig látszott még a ruháján a napraforgó, a hullámok és a színes fonallal körbevarrt szakadások ragyogása.

Másnap reggel a varrónő a műhelyében egy ismeretlen anyagot talált.

Lágy volt, meleg és enyhén sós illatú. Ha az ablak felé tartotta, tengerpart, érett gyümölcs, mezítlábas tánc és hosszú, aranyszínű délutánok rajzolódtak ki benne.

Nem vágta fel.

Ráterítette a székre, és ott hagyta az ablak mellett.

Az anyag minden este finoman megmozdult, akkor is, amikor odakint nem fújt a szél.

A varrónő pedig munka után leült mellé, lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy valahol messze a nyár lassú léptekkel járja a világot.

A holdhajú csónak

Egyszer, a hajnal legszélén, amikor az Ég még ezüstszínű kendőt viselt, megnyílt egy apró kapu a párna sarkánál.

A kapu mögött tejfehér tó ringott.

A tó partján egy holdhajú csónak várt. Oldala gyöngyházból volt, belsejében puha moha pihent, evezői pedig lassan ringtak a víz fölött.

A csónak megszólalt:

– Gyere, elviszlek oda, ahol a mesék alszanak.

Az álmos vándor belépett a csónakba. A víz alig mozdult alatta, csak finoman emelte, ringatta, vitte tovább.

Elhaladtak cukorfényű nádasok mellett.

Apró aranyhalak úsztak alattuk, hátukon parányi lámpások égtek.

A parton kék szarvasok álltak, agancsukon csillagvirág nyílt.

Messze, egy domb tetején, aludt a Mesepalota.

Tornyai kerekek voltak, akár a kalácsfonatok. Ablakaiban meleg fény pihent, kapujánál három álomőz feküdt összegömbölyödve.

A csónak lassan kikötött.

A palota ajtaja kitárult, és odabent minden puha volt: a lépcső bársonyból, a falak holdporból, a szobák mélyén pedig mesék szuszogtak apró takarók alatt.

Az egyik mese felemelte a fejét.

– Hozzánk érkeztél – suttogta. – Itt a gondok leveszik nehéz cipőjüket, és kint pihennek a kapu mellett.

A vándor mosolygott.

Még ébren volt, de már érezte, hogy a Mesepalota ringása lassan köré fonódik.

Lefeküdt egy ezüstlevelű ágyra. Fölötte csillaglámpa forgott, lassan, lágyan, mintha az egész palota álomba hintázná őt.

A holdhajú csónak odakint tovább ringott a tejfehér tavon.

A vándor még nem aludt el egészen.

A Mesepalota mélyéből halk lépések közeledtek. Nem kopogtak a kövön, inkább úgy simultak a bársonylépcsőre, mint esti fény a vízre.

Egy apró, ezüstszemű meseőrző érkezett hozzá.

Hosszú palástja volt, csillagporból szőve, kezében kis lámpást tartott. A lámpásban régi jó álmok fénye derengett.

Megállt az ágy mellett, és kedvesen rámosolygott a vándorra.

– Már vártalak – mondta halkan. – Hoztam neked három ajándékot az álomhoz.

Először egy aranyszálat tett a párnára.

– Ez a béke szála. Ha a fejed alá simul, minden gond messzebb úszik.

Aztán egy apró kagylót helyezett a vándor tenyerébe.

– Ebben a tó ringása lakik. Hallani fogod, ahogy lágyan visz tovább.

Végül egy pici, meleg fénygömböt engedett az ágy fölé.

– Ez őrzi az álmod kapuját, amíg pihensz.

A vándor tenyere lassan elnehezült.

A kagylóból halk vízdal szólt.

A csillaglámpa egyre lassabban forgott fölötte.

A meseőrző betakarta őt ezüstlevelű takaróval, és megsimította a homlokát.

– Most már megérkeztél – suttogta. – A Mesepalota vigyáz rád.

Odakint a holdhajú csónak lágyan ringott a tejfehér tavon.

A kék szarvasok lehajtották fejüket.

Az aranyhalak lámpásai halványabbra hunytak.

A palota tornyai fölött álomvirágok nyíltak.

A tó, a nádas, a kék szarvasok, az aranyhalak és a Mesepalota minden fénye egyetlen lágy ringásba simult.

A vándor még egyszer körülnézett ebben a csodás, puha birodalomban.

Aztán a szeme lecsukódott.

A Mesepalota kapuja lassan bezárult mögötte, hogy odabent békésen, mélyen, ringatva aludhasson.

www.muzsakkonyvtara.hu

A hetvenkettedik öltés

Nóra minden évben kinyitotta a régi varróműhelyt azon az éjszakán, amikor a júliusi telihold pontosan az ajtó fölé ért.

A környéken már senki sem emlékezett arra, mikor járt ott utoljára vásárló. A kirakat üvege megvakult, a cégtábláról lehullott néhány betű, odabent azonban minden úgy maradt, ahogyan harminchárom évvel korábban. A szabókréta a munkaasztalon feküdt, a sárgaréz olló nyitott szára közé egy darabka lila selyem szorult, a varrógép mellett pedig ott állt Klára kihűlt kávéja.

Nóra sosem engedte, hogy bárki elmozdítsa.

Aznap este egy hosszú ruhát hozott magával. Óvatosan terítette a próbababára, majd bezárta az ajtót, és leeresztette a redőnyt.

A falióra tizenegy óra ötvenhárom percet mutatott.

Nóra elővette táskájából a keskeny fadobozt. Bordó bársony feküdt benne, a közepén pedig egy ezüstből készült pálca, melynek végét tojás nagyságú, lila kristály díszítette.

A pálcát Klára halála után találta meg a műhely padlója alatt. Egy összehajtott papírlap feküdt mellette.

„Érintsd meg vele azt a tárgyat, amelyet az elhunyt utoljára tartott a kezében. Éjféltől egy óráig visszatér hozzád. Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

Nóra akkor tizenkilenc éves volt.

Most ötvenkettő.

Odament az asztalhoz, és a pálca hegyével megérintette a sárgaréz ollót.

A kristály belsejében vékony repedések futottak szét. A falióra mutatója éjfélre ugrott, noha egyetlen kattanást sem lehetett hallani.

A varrógép széke megmozdult.

Klára ott ült rajta.

Ugyanabban a zöld ruhában, amelyet halála napján viselt. Barna haját a tarkóján kontyba csavarta, két ujja között fehér cérnát tartott.

– Már megint elhoztad? – A próbababán függő ruhára nézett.

Nóra összerezzent.

– Emlékszel rá?

– A ruhára igen.

– Rám nem?

Klára végigmérte.

– Te vagy az az asszony, aki minden évben felébreszt.

Nóra lesütötte a szemét.

Az első alkalommal Klára még a nevén szólította. Tudta, hogy a lánya utálja a tejbegrízt, fél a darazsaktól, és hatéves korában levágta a saját haját a konyhai ollóval. Később apró részleteket kezdett elfelejteni. Előbb a tanító néni nevét, aztán Nóra kedvenc meséjét, végül azt is, melyik kezén hordta gyermekkorában a karkötőt.

Nóra azt hitte, ezt jelenti az írás.

Minden visszatérés elvesz egy emléket Klárától.

– Szombaton férjhez megyek – mondta.

Klára felállt, és a ruhához lépett.

– Ötvenkét évesen?

– Van erre valamilyen szabály?

– Nincs. Csak megleptél.

– Megigazítanád?

Klára ujjai végigfutottak az anyagon.

– Ezt én varrtam.

– Nem varrhattad. A szekrény mélyén találtam, címke sem volt benne.

– Neked készült.

– Tizenkilenc éves voltam, amikor meghaltál. Nem készültem esküvőre.

Klára nem vitatkozott. Kivette a tűpárnából a leghosszabb tűt, befűzte, majd intett.

– Vedd fel.

Nóra átment a paraván mögé. Amikor kilépett, Klára már térdelt előtte. Összefogta a ruha derekát, néhány gombostűt szúrt bele, aztán megigazította a vállánál.

– Még mindig felhúzod a bal válladat, ha feszengsz – mondta.

– Nem szoktam.

– Dehogynem. Azóta csinálod, hogy leestél a diófáról.

Nóra felnevetett.

– Sosem másztam diófára.

Klára keze megállt.

– Hétéves voltál. Piros rövidnadrág volt rajtad. A bal térded alatt még most is ott kell lennie a sebhelynek.

Nóra lehúzta a ruhát a térdénél.

A vékony, fehér vonal valóban ott húzódott a bőrén.

– Biztosan máshol szereztem.

– És arra sem emlékszel, hogy a kórházban azt mondtad, felnőttként cirkuszi kötéltáncos leszel?

– Soha nem akartam kötéltáncos lenni.

Klára felállt. Nem nézett rá, csak visszaült a géphez, és varrni kezdte a ruha derekát.

A tű egyenletesen járt föl és le.

– Hányszor hívtál vissza? – kérdezte.

– Nem számoltam.

– Én igen.

Nóra az órára pillantott. Éjfél után tizennégy perc telt el.

– Hetvenegyszer – folytatta Klára. – Ez a hetvenkettedik.

– Nem találkoztunk ennyiszer.

– Az első években havonta jöttél. Volt, hogy ugyanazon a héten kétszer is.

– Arra emlékeznék.

Klára ránézett.

– Pontosan ez a baj.

Nóra arcáról eltűnt a mosoly.

– Mit akarsz mondani?

Klára a pálca felé intett.

– Olvasd el újra a papírt.

– Kívülről tudom.

– Akkor olvasd el azt a részét is, amit sosem akartál észrevenni.

Nóra kivette a dobozból a megsárgult lapot. Széthajtotta, végigfuttatta rajta az ujját.

„Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

– Nincs rajta más.

– Fordítsd meg.

A papír hátulja üres volt.

Klára felsóhajtott.

– A pálca markolatán van.

Nóra az asztalhoz ment. Sokszor tartotta már a kezében, mégsem vizsgálta meg közelről. A kristály alatt keskeny ezüstgyűrű futott körbe. Körmével megmozdította.

A gyűrű elfordult.

Alatta apró betűk jelentek meg:

„Mindig az élő emléke fizet.”

Nóra kezéből majdnem kiesett a pálca.

– Ez nem igaz.

– Nem én felejtelek el – mondta Klára. – Te érkezel minden alkalommal kevesebbel.

– Emlékszem rád.

– Milyen illata volt a hajamnak?

Nóra kinyitotta a száját, de nem felelt.

– Mit sütöttem minden vasárnap?

– Almás pitét.

– Soha nem szerettem sütni.

– Melyik dalt énekelted, amikor beteg voltam?

– Nem tudom.

– Hogy becéztelek?

Nóra hallgatott.

Klára lehajtotta a varrógép fedelét.

– Azt hitted, azért nem ismerlek fel, mert én felejtek. Közben lassan te töröltél ki engem magadból.

– Akkor miért jöttél vissza?

– Mert hívtál.

– Megakadályozhattad volna.

– Nem tudom megtagadni.

Nóra a falnak támaszkodott.

– Te nem vagy az anyám?

Klára sokáig nézte.

– Még mennyire emlékszel rá?

– Ne felelj kérdéssel!

– A pálca nem támaszt fel senkit. Testet ad annak, amit az élő még őriz az elhunytról. Az első alkalommal majdnem teljes voltam. A hangom, a mozdulataim, a szokásaim mind benned éltek. Azóta minden találkozásért odaadtál belőlem egy darabot.

– Hazudsz.

– Nem tudok olyat mondani, amit valaha ne tudtál volna rólam.

Nóra a ruhára markolt.

– Akkor ezt honnan ismered?

– Az emlékeid között volt.

Klára széthúzta a szoknya alját, és megmutatta a belső szegélyt. A bélés alatt halvány ceruzavonalak húzódtak. Nóra neve állt ott, alatta egy dátum.

Harmincnégy évvel korábbi dátum.

– Az esküvődre varrtam – mondta Klára. – Nem tudtam, kihez mész majd hozzá, és azt sem, mikor. Csak szerettem volna, hogy egyszer az én ruhámban indulj el otthonról.

Nóra ujjával végigsimított az íráson.

– Miért nem adtad oda?

– Nem készültem el vele.

– Mert meghaltál.

– Igen.

– És most be tudod fejezni?

Klára az órára nézett.

Éjfél után harmincnyolc perc volt.

– Igen. De ezért jövőre már nem fogod tudni, milyen volt a hangom. Talán az arcomat sem ismered fel.

Nóra a pálcáért nyúlt.

– Vissza lehet fordítani?

– Törd össze a kristályt.

– Akkor mi történik?

– Visszakapod, amit elvett.

– És te?

– Többé nem jövök.

Klára visszaült a géphez.

Nóra nézte a lila követ. A kristály minden repedésében apró képek mozogtak. Egy konyha kockás abrosszal. Egy piros rövidnadrágos kislány a diófa ágán. Egy asszony, aki gombokat számol egy rémült gyermek tenyerébe. Egy vasárnap délután, amikor ketten táncolnak a rádió előtt.

Olyan jelenetek voltak, amelyekre Nóra már nem emlékezett.

– Miért nem mondtad el hamarabb? – kérdezte.

– Minden alkalommal elmondtam.

Nóra lehunyta a szemét.

A varrógép újra elindult.

Klára megszámolta az öltéseket.

Hatvannyolc.

Hatvankilenc.

Hetven.

Hetvenegy.

A hetvenkettedik előtt megállt.

– Te mit varázsolnál vele? – kérdezte Nóra.

Klára elmosolyodott.

– Azt, hogy a lányom végre ne egy halottal töltse el az életét.

Nóra felemelte a pálcát, és teljes erejéből az asztal széléhez csapta.

A kristály szétrobbant.

A műhely megtelt elveszett képekkel, hangokkal és régen elfeledett mozdulatokkal. Nóra ismét érezte anyja hajában a levendulaszappan illatát. Hallotta a nevetését, eszébe jutottak a közös reggelik, az összeveszések, a vasárnapi séták és az a nap is, amikor Klára a készülő ruhát elrejtette a szekrény mélyére.

Az emlékek között egy másik kép is visszatért.

Klára a kórházi ágyon feküdt. Már alig tudott beszélni, mégis megfogta Nóra kezét.

– A pálca nem engem hoz majd vissza – mondta. – Csak azt, amit rólam őrzöl. Ne add oda neki az anyádat darabonként.

Nóra akkor megígérte, hogy soha nem használja.

A következő pillanatban a műhelyben már csak ő állt.

A varrógép tűje a ruha szegélyében maradt.

Már csak egyetlen öltés hiányzott.

Nóra befűzte a tűt, és maga fejezte be.

Hetvenkét éjszakán át nem az édesanyját hívta vissza.

Hetvenkét éjszakán át lassan feláldozta őt.

Másnap hajnalban Nóra gondosan összehajtotta a ruhát, és úgy zárta be a műhely ajtaját, hogy többé nem fogja kinyitni.

Szombaton, amikor felvette a ruhát, már tudta: édesanyja emléke és szeretete új életében is örökre vele marad.