A hóhér bűne Nyolcadik rész – Az esküvő

1594 kora őszén Anna Falk menyasszonyként állt anyja előtt. Klara hónapokig dolgozott a ruháján. Sötétzöld, jó minőségű gyapjúból varrta, egyszerű, szép szabással. Nem volt hivalkodó, de Annának tökéletesen állt, és később is viselhette majd ünnepi alkalmakkor.

Hosszú barna haját gondosan elrendezték, fejére pedig egyszerű menyasszonyi koszorú került. Klara egy kis ezüstmedált vett elő.

– Ezt akkor kaptam, amikor apádhoz mentem feleségül.

Anna megérintette.

– Boldog voltál vele?

Klara elmosolyodott.

– Sokszor. Máskor haragudtam rá, féltettem, és akadt olyan nap is, amikor legszívesebben hozzávágtam volna a fazekat.

Anna felnevetett.

– Ezt nem biztos, hogy egy esküvő reggelén kellene elmondanod.

– Éppen ma kell. Nem akarom, hogy azt hidd, a jó házasságban soha nincs harag vagy fájdalom. Az számít, mit kezdtek vele.

Klara a lánya nyakába tette a medált.

– Egyet ígérj meg nekem. Ha valami fáj, beszéljetek róla. Ne hagyjátok, hogy évek nőjenek egyetlen kimondatlan mondat köré.

Anna megfogta anyja kezét.

– Megígérem.

Az udvaron Martin várta. Új, sötét kabátot viselt, haja pedig az elmúlt hónapokban sokat őszült. Amikor meglátta a lányát, egy ideig csak nézte.

Anna elmosolyodott.

– Mondj valamit, mert mindjárt azt hiszem, nem tetszem.

Martin megköszörülte a torkát.

– Gyönyörű vagy. Ha ennél többet mondok, még a végén elsírom magam.

– Azt hittem, a hóhérok nem sírnak.

Martin halványan elmosolyodott.

– A volt hóhérok talán már megengedhetik maguknak.

Anna belékarolt. Martin néhány lépés után megállt.

– Még egyszer megkérdezem. Biztos vagy benne?

– Lukasban?

– Igen.

Anna elgondolkodott.

– Láttam hibázni. Láttam megijedni és elfordulni, de azt is láttam, hogy visszajött, amikor könnyebb lett volna távol maradnia. Már nem csak azt tudom róla, milyen, amikor minden jól megy. Így is őt választom.

Martin bólintott.

– Akkor nincs több kérdésem.

Együtt indultak a templom felé. A Szent Jakab-templom harangjai már szóltak. A piactéren sokan megálltak, hogy lássák őket. Voltak kíváncsi tekintetek, voltak rosszallók is. Egy tekintélyes kereskedő fiának házassága a volt hóhér lányával olyan dolog volt, amelyről Rothenburgban még sokáig beszélni fognak.

Anna érezte a tekinteteket. Régen lehajtotta volna a fejét. Most nem tette.

A templom előtt Lukas, Margarethe és Elias várta. Lukas, amikor meglátta Annát, egy pillanatra valóban elfelejtett megszólalni.

Margarethe oldalra nézett rá.

– Fiam, ha ilyen arccal nézel rá tovább, Anna még azt hiszi, valami bajod esett.

Lukas felnevetett.

– Édesanyám éppen ma döntött úgy, hogy semmi méltóságot nem hagy nekem.

Anna is elmosolyodott.

– Arról már korábban gondoskodtál.

Margarethe odalépett hozzá, és óvatosan megigazította a koszorút a haján.

– Nagyon szép vagy, Anna.

– Köszönöm.

– Remélem, most már valóban Margarethének fogsz szólítani.

– Megpróbálom.

– Kezdetnek az is elég.

Elias ekkor Martin felé fordult. A két férfi sokáig nézte egymást.

Martin szólalt meg előbb.

– Nem szeretném, ha miattam lenne nehéz ez a nap.

Elias megrázta a fejét.

– Ma nem rólunk van szó. Anna a lányod, Lukas pedig a fiam. Nekik kell eldönteniük, hogyan élnek tovább.

Martin bólintott.

– Ebben egyetértünk.

Elias Annára nézett.

– Nagyon szép vagy. A fiam szerencsés ember.

– Köszönöm.

Lukas közelebb lépett hozzá. Martin megszorította Anna kezét.

– Menj. Vár rád.

Anna egy pillanatra apjára nézett.

– Szeretlek, apa. Attól még, hogy már nem ugyanúgy nézek rád, mint gyermekkoromban.

Martin szemében könny csillant.

– Talán nem is kell ugyanúgy nézned rám.

Anna elengedte a kezét, és Lukas mellé állt. Martin a fiatal férfira nézett.

– Nem mondom neked, hogy vigyázz rá, mert ismerem a lányomat, és tudom, hogy magára is tud vigyázni. Csak becsüljétek meg egymást.

Lukas bólintott.

– Azon leszünk.

A két fiatal együtt indult be a templomba.

Az esküvő után a Hartmann-ház nagytermében és udvarában tartották a lakomát. Hosszú asztalokra sült hús, friss kenyér, káposzta, sajt és almás lepény került, a korsókban bort töltöttek. A hűvösödő esti levegőbe kiszűrődött a házból az étel, a fahéj és a füst illata.

Margarethe ügyelt rá, hogy Falkék ne kerüljenek félreeső helyre. Később leült Klara mellé. Egy darabig egyikük sem tudta, hogyan kezdjen beszélgetésbe. Végül Margarethe Anna felé nézett, aki Lukasszal nevetett a vendégek között.

– Nagyon szép lányt neveltél.

Klara elmosolyodott.

– Te pedig jó fiút.

– Reméljük, ők majd kevesebb dolgot nehezítenek meg maguknak, mint mi.

Klara a fiatalokra nézett.

– Talán már most okosabbak nálunk.

Margarethe elmosolyodott.

– Ezt Eliasnak azért ne mondd el. Még megsértődik.

Mindketten felnevettek.

Anna később egy időre félrevonult, és nézte a két családot, amelyek egy évvel korábban aligha ültek volna le ugyanahhoz az asztalhoz. Lukas odalépett hozzá.

– Már azt hittem, megszöktél a saját esküvődről.

– Ahhoz már késő lenne.

– Ezt örömmel hallom.

Egy kisfiú szaladt el mellettük, kezében almával. Anna utánanézett.

– Emlékszel arra az almára?

Lukas elmosolyodott.

– Arra, amellyel megdobtál?

– Nem dobtalak meg. Feléd dobtam.

– Az arcom felé.

– És elkaptad.

– Azóta is úgy emlékszem rá, mint az első ajándékomra tőled.

Anna felnevetett.

– Még mindig bolond vagy.

– Most már késő ezen változtatni.

Lukas megfogta a kezét.

Az udvar másik végében Martin egyedül állt a kapunál. Néhány pillanattal később Elias odalépett mellé. Egy ideig némán nézték a táncolókat.

– Matthias szeretett táncolni – mondta Elias végül. – Mindig ő húzott fel elsőként valakit a padról. Anyám sokszor megszidta érte.

Martin ránézett.

– Jó, hogy ezt elmondtad róla.

– Miért?

– Mert én csak élete utolsó perceiben ismertem. Neked viszont volt vele huszonnyolc éved. Jobb, ha nem csak arra az egy reggelre emlékezünk.

Elias sokáig nézte.

– Ebben igazad van.

Nem fogtak kezet. Nem lettek barátok azon az estén, és egyikük sem tett úgy, mintha húsz év eltűnhetne néhány mondat nyomán. Csak ott maradtak egymás mellett, és nézték a gyerekeiket.

Anna messziről figyelte őket.

– Mire gondolsz? – kérdezte Lukas.

– Arra, hogy egyszer majd el kell mesélnünk a gyerekeinknek, hogyan találkoztunk.

– Remélem, az almával kezded.

Anna elmosolyodott.

– Talán a fahéjjal.

– Ezt már haladásnak veszem.

Rothenburg fölött lassan elhallgattak az esti harangok. Az udvaron tovább szólt a zene, Anna pedig Lukas kezét fogva visszaindult a többiekhez.

A múlt ott maradt velük. Nem lehetett sem eltörölni, sem jóvátenni mindazt, ami húsz évvel korábban történt. De már nem annak kellett eldöntenie, hogyan élnek tovább.

Anna Lukasra nézett, aztán együtt visszaléptek a táncolók közé.

Mögöttük ott maradt mindaz, amit nem lehetett megváltoztatni.

Előttük pedig az élet.

A hóhér bűne Hetedik rész – Visszatalálás

Három héttel később Lukas ismét megjelent Falkék házánál.

A tél már közeledett. A gyógynövényes kert nagy része elszáradt, a levegő hideg volt, Anna lehelete fehéren látszott.

Lukas a kapunál maradt.

– Szeretnék beszélni veled, de csak akkor, ha te is akarod.

Anna néhány pillanatig nézte.

– Mondd el, miért jöttél.

– Bocsánatot akarok kérni. Nem azért, mert azt hiszem, ettől rögtön minden olyan lesz, mint előtte.

Anna hallgatott.

– Amikor megtudtam, mi történt Matthiasszal, egyszerűen úgy néztem rád, mintha valami megváltozott volna benned.

Pedig semmi nem változott. Én nem tudtam mit kezdeni azzal, amit hallottam, és rajtad csattant.

– Nagyon megbántottál.

– Tudom. Most már valóban tudom.

Anna lesütötte a szemét.

– Nem akarok olyan férfit, aki csak addig marad mellettem, amíg minden könnyű.

– Én sem akarok többé ilyen férfi lenni.

Anna felnézett rá.

– Ezt szép mondatnak szántad?

– Nem. Inkább ígéretnek, de tudom, hogy attól még bizonyítani kell.

Anna szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

– És hogyan akarod bizonyítani?

– Azzal kezdem, hogy nem sürgetlek.

– Ez meglepően bölcsen hangzik.

– Anyám szerint néha előfordul velem.

Anna elnevette magát.

Ez volt az első nevetésük azóta, hogy Matthias neve közéjük állt.

Lukas valóban nem sürgette.

Eljött másnap is, aztán néhány nappal később újra. Segített fát hordani, vizet húzott, és ha Anna éppen nem akart beszélni, azt is elfogadta.

Közben megérkezett a tél.

Martin eleinte nehezen találta a helyét. Hosszú évek után először ébredt úgy reggelente, hogy nem várt rá parancs a városházán.

Aztán egy este bekopogott hozzá egy favágó, akinek eltört a karja.

Martin ellátta.

Néhány nappal később egy asszony érkezett elfertőződött sebbel, majd egy gyermek kificamodott vállal. Martin senkit nem küldött el. Anna mellette dolgozott, Klara főzeteket készített és gyógynövényeket szárított.

Eleinte az emberek csak sötétedés után érkeztek.

Később már nappal is.

Martin erről soha nem beszélt, Anna azonban látta rajta, mit jelent neki.

Tavaszra közte és Lukas között is lassan eltűnt az a távolság, amely ősszel közéjük került. Nem felejtették el, ami történt, egyszerűen újra megtanultak bízni egymásban.

Matthias ügyét közben hónapokon át vizsgálta a tanács. A levél nyomán előkeresték az egykori iratokat, amelyekből kiderült, hogy az alibijével kapcsolatos vallomásokat annak idején nem vizsgálták megfelelően.

1594 tavaszán végül nyilvánosan kimondták, hogy a Matthias Hartmann ellen hozott egykori ítélet nem állhatott volna meg.

Elias a hírt hallva sokáig ült egyedül a dolgozószobájában.

Margarethe leült mellé.

– Most már mindenki tudja, amit te húsz éve tudsz.

Elias az ablak felé nézett.

– Azt hittem, ettől könnyebb lesz.

– És nem lett?

– Más lett. De nem könnyebb.

Margarethe megfogta a kezét.

– Talán nem is lehet könnyű. Csak igaz.

Elias erre nem válaszolt, de nem húzta el a kezét.

Néhány héttel később Margarethe felkereste Falkék házát.

Anna nyitott ajtót.

– Hartmann asszony?

– Margarethe. Ha Lukasnak igaza van a saját jövőjét illetően, előbb-utóbb úgyis furcsán hangzana, ha még mindig Hartmann asszonynak szólítanál.

Anna elpirult.

– Lukas már erről is beszélt?

– Lukas mostanában meglepően sokat beszél.

Klara megjelent mögöttük.

A két asszony néhány pillanatig nézte egymást.

Margarethe szólalt meg először.

– Szerettem volna végre úgy eljönni ide, hogy nem egy húsz évvel ezelőtti tragédia miatt találkozunk.

Klara félreállt.

– Akkor jöjjön be.

A beszélgetés eleinte nehézkesen indult, később azonban szóba kerültek a gyerekek, a háztartás, a tél, sőt még az is, mennyire makacs tud lenni Lukas.

Búcsúzáskor Margarethe Anna felé fordult.

– Most már legalább azt mondhatom Eliasnak, hogy ismerlek. Nem csak a nevedet ismerem.

Anna elmosolyodott.

– És mit fogsz mondani neki?

Margarethe is elmosolyodott.

– Azt, hogy a fiamnak jó ízlése van.

Nyár elején Lukas leült a szüleivel.

– Feleségül akarom venni Annát.

Elias sokáig nézte.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb ezért elő állsz ezzel.

– Akkor azt is tudod, hogy nem hirtelen döntöttem el.

– Azt látom.

Lukas előrehajolt.

– Nem kérem, hogy felejtsd el, ami történt. Csak azt szeretném, ha Annát nem az apja múltján keresztül néznéd.

Elias egy darabig hallgatott.

– Anyád is ezt mondja.

Margarethe ránézett.

– Talán azért, mert igaz.

Lukas folytatta.

– Amikor Annára nézek, őt látom. A nőt, akivel le akarom élni az életemet.

Elias lassan bólintott.

– És vállalod azt is, amit a város majd beszél?

– Az emberek úgyis beszélnek.

Nem szeretném, ha ők választanák ki helyettem a feleségemet.

Elias arcán halvány mosoly jelent meg.

– Ebben legalább biztosan az én fiam vagy.

Lukas elmosolyodott.

Elias nagy levegőt vett.

– Nem állok közétek. Kérd meg Anna kezét.

Margarethe szemében könny csillant.

– Na végre – mondta halkan.

Elias ránézett.

– Ezt most muszáj volt?

– Feltétlenül.

A hóhér bűne Hatodik rész – A vallomás

 

Martin másnap jóval napkelte előtt felébredt.

Klara mellette feküdt, de a férfi tudta, hogy ő sem alszik. Hosszú ideig egyikük sem szólt. A szobában hideg volt, a kialudni készülő tűz parazsa halványan derengett a kandallóban.

Végül Martin felült az ágy szélén.

– Ma bemegyek a tanácsházára.

Klara is felült.

– Tudom.

Martin a kezébe temette az arcát.

– Húsz éve kellett volna megtennem.

– Igen.

A férfi felnézett rá.

Klara nem próbálta vigasztalni.

– Haragszol rám?

– Haragszom magamra is – felelte az asszony. – Tudtam a levélről, és én is hallgattam.

– Én döntöttem úgy, hogy megtartom.

– De én húsz éven át tudtam róla.

Martin egy ideig csak nézte.

– Féltem, hogy elveszítelek benneteket.

– És közben majdnem elveszítetted Annát.

Martin lehajtotta a fejét.

– Tudom.

Klara felkelt, magára terítette a kendőjét, majd tüzet rakott.

– Mit fogsz mondani a tanácsnak?

– Az igazat.

– Mindent?

– Mindent.

Klara megállt.

– Azt is, hogy a kivégzés estéjén elmentél Eliashoz?

– Azt is.

– És azt, hogy utána nem mentél vissza?

Martin bólintott.

– Főleg azt.

Anna már ébren volt, amikor apja kilépett a házból.

Az ablakból nézte, ahogy Martin végigmegy a keskeny utcán. Nem vitte magával a kardját. Sötét kabát volt rajta, semmi több.

A férfi egyszer sem fordult vissza.

Anna előző este még haragudott rá. Most is haragudott. De valami más is vegyült az érzéseibe.

Féltette.

Nem attól, hogy mi történik vele a tanácsházán.

Attól, hogy az apja most először húsz év után valóban szembenéz mindazzal, amit addig megpróbált maga mögött tartani.

Klara mellé lépett.

– Szerinted mi lesz vele?

– Nem tudom.

– Börtönbe zárhatják?

– Az ítélet végrehajtásáért aligha. Azt parancsra tette.

– De a levél miatt?

Klara az ablakon túl távolodó férfit nézte.

– Azt majd a tanács dönti el.

Anna lehajtotta a fejét.

– Tegnap még azt hittem, azt akarom, hogy büntessék meg.

– És most?

– Most sem akarom, hogy úgy tegyenek, mintha nem történt volna semmi. De azt sem tudom, mitől lenne jobb bármi.

Klara ránézett.

– Talán nem attól lesz jobb, hogy megbüntetik. Hanem attól, hogy végre nem marad titok.

Anna nem felelt.

A tanácsházán még csak néhányan jártak, amikor Martin megérkezett.

A kapunál szolgáló férfi meglepetten nézett rá.

– Falk? Mit akarsz ilyen korán?

– Beszélni akarok a tanáccsal.

– Milyen ügyben?

Martin egy pillanatig hallgatott.

– Egy húsz évvel ezelőtti kivégzés ügyében.

A férfi arca megváltozott.

– Várj itt.

Martin a folyosón maradt.

Ismerte az épületet. Hivatalából adódóan többször járt már ott, de azon a reggelen minden idegennek tűnt. A kőfalak, a sötét gerendák, a lépcső, amely a tanácsteremhez vezetett.

Végül egy írnok jelent meg.

– Jöjjön.

A teremben még nem ült együtt a teljes tanács. Néhány tanácsos már jelen volt, köztük egy idős férfi, akit Martin régóta ismert. Ő emelte fel elsőként a tekintetét.

– Martin Falk. Azt mondják, sürgős ügyben jött.

– Igen.

– Miről van szó?

Martin megállt az asztal előtt.

– Matthias Hartmann kivégzéséről.

A név hallatán ketten összenéztek.

Az idős tanácsos összevonta a szemöldökét.

– Az az ügy húsz éve lezárult.

– Tudom.

– Akkor mit akar most?

Martin nagy levegőt vett.

– Vallomást tenni.

A teremben csend lett.

Martin mindent elmondott.

Elmondta, hogy Matthias a kivégzés előtt levelet adott neki. Hogy két ember nevét írta bele, akik állítása szerint igazolhatták volna, hogy a gyilkosság idején nem Rothenburgban tartózkodott.

Elmondta azt is, hogy még a kivégzés előtt szólt a felügyelő tisztviselőnek.

– Mit válaszolt? – kérdezte az egyik tanácsos.

– Azt, hogy nem érkezett új rendelkezés. Az ítéletet végre kellett hajtani.

– Megtagadhatta volna?

Martin megrázta a fejét.

– Nem.

– Tehát az ítélet végrehajtását nem önkényesen folytatta.

– Nem.

– Akkor miért van itt?

Martin egyenesen a férfira nézett.

– A levél miatt.

A tanácsos hátradőlt.

– Folytassa.

– Matthias azt kérte, adjam át a bátyjának. Nem tettem meg.

– Miért?

– A kivégzés után beszéltem az egyik akkori tanácstaggal. Elmondtam neki, hogy van nálam egy levél. Azt mondta, az ügy lezárult, és jobb, ha nem kérdőjelezem meg a tanács döntését.

Az idős férfi összeszűkítette a szemét.

– Ki mondta ezt?

Martin megnevezte.

A teremben újabb pillantások váltottak gazdát.

– Ő már évekkel ezelőtt meghalt – mondta valaki.

– Tudom.

– És ezután?

Martin keze ökölbe szorult.

– Féltem.

– Mitől?

– Hogy elveszítem a hivatalomat. A házamat. A megélhetésemet. Néhány hónapos gyermekem volt.

– Ezért megtartotta a levelet?

– Az elején ezért.

– És később?

Martin hallgatott.

A kérdést feltevő tanácsos türelmesen várt.

– Később már azért, mert szégyelltem bevallani, hogy nem adtam át.

– Húsz évig?

– Igen.

Martin hangja most először megremegett.

– Minden évvel nehezebb lett. Azt mondtam magamnak, hogy már késő. Aztán eltelt még egy év. Utána még egy.

Az idős tanácsos sokáig nézte.

– Hol van a levél?

– Elias Hartmannnál.

– Átadta neki?

– Tegnap.

– Húsz év után.

– Igen.

A férfi hátradőlt.

– Tudja, hogy ezzel mit tett?

– Igen.

– Biztos benne?

Martin felemelte a fejét.

– Nem. Talán soha nem fogom teljesen tudni. De azt tudom, hogy Matthias rám bízott valamit, amit nem lett volna jogom megtartani.

A tanácsos az írnok felé fordult.

– Küldjenek Hartmannért. És kérjék meg, hogy hozza magával a levelet.

Elias délelőtt érkezett meg.

A levelet a kabátja belső zsebében hozta.

Amikor belépett a terembe, és meglátta Martint, megállt. Az arcán még látszott a harag, de nem szólt hozzá.

Az egyik tanácsos felállt.

– Elias Hartmann, Martin Falk azt állítja, hogy ez a levél az ön öccsétől származik.

– Így van.

– Biztos benne?

Elias elővette a megsárgult lapot.

– Ismerem Matthias írását.

Átadta a levelet.

Az írnok óvatosan kisimította az asztalon.

A tanács tagjai egymás után olvasták el.

Néhány percig senki nem szólt.

Végül az egyik férfi Martinra nézett.

– Ez valóban komoly ügy.

Elias keserűen felnevetett.

– Nekünk húsz éve az.

– Hartmann, értjük a haragját. De rendet kell tartanunk.

Elias összeszorította az állkapcsát.

– Akkor tartsanak rendet. De előbb olvassák el rendesen azt a levelet.

A tanácsos ismét a papírra pillantott.

– A levél önmagában nem bizonyítja Matthias Hartmann ártatlanságát.

– Ezt én is tudom.

– A benne szereplő neveket és az akkori iratokat meg kell vizsgálnunk.

Elias Martinra nézett.

– Erre húsz évvel ezelőtt kellett volna sort keríteni.

Martin nem védekezett.

– Igen.

Elias tekintete rajta maradt.

– Azt is elmondtad nekik, hogy eljöttél hozzám azon az estén?

– Igen.

A tanácsos Elias felé fordult.

– Ez igaz?

Elias sokáig nem válaszolt.

A teremben mindenki őt nézte.

– Igen.

– Mi történt?

Elias nyelt egyet.

– A kivégzés estéjén Falk megjelent a házamnál.

– Beszélt vele?

– Nem igazán.

– Mit jelent ez?

Elias lehunyta a szemét.

– Megláttam, és elküldtem.

A tanácsos összevonta a szemöldökét.

– Nem hagyta, hogy elmondja, miért jött?

– Nem.

– Tudta, hogy levél van nála?

– Nem.

– Akkor miért küldte el?

Elias arca megfeszült.

– Aznap reggel ő végezte ki az öcsémet. Anyám odabent zokogott. Én pedig amikor megláttam Martint a kapunál, azt hittem, bocsánatot kérni jött. Nem akartam hallani semmit.

Csend telepedett a teremre.

Elias Martinra nézett.

– Ezt vállalom. Azon az estén nem hallgattalak meg.

Martin lehajtotta a fejét.

– De – folytatta Elias – másnap is eljöhetett volna. Egy hét múlva is. Egy év múlva is. Húsz évig nem én tartottam nála azt a levelet.

– Ezt sem vitatom – mondta Martin.

Az idős tanácsos felemelte a kezét.

– A kettőt nem fogjuk összemosni. Hartmann gyásza és indulata érthető. Falk kötelessége azonban az lett volna, hogy a rábízott levelet eljuttassa ahhoz, akinek szánták, vagy hivatalosan átadja a tanácsnak.

Martin bólintott.

– Igen.

– Ehelyett húsz éven át magánál tartotta.

– Igen.

A tanács még órákon keresztül tárgyalt.

Martint és Eliast egy időre kiküldték a teremből.

A két férfi egymástól távol állt a folyosón.

Sokáig egyikük sem szólt.

Végül Elias törte meg a csendet.

– Tudtad, hogy anyám úgy halt meg, hogy Matthias nevét soha nem tisztázták?

Martin ránézett.

– Nem.

– Évekig remélte, hogy egyszer valaki kimondja: tévedtek.

Martin lehajtotta a fejét.

– Sajnálom.

Elias arca megkeményedett.

– Ne mondd ezt.

Martin nem válaszolt.

Néhány pillanat múlva Elias mégis folytatta.

– Tegnap megütöttelek.

– Igen.

– Nem kellett volna.

Martin felnézett.

– Nem.

Elias arcán egy pillanatra megjelent valami keserűség.

– Legalább ebben nem próbálsz megnyugtatni.

– Nem volna igaz.

Elias a szemközti falat nézte.

– Nem tudom, meg tudok-e valaha bocsátani neked.

– Nem kérem.

– Akkor mit akarsz?

Martin hosszú ideig gondolkodott.

– Hogy Matthias ügyét vizsgálják meg újra.

– És utána?

– Utána semmit.

Elias ránézett.

– Az ember ritkán nem akar semmit.

– Én húsz évig azt akartam, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel. Most már elég abból, amit én akarok.

Elias nem felelt.

Délután visszahívták őket.

A tanács tagjai ismét elfoglalták helyüket.

Az idős tanácsos szólalt meg.

– Martin Falk, a húsz évvel ezelőtti kivégzés végrehajtásával kapcsolatban nem állapítottunk meg önkényes eljárást. Az ítéletet a városi tanács hozta, annak végrehajtása az ön hivatalából fakadó kötelessége volt. A rendelkezés visszavonásáról nem érkezett hír.

Martin mozdulatlanul állt.

– Ugyanakkor Matthias Hartmann levele nem az ön tulajdona volt. Azzal, hogy nem adta át a címzettnek, és később sem juttatta el a tanácshoz, súlyosan megszegte a belé vetett bizalmat.

Martin bólintott.

– Elfogadom.

– A tanács ezért a mai nappal felmenti önt a városi hóhér tisztségéből.

Martin arcán nem látszott meglepetés.

– Értem.

– A várost nem kell elhagynia, és a jelenlegi döntés értelmében szabadságvesztést sem szabunk ki önre.

Elias felnézett.

A tanácsos folytatta.

– Matthias Hartmann ügyét azonban újra megvizsgáljuk. Előkeressük a húsz évvel korábbi iratokat, és megvizsgáljuk a levélben szereplő adatokat is. Addig nem teszünk kijelentést arról, hogy az egykori ítélet helyes vagy téves volt-e.

Elias lassan bólintott.

– Ennyit kérek.

A tanácsos ránézett.

– Húsz év után gyors választ ne várjon.

– Húsz évet vártam. Megvárom.

Martin lehunyta a szemét.

Az ítélet kimondatott.

Nem küldték börtönbe.

Nem űzték el a városból.

De többé nem ő volt Rothenburg hóhéra.

Amikor Martin kilépett a tanácsházáról, már délutánba hajlott az idő.

A téren sokan megfordultak utána.

A hír gyorsan terjedt.

Martin Falk, a hóhér, vallomást tett.

Martin Falkot felmentették hivatalából.

Egy húsz évvel ezelőtti ügyet újra elővesznek.

Martin hallotta a suttogást, de nem állt meg.

Elias néhány lépéssel mögötte jött.

A tér szélén utolérte.

– Falk.

Martin megfordult.

Elias kezében ismét ott volt a levél. A tanács másolatot készíttetett róla, az eredetit pedig visszaadták neki.

– Ezt megtartom.

– Matthias neked szánta.

Elias a papírra nézett.

– Igen.

Martin indulni akart, de Elias még megszólalt.

– Attól, ami ma történt, nem lett semmi rendben.

– Tudom.

– És én sem bocsátottam meg.

– Tudom.

– De legalább most már nem csak ketten tudunk róla.

Martin bólintott.

– Ezért jöttem.

Elias néhány másodpercig nézte, majd sarkon fordult.

Nem fogtak kezet.

Nem békültek ki.

De húsz év óta először nem egy titok állt közöttük.

Anna a ház előtt várta az apját.

Amikor Martin befordult az utcába, rögtön meglátta rajta, hogy valami megváltozott.

– Mi történt?

Martin megállt előtte.

– Többé nem vagyok a város hóhéra.

Anna arca megfeszült.

– Elküldtek?

– Felmentettek a tisztségemből.

– És más büntetés?

– Nem.

– Matthias ügye?

– Újra megvizsgálják.

Anna hosszan kifújta a levegőt.

Martin belépett volna a házba, de a lánya megszólította.

– Apa.

Martin visszafordult.

– Féltél odabent?

A férfi egy pillanatig gondolkodott.

– Igen.

– És mégis elmondtad.

– Igen.

Anna bólintott.

Nem ment oda hozzá. Nem ölelte meg.

Ami közöttük összetört, azt egyetlen vallomás nem állíthatta helyre.

De Martin most nem kért tőle semmit.

Anna számára talán éppen ez volt az első jel, hogy apja valóban megértette, mit tett.

Martin belépett a házba.

A fal mellett még mindig ott állt a kardja.

Hosszú éveken át ez a fegyver jelentette a hivatalát, a megélhetését, és azt a nevet, amelyet a város hozzá kötött.

Martin odalépett hozzá.

Levette az övéről a tokot, amelyben szolgálat idején hordta, majd a kardot gondosan a régi ládába fektette.

Ezután lecsukta a fedelet.

Klara az ajtóból figyelte.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte.

Martin a műhely felé nézett, ahol gyógynövények, kötszerek és kenőcsök sorakoztak.

– Azt, amihez a kard nélkül is értek.

Anna is odanézett.

Az apja évek óta gyógyított sebeket, rakott helyre ficamokat, kötözött sérült végtagokat. Mégis mindig a hóhért látták benne először.

Most először nem volt mögötte a hivatal.

Csak Martin Falk maradt.

És mindaz, amit ezután kezd az életével.