A 84. lépcsőfok

Minden reggel ugyanabban a könyvtárban ébredt. A nap sosem ment le, csak áttetsző fény derengett a könyvtárban, a fakó lapokon. Egy rézlépcső vezetett felfelé – 83 fok, mindig pontosan annyi.

Egy reggel azonban 84 volt. A plusz lépcsőfokon egy férfi állt. Mosolygott, de mintha visszafelé nézne az időben. Tekintete furcsán fénytelen volt. Az arca ismerős, de mégis idegen.

– Vártalak – mondta. – Te írtál engem, te hívtál engem elő. Itt vagyok.

Emília előszőr meglepődött, majd halkan felnevetett.

– Igen, lehet. De, azt is én döntöm el, mikor tűnsz el.

A férfi pislantott, majd szétfoszlott. A lépcső újra csak 83 fokos lett.

Megnyílás /lélekvers/

Kitárom az ablakot –

a nap már aranyban suttog,

lágyan hajol a tengerhez,

mint szívem a vágyhoz.

Kint a csend is ragyog,

minden hullám megölel,

és bennem elcsitul lassan

a régi, zárt fegyelem.

Most megnyílok –

minden szépnek, ami vár,

minden jónak, ami jár,

és annak is, amit nem ismerek,

de sejtek –

mint fény a fátyol mögött,

mely lassan átdereng.

Ez az én időm, lehetőségem,

a jelenem, amit végre nemcsak nézek,

nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.

A belső vulkán /lélekvers/

Vulkán ébredt bennem,

nem kérdezett, csak robbant.

Mint a hegy gyomrából

kitörő őserő,

szétrepesztette bennem a régit.

Hangok törtek át,

vad örvény lett a csendből,

mint szélvihar,

mely a fák emlékét rázza meg.

Fájt a világ bennem,

és én fájtam a világnak.

De amikor elcsitult,

valami új lett bennem:

Erő,

mint folyóban rejlő sodrás;

lélek,

mint tisztuló forrás;

és béke,

mint harmat az ébredő mezőn.

Majd megérkezett

az első öröm:

mint fény,

mint áramlás —

irányt mutató út

a szívemen át.

Nem tudtam, hová tartok,

csak azt, hogy mozdul

bennem az út.

Mint egy sugár,

mely megtalálja a

réseket a sötéten át —

és ez elég volt:

léptem tovább.

A természet festménye /Aurora- lélekvers /

Lélegzem mélyeket.

A Nap fénye aranykendőt terít a tájra,

selymes melegével átöleli a reggelt.

A szél, mint egy halk sóhaj,

suttogva járja körbe a fák álmait.

A levelek táncolnak –

puha léptekkel követik a láthatatlan zenét.

A madarak csicsergése

a Teremtő halk fuvolaszava,

mely átszövi a levegőt.

Minden nyugodt.

A szívem is.

Lélegzem mélyeket.

A belsőmben szétárad a béke,

mint a harmat,

mely hajnalban megcsókolja a Földet.

Testem ellazul,

engedem, hogy a nyugalom

átjárja minden sejtemet.

A természet ereje

csendesen belém áramlik –

mintha a Teremtő a tenyerébe venne.

A Teremtés festménye ez,

mely lelép a vászonról,

és lélegzetet vesz velem.

Ezért érdemes felkelni –

hogy lássam a fényt,

halljam a madarak énekét,

érezhessem a szél érintését,

és eggyé váljak a reggeli csodával.

Iyenkor a világ nem külön van tőlem –

hanem én vagyok a csendje,

a fénye,

a táncoló levél halk öröme.

Örök Hullámzás /lélekvers/

Én vagyok a tenger – mély és végtelen,

sóhajom a szél, szívverésem a hab.

Hullámzom csendben, vagy zúgva, hevesen,

mégis ölel bennem minden, ami szabad.

Én ringatom az eget, a csillagok álmát,

karomban alszik a Hold s a fény.

Én vagyok a kérdés, én vagyok a válasz,

létezés, álom és ébredés, emlékezés.

Szelíden ölelem a partot, mint egy lágy ölelés,

a víz suttog a csillagok fénye ragyog.

Minden egyes pillanatban ott a lét íze,

én hullámzom, örökké szeretek,

minden fényben benne élek.

Egy csepp remény /Lélekvers/

Sűrű itt a lét –

a Föld nehéz ölelésében

lép a lélek, mint kövek között a vízcsepp,

minden mozdulata emlékezés.

Öröm az, ami szívből fakad,

mint hajnalban a fény,

mely nem kérdez, csak simogat,

és megtalálja azt, aki nyitva van.

Adni jó –

nemcsak kézzel, de jelenléttel,

egy pillantással, egy verssel,

melyben elfér egy egész világnak szánt szeretet.

A Földi élet létezése

közt csodás ragyogások élnek,

mint fényfoltok egy régi vásznon,

amikor a nap végigsimítja a múltat.

Pillanatok, melyek nem látszanak,

csak érezhetők,

mint amikor a szív összeér egy másik szívvel,

szavak nélkül.

Ez az érzés… ez a valódi öröm:

hogy vagy, és adsz, szívből,

csöndesen, lágyan,

mert tudod: itt lenn, az anyagon,

minden fény egy új remény.

Felhők mögötti dal /lélekvers/

Hideg, borongós ez a májusi reggel,

a Nap messze jár – felhők mögött pihen.

Nem simogat fény, csak párás a táj,

s az ég könnyeit halkan hinti már.

A világ hallgat – önmagába zárul,

a szeretet is csendben megbúvik.

A fák reszketnek a szél karjaiban,

mint tétova álmok egy szürke hajnalban.

Mégis… a lombok közt dal születik,

madarak hangja száll a hideg szélnek.

Nem kérdik, hol a fény, nem várnak nyarat,

ők tudják, mit mi oly gyakran feledünk:

hogy a boldogság nem a Nap gyermeke,

nem a fényé, sem az ég kék szeme –

hanem bennük él,

s szívünkben néha csak szunnyad.

Tanulhatnánk tőlük, e pici csodáktól,

hogy öröm lakozik cseppekben, árnyakban.

S ha a szív is énekel, halk, tiszta dallal –

felragyog a reggel, s a szív újra muzsikál.