Kobó Manó egy öreg tölgyfa gyökerei között lakott. Apró házának kerek ajtaja volt, az ablaka előtt pedig két piros gomba nőtt. Kobó minden reggel feltette nagy makksapkáját, vállára akasztotta kis tarisznyáját, és elindult körülnézni az erdőben.
Szeretett észrevenni olyan dolgokat, amelyek mellett mások talán elsétáltak volna. Látta a csiga ezüstösen csillogó útját a harmatos fűben, meghallotta, ha a rigó ugyanarra az ágra újra meg újra visszaszállt, és azt is észrevette, amikor a hangyák a szokottnál gyorsabban hordták haza a morzsákat.
Egy őszi reggelen azonban valami egészen különösre lett figyelmes.
Az öreg tölgy levelei aranysárgára és barnára színeződtek. A szél megrázta az ágakat, a falevelek pedig egymás után indultak lefelé. Egyik pördült, másik forgott, a harmadikat messzire vitte a szél. Végül mind puhán az avarba hullott.
Csak egyetlen falevél maradt fenn a fán.
A legmagasabb ágon kapaszkodott.
Kobó felnézett rá.
– Te miért nem jössz le?
A falevél megremegett.
– Mert félek.
– Mitől?
– Attól, hogy leesem.
– De minden levél lehull ősszel – mondta Kobó.
– Éppen ez az! – felelte a falevél. – Idefent tudom, ki vagyok. A tölgyfa egyik levele vagyok. De ha leesem, mi lesz belőlem?
Kobó levette a sapkáját, és megvakarta a fejét.
Erre bizony nem tudta rögtön a választ.
– Megpróbálom kideríteni – mondta végül.
Elindult az erdőben, és nemsokára találkozott Pöttyel, a katicával.
Pötty egy kövön üldögélt, és a szárnyait tisztogatta.
– Pötty, mire jó egy lehullott falevél?
– Sok mindenre! – felelte a katica. – Tegnap eleredt az eső, én pedig bebújtam egy nagy barna levél alá. Szárazon megúsztam a záport.
Kobó továbbindult.
A bokrok alatt Süni Samut találta, aki éppen leveleket hordott össze.
– Samu, te mit csinálsz velük?
– Ágyat készítek magamnak – felelte a sün. – A száraz falevél puha és meleg.
Azzal belefúrta magát a levélkupacba, és egy pillanat múlva már csak az orra hegye látszott ki.
Kobó elmosolyodott, majd továbbment.
Nem sokkal később Csipi veréb szállt le mellé.
– Csipi, neked szükséged van lehullott levelekre?
– Bizony! – csiripelte a veréb. – A kisebb darabokat a fészkemhez viszem. Ha hideg szél fúj, minden puha levéldarab jól jön.
Kobó már éppen indult volna vissza a tölgyfához, amikor vékony hangot hallott egy farönk mögül.
– Segítség!
Odafutott.
Egy apró giliszta tekergőzött a földön. Előtte széles pocsolya terült el.
– Mi történt? – kérdezte Kobó.
– Haza szeretnék jutni, de nem tudok átmenni a vízen. Neked ez csak egy pocsolya, nekem viszont akkora, mint egy tó.
Kobó körülnézett.
Az ágak túl vastagok voltak, a kövek túl nehezek, a fűszálak pedig túl vékonyak.
Aztán meglátott egy nagy tölgyfalevelet a földön.
Óvatosan felvette, és a pocsolyára fektette.
A levél egyik széle elérte az egyik partot, a másik a túloldalt.
– Próbáld meg ezen!
A giliszta rámászott.
A levél egy kicsit megbillent, Kobó azonban megtartotta.
A giliszta lassan átkúszott rajta, majd örömében felkiáltott:
– Sikerült! Egy falevélből híd lett!
Kobó szeme felragyogott.
Most már tudta, mit szeretne elmondani a félős falevélnek.
Visszasietett az öreg tölgyhöz.
– Megjöttem!
A falevél még mindig ugyanazon az ágon kapaszkodott.
– Megtudtad, mi lesz velem, ha leesem?
Kobó felnézett rá.
– Azt nem tudom pontosan.
– Akkor mit tudtál meg?
– Azt, hogy egy lehullott falevélből sok minden lehet. Pöttynek menedék az esőben, Samunak puha fekhely, Csipinek segítség a fészekhez. Ma pedig egy levélből híd lett egy gilisztának.
A falevél elgondolkodott.
– És ha belőlem egyik sem lesz?
– Akkor valami más.
– De mi?
Kobó elmosolyodott.
– Azt még nem tudhatjuk.
A falevél nagyot sóhajtott.
Talán éppen ez ijesztette meg leginkább. Nem maga az esés, hanem az, hogy nem tudta, mi vár rá odalent.
A szél újra megmozdította az ágakat.
– Kobó?
– Igen?
– Itt maradsz velem?
– Itt maradok.
A szél egyre erősebben fújt. A falevél kis szára megfeszült.
– Félek!
– Tudom – felelte Kobó. – De attól még megpróbálhatod.
A falevél egy pillanatra elengedte az ágat, aztán gyorsan visszakapaszkodott.
– Nem sikerült!
– Semmi baj. Majd amikor készen állsz.
Újabb széllökés érkezett.
A falevél most már csak egészen picit kapaszkodott.
Lenézett Kobóra.
Kobó ott állt a fa alatt.
– Itt vagyok! – kiáltotta.
A falevél összeszedte minden bátorságát.
És elengedte az ágat.
Nem zuhant le.
Lebegni kezdett.
Fordult egyet.
Aztán még egyet.
A szél körbetáncoltatta a tölgyfa előtt, átvitte Kobó feje fölött, végül puhán letette az avarra.
A falevél egy darabig meg sem mozdult.
– Kobó?
– Igen?
– Lent vagyok.
– Látom.
A falevél körülnézett.
– És még mindig én vagyok!
Kobó felnevetett.
Hamarosan Pötty, Süni Samu, Csipi és a kis giliszta is odajött.
A falevél kíváncsian nézett rájuk.
– Mire tudtok majd használni engem?
Kobó mellé ült.
– Lehet, hogy ma semmire.
A falevél meglepődött.
– Akkor most mihez kezdjek?
– Nézz körül!
A falevél eddig mindig fentről látta az erdőt. Most először látta közelről a mohát, az apró gombákat, a lehullott makkokat és a hangyák keskeny ösvényét.
Aztán valami zöldet vett észre az öreg tölgy mellett.
– Az ott micsoda?
A földből apró hajtás bújt elő.
– Egy fiatal tölgyfa – mondta Kobó.
A kis hajtás olyan picike volt, hogy Kobó makksapkája is nagynak tűnt mellette.
Aznap éjjel hideg szél érkezett az erdőbe.
A falevél odasodródott a kis tölgyhöz, és betakarta körülötte a földet.
Reggel Kobó arra járt.
A kis hajtáson harmatcsepp csillogott, mellette pedig ott feküdt a tegnapi félős falevél.
– Kobó! – szólt vidáman.
– Igen?
– Azt hiszem, már tudom, mi lett belőlem.
– Mi?
A falevél megmozdult a reggeli szélben.
– Ma éppen takaró vagyok.
Kobó elmosolyodott.
– És holnap?
A falevél is elnevette magát.
– Azt majd holnap megtudom.
Kobó Manó attól kezdve, ha valaki az erdőben félt egy változástól, nem mondta neki, hogy nincs mitől félnie.
Inkább mellé ült, és megkérdezte:
– Ki tudja? Lehet, hogy valami véget ér. De az is lehet, hogy közben valami új kezdődik.
Az öreg tölgy pedig állt fölöttük, ágai között játszott a szél, odalent pedig egy apró falevél már egyáltalán nem félt attól, hogy mit hoz a holnap.
