Harminchárom -Janó fiamnak születésnapjára

huszonkilencedikén

megáll bennem az idő

egy pillanatra

rád gondolok

arra a kisfiúra

aki egyszer megérkezett hozzám

és attól kezdve

másképp dobogott bennem

minden

harminchárom év

ennyi napsütés

ennyi féltés

ennyi kimondott

és kimondatlan szeretet

fér a neved köré

láttalak nőni

lépni

erősödni

saját utat választani

láttam benned

az érzékeny gyermeket

a gondolkodó fiút

a férfit

aki a maga módján

mindig mélyen érez

te vagy az egyik legszebb fejezetem

a szívemben

külön helyed van

olyan hely

ahová csak az anya néz be igazán

ott őrzöm

az első mosolyod

a hangod

a mozdulataid

azt a sok apró percet

amiből egy élet épült

harminchárom éves leszel

nekem mégis mindig ott maradsz

abban az első ölelésben

ahol először tudtam

hogy a szeretetnek

neve is lehet

Janó

köszönöm

hogy a fiam vagy

köszönöm

hogy létezel

köszönöm

hogy veled

nagyobb lett bennem

az élet

legyen előtted

sok tiszta nap

sok erő

sok öröm

sok igaz ember

én pedig

amíg dobog bennem a szív

szeretlek

ugyanazzal a mély

anyai szeretettel

amely veled együtt

született meg bennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

A Szemernyő

A parkban egy morcos bácsi ült egyedül, fekete kalapban. Mélyen a szemébe húzta, bajusza lefelé görbült. Botja mellette pihent.

– Jó napot! – állt elé egy kislány. – Látja így a galambot?

– Hümm.

– Miért húzta ennyire a szemébe a kalapját?

– Így szoktam.

– Akkor ez szemernyő?

A bácsi feljebb billentette a kalapját.

– Tessék?

– Olyan ernyő, ami a szemét takarja.

A bácsi bajusza megremegett.

– Hümm. Érdekes találmány.

– Ha feljebb tolja, talán a nevetés is kilát.

A bácsi elnevette magát. A kislány vele kacagott. A galamb arrébb tipegett, majd visszanézett.

– Hümm – törölte meg a szemét a bácsi.

– A szemernyő elromlott.

– Dehogy! – nevetett a kislány. – Végre kinyílt.

A piros lufi

A búcsúban Pali bácsi minden léggömböt eladott, csak a pirosat vitte haza. A konyhaablak kilincsére kötötte, hogy legyen mire ránéznie, amikor magában kanalazta a levest. A faluban legyintettek: özvegyember furcsasága.

Egy délután a lufi kiszabadult, végiggurult a főutcán, be a varrodába. Ilonka néni kapta el, aki Rózsi ruháit szabta valaha.

Másnap becsöngetett vele.

– Ezt maga árulja a búcsúban?

Pali bólintott.

– Rózsi egyszer piros ruhát kért tőlem. Azt mondta, abban szeretne táncolni velem.

Pali bácsi másnap egy piros lufit kötött Ilonka ajtajára. A cédulán ez állt: „Táncolunk?” Este előkerült a régi gramofon, félszegen, mégis lassan ünnepien. Meghatottan táncoltak ketten.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lakodalmi leltár

Mariska menyasszonyi fátyla a nagy szélben elszállt, egyenesen Pista bácsi szalmakazlára. A násznép utána rohant: elöl a vőlegény, mögötte a zenekar, leghátul a tyúkok, mert a prímás zsebéből kukorica hullott. A fátyol fenn libegett, Mariska pedig karba tett kézzel nézte.

– Józsi, mássz fel érte!

Józsi felmászott, ám odafent meglátta a szomszéd Juliska régi alsószoknyáját is.

A nagymama keresztet vetett, a násznagy pálinkát kért bátorságért, a duda pedig elhallgatott.

Lent mindenki tátott szájjal állt. Pista bácsi megvakarta a fejét:

– Na, fiam, most döntsd el gyorsan, esküvőre jöttél, vagy leltárra!

Mariska felkiáltott:

– Hozd a fátylat, Józsi! Az alsószoknyát hagyd, az már tanú!

Barackízű nyár

nyár volt

a zápor után

a kövekből még

a nap heve áradt

a talpunk alá

hajad vizesen simult

a nyakad ívéhez

egy csepp elindult rajtad

és bennem ért le

közelebb húztál

tenyered a derekamra ért

a bőröm alatt

apró bizsergés gyúlt

ajkad az ajkamhoz ért

barack

eső

só

a csók íze

lassan oldódott a számban

ujjad nyoma

ott maradt rajtam

ahol a ruha vizes lett

a nyári zápor után

a válladon vízcseppek ültek

én egyenként éreztem őket

a bőrömön

szívverésemben

akkor lett a perc

olyan forró

hogy a nevem is

másképp hangzott a szádon

még most is érzem

a nyakamon az esőt

a bőrömön kezed helyét

a számon

ajkad szenvedélyét

Sóból írt nevem

a hajók ma is elindulnak

de én már nem integetek utánuk

a mólón állok

sós szélben

hajamra vízcseppek

tapadnak

béke lassan rám szárad

mint só a tengervíz után

tudom

aki hozzám tartozik

kiköt bennem

aki továbbmegy

a nyílt víz felé

az más partot keres

mert aki marad

annak mellkasában

az én nevem dobban

amikor partra lép

talpa alatt

ott marad

sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

Aranyló Alföld

Itt születtem, itt is élek

az Alföld síkságán

határnál búza ragyog

aranylik a táján

Bálák pihennek a földön

arany pecsét a tarlón

újra meg újra megigéznek

fényük marad az arcomon

Itt a felhők szabadon

bejárják a kék eget

a föld felett forró légben

a nap aranya remeg

Gyermekként bálákon ugráltunk

kacagás szállt a nyárban

később gyermekeim nevettek

a bálák közt, a határban

Újra elvarázsol engem

szeretem igazán

itt dobban a szívem mélyén

az Alföld, mely az én hazám