Hűvös októberi reggelre ébredtem. Az éjszaka hosszúra nyúlt, az álom valahol elmaradt. Szemeim álmosan néznek a világra, fejemben kusza gondolatok keringenek. Némi szorongás, megmagyarázhatatlan félelem, mellé még fizikai fájdalom is társul.
Néha van ilyen.
Nagyot lélegzem, és megyek tovább.
Odakint madarak csicseregnek. Apró hangjuk megtölti a reggeli csendet. A varjak is megérkeztek. Hangosan mondják a magukét, egymás szavába vágva, mintha valami rendkívül fontos megbeszélést tartanának. Itt vannak már ők is. Jól vannak. Jólesik hallgatni őket.
A fák levelei minden színben játszanak. A nyár megmaradt zöldje között aranysárga, rozsdabarna és mélyvörös árnyalatok bújnak meg. Az ágak lassan ritkulnak. Egy-egy levél leválik, a szél felkapja, megforgatja a levegőben, aztán viszi tovább. Figyelem, amint hol magasabbra emelkedik, hol egészen közel kerül a földhöz, míg végül eltűnik a szemem elől.
A nap már bágyadtan simogat. Fénye átszűrődik a lombok között, megcsillan a leveleken, és szelíden megpihen a tájon. Szeretem ezt az őszi napsütést. Nincs benne semmi tolakodó. Egészen más, mint a nyár könyörtelen forrósága.
Hosszú hónapok óta vártam már ezt a levegőt.
Május óta mindössze ötször esett az eső. A föld kiszáradt, a por mindent belepett. A forró napokon szinte mozdulatlanul állt a levegő, és még az esti órák sem mindig hoztak enyhülést. Most azonban végre hűvös és tiszta. Mélyeket lélegzem, élvezem a frissességét. Milyen régen éreztem már ilyet!
Az ősz megérkezett, és vele együtt megváltozott a táj arca. A fák lassan megszabadulnak lombjaiktól, a madarak reggeli hangja messzebbre hallatszik, a napsütés óráról órára más színbe öltözteti a környéket.
S én itt vagyok, kissé fáradtan, egy álmatlan éjszaka minden nyűgével.
Mégis írásra késztet ez a reggel.
Hiszen a nap gyönyörű. Akkor is, ha én nem vagyok toppon.
Nézem a fákat, és eszembe jut, mennyi mindent megéltek már. Tavasszal rügyet bontottak, nyáron árnyékot adtak, most pedig lassan elengedik a leveleiket. Nem ragaszkodnak hozzájuk mindenáron. Ami tegnap még az ágakon ringatózott, ma már a földön pihen, vagy éppen a széllel utazik valamerre.
Milyen különös ez az örökös változás! Évről évre ugyanaz történik, mégsem látok két egyforma őszt. Mindig akad egy szín, egy fény, egy mozdulat, amelyet korábban talán észre sem vettem.
A varjak közben újra rákezdenek. Egy pillanatra feléjük fordulok, aztán tekintetem visszatér a fákra.
És ekkor egy egyszerű gondolat fogalmazódik meg bennem.
A nap nem diktál. A természet sem. Csak van. És ad.
Milyen csodás!
Mennyi szépség fér el egyetlen reggelben! A madarak énekében, a varjak hangoskodásában, egy lehulló falevélben, a hűvös levegőben, az októberi nap gyengéd érintésében.
Sokszor olyan elfoglaltak vagyunk a gondolatainkkal, hogy mindez észrevétlen marad mellettünk. Pedig elég volna néha körülnézni. Figyelni, miként változik a fény, hogyan mozdulnak az ágak, milyen színekben pompázik egy fa, mielőtt lehullajtja utolsó leveleit.
Ma reggel semmi különös nem történt.
Nem aludtam jól. A gondjaim sem tűntek el, és a testem sem lett könnyebb egyetlen pillanat alatt.
Mégis milyen szép ez a reggel!
Nem várok tőle semmit. Nem szeretném megfejteni, megmagyarázni vagy bármihez hasonlítani.
Csak gyönyörködöm benne.
Látom, hogy van. És szép.
