2026. április 25., szombat

Egy éjszakai énekes madár



Éjszaka van.
A házban lassan minden elcsendesedik. A nappal zaja lecsúszik rólam, akár egy nehéz kendő a vállról. Odakint hűvös levegő ül a kert fölött, az ágak mozdulatlanul tartják magukat a sötétben. A fák között egy apró éjszakai madár énekel.
Hallgatom.
Tiszta, kitartó hangja van. Apró teste talán alig látszik az ágak között, mégis betölti dallal a kertet. A hűvös éjszaka sem veszi el a kedvét. Énekel, mert nem tud másként jelen lenni. Amit magában hordoz, dallá válik az éjszakában.
Én pedig ott ülök a hűvös éjszakában, a madárdal közelében, és az életemre gondolok.
Az életemből egész regény születhetne. Talán több kötet is, tele olyan oldalakkal, amelyeket néha magam is nehezen merek újraolvasni. Nehéz fejezetekkel, megsárgult lapokkal, elhallgatott mondatokkal, hosszú küzdelmekkel, váratlan erővel, derűs pillanatokkal, örömmel, szeretettel, apró csodákkal, és olyan napokkal, amelyek megtanítottak értékelni mindazt, ami igazán fontos.
Az élet sok mindenre megtanított. Láttam mélységeket, jártam magaslatok közelében, vittem terheket akkor is, amikor elfáradt a lelkem.
De nem csak a fájdalom formált. Formált a szeretet is. A gyermekeim nevetése, egy-egy jó szó, egy madárdalos hajnal, egy megírt vers, egy mese születése, egy pillanat, amikor éreztem, hogy még mindig képes vagyok örülni.
Megtanultam figyelni az embereket. A szavaik mögé is látok. Érzem a fáradt mosolyokat, a visszatartott könnyeket, a tekintetekben megbújó történeteket. Sokszor képekben érkezik hozzám mások sorsa. Egy mozdulatban, egy arcvonásban, egy elharapott mondatban.
Az írás ezért lett nekem menedék, társ és belső út.
Amikor írok, megnyílik bennem egy belső ajtó. A mondatok lassan előlépnek, helyet keresnek maguknak, aztán egymás mellé simulnak. Érkezhet mese, vers, novella vagy vallomás; én pedig engedem, hogy utat találjon bennem. Ilyenkor az alkotás körém hajol, és átvezet egy olyan állapotba, ahol végre elmondhatóvá válik mindaz, amit a hétköznapok gyakran elhallgattatnak.
Anyaként, nőként sokszor nehéz a nap. Feladatok sorakoznak egymás után: főzés, mosás, gondoskodás, felelősség, aggódás, újrakezdés. Egy anya gyakran úgy fogja össze a család életét, hogy közben önmagából is ad. Időt, erőt, figyelmet, szívet. A napok sokszor másokról szólnak.
Az éjszaka mégis más.
Szelíden, halkan ölel körbe, minden sürgetés nélkül. Hagyja, hogy letegyem a nappal súlyát. Ilyenkor lehetek fáradt, érzékeny és sebezhető. Ülhetek a halk éjszakában, hallgathatom a madár hangját, és engedhetem, hogy bennem is megszólaljon valami. Aztán lassan érkeznek a mondatok. Én pedig írok.
Van, hogy szomorúsággal ülök le. Van, hogy fájdalommal. Van, hogy fáradtan, mégis különös belső erővel. Van, hogy hálával. Van, hogy egyetlen kép indít el bennem egész történeteket.

Törékenység, makacsság, érzékenység, erő, seb és szeretet együtt formál bennem valamit, amit talán csak az írás tud igazán megmutatni.
Néha megkérdezem magamtól: lát engem valaki igazán?
Azt a nőt, aki a hétköznapok mögött él. Aki elvégzi a dolgát, gondoskodik, összeszedi magát, mosolyog fáradt arccal is. Aki mögött ott vannak az évek, a terhek, a veszteségek, a győzelmek, a néma erőfeszítések. Aki poklot járt, mégis őszinte maradt. Aki annyi teher után is képes szeretni. Aki ma már óvatosabban ad, mert megtanulta, hogy a szív érték, és csak tiszta kézbe való.
Szeretek adni. Mindig is szerettem. Figyelmet, szavakat, törődést, időt, szeretetet. Régen könnyebben nyitottam ajtót mások felé. Ma már jobban vigyázok arra, kit engedek közel. A sok rossz helyre adott jóság megtanítja az embert a határokra. Ez önvédelem. Annak felismerése, hogy a léleknek is jár kímélet.
Sokáig erősnek kellett lennem. Négy gyermek mellett az ember összefogja a napokat, óvja a házat, figyeli a szíveket, és újra meg újra előkészíti a holnapot. Megy tovább akkor is, amikor belül már megállna egy pillanatra. Elpakolja a fáradtságát, félreteszi a könnyeit, és teszi, amit tennie kell. Mert anya. Mert nő. Mert felelős. Mert szeret.
Mára eljutottam oda, hogy levehetem a páncélt. Lehetek gyenge. Sírhatok. Elfáradhatok. Kimondhatom, ha elég. Mondhatok nemet. Ez is egyfajta felszabadulás. Halk, csendes, mégis mélyen az enyém.
Néha elképzelem, hogy egy finom kávé mellett ülök valakivel, aki ráér. Aki hagyja, hogy a szavaim a saját tempójukban érkezzenek. Aki alakítás helyett megérteni szeretne. Aki hallja a kimondott mondatokat, és érzi mögöttük azt is, amit az ember csak nehezen tud megfogalmazni.
Szívesen beszélgetnék valakivel, aki maga is járt már rögös utakon, ezért óvatosabban bánik mások lelkével. Aki tudja, hogyan válik értékké a nyugalom, hogyan lesz kincs az őszinteség, és milyen ritka ajándék, amikor két ember között valódi figyelem születik.
Kávé mellett. Lassú szavakkal. Halk mosollyal. Valakivel, aki egyszerre látja bennem az anyát, az alkotót, a túlélőt és a nőt. Mindazt, amiből összeállok. Aki mellett nem fogyok, hanem megpihenek.
Mert ma már erre vágyom.
Szeretetre. Megbecsülésre. Őszinte figyelemre. Olyan életre, ahol az alkotásomnak helye van, ahol a szívemet nem kell rejtegetnem, ahol az éjszakai madár hangja nem a magányt erősíti, hanem emlékeztet arra, hogy a lélek a sötétben is képes dalolni.
Talán én is ilyen vagyok.
Egy éjszakai énekes madár.
Sok mindenen átmentem, mégis megszólal bennem a dal.

2026. április 24., péntek

Fohász



Kérlek Istenem,
vedd le terhemet,
túl sok a teher,
menten betemet.
Adj erőt nekem,
most nehéz az életem,
úgy érzem,
bevégeztem.
Mintha ezer kő
húzná le szívemet,
fájdalom kín
gyötri a lelkemet.
Szeretlek Istenem,
kérem a támaszod,
szomorú szívemnek,
kérlek, válaszolj.

Pamcsi család – A Pamcsik és az első vihar


 Szép nyári nap volt.

A Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak erre.

Gurultak arra.

Nevettek.

Egyszer csak sötét felhők jöttek az égre.

Nagyot dörrent az ég.

Nagyot villámlott.

A kis Pamcsik megijedtek.

A pamacsaik kékre változtak.

– Jaj, mi ez? – kérdezte Mó.

Esni kezdett az eső.

Kopogott az eső.

Megint nagyot dörrent az ég.

Megint nagyot villámlott.

– Félek! – mondta Miri.

– Félek! – mondta Milu.

– Nagyon félek! – mondta Nimi.

A kis Pamcsik hazagurultak a szélfűházba.

– Mama! Papa! – szólt Mó.

– Mi ez az égen?

Lumó papa odalépett hozzájuk.

– Ez vihar – mondta Lumó papa.

– Az ég morog.

– A villám fénylik.

– Az eső kopog.

Nimi is megszólalt.

– Nagyon félek!

Titi mama megsimogatta őket.

– Itt nem ázunk meg.

– Itt biztonságban vagyunk.

Lumi mama kitárta a karjait.

– Gyertek ide mindannyian.

– Mindenki ölelje át azt, aki mellette ül.

A Pamcsik megölelték egymást.

Szeretettel.

A kék pamacsaik lassan újra sárgák lettek.

Lumi mama halkan énekelni kezdett.

Azután mindenki vele énekelt.

– Eső kopog,

– ég morog,

– bújj ide,

– mosolyogj!

– Pamcsi bújik,

– nem zokog.

Énekeltek addig, amíg elment a vihar.

A felhők mögül újra előbújt a nap.

– Nézzétek! – mondta Nimi.

– Süt a nap!

A Pamcsik kigurultak a rétre.

A fű nedves volt.

A virágok csillogtak.

Gurultak.

Gurultak.

Nevettek.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Este lett.

Odabújtak a mamáikhoz.

Lumi mama átölelte Mirit, Mót és Milut.

Titi mama is átölelte Nimit.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelték a Pamcsi-altatót:

– Tente baba, tente,

– itt van már az este,

– álomcsillag születik,

– szeretetben ringat itt.

– Mama súgja halkan,

– csillag néz az égen,

– puha párna, mama karja

– vigyáz rád az éjben.

A Pamcsik hallgatták.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Édesen elaludtak.

A csillagok bekukucskáltak az ablakon.

A szélfűház csendesen ringatózott tovább.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. április 23., csütörtök

Csendben érkezik - Reményik Sándor „Csendes csodák” című versének ihletésére írtam ezt az evokációt


Ne várd, hogy hangos jel legyen,
az ég sem nyílik meg neked,
a csoda néha csak annyi,
hogy béke érinti szíved.
Ott van egy pillantásban,
kézben, mely megsimogat,
egy levélben, tavaszi szélben,
fényben, mely rád mosolyog.
Ott van a reggel csendjében,
víz tükrében, odakint,
s fáradt lelked mégis képes
észrevenni a jót megint.
Ne a nagy csodát keresd,
mely messziről ragyogva jön,
a legszebb ajándékban olykor,
amikor Isten csendje köszön.

2026. április 22., szerda

Vajon tudod a nevemet?



Ülj mellém egy reggel,
amikor aranylik az Ég,
gőzöljön közöttünk a kávé,
ébredjen velünk a fény.
Nézzük együtt a napfelkeltét,
ahogy felragyog odafenn,
maradj még utána is,
ne csak ezen a reggelen.
Vajon tudod a nevemet?
Létezel? Nem tudom.
Elképzelem sok napon.
Talán igen, talán nem.
Képzeletem végtelen.

2026. április 20., hétfő

Hajnal a madarakkal



Hajnal van. Kint ülök a friss tavaszi levegőben, és lassan magamba szívom a tisztaságát. Hallgatom a madarak csicsergését. Zene ez a füleimnek. Körülöttem még csend pihen, csak ők énekelnek bele ebbe a korai órába. Néha a szél is feltámad, végigsuhan a fák között, aztán újra elcsitul. Álmos vagyok, mégis szeretem ezeket a hajnali perceket. Április táján különösen szépek. Van bennük valami tiszta, valami nyugodt, ami egészen közel áll hozzám.
Ilyenkor egyedül vagyok, és ez jól esik. Az érzések és a gondolatok ilyenkor lassabban mozdulnak. Semmi sem sürget, semmi sem billent ki abból, amit ez a hajnal ad. Senki sem szól hozzám. Csak ülök, figyelek, és jólesik, hogy körülvesz ez a nyugalom. Talán a kor hozza? Talán a tudatosság? Talán egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már tudom, mi a fontos.
Sok minden átrendeződött bennem. A zaj már nem vonz. A fölösleges beszéd is nekem egyre kevesebbet jelent. Egy madár csicsergése többet ad, mint sok üres szó. Igen, változtam. Van, akinek ez szokatlan, van, akinek talán távolibb lettem általa, de ennek sincs már súlya bennem. Egyre inkább az számít, hogy jól tudjak lenni a saját csendemben, a saját gondolataimmal, a saját belső teremben.
A pillanatok, amikor jó egyedül, felbecsülhetetlenek. Ezek a hajnali órák is ilyenek. Vagyok, aki vagyok. Csendes, magányos lélek. Minden jól van a teremtés egészében.

Pamcsi család – Nimi Tiki őzike hátán



Napsütéses délelőtt volt.

A kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Nimi is gurult.

Gurult, gurult, gurult.

Egyszer csak túl messzire gurult.

Be az erdőbe.

Megállt.

Körülnézett.

Megijedt.


– Jaj! Hol vagyok?

– Miri!

– Mó!

– Milu!


Kiáltott.

Kiáltott újra.

A pamacsa kék lett a félelemtől.


Egyszer csak valaki megszólalt.

– Szia!

– Te ki vagy?

Tiki volt az. A kis őzike.


– Nimi vagyok. Kék Pamcsi.

– Te ki vagy?


– Tiki vagyok. Az őzike.

– Eltévedtél?


– Igen – sírt Nimi. – Begurultam az erdőbe.


– Gyere.

– Ülj a hátamra.

– Kiviszlek.


Nimi felült Tiki hátára.

Az erdőben éppen Lumó papa gyűjtötte a harmatcseppeket.

Meglátta őket.


– Nimi!

– Tiki!


Odagurult hozzájuk.

– Köszönöm, Tiki – mondta. – Segítettél Niminek.


Amikor kiértek a rétre, a kis Pamcsik már gurultak is Nimihez és Tikihez.


– Nimi!

– Nimi megvan!


Nimi mosolygott.

A pamacsa újra sárga lett.


Aztán játszottak egy nagyot.

Tiki a hátára vette a kis Pamcsikat, és együtt énekelték:


Tiki, Tiki fut velünk,

rajta ülünk, nevetünk,

Tiki, Tiki jóbarát,

repít minket réten át.


Aztán a Pamcsik gurultak, gurultak, gurultak.

Tiki futott utánuk.

Majd megállt.

Elköszönt.


– Sziasztok!

– Hazamegyek!


A kis Pamcsik integettek.

– Szia, Tiki!

– Gyere máskor is!


Otthon mindent elmeséltek.

Titi mama nagyon meglepődött.

Este lett.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Odabújtak a mamájukhoz.

A mamák átölelték őket.

Titi mama és Lumi mama együtt énekelték:


Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.


Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

És édesen elaludtak.


Gyönyörű nyári estén a Szélfűház lágyan ringatozott.


www.muzsakkonyvtara.hu