Volt egyszer egy város, amelynek nem volt állandó helye a világban.
Nappal szilárdan állt egy széles, halványkék síkság közepén. Voltak utcái, tornyai, pékségei, erkélyei, szökőkútjai és apró terei, ahol az emberek délutánonként hosszú asztalok mellett teáztak.
Amikor azonban leszállt az este, valami megváltozott.
A város mélyéből halk reccsenés hallatszott.
Az utcák alatt gyöngyházszínű fény derengett, a házak könnyűvé váltak, a tornyok árnyéka hosszúra nyúlt.
És amikor az utolsó ablakban is meggyújtották az esti lámpást, az egész város felemelkedett.
Csak annyira, hogy elszakadjon a földtől.
Olyan lassan, hogy aki már ágyban feküdt, csupán annyit érzett, mintha a ház egy hosszú, mély lélegzetet venne.
A város alatt nem felhők jártak.
Ott egy végtelen, sötétkék levegőtenger hullámzott.
Hatalmas, áttetsző lények úsztak benne.
Nem voltak halak, és madarak sem.
A város lakói álomhordóknak nevezték őket.
Testük hosszú volt, mint egy folyó, belsejükben apró fények vándoroltak, mintha csillagokat őriznének magukban.
Többnyire távol maradtak.
Éjszakáról éjszakára elkísérték a várost, bár soha senki nem tudta, merre tartanak.
Reggelre mindig új táj fogadta az embereket.
Egyik nap egy lila hegy lábánál ébredtek.
Máskor egy tenger fölé magasodó fennsíkon.
Olykor az ablakok alatt ezüstszínű füvek hajladoztak, messze a látóhatáron pedig rózsaszín köd pihent.
A város lakói ezért sohasem mondták:
– Holnap ugyanott találkozunk.
– Holnap, ahol felébredünk.
Ebben a városban élt egy asszony, akit Elirának hívtak.
Egy magas ház legfelső emeletén lakott.
A háznak hét erkélye volt, és reggelente egyik sem ugyanarra a tájra nézett, mint előző nap.
Elira mindig azt választotta, amelyikről aznap a legmesszebbre lehetett látni.
Volt, hogy hegyeket figyelt.
Máskor ismeretlen tengert.
Néha pedig csak a végtelen síkságot nézte, ahol semmi sem mozdult.
Esténként Elira lement a város legalsó részébe.
Amikor mások már vacsoráztak, ő átvágott a legmélyebben fekvő utcán, majd egy keskeny csigalépcsőn tovább ereszkedett.
Egy hatalmas, boltíves terem.
A padló áttetsző volt, alatta a levegőtenger sötétlett.
A termen tizenkét fekete fonál húzódott keresztül.
Nem a falakat vagy a házakat tartották. A város éjszakai útjának rendjét őrizték. Amíg mind a tizenkettő szólt, a város nyugodtan úszott a levegőtenger fölött.
Elira minden este végigment közöttük.
Megérintette az első fonalat.
Mindegyik más hangon búgott.
Mély hangjuk betöltötte a termet, mintha tizenkét hatalmas hangszer szólna valahol a falak mögött.
Azon az estén azonban a hetedik fonál néma maradt.
Nem szakadt el, nem lazult meg.
Elira ilyet még soha nem tapasztalt.
Odafent megszólalt az esti harang.
A város alatt felderengett a gyöngyházfény.
De a város már emelkedett.
Az áttetsző padló alatt megmozdult a sötétkék mélység.
A házak finoman megremegtek.
A tornyokon megcsendültek a kis rézlemezek.
Megkezdődött az éjszakai út.
Elira a tizenkét fonál között maradt.
A város mégsem billent meg.
Csak a hetedik fonál hallgatott tovább, mintha valamire várna.
Sokáig nem történt semmi.
Azután árnyék suhant át a padló alatt.
Egy álomhordó közeledett.
Elira még soha nem látott egyet sem ilyen közelről.
A lény hatalmas, áttetsző teste lassan elúszott alatta. Belsejében ezernyi apró fény derengett.
Az egyik azonban kivált a többi közül.
Végül megállt közvetlenül Elira alatt.
A fény ott időzött néhány pillanatig, és amikor lassan halványulni kezdett, a padlón kirajzolódott egy ajtó.
Kicsi, fehér ajtó volt, aranykilinccsel.
Elira mozdulatlanul nézte.
Fölötte a város élte esti életét.
Valaki becsukott egy spalettát.
Egy macska végigsétált egy tető peremén.
A pékségben kendővel takarták le a hajnalra kelő tésztát.
Az emberek lassan nyugovóra tértek.
Senki sem tudta, hogy a város legmélyén egy ajtó nyílt oda, ahol addig soha nem volt út.
Elira megfogta a kilincset.
Nem lépcső húzódott mögötte.
Az ajtó előtt egy apró csónak lebegett.
A csónak alján egy párna és egy összehajtott, puha takaró feküdt.
Leült a párnára, és maga köré húzta a takarót.
Az ajtó bezárult mögötte.
A csónak pedig ereszkedni kezdett.
Lassan süllyedt a sötétkék mélységbe, könnyedén, akár egy toll.
Az álomhordó mellette úszott.
Teste lágy fényt vetett a csónakra.
Elira furcsa dolgokat látott odalent.
Egy lépcsőt, amelynek nem volt sem eleje, sem vége.
Egy óriási üvegharangot, amelyben apró felhő aludt.
Egy tenyérnyi szigetet, rajta egyetlen székkel.
Egy hosszú, vörös kendőt, amely hullámzott a levegőben.
Aztán megpillantott valamit a távolban.
Tornyai enyhén oldalra hajoltak, ablakai sötétek voltak, falain halvány fény vándorolt.
A csónak egy erkélyhez siklott.
A puha takarót magával vitte.
Odabent nem találkozott senkivel.
A folyosókon vastag szőnyegek tompították lépteit. A falak mellett hosszú függönyök lógtak, amelyek időnként megmozdultak, bár szél nem járt a palotában.
Elira egyik szobából a másikba ment.
Mindegyikben állt egy ágy.
Az első szobában kerek volt.
A másodikban olyan hosszú, hogy a végét félhomály takarta.
A harmadikban finom köteleken függött a mennyezetről, és alig észrevehetően ringott.
Végül Elira egy kis szobába ért.
Ott csak egy ágy és egy ablak volt.
Az ablakon túl a levegőtenger hullámzott.
Messze, magasan fölötte ott úszott a város.
Ablakai apró fényekként ragyogtak a sötétben.
Aztán lefeküdt, és magára húzta a csónakból hozott takarót.
Nem tudta, hogyan kerül majd haza.
Nem tudta, ki építette a palotát.
Azt sem, miért éppen neki nyílt ki az ajtó.
De azon az éjszakán egyik kérdésre sem kellett választ találnia.
Az ablak előtt lassan elúszott egy álomhordó.
Majd három egymás mellett.
Fényük végigsimított a szoba falán, aztán eltűnt.
A palota finoman ringott.
Valahonnan mély, elnyújtott hang érkezett.
Talán az álomhordóké volt.
Talán a levegőtenger szólt.
Elira szeme lassan lecsukódott.
Mielőtt teljesen elaludt volna, úgy érezte, mintha az ágy egyetlen hosszú hullámon megindulna fölfelé.
A mozdulat olyan lágy volt, hogy már nem tudta eldönteni, álmodja-e.
Fent a város úszott tovább az éjszakában.
És ugyanabban a pillanatban, amikor Elira álomba merült, a hetedik fonál ismét megszólalt.
Először csak egyetlen halk hangot adott.
Aztán beleolvadt a többi tizenegy mély búgásába.
Mintha egész este csak erre várt volna.
Reggel Elira a saját ágyában ébredt.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt.
Nem tudta, mikor ért véget a palota, és mikor kezdődött a saját szobája.
A cipője ott állt az ágy mellett.
Az a puha takaró pedig, amelyet a csónakban talált, gondosan összehajtva feküdt a széken.
Elira ekkor már tudta, hogy nem egyszerű álom volt.
Az ablakpárkányon talált még valamit.
Egy apró, áttetsző pikkelyt.
Odakint már nyíltak az ablakok.
Valaki friss kenyeret vitt az utcán.
Egy asszony virágot locsolt az erkélyén.
Egy mezítlábas gyerek futott keresztül a téren.
A házak mögött aranyszínű tenger csillogott.
A város azon a reggelen közvetlenül a partján ébredt.
Elira az ablakhoz lépett.
Aztán az apró pikkelyt betette az éjjeliszekrénye fiókjába.
Este ismét megszólalt a harang.
Az utcák alatt felderengett a gyöngyházfény.
Lassan eltávolodott az aranyszínű parttól, és beleúszott az éjszakába.
Elira még egyszer lement a boltíves terembe.
Mind a tizenkét fonál szólt.
Amikor megérintette, egy pillanatra ugyanazt a melegséget érezte az ujjai alatt, mint előző este az aranykilincsen.
Visszament a szobájába, és lefeküdt.
Mélyen a város alatt egymás után jelentek meg az álomhordók.
Egyikük áttetsző oldalán egy pillanatra apró, aranyló fény villant.
Ugyanaz volt, amely előző este megállt alatta, mielőtt a fehér ajtó kirajzolódott.
Azután a fény eltűnt az álomhordó testében.
Hallgatta a város halk ringását.
Azon az éjszakán senki sem tudta, merre járnak majd reggelre.
És mire a legutolsó lámpás is kialudt, a város már messze úszott a sötétkék levegőtengeren.
