2024. október 9., szerda

Csendes monológ

 




Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.
Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.
Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.
De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.
Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.
Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.
Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.

Esse, a lenni fája

 



Mirjam az erdő felé tartott, ahogy a nap már lassan a horizont alá ereszkedett, a fák közé narancssárga és bíborvörös fényt hintve. A levegő tiszta volt, de a távolból valami ősi csend ölelte körbe a tájat, mintha minden lélegzet egy pillanatra megállt volna. A lány szívét súlyos teher nyomta, amit szüntelenül hordozott magával: elveszítette édesanyját, és azóta úgy érezte, hogy egy része örökre hiányzik.
A faluja lakói mindig meséltek egy fáról, amely a hegyek mélyén bújik meg, valahol ott, ahová senki nem találhat el, csak azok, akik igazán hisznek a csodákban. "A szeretet fája" – így nevezték, de azt is mondták, hogy ez nem csupán egy fa. Édesanyja gyakran beszélt róla, amikor még élt: a fa virágai képesek voltak meggyógyítani nemcsak a testet, a szívet, még a lelket is. Azóta, hogy anyja elment, Mirjam szíve össze volt törve, és valahol mélyen érezte, hogy ez a fa talán enyhíthetné bánatát.
A léptei egyre halkabbak lettek, ahogy az ösvény egyre szűkült, a fák sötéten, misztikusan összezárultak felette. A levegő hidegebb lett, de Mirjam nem torpant meg. Egyre erősebben érezte, hogy valami vonzza – egy hívás, amelyet nem tudott megmagyarázni. Mintha valami ősi erő súgta volna meg a helyes utat. Az ösvény végén egy különös tisztás tárult fel előtte, melyet addig soha senki nem látott.
Ott állt a fa.
Esse hatalmas törzse ősi volt, repedései mélyek, mintha évezredek óta figyelné a világot. A levelei nem zöldek voltak, hanem arany és ezüst árnyalatokban játszottak, mintha maga a csillagos ég tükröződött volna bennük. Virágai ragyogtak, ezüstszirmokkal, amelyek épp most bomlottak ki az esti fényben. A gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, de valami furcsa és természetfeletti élt bennük – mintha ezek a gyökerek nemcsak a földet, hanem a valóság szöveteit is tartották volna.
Mirjam óvatosan közelebb lépett, s ekkor a levegő különösen megremegett. Az ég elsötétült, de nem fenyegetően; inkább, mintha egy fátyol hullott volna le, felfedve valami rejtett világot. Hirtelen a fa lombjai között mintha fénylő angyali alakok suhantak volna végig, őrizve a fát, védelmezve a titkot, amelyet évszázadok óta rejtettek az emberek elől. Egy lágy szellőt érzett, az egyik virág levált az ágról, egyenesen Mirjam felé sodorta. Amikor hozzáért, egy meleg, megnyugtató érzés járta át.
A fa mély, halk susogásba kezdett, mintha maga a föld beszélne általa.
– Üdvözöllek, Mirjam – szólt egy szelíd, de erőteljes hang a fejében, nem is hangként, inkább érzésként. – Tudom, miért jöttél. A szívedet bánat nyomja.
Mirjam halkan felnézett a fára, szemei tele könnyekkel.
– Elvesztettem őt – mondta remegő hangon. – Annyira fáj. Anyám mindig mesélt rólad, de most, hogy ő nincs, úgy érzem, egy darab belőlem is eltűnt vele.
A fa levelei finoman megmozdultak, mintha maga a világ válaszolt volna.
– A szeretet, Mirjam, soha nem tűnik el. Akiket szeretünk, azok mindig itt vannak velünk, bennünk. Édesanyád szeretete itt van a levegőben, a földben, minden lélegzetedben. Az én virágaim nem csupán gyógyítanak – visszaadják a hitedet abban, hogy a szeretet mindent túlél.
Mirjam könnycseppjei lassan száradni kezdtek, ahogy a fa ágain egyre több virág nyílt ki, ezüstszirmok százai táncoltak a levegőben.
– Esse – suttogta halkan, mintha valami mélyebb erőt ismerne fel benne. – A neved azt jelenti, hogy „lenni”. Te nemcsak a szeretet fája vagy, ugye?
– Így van – válaszolta Esse gyengéden. – Én a létezés fája vagyok. Minden, ami volt, van és lesz, belőlem sarjad. És te, Mirjam, része vagy ennek. Az édesanyád is. Ez az erő nem hagy el soha. A bánatod a szeretet egy formája – de ne hagyd, hogy a szívedet megkeményítse. Engedd, hogy virágokat hozzon belőle az élet.
A fa egyik virága ismét leszakadt az ágról, és finoman a lány kezébe hullott. Amint megérintette, meleg fény járta át a testét, mintha anyja érintését érezné újra, és a szíve lassan könnyebbé vált. Tudta, hogy anyja szeretete nem halt meg – csak átalakult.
– Vigyázni fogok rád! – suttogta a fa. – Ahogy az angyalok is vigyáznak rád. Minden pillanat egy lehetőség a szeretet megélésére.
Mirjam halkan bólintott, a szél ismét meglebbentette a haját, mintha angyali kezek simítanák. Érezte, hogy soha nem lesz egyedül. Lassan elindult vissza az ösvényen, de már nem ugyanaz a kislány volt, aki ide érkezett. A szívében ott volt a hit, és a világ is másképp ragyogott körülötte.
Esse susogva búcsúzott tőle, de a lány tudta, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.

Erdő, Aurora Amelia Joplin és Szőcs Éva közös verse

 



Van egy csodás hely a neve erdő:
Melybe ha belépsz,a szíved megnő,
szeretettel és nyugalommal,
Tündérek ölelnek két át két karukkal.
Tündéreknek dalla ott szól,
leleked velük együtt táncol,
Ölelésük ,kedves hangjuk,
erdő fáinak viszhangjuk.
Tündértánc mindent elmond,
szívem ritmusára dalol.
Körülöttünk a világ csodás,
az erdő beszél, lágyan zenél.
Suttog erdő minden fája,
levelek pörögve szállnak,
Lelkem tündérekkel járja
örök mesék legendája.

Virágok, Aurora Amelia Joplin és Rose Logan közös verse




Színpompás virágtengert csodálom,
A fűben pillangók táncot járnak,
Zöld lombok árnyékában álmodom,
Illatmámorban a felhők táncát várom.
Illatmámor a felhők tánca,
Virágoskert szívem álma.
Virágtengerben fekszem,
Rózsakertes boldog lelkem.
Virágok között minden szív kinyílik,
Színes szirmaik boldog titkot súgnak,
Napfény csókjával életre hívja,
Álmok születnek, mint a hajnal.
Színes szirmok szállnak a széllel,
Mint szelíd mosoly arcodon.
Csókot lehelek arcodra, amit parfümöd járt át.
Jázminod illata, kering szívemen már.

Gyertya, Aurora Amelia Joplin és Bahus Antal Katalin közös verse

 



A gyertya lángja szélben táncol,
Csendes fényén az éj csak ámul.
Fényével álmot sző a falra,
Lassan fogy, s az időt hallgatja.
Oly törékeny a gyertya lángja.
Mégis piciny fényét szétárasztja.
Féltve vigyázd kicsi gyertya,
Lángod legyen fényt hozó.
Mikor az éj sötétje körbe jár,
Remény fényét gyújtja a gyertyafényes láng,
Tartsd hát magasan, kicsi láng,
Mert veled a világ is csodát vár.
Lehet kicsi a gyertya ereje,
Mégis a sötét menekül előle.
Elég néha egy kicsi csoda!
Mi a világot megváltoztatja.

Macskacicó





Egyszer volt, hol nem volt, egy király,
Három fia volt, kik nősülni készek már.
Apjuk pálcákat dobott a magasba,
Mindnek megmutatta: merre van az útja.
A legnagyobb grófok földjére ment,
A középső bárók közt talált helyet.
De a legkisebb búsan nézett, szegény;
Erdő felé indult, s tudta, nincs remény.
Bolyongott az erdőben, magányosan járt,
Menyasszonyt ott hogyan találhatna már?
Ám de ekkor egy szép macska felbukkant,
Követte őt, soha nyugton nem hagyta.
Otthon a király virágot kért tőlük;
Menyasszonytól hozzanak, csokor virágot kapjanak.
A két nagy büszkén ment el újra,
De a kicsi búsult, ez lett a szíve búja.
Macskacicó mégis segített neki;
Ezüst, arany virággal állt elő neki.
A legszebb csokor lett az övé végül;
Mindenki csodálta, dicsérettel ellátta.
Új parancs jött: kendőt is kell hozni;
A nagyok mentek, nekik s nem okozott gondot.
De a kicsi megint csak bánatos lett;
Macskacicó azonban ismét csodát tett.
Aranyból, ezüstből font kendőt szépen;
Hazavitte, s a király dicsérettel mérte.
Végül minden fiúnak a menyasszonyát várta;
A legkisebb búsult, de Macskacicó újból várta.
Ekkor Macskacicó varázslatot hozott,
Gyönyörű királylány lett, csak úgy ragyogott.
Elátkozott volt, de most szabad lett,
S a királyfi szeme erre, jól kikerekedett.
Hazatértek együtt, volt nagy lakoma;
A legkisebb királyfi párja volt a legszebb.
Boldogan éltek, amíg csak léteztek;
Szerelmük élt, amíg szívük együtt zenélt.

Hű Társ




Egy kutya több, mint puszta állat,
Nem is hinnéd, ő a hű barát,
Figyel minden mozdulatodra,
Érez minden érzést veled együtt.
Úgy szeret, ahogy vagy te mindig,
Nem számít, a világ mit hisz,
A lelked társa ő, mindig igaz,
Szemében te hős vagy és vígasz.
Megérzi, ha bánatod szed szét,
Melléd bújik, szíve mindig tiéd,
Elveszi minden fájdalmadat,
Cserébe a hűségét adja.
Kiszagolja a veszélyt messze,
Életével megvéd, ha kellene,
Sokkal több ő, mint egy állat,
Igazi kincse ő a családnak!