2026. szeptember 6., vasárnap

A félős őszi falevél



Kobó Manó egy öreg tölgyfa gyökerei között lakott. Apró házának kerek ajtaja volt, az ablaka előtt pedig két piros gomba nőtt. Kobó minden reggel feltette nagy makksapkáját, vállára akasztotta kis tarisznyáját, és elindult körülnézni az erdőben.
Szeretett észrevenni olyan dolgokat, amelyek mellett mások talán elsétáltak volna. Látta a csiga ezüstösen csillogó útját a harmatos fűben, meghallotta, ha a rigó ugyanarra az ágra újra meg újra visszaszállt, és azt is észrevette, amikor a hangyák a szokottnál gyorsabban hordták haza a morzsákat.
Egy őszi reggelen azonban valami egészen különösre lett figyelmes.
Az öreg tölgy levelei aranysárgára és barnára színeződtek. A szél megrázta az ágakat, a falevelek pedig egymás után indultak lefelé. Egyik pördült, másik forgott, a harmadikat messzire vitte a szél. Végül mind puhán az avarba hullott.
Csak egyetlen falevél maradt fenn a fán.
A legmagasabb ágon kapaszkodott.
Kobó felnézett rá.
– Te miért nem jössz le?
A falevél megremegett.
– Mert félek.
– Mitől?
– Attól, hogy leesem.
– De minden levél lehull ősszel – mondta Kobó.
– Éppen ez az! – felelte a falevél. – Idefent tudom, ki vagyok. A tölgyfa egyik levele vagyok. De ha leesem, mi lesz belőlem?
Kobó levette a sapkáját, és megvakarta a fejét.
Erre bizony nem tudta rögtön a választ.
– Megpróbálom kideríteni – mondta végül.
Elindult az erdőben, és nemsokára találkozott Pöttyel, a katicával.
Pötty egy kövön üldögélt, és a szárnyait tisztogatta.
– Pötty, mire jó egy lehullott falevél?
– Sok mindenre! – felelte a katica. – Tegnap eleredt az eső, én pedig bebújtam egy nagy barna levél alá. Szárazon megúsztam a záport.
Kobó továbbindult.
A bokrok alatt Süni Samut találta, aki éppen leveleket hordott össze.
– Samu, te mit csinálsz velük?
– Ágyat készítek magamnak – felelte a sün. – A száraz falevél puha és meleg.
Azzal belefúrta magát a levélkupacba, és egy pillanat múlva már csak az orra hegye látszott ki.
Kobó elmosolyodott, majd továbbment.
Nem sokkal később Csipi veréb szállt le mellé.
– Csipi, neked szükséged van lehullott levelekre?
– Bizony! – csiripelte a veréb. – A kisebb darabokat a fészkemhez viszem. Ha hideg szél fúj, minden puha levéldarab jól jön.
Kobó már éppen indult volna vissza a tölgyfához, amikor vékony hangot hallott egy farönk mögül.
– Segítség!
Odafutott.
Egy apró giliszta tekergőzött a földön. Előtte széles pocsolya terült el.
– Mi történt? – kérdezte Kobó.
– Haza szeretnék jutni, de nem tudok átmenni a vízen. Neked ez csak egy pocsolya, nekem viszont akkora, mint egy tó.
Kobó körülnézett.
Az ágak túl vastagok voltak, a kövek túl nehezek, a fűszálak pedig túl vékonyak.
Aztán meglátott egy nagy tölgyfalevelet a földön.
Óvatosan felvette, és a pocsolyára fektette.
A levél egyik széle elérte az egyik partot, a másik a túloldalt.
– Próbáld meg ezen!
A giliszta rámászott.
A levél egy kicsit megbillent, Kobó azonban megtartotta.
A giliszta lassan átkúszott rajta, majd örömében felkiáltott:
– Sikerült! Egy falevélből híd lett!
Kobó szeme felragyogott.
Most már tudta, mit szeretne elmondani a félős falevélnek.
Visszasietett az öreg tölgyhöz.
– Megjöttem!
A falevél még mindig ugyanazon az ágon kapaszkodott.
– Megtudtad, mi lesz velem, ha leesem?
Kobó felnézett rá.
– Azt nem tudom pontosan.
– Akkor mit tudtál meg?
– Azt, hogy egy lehullott falevélből sok minden lehet. Pöttynek menedék az esőben, Samunak puha fekhely, Csipinek segítség a fészekhez. Ma pedig egy levélből híd lett egy gilisztának.
A falevél elgondolkodott.
– És ha belőlem egyik sem lesz?
– Akkor valami más.
– De mi?
Kobó elmosolyodott.
– Azt még nem tudhatjuk.
A falevél nagyot sóhajtott.
Talán éppen ez ijesztette meg leginkább. Nem maga az esés, hanem az, hogy nem tudta, mi vár rá odalent.
A szél újra megmozdította az ágakat.
– Kobó?
– Igen?
– Itt maradsz velem?
– Itt maradok.
A szél egyre erősebben fújt. A falevél kis szára megfeszült.
– Félek!
– Tudom – felelte Kobó. – De attól még megpróbálhatod.
A falevél egy pillanatra elengedte az ágat, aztán gyorsan visszakapaszkodott.
– Nem sikerült!
– Semmi baj. Majd amikor készen állsz.
Újabb széllökés érkezett.
A falevél most már csak egészen picit kapaszkodott.
Lenézett Kobóra.
Kobó ott állt a fa alatt.
– Itt vagyok! – kiáltotta.
A falevél összeszedte minden bátorságát.
És elengedte az ágat.
Nem zuhant le.
Lebegni kezdett.
Fordult egyet.
Aztán még egyet.
A szél körbetáncoltatta a tölgyfa előtt, átvitte Kobó feje fölött, végül puhán letette az avarra.
A falevél egy darabig meg sem mozdult.
– Kobó?
– Igen?
– Lent vagyok.
– Látom.
A falevél körülnézett.
– És még mindig én vagyok!
Kobó felnevetett.
Hamarosan Pötty, Süni Samu, Csipi és a kis giliszta is odajött.
A falevél kíváncsian nézett rájuk.
– Mire tudtok majd használni engem?
Kobó mellé ült.
– Lehet, hogy ma semmire.
A falevél meglepődött.
– Akkor most mihez kezdjek?
– Nézz körül!
A falevél eddig mindig fentről látta az erdőt. Most először látta közelről a mohát, az apró gombákat, a lehullott makkokat és a hangyák keskeny ösvényét.
Aztán valami zöldet vett észre az öreg tölgy mellett.
– Az ott micsoda?
A földből apró hajtás bújt elő.
– Egy fiatal tölgyfa – mondta Kobó.
A kis hajtás olyan picike volt, hogy Kobó makksapkája is nagynak tűnt mellette.
Aznap éjjel hideg szél érkezett az erdőbe.
A falevél odasodródott a kis tölgyhöz, és betakarta körülötte a földet.
Reggel Kobó arra járt.
A kis hajtáson harmatcsepp csillogott, mellette pedig ott feküdt a tegnapi félős falevél.
– Kobó! – szólt vidáman.
– Igen?
– Azt hiszem, már tudom, mi lett belőlem.
– Mi?
A falevél megmozdult a reggeli szélben.
– Ma éppen takaró vagyok.
Kobó elmosolyodott.
– És holnap?
A falevél is elnevette magát.
– Azt majd holnap megtudom.
Kobó Manó attól kezdve, ha valaki az erdőben félt egy változástól, nem mondta neki, hogy nincs mitől félnie.
Inkább mellé ült, és megkérdezte:
– Ki tudja? Lehet, hogy valami véget ér. De az is lehet, hogy közben valami új kezdődik.
Az öreg tölgy pedig állt fölöttük, ágai között játszott a szél, odalent pedig egy apró falevél már egyáltalán nem félt attól, hogy mit hoz a holnap.

A viharral egy vagyok



Húsz év alatt bennem világok változtak,
régi igazságok sorra széthullottak.
Más szemmel nézem ugyanazt az eget,
de kint még régi rendben jár az élet.
S egyszer csak bennem megszületik a szó,
nem hangos lázadás, nem végső riadó.
Tiszta felismerés, egyszerű felelet:
így tovább már nem akarom az életemet.
Leülök ott, ahol a villám földet ér,
kettéhasad az ég, köröttem tombol a szél.
Nem kérem, csituljon, nem keresek fedelet,
jöjjön, ami jön – nem szabok feltételeket.
Nem tudom, mi érkezik, s már nem is kutatom,
a holnapot többé nem én alakítom.
Nem küldöm elébe vágyaim szavát,
hadd találjon rám, mi bennem visszhangra talál.
A vihar közepén különös rend terem,
már nem az emberi akarás vezet engem.
Nem kell tudnom, merre fordul majd az út,
ami valóban enyém, egyszer hozzám simul.
Ülök a viharban, fölöttem dörög az ég,
nincs bennem kérdés, csak puszta létezés.
Nem várok ígéretet, választ, jeleket.
Lesz, ami lesz. Jön, ami jön.
S a viharral egy vagyok.

2026. szeptember 5., szombat

Lelkem tudja...Móra Ferenc Hajnali dal című versére írt evokáció




Éjfél lágyan rám borult,

egy álom hozzám ért,

oly jó volt benne lennem,

csak lelkem tudja, mért.


Csukott szemmel sodródtam,

egy kert nyílt valahol,

csak lelkem tudja, merre,

csak lelkem tudja, hol.


Pillámhoz egy ajak ért,

megcsókolt valaki,

csak lelkem tudja, hányszor,

csak lelkem tudja, ki.


Valahányszor átölelt,

s ajka hozzám ért,

mindannyiszor könnye hullt,

csak lelkem tudja, mért.



www.muzsakkonyvtara.hu

Az éjfátyolszövő




Volt egyszer egy ország, ahol az éjszaka nem magától érkezett. Minden este megszőtték.

A királyság legmagasabb tornyának tetején állt egy kör alakú szoba, amely fölött nem volt mennyezet. Szabadon nyílt fölötte az ég, és amikor a Nap lebukott a távoli dombok mögött, lassan megjelentek a csillagok.

Ebben a toronyszobában dolgozott Liora, az éjfátyolszövő.

Előtte hatalmas szövőszék állt fekete fából. Olyan régi volt, hogy már senki sem tudta, ki készítette. Fájába apró csillagokat faragtak, vetélője ezüstből készült, a fonalakat pedig nem gyapjúból vagy selyemből sodorták.

Az egyik fonál holdfényből készült, a másik abból a különös kékből, amely közvetlenül napnyugta után jelenik meg az égen. Volt egy mélylila szál is, amelyet csak akkor lehetett megérinteni, amikor megszólalt az első bagoly, és volt egy egészen vékony, szinte láthatatlan fonál is: a csend fonala. Ezt szerette Liora a legjobban.

Minden este ugyanabban az órában leült a szövőszékhez. Nem sietett, mert tudta, hogy az éjszakát lassan és gondosan kell megszőni. Először a sötétkék fonalat fűzte be, majd a vetélőt jobbra és balra vezette, míg a torony alatt lassan elcsendesedett a királyság.

A piac árusai becsukták fabódéikat, a kovács vízbe mártotta az utolsó izzó vasat, a pék lisztet szórt a másnapi kenyér tésztájára, majd gondosan letakarta. A lovakat bevezették az istállókba, a gyermekeket ágyba fektették, Liora pedig tovább szőtt.

Egy sor holdfény következett, majd két sor éjkék, végül egy vékony ezüstszál.

Amikor elkészült egy darabbal, az anyag lassan felemelkedett a szövőszékről. Nem hullott a földre, és a szél sem kapott bele. Könnyedén a magasba emelkedett, majd szétterült az ég alatt.

A frissen szőtt éjszaka először a hegyek vállára simult, aztán a rétekre, a háztetőkre, a tavakra és az ablakokra, végül pedig egészen a párnák széléig ért. Liora minden este figyelte, ahogy a királyság lassan belesimul az általa szőtt éjfátyolba.

Azon az estén azonban valami megváltozott.

Amikor a csend fonaláért nyúlt, az orsó üres volt. Liora közelebb hajolt, és még egyszer megnézte, de egyetlen szál sem maradt rajta.

A csend elfogyott.

Odakint már majdnem teljesen besötétedett, a szövőszék azonban megállt. Csend nélkül nem lehetett befejezni az éjszakát, mert annak nemcsak sötétnek kellett lennie, hanem pihenést is kellett hoznia.

Liora felállt, és a toronyszoba széléhez lépett, ahol egy apró, hosszú fülű lény aludt egy bársonypárnán. Nimnek hívták. Holdmanó volt, bár ő maga rendszeresen kijelentette, hogy a holdmanók sokkal komolyabb teremtmények annál, mint amilyennek az emberek képzelik őket.

Liora finoman megérintette a vállát.

– Nim.

A manó kinyitotta az egyik szemét.

– Már reggel van?

– Még az este sem érkezett meg egészen.

Nim erre a másik szemét is kinyitotta.

– Akkor bizonyára valami fontos történt.

– Elfogyott a csend.

Nim felült, és hosszasan nézte az üres orsót.

– Valóban elfogyott.

– Én is ezt látom.

– Ilyen még nem történt.

Liora visszaült a szövőszék mellé.

– Talán készíthetünk újat.

Nim leugrott a párnáról.

– Csendet nem lehet készíteni.

– Akkor honnan származik?

A manó megvakarta hosszú fülét.

– Azt senki sem tudja pontosan.

Liora kinézett a toronyból. A királyság odalent már majdnem teljesen elcsendesedett, és ekkor észrevett valamit.

A csend nem tűnt el.

Ott volt mindenütt.

Ott pihent a pék kemencéje mellett, miután kialudt benne a tűz. Ott rejtőzött az istálló szalmájában, a lovak lassú lélegzése között. Ott feküdt a tavon két békakuruttyolás között, és ott maradt egy anya tenyerében is, amikor még egy pillanatig gyermeke haján tartotta a kezét, miután az már elaludt.

Ott volt az üres utcán, a becsukott könyv lapjai között, a lassan kihűlő teáscsésze fölött és a macska összegömbölyödött teste körül.

Liora elmosolyodott.

– Nem fogyott el.

Nim körbenézett.

– Akkor hol van?

– Mindenütt.

Liora kinyújtotta a kezét. Nem markolt bele a levegőbe, és nem mondott varázsigét. Csak várt.

Néhány pillanat múlva valami egészen finom érintette meg az ujjait. Egy vékony, áttetsző szál volt, olyan könnyű, hogy szinte alig lehetett érezni. Liora óvatosan az orsóra tekerte, aztán talált még egyet, majd még egyet.

Nim közben a torony szélén ült, lelógatta a lábát, és egyre nagyobbakat ásított.

– Azt hiszem – mondta –, én is készítek belőle.

Liora elnevette magát.

– Könnyen lehet.

Amikor az orsó megtelt, visszaült a szövőszékhez, befűzte a csend fonalát, és a vetélő ismét megindult. Már nem kellett sok. Egyetlen sor, aztán még egy, végül pedig Liora hajszálvékony holdfényszálat vezetett végig az egész anyagon.

Az éjfátyol elkészült.

Felemelkedett, majd puhán szétterült a királyság fölött.

Aznap este különösen szép volt. Nem fekete, hanem mély, bársonyos kék derengett az égen, a csillagok pedig nem ragyogtak erősen, csak apró, nyugodt fényekként ültek a magasban. A Hold féloldalasan függött az égen, akár egy ezüstlámpás.

A szél lassan elpihent, a fák levelei már csak néha rezdültek meg, a folyó pedig lustán vitte tovább a vizet. A palota tornyaiban kialudtak a lámpák, a falusi házak ablakai pedig egymás után sötétedtek el.

Nim visszamászott a bársonypárnájára, háromszor megfordult rajta, aztán összegömbölyödött.– Liora?

– Igen?

– Holnap is lesz csend?

Liora végignézett az alvó királyságon.

– Mindig van.

– Akkor jó.

Nim lehunyta a szemét, és néhány pillanat múlva már aludt.

Liora még egy ideig ott maradt a szövőszék mellett. Nem dolgozott, és nem gondolkodott a másnapon. Csak nézte az éjszakát.

Valahol nagyon messze megszólalt egy bagoly, aztán újra elcsendesedett minden.

Liora levette válláról könnyű köpenyét, és lefeküdt a toronyszoba puha kerevetére. Fölötte szabadon állt az ég.

Nem számolta a csillagokat, és nem keresett közöttük jeleket. Csak nézte őket addig, amíg lassan elmosódtak előtte.

Az éjfátyol közben tovább pihent a világ fölött. Egy darabja a hegyeket takarta, egy darabja a folyóra simult, egy másik az alvó házak fölött terült el.

És egy egészen apró darabja talán éppen most érkezik meg hozzád.

Nem kell megfognod. Csak hagyd, hogy rád simuljon, és amikor a szemed lassan lecsukódik, az éjszaka majd őrzi az álmodat.




2026. szeptember 4., péntek

Esőlány


Eső gyöngye csillan kék ruhán,
fényből szőtt fátyol leng az éjszakán.
Lépte alatt megmozdul az ég,
tócsák tükrén ring a messzeség.
Esernyőjén ezer csepp pereg,
mindegyikben egy kis álom remeg.
Szoknyájába bújt a zivatar,
fodrain a víz mesét kavar.
Lámpafényből aranyösvény kél,
lépteihez odasimul a szél.
Az éjszaka vállára borul,
s ami fájt, a víz mélyére hull.
Menj, Esőlány, míg az ég zenél,
ruhád szélén táncoljon a szél.
Ami fájt, azt elviszi az ár,
s nyomodban fénybe öltözik a táj.

Kedves Olvasóim és Követőim!




Hatalmas örömömet szeretném ma megosztani veletek: kezemben tarthatom első nyomtatott regényemet, Az időutazó Én című könyvemet.
🤍
Különösen sokat jelent számomra ez a pillanat, hiszen a regényt nemcsak megírtam, hanem magam szerkesztettem és készítettem elő nyomtatásra, egészen az utolsó részletig.
És most itt van előttem. Lapozható, kézbe vehető, valódi könyvként. Egy takaros, könnyen magunkkal vihető kis könyv, amely azonban a lapjai között nagy utazásra hívja az olvasót.
Az időutazó Én Mira és András történetén keresztül vezeti végig az olvasót múlton, jelenen és egy lehetséges jövőn. Atlantisz emlékei, Jesua korának történetei, a jelen rohamos technológiai változásai és egy egészen másképpen működő jövő kapcsolódnak össze benne.
A történet középpontjában mégsem pusztán maga az időutazás áll, hanem az ember, a tudatosság, a kapcsolatok, a felismerések és az a kérdés, hogyan változhat meg a világ, amikor mi magunk kezdünk másként jelen lenni benne.
Számomra azért különleges és egyedülálló ez a regény, mert nem csupán egyetlen kor történetét meséli el. Összeköti a régmúltat a mai ember világával, a mesterséges intelligencia jelenével és egy olyan lehetséges jövővel, amelynek alapjai talán már most formálódnak körülöttünk.
Regény, időutazás, emberi történet és gondolati utazás egyszerre – olyan kérdésekkel, amelyek nem érnek véget az utolsó oldalon.
Az időutazó Én nálam rendelhető.
Érdeklődni és rendelni privát üzenetben lehet.
Nehéz szavakba önteni, milyen érzés ma először a kezemben tartani azt, ami eddig csak bennem, majd a képernyőn és a lapokon létezett.
Ma könyv lett belőle. Az én első nyomtatott regényem.
Szeretettel:
Aurora Amelia Joplin

Fényévekre



Mellettem vagy, mégsem velem,
csillagok ragyognak odafenn.
Nem kérdezem, mi lett velünk,
csak érzem, lassan elveszünk.

Éjfél múlt, nem jön az álom,
a párnámat átkarolom.
Mellettem alszol, oly közel,
mégis fényév választ el.

Egy méterre, fényévekre,
távolabb estéről estére.
Fent egy csillag rám talál,
te mégsem látsz engem már.

Reggel kávé, semmi más,
egy megszokott pillantás.
Kérdezed, hogy jól vagyok,
mosolygok és hallgatok.

Egy méterre, fényévekre,
távolabb estéről estére.
Fent egy csillag rám talál,
te mégsem látsz engem már.

Egy méterre, fényévekre,
távolabb estéről estére.
Fent egy csillag rám talál,
te mégsem látsz engem már.

Egy méterre...
fényévekre.