The Future Is Already Here — But Not All of Us Can Sense It Yet

 

Perhaps the future is not waiting somewhere ahead of us. Perhaps it is already taking shape around us as a field of possibilities, long before those possibilities become visible in the physical world. We usually think of time as a straight line: the past is behind us, the present is here, and the future has not yet arrived. But what if the future is less fixed than that? What if several possible futures are already forming, and consciousness plays a role in determining which of them ultimately becomes our lived reality?

I do not consider myself a medium. I think of myself instead as a conscious intuitive. I sense, and sometimes see, potentials before they take visible form, and over the years I have learned to pay conscious attention to them. I do not experience them as fixed predictions. They come as inner images, impressions, feelings, or a quiet sense of knowing, pointing toward what may become possible. In that sense, I channel potentials rather than predictions.

This distinction matters to me because a prediction assumes that the future has already been decided. A potential leaves room for consciousness, choice, and change.

The Future Is Not a Single Line

I explored this idea in greater depth in my book Az Időutazó Én (The Time-Traveling Self), in which technology, human choice, consciousness, and different levels of perception gradually lead toward more than one possible future.

One of the central threads of the book begins in a research institute. An artificial intelligence system studies a person’s previous decisions, reactions, values, and behavioral patterns in order to predict what she will choose next. At first, the model becomes remarkably accurate. But as the person becomes increasingly conscious of her own patterns, something begins to change. The system can still measure what has already happened, yet it becomes less and less successful at predicting her next choice. The past is no longer enough to determine what comes next.

For me, this is one of the most important questions of our time.

Much of human life is predictable because much of human behavior is repetitive. We inherit beliefs, fears, expectations, family patterns, social structures, and ideas about what is possible. If we continue to respond from those same patterns, the future can often be calculated from the past.

Conscious choice, however, introduces something different.

A person can recognize a pattern and decide not to repeat it. In that moment, the future changes direction. In my book, I eventually arrive at the idea that humanity’s future may no longer unfold along a single path. It may begin to take shape in several directions at once, through countless individual choices that gradually become collective change.

Technology May Become Less Visible, Not More Powerful

When people imagine the future, they often picture more machines, more screens, more automation, and technology surrounding every aspect of life.

The future I sense is almost the opposite.

Technology continues to develop, but gradually moves into the background. It becomes quieter, more natural, and less intrusive. Instead of becoming the center of life, it serves life.

In The Time-Traveling Self, I described a future that I sensed as a possible potential: technology is present almost everywhere, yet is barely noticeable. Buildings adapt intelligently to the people living in them. Food production, transportation, energy, and many repetitive tasks become largely automated. At the same time, nature reclaims more space, cities become less separated from living ecosystems, and technology no longer determines the shape of everyday life. Human beings, creativity, nature, and consciousness move back into the foreground.

This is not a rejection of technology. It is a change in our relationship with it.

Perhaps the most advanced technology will ultimately be the technology we no longer need to keep looking at.

Consciousness Changes What We Are Able to Perceive

The deeper change, however, is not technological.

It is perceptual.

In the future described in my book, people continue to live on the same Earth, but they do not necessarily experience reality in the same way. Some remain strongly connected to competition, control, possession, external security, and systems that define reality for them from the outside. Others gradually begin to rely more on conscious choice, creativity, inner stability, and personal responsibility.

I do not see this as a distinction between better and worse human beings.

A wider range of perception does not make anyone more valuable.

Become a Medium member

This is fundamental to me. Consciousness is not a moral hierarchy. Rather, it reflects how much we are able to perceive of ourselves and of the reality around us. In the book, people living at different levels of consciousness remain fully human. They love, fear, laugh, suffer, care for one another, and make mistakes.

The difference lies in perception.

One person may see only the familiar structure of reality. Another may already sense possibilities beyond it.

The New Earth Is Not a Place

This is also how I understand the New Earth.

I do not see it as another planet, a distant heavenly destination, or a perfect world that suddenly replaces the one we know. To me, the New Earth is a state of consciousness that changes what can become possible within this same human world.

In the final vision of my book, the Earth is surrounded by a living network of light. It does not represent roads, machines, or political borders, but consciousness and connection. Human presence, nature, technology, and individual awareness no longer function as completely separate systems, while each person still retains their individuality.

This image matters to me because I do not believe the future requires us to become the same.

Greater consciousness does not erase individuality. Perhaps it does the opposite. When people are less governed by fear, comparison, and identities imposed from the outside, they may become more fully themselves.

For me, the New Earth therefore begins wherever a human being becomes capable of choosing rather than simply repeating.

Some May Sense It Earlier Than Others

Perhaps this is why some people already feel that something is changing, even when they cannot always explain exactly what it is.

Old systems still exist. Everyday life continues. People work, raise children, pay bills, fall in love, argue, create, grieve, and begin again. Yet beneath this familiar surface, our relationships with technology, identity, authority, work, creativity, community, and reality itself is changing rapidly.

More sensitive people may notice these shifts earlier because they naturally pay closer attention to the subtler changes taking place within and around them.

That does not make them prophets.

It may simply mean that they are sensing potentials that have not yet gathered enough collective energy to become visible to everyone.

In my book, a child is able to perceive a layer of reality that the adults around her cannot yet see. The point is not that the child is superior or more evolved, but that perception may open at different times for different people. What seems impossible from one state of awareness may appear entirely natural from another.

What We Choose Now Matters

I do not know exactly what the future will look like.

That is precisely the point.

If the future were already completely fixed, consciousness would have little meaning. We would simply be moving toward an outcome that had already been decided.

But if the future exists as a range of potentials, then the present becomes extraordinarily important.

Every time we recognize an old pattern and choose differently, something changes. Every time we use technology to support human freedom rather than replace human responsibility, something changes. Every time we choose awareness over automatic reaction, creativity over repetition, or connection over control, another possibility receives more energy.

Perhaps the New Earth will not arrive on a particular date.

Perhaps it is already appearing wherever human consciousness becomes capable of perceiving and living a different possibility.

Perhaps the future is already here.

We simply may not all be seeing the same one yet.

A jövő már itt van – de még nem mindannyian érzékeljük

 

Hogyan formálódhat egy új emberi tudatosság a szemünk előtt

Lehet, hogy a jövő nem valahol előttünk várakozik. Lehet, hogy már most is formálódik körülöttünk lehetőségek mezejeként, jóval azelőtt, hogy ezek a lehetőségek láthatóvá válnának a fizikai világban. Az időre általában egyenes vonalként gondolunk: a múlt mögöttünk van, a jelen itt van, a jövő pedig még nem érkezett el. De mi van akkor, ha a jövő ennél kevésbé rögzített? Mi van akkor, ha már most több lehetséges jövő formálódik, és a tudatosságnak szerepe van abban, melyik válik végül megélt valóságunkká?

Nem tartom magam médiumnak. Inkább tudatos intuitív érzékelőként gondolok magamra. Érzékelek, és olykor látok is olyan potenciálokat, mielőtt azok látható formát öltenének, amelyekre az évek során megtanultam tudatosan figyelni. Ezeket nem rögzített jóslatokként élem meg. Belső képek, benyomások, érzések vagy egy csendes bizonyosság formájában jelennek meg, és arra mutatnak rá, mi válhat lehetségessé. Ebben az értelemben potenciálokat csatornázok, nem jóslatokat.

Ez a különbség fontos számomra, mert a jóslat azt feltételezi, hogy a jövő már eldőlt. A potenciál viszont teret hagy a tudatosságnak, a választásnak és a változásnak.

A jövő nem egyetlen vonal

Ezt a gondolatot részletesebben is kibontottam Az időutazó Én című könyvemben, ahol a technológia, az emberi választás, a tudatosság és az érzékelés különböző szintjei fokozatosan többféle lehetséges jövő irányába vezetnek.

A könyv egyik központi szála egy kutatóintézetben indul. Egy mesterségesintelligencia-rendszer egy ember korábbi döntéseit, reakcióit, értékeit és viselkedési mintáit vizsgálja azért, hogy megjósolja, mit fog választani legközelebb. Eleinte a modell rendkívül pontos lesz. Ahogy azonban az ember egyre tudatosabbá válik a saját mintáira, valami változni kezd. A rendszer továbbra is képes mérni azt, ami már megtörtént, de egyre kevésbé sikerül előre jeleznie, mi lesz a következő választás. A múlt többé nem elegendő ahhoz, hogy meghatározza a következő lépést.

Számomra ez korunk egyik legfontosabb kérdése.

Az emberi élet nagy része kiszámítható, mert az emberi viselkedés nagy része ismétlődik. Hiedelmeket, félelmeket, elvárásokat, családi mintákat, társadalmi rendszereket és lehetőségekről alkotott elképzeléseket öröklünk. Ha továbbra is ugyanazokból a mintákból reagálunk, a jövő sokszor valóban kiszámítható a múltból.

A tudatos választás azonban valami mást hoz létre.

Az ember felismerhet egy mintát, és dönthet úgy, hogy többé nem ismétli meg. Abban a pillanatban a jövő irányt vált. A könyvemben végül oda jutok el, hogy az emberiség jövője talán már nem egyetlen úton halad tovább. Több irányban kezdhet formálódni egyszerre, számtalan egyéni választás által, amelyek lassan kollektív változássá válnak.

A technológia talán kevésbé lesz látható, nem pedig erősebb

Amikor az emberek elképzelik a jövőt, gyakran több gépet, több képernyőt, több automatizálást és az élet minden területét körülvevő technológiát látnak maguk előtt.

Az a jövő, amelyet én érzékelek, szinte ennek az ellenkezője.

A technológia tovább fejlődik, de fokozatosan háttérbe húzódik. Csendesebbé, természetesebbé és kevésbé tolakodóvá válik. Nem az élet középpontja lesz, hanem az életet szolgálja.

Az időutazó Én című könyvemben egy olyan jövőt írtam le, amelyet lehetséges potenciálként érzékeltem: a technológia szinte mindenütt jelen van, mégis alig észrevehető. Az épületek intelligensen alkalmazkodnak a bennük élőkhöz. Az élelmiszer-előállítás, a közlekedés, az energia és sok ismétlődő feladat nagyrészt automatizálttá válik. Közben a természet egyre több teret kap vissza, a városok kevésbé különülnek el az élő környezettől, és már nem a technológia határozza meg a mindennapi élet formáját. Az ember, az alkotás, a természet és a tudatosság újra előtérbe kerül.

Ez nem a technológia elutasítása. Inkább a hozzá fűződő kapcsolatunk változása.

Lehet, hogy a legfejlettebb technológia végül éppen az lesz, amelyet már nem kell folyamatosan néznünk.

A tudatosság megváltoztatja azt, amit érzékelni tudunk

A mélyebb változás azonban nem technológiai.

Hanem érzékelési.

A könyvemben megjelenő jövőben az emberek továbbra is ugyanazon a Földön élnek, de nem feltétlenül ugyanúgy tapasztalják a valóságot. Vannak, akik továbbra is erősen kötődnek a versenyhez, az ellenőrzéshez, a birtokláshoz, a külső biztonsághoz és olyan rendszerekhez, amelyek kívülről határozzák meg számukra a valóságot. Mások lassan egyre inkább a tudatos választásra, a kreativitásra, a belső stabilitásra és a személyes felelősségre támaszkodnak.

Ezt nem jobb és rosszabb emberek közötti különbségként látom.

A tágabb érzékelés nem tesz senkit értékesebbé.

Ez számomra alapvető fontosságú. A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, mennyit vagyunk képesek érzékelni önmagunkból és abból a valóságból, amely körülvesz bennünket. A könyvben a különböző tudatossági szinteken élő emberek továbbra is teljesen emberiek. Szeretnek, félnek, nevetnek, szenvednek, törődnek egymással és hibáznak.

A különbség az érzékelésben van.

Az egyik ember csak a valóság megszokott szerkezetét látja. A másik már érzékelhet olyan lehetőségeket is, amelyek azon túl vannak.

Az Új Föld nem egy hely

Én az Új Földet is így értem.

Nem másik bolygóként, nem valamilyen távoli mennyei célként és nem egy tökéletes világként, amely egyik napról a másikra lecseréli a jelenlegit. Számomra az Új Föld egy tudatossági állapot, amely megváltoztatja azt, mi válhat lehetségessé ugyanebben az emberi világban.

A könyvem záró látomásában a Földet egy élő fényháló veszi körül. Ez nem utakat, gépeket vagy politikai határokat jelképez, hanem tudatosságot és kapcsolatot. Az emberi jelenlét, a természet, a technológia és az egyéni tudatosság már nem teljesen különálló rendszerekként működnek, miközben minden ember továbbra is megőrzi a saját egyediségét.

Ez a kép azért fontos számomra, mert nem hiszem, hogy a jövőhöz egyformává kell válnunk.

A nagyobb tudatosság nem törli el az egyéniséget. Talán éppen ellenkezőleg. Amikor az embert kevésbé irányítja a félelem, az összehasonlítás és a kívülről ráhelyezett identitás, egyre inkább önmagává válhat.

Az Új Föld ezért számomra ott kezdődik, ahol az ember már képes választani ahelyett, hogy egyszerűen ismételne.

Néhányan talán hamarabb érzékelik

Talán ezért érzik már most is egyesek, hogy valami változik, még akkor is, ha ezt nem mindig tudják pontosan megfogalmazni.

A régi rendszerek továbbra is léteznek. A mindennapi élet folytatódik. Az emberek dolgoznak, gyermeket nevelnek, számlákat fizetnek, szerelmesek lesznek, vitatkoznak, alkotnak, gyászolnak és újrakezdenek. Mégis, e megszokott felszín alatt gyorsan változik a technológiához, az identitáshoz, a tekintélyhez, a munkához, az alkotáshoz, a közösséghez és magához a valósághoz való viszonyunk.

Az érzékenyebb emberek talán hamarabb észreveszik ezeket a változásokat, mert természetes módon jobban figyelnek a bennük és körülöttük zajló finomabb mozgásokra.

Ez nem teszi őket prófétává.

Lehet, hogy egyszerűen olyan potenciálokat érzékelnek, amelyek még nem kaptak elég kollektív energiát ahhoz, hogy mindenki számára láthatóvá váljanak.

A könyvemben egy gyermek képes érzékelni egy olyan valóságréteget, amelyet a körülötte lévő felnőttek még nem látnak. Ennek nem az a lényege, hogy a gyermek különb vagy magasabb rendű lenne, hanem az, hogy az érzékelés különböző időpontokban nyílhat meg az emberekben. Ami az egyik tudatállapotból lehetetlennek tűnik, egy másikból teljesen természetessé válhat.

Amit most választunk, számít

Nem tudom pontosan, hogyan fog kinézni a jövő.

Éppen ez a lényeg.

Ha a jövő már teljesen rögzített lenne, a tudatosságnak kevés jelentősége maradna. Egyszerűen haladnánk egy már eldöntött végkifejlet felé.

Ha azonban a jövő potenciálok sokaságaként létezik, akkor a jelen rendkívüli jelentőséget kap.

Minden alkalommal, amikor felismerünk egy régi mintát és másként választunk, valami megváltozik. Minden alkalommal, amikor a technológiát az emberi szabadság támogatására használjuk, nem pedig az emberi felelősség helyettesítésére, valami megváltozik. Minden alkalommal, amikor az automatikus reakció helyett tudatosságot, az ismétlés helyett alkotást, az irányítás helyett kapcsolódást választunk, egy másik lehetőség kap több energiát.

Lehet, hogy az Új Föld nem egy meghatározott napon érkezik meg.

Lehet, hogy már most is megjelenik mindenütt, ahol az emberi tudatosság képessé válik egy másik lehetőség érzékelésére és megélésére.

A jövő talán már itt van.

Csak lehet, hogy még nem mindannyian ugyanazt látjuk belőle.

Az álmok is elfáradnak

Volt egy város, amelynek egyetlen térképén sem szerepelt egy bizonyos keskeny utca.

Nappal akárhányszor kereste valaki, nem találta. Esténként azonban, amikor az utolsó boltok is bezártak, a villamosok megritkultak, és az ablakok mögött sorra elcsendesedtek a szobák, egyszer csak megjelent két ház között.

Az utca végén apró üzlet állt.

A kirakatában nem volt ruha, ékszer vagy kalap. Csupán néhány gomb, egy ezüstszínű olló, különös fonalgombolyagok és egy kis tábla:

Álmokat javítok.

Odabent egy idős asszony dolgozott minden éjjel.

Senki sem tudta a nevét. Talán már ő maga sem emlékezett rá. Hófehér haja kontyba csavarva pihent a fején, az orrán apró szemüveg ült, finom öltésekkel varrt.

Éjfél után érkeztek hozzá az álmok.

Nem emberek hozták őket.

Maguktól jöttek.

Egy kisfiú álma például egyszer besurrant az ajtó alatt. Elszakadt benne egy papírsárkány zsinórja.

– No, ezt könnyen rendbe hozzuk – mondta az asszony.

Elővette a bátorság nevű fonalat, és visszavarrta a zsinórt.

Egy másik álomban egy kertből eltűnt az összes illat. Ahhoz egy csipetnyi nyarat vett elő egy üvegből, és belevarrta a rózsák közé.

Akadtak azonban nehezebb munkái is.

Olyan álmok, amelyeknek kiszakadt a közepe.

Olyanok, amelyekbe túl sok tegnap került.

És olyanok is, amelyek egyszerűen elfáradtak.

Azokat nem javította meg rögtön.

Betette őket egy nagy, puha kosárba.

– Nektek előbb aludnotok kell – mondta.

Mert még az álmok is elfáradhatnak.

Egyik éjjel aztán egy egészen különös álom érkezett.

Nem volt elszakadva.

Nem hiányzott belőle semmi.

Csak nem tudott megnyugodni.

Ide-oda mocorgott az asztalon, néha felpattant, aztán újra összeesett.

Az álomvarrónő sokáig nézte.

– Téged nem kell megjavítani – mondta végül.

Az álom meglepődött.

– Akkor mit csináljak?

Az asszony felállt, kinyitott egy régi szekrényt, és elővett belőle egy tenyérnyi fehér párnát.

– Semmit.

– Semmit?

– Semmit.

Az álom ezt még sosem próbálta.

Óvatosan ráfeküdt a párnára.

Először még megigazította magát.

Aztán még egyszer.

Azután eszébe jutott volna valami nagyon fontos, de mire végiggondolhatta volna, már elfelejtette, mi volt az.

Az álomvarrónő tovább dolgozott mellette.

Öltött egyet.

Aztán még egyet.

Nem beszélt.

Az üzletben lassan megállt az idő.

A kis falióra mutatója sem sietett tovább. A fonalgombolyagok nyugodtan feküdtek a polcon. Az olló csukva maradt.

Az álom pedig egyre nehezebb lett a párnán.

Már nem akart sehová menni.

Nem akart semmit megfejteni.

Nem akarta tudni, mi lesz holnap.

Csak feküdt.

Egy idő után az álomvarrónő odanézett.

Már aludt.

Elmosolyodott, és nagyon óvatosan betakarta egy puha takaróval.

Aztán leoltotta az asztal fölötti lámpát.

Aznap éjjel már nem érkezett több javítanivaló.

És a városban, egy bizonyos szobában valaki, aki addig sokáig forgolódott az ágyában, egyszer csak mélyebbre süppedt a párnáján.

Nem tudta, miért.

Csak arra emlékezett még egy pillanatig, hogy valamit feltétlenül végig akart gondolni.

De már nem jutott eszébe, mit.

Aztán azt sem tudta, hogy elfelejtette.

Mert addigra már aludt.

A fa szeret

A fa szeret, hűs árnyéka vár,

lombja alatt enyhül a perzselő nyár.

Kérgén az idő sebhelye beszél,

ágain tavaszból születik a levél.

Ágán madár ringatja gyermekét,

odvában őrzi mások életét.

Lombja között száz apró élet él,

fészket ringat, míg fölötte jár a szél.

Ha elfáradsz, megpihensz alatta,

lombja föléd hajlik, mint óvó karja.

Csendjében a lélek elcsitul,

benned minden a helyére simul.

Mélyen, ahol szemünk már nem lát,

testvéreinek adja tovább élete javát.

Ha egyik gyengül, hozzá elér,

ami benne megmaradt, más fában tovább él.

Mi szeretetről annyit beszélünk,

ő csendben ad, míg mellette élünk.

Tőle tanulni volna még okunk:

méltóságban mi, emberek, vajon hol vagyunk?

Verona nem alszik

Éjfél elmúlt, csönd ül a házon,

egy utolsó mondat – legalábbis úgy látom.

Lecsuknám a laptopot, indulnék én,

de Marco már megszólal: „Ez így túl kemény!”

Lucia nevet: „Engem meg se kérdezel?”

Marco rávágja: „Mindig neki kedvezel!”

Én csak nézem őket: „Most tényleg ez kell?”

Verona felébred: „Még nincs itt reggel!”

Verona nem alszik, hajnali négy,

könyvem szereplői vitáznak még.

Marco azt mondja: „Ezt írd át nekem!”

Lucia rávágja: „Ne dönts helyettem!”

Beatrice hallgat – ez nála bevett,

Lorenzo kérdezi: „Rólam lesz fejezet?”

Lecsukom a laptopot: „Na, kész, elég!”

Verona visszaszól: „Csak egy oldalt még!”

„A vér hallgat” – legalább a cím szerint,

de nálam éjjel senki sem hallgat megint.

Beatrice tudja, de nem mondja ki,

Lorenzo meg kérdi: „Mit titkol ez a nő itt?”

Marco járkál, Lucia magyaráz,

mindenki rendező, mindenki dirigál.

Én vagyok az író – legalább papíron,

de hajnal felé már ebben sem vagyok biztos.

Verona nem alszik, hajnali négy,

könyvem szereplői vitáznak még.

Marco azt mondja: „Ezt írd át nekem!”

Lucia rávágja: „Ne dönts helyettem!”

Beatrice hallgat – ez nála bevett,

Lorenzo kérdezi: „Rólam lesz fejezet?”

Lecsukom a laptopot: „Na, kész, elég!”

Verona visszaszól: „Csak egy oldalt még!”

Kávé kihűlt, hajnal közeleg,

négy szereplőm körülöttem szövegel.

„Egyetlen jelenet!” – mondom nekik én.

Marco csak mosolyog: „Majd meglátjuk a végén.”

Verona nem alszik, már hajnali öt,

a történet mellém az ágyba költözött.

Lecsukom a laptopot, most tényleg elég,

de valaki suttog: „Csak egy oldalt még…”

Részlet – A vér hallgat Második fejezet – 3. rész: A csók

Abban a pillanatban a közeli bokorból egy madár csapott fel hangos szárnyveréssel.

A ló összerezzent, felkapta a fejét, nagyot lépett oldalra.

Lucia lába lecsúszott a kengyelről.

– Marco!

A férfi elkapta, de Lucia teljes súlyával nekizuhant. Marco hátrált egy lépést, aztán még egyet, csizmája megcsúszott a nedves fűben.

Mindketten a földre estek.

Marco került alulra.

Lucia rajta feküdt.

Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg.

Marco nagy levegőt vett.

– Jól van?

Lucia felnézett rá.

– Én igen.

– Ennek örülök.

– Maga?

Marco elhúzta a száját.

– Még gondolkodom rajta.

Lucia elnevette magát.

– Ne nevessen – mondta Marco.

– Súlyos baleset ért.

– Én estem magára.

– Éppen erről beszélek.

Lucia még jobban nevetett.

– Marco!

– Mit tehettem volna? Egy Valli kisasszony támadott rám.

– Maga nem tudott talpon maradni.

– Erre nem lehet felkészülni.

Lucia válaszolt volna, de amikor közelebb hajolt hozzá, az ajkuk véletlenül összeért.

A nevetés egyetlen pillanat alatt elhalt.

Lucia megdermedt.

Marco sem mozdult.

Arcuk alig néhány ujjnyira volt egymástól. Lucia tenyere Marco mellkasán pihent, a férfi karja pedig még mindig a dereka körül volt. Lucia érezte a szíve gyors dobbanását a tenyere alatt.

Nem tudta, melyikük lélegzik hangosabban.

Marco tekintete Lucia szeméről lassan az ajkára siklott.

Lucia tudta, hogy fel kellene állnia.

Mégsem tette.

Marco karja megfeszült körülötte.

– Lucia...

A lány nem válaszolt.

Nem kellett.

Marco lassan felemelte a fejét.

Most már nem véletlenül ért össze az ajkuk.

A csók először óvatos volt, mintha mindketten még megadhatnák a másiknak a lehetőséget, hogy elforduljon.

Egyikük sem fordult el.

Lucia ujjai belekapaszkodtak Marco felsőruhájába. A férfi szorosabban ölelte magához, Lucia pedig visszacsókolta.

Mindaz, amit addig visszatartottak – a piactéri érintés, az egymást kereső tekintetek, a furcsa ismerősség, az öröm, amikor meglátták a másikat, és a hiány, amikor el kellett válniuk – egyszerre tört át közöttük.

Most már egyikük sem próbálta letagadni.

Marco ajka újra Lucia ajkára simult. Amikor egy pillanatra elszakadtak egymástól, Lucia az arcán érezte Marco meleg lélegzetét.

Csak egy pillanatra.

Lucia nézte Marcót.

A férfi szemében ugyanaz a vágy égett, amelyet ő is érzett.

Marco felemelte a kezét, ujjaival végigsimított Lucia arcán.

– Mondja, hogy hagyjam abba.

Lucia ajka résnyire nyílt.

Nem mondta.

Marco újra megcsókolta.

Ez a csók már nem volt bizonytalan. Lucia közelebb simult hozzá, egyik kezével Marco vállát fogta, a másikkal a mellkasán támaszkodott. A férfi tenyerét Lucia derekán tartotta, mintha attól félne, hogy ha elengedi, a lány azonnal eltűnik mellőle.

Lucia már nem tudta, mennyi idő telt el.

Csak Marco száját érezte, a karját maga körül, saját szívének vad dobogását.

Amikor végül elszakadtak egymástól, egyikük sem távolodott el.

Homlokuk összeért.

Lucia lehunyta a szemét.

– Ezt nem kellett volna – suttogta.

Interjú: Aurora Éva Nagy / Aurora Amelia Joplin

Nagy örömmel osztom meg veletek, hogy interjú jelent meg velem a Holnap Magazin Kultúra rovatában, „Interjú: Aurora Éva Nagy / Aurora Amelia Joplin” címmel.

Különösen sokat jelent számomra ez a beszélgetés, mert Elekes T. Izabella keresett meg, és ő kért fel az interjúra.

Mindig megható érzés, amikor valaki felfigyel arra, amit alkotok, érdeklődéssel fordul felém, és szeretne egy kicsit közelebb kerülni ahhoz az úthoz, amelyet íróként és alkotóként járok.

Szívből köszönöm Izának a megtisztelő felkérést, a figyelmet, a kedvességet és azt a nyitottságot, amellyel kérdezett.

„Amit megéltem, abból alkotok.”

Talán ez az egy mondat mondja el a legtöbbet rólam és arról, miért írok.

Az interjúban mesélek az íráshoz vezető utamról, a költészetről, a prózáról, a mesékről és a festészetről, a Múzsák Könyvtáráról, valamint a könyveimről is. Szó esik Az Időutazó Én című kisregényemről és a készülő A vér hallgat című regényemről is.

Egy kicsit közelebb engedlek benneteket ahhoz a világhoz, amelyből a verseim, történeteim és könyveim megszületnek.

Szeretettel ajánlom nektek ezt a beszélgetést. Ha elolvassátok, örömmel fogadom azt is, ha megírjátok, melyik gondolat érintett meg benneteket a leginkább.

https://holnapmagazin.hu/cikkek/103021/

Szeretettel:

Aurora Amelia Joplin