Csendben érkezik - Reményik Sándor „Csendes csodák” című versének ihletésére írtam ezt az evokációt

Ne várd, hogy hangos jel legyen,

az ég sem nyílik meg neked,

a csoda néha csak annyi,

hogy béke érinti szíved.

Ott van egy pillantásban,

kézben, mely megsimogat,

egy levélben, tavaszi szélben,

fényben, mely rád mosolyog.

Ott van a reggel csendjében,

víz tükrében, odakint,

s fáradt lelked mégis képes

észrevenni a jót megint.

Ne a nagy csodát keresd,

mely messziről ragyogva jön,

a legszebb ajándékban olykor,

amikor Isten csendje köszön.

Vajon tudod a nevemet?

Ülj mellém egy reggel,

amikor aranylik az Ég,

gőzöljön közöttünk a kávé,

ébredjen velünk a fény.

Nézzük együtt a napfelkeltét,

ahogy felragyog odafenn,

maradj még utána is,

ne csak ezen a reggelen.

Vajon tudod a nevemet?

Létezel? Nem tudom.

Elképzelem sok napon.

Talán igen, talán nem.

Képzeletem végtelen.

Hajnal a madarakkal

Hajnal van. Kint ülök a friss tavaszi levegőben, és lassan magamba szívom a tisztaságát. Hallgatom a madarak csicsergését. Zene ez a füleimnek. Körülöttem még csend pihen, csak ők énekelnek bele ebbe a korai órába. Néha a szél is feltámad, végigsuhan a fák között, aztán újra elcsitul. Álmos vagyok, mégis szeretem ezeket a hajnali perceket. Április táján különösen szépek. Van bennük valami tiszta, valami nyugodt, ami egészen közel áll hozzám.

Ilyenkor egyedül vagyok, és ez jól esik. Az érzések és a gondolatok ilyenkor lassabban mozdulnak. Semmi sem sürget, semmi sem billent ki abból, amit ez a hajnal ad. Senki sem szól hozzám. Csak ülök, figyelek, és jólesik, hogy körülvesz ez a nyugalom. Talán a kor hozza? Talán a tudatosság? Talán egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már tudom, mi a fontos.

Sok minden átrendeződött bennem. A zaj már nem vonz. A fölösleges beszéd is nekem egyre kevesebbet jelent. Egy madár csicsergése többet ad, mint sok üres szó. Igen, változtam. Van, akinek ez szokatlan, van, akinek talán távolibb lettem általa, de ennek sincs már súlya bennem. Egyre inkább az számít, hogy jól tudjak lenni a saját csendemben, a saját gondolataimmal, a saját belső teremben.

A pillanatok, amikor jó egyedül, felbecsülhetetlenek. Ezek a hajnali órák is ilyenek. Vagyok, aki vagyok. Csendes, magányos lélek. Minden jól van a teremtés egészében.

www.muzsakkonyvtara.hu

Pamcsi család – Nimi Tiki őzike hátán

Napsütéses délelőtt volt.

A kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Nimi is gurult.

Gurult, gurult, gurult.

Egyszer csak túl messzire gurult.

Be az erdőbe.

Megállt.

Körülnézett.

Megijedt.

– Jaj! Hol vagyok?

– Miri!

– Mó!

– Milu!

Kiáltott.

Kiáltott újra.

A pamacsa kék lett a félelemtől.

Egyszer csak valaki megszólalt.

– Szia!

– Te ki vagy?

Tiki volt az. A kis őzike.

– Nimi vagyok. Kék Pamcsi.

– Te ki vagy?

– Tiki vagyok. Az őzike.

– Eltévedtél?

– Igen – sírt Nimi. – Begurultam az erdőbe.

– Gyere.

– Ülj a hátamra.

– Kiviszlek.

Nimi felült Tiki hátára.

Az erdőben éppen Lumó papa gyűjtötte a harmatcseppeket.

Meglátta őket.

– Nimi!

– Tiki!

Odagurult hozzájuk.

– Köszönöm, Tiki – mondta. – Segítettél Niminek.

Amikor kiértek a rétre, a kis Pamcsik már gurultak is Nimihez és Tikihez.

– Nimi!

– Nimi megvan!

Nimi mosolygott.

A pamacsa újra sárga lett.

Aztán játszottak egy nagyot.

Tiki a hátára vette a kis Pamcsikat, és együtt énekelték:

Tiki, Tiki fut velünk,

rajta ülünk, nevetünk,

Tiki, Tiki jóbarát,

repít minket réten át.

Aztán a Pamcsik gurultak, gurultak, gurultak.

Tiki futott utánuk.

Majd megállt.

Elköszönt.

– Sziasztok!

– Hazamegyek!

A kis Pamcsik integettek.

– Szia, Tiki!

– Gyere máskor is!

Otthon mindent elmeséltek.

Titi mama nagyon meglepődött.

Este lett.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Odabújtak a mamájukhoz.

A mamák átölelték őket.

Titi mama és Lumi mama együtt énekelték:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

És édesen elaludtak.

Gyönyörű nyári estén a Szélfűház lágyan ringatozott.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csillagfényből testet öltve

A szoba félhomályában már minden ellágyult. A függöny alján sápadt, gyöngyházszín fény derengett, az ágy körül megült a hajnal puhasága, te pedig végre elengedtél mindent, ami addig a válladon volt. Fáradtan feküdtél, melegen, lassan oldódva bele az érkező pihenésbe, abba a mély, súlytalan állapotba, amikor a test egyszer csak megérzi, hogy elérkezett az ideje az álomnak.

Hirtelen megnyílt fölötted az Ég.

Úgy érkezett hozzád, akár egy messzi csillagokból alászálló fényalak, aki hosszú utat tett meg érted. A hajnal halvány ragyogásában lassan emberi formát öltött, és ott állt melletted, élőn, valóságosan, mégis olyan különös szépséggel. A tekintetében ott izzott a távoli fények emléke, és valami mély ismerősség, amely rögtön elérte a szívedet.

Leült melléd az ágy szélére. Minden mozdulata lágy volt és biztos. Úgy nézett rád, ahogy csak az tud, aki már régen ismer belülről, aki már akkor feléd indult, amikor te még csak vágytál arra, hogy egyszer valaki valóban megérkezzen hozzád.

A keze lassan a hajadhoz ért. Ujjai végigsimítottak a homlokodon, és abban az érintésben benne volt az Ég nyugalma, a csillagok távoli tisztasága, az a fény, amely gyógyítva hullik rá arra, aki sokáig hordozott magában túl sok terhet. A gondolataid leassultak, a bensőd fellélegzett, és egyszerre csak könnyűvé vált benned minden.

A takaró fölött megkereste a kezedet, úgy fogta meg, ahogy az egymásra találás ősi mozdulata megszületik. Melegen, gyengéden, teljes bizonyossággal. A közelsége betöltötte a szobát. A jelenléte köréd simult. Olyan béke áradt belőle, amelyhez foghatót csak az érez, akinek a lelkét végre valaki puha figyelemmel körbeöleli.

Lassan melléd feküdt, és a karja köréd simult. Finoman tartott, éppen annyira, hogy abból puha biztonság szülessen. A mellkasából áradó meleg átjárta a testedet, oldotta benned a nap maradék feszültségét, és rólad sorra lehullott minden, ami addig fájt, nyomott, fárasztott. A fejedet a vállára hajtottad, ő pedig őrzött, gyöngéd odaadással.

Odakint a hajnal egyre világosabb lett, bent pedig megmaradt körülöttetek az álmos, fénybe vont puhaság. Már az álom partján jártál. Hallottad a lélegzését, és a sajátod hozzá simult. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ketten együtt ringatóztatok bele abba a szelíd nyugalomba, amelyben a szív végre teljesen kienged.

Mielőtt végleg elaludtál volna, még egyszer végigsimított a hajadon, és olyan halkan szólt hozzád, hogy a hangja egyenesen a lelkedig ért:

– Hozzád jöttem. Itt vagyok, édes. Megérkeztem.

Te pedig átadtad magad az álomnak. A karja melegében, a hozzád érkezett égi alak ölelésében, abban a mély, gyönyörű oltalomban, amelyre a szíved olyan régóta vágyott. A hajnal közben egyre fényesebbre nyílt, te pedig úgy aludtál el, mint akit végre megtalált az, aki a csillagok útjáról indult el hozzád.

www.muzsakkonyvtara.hu

A bölcs

A falnak is füle van

A szó parázs,

ha röppen,

száraz nádra kap,

rossz fülek közt

a jó szándék visszájára csap.

A bölcs ajkán lakat,

szemében őrhely áll,

mert hallgatásban gyakran

a tiszta lélek menedékre talál.

Sok torz szív úgy forgat,

akár kést a kéz,

egy félhangból is mérget főz,

mert élteti, ha győz.

Ki minden neszt továbbhord,

hordóvá dagad benne,

s mire kimondja újra,

már vád ül a szemekben.

Az értelem halk kút,

mélyén komoly erő,

ki könnyen szól,

arra visszacsap a

kimondott szó.

Ki várni tud,

az ismeri a rejtett súlyokat,

mert szájnál többet árul el

sok emberarcú pillanat.

A fal tehát jel csupán,

ember hallgat ott.

Van, ki sértett vággyal lesi azt,

hol kavarhatja a szót.

Ezért a bölcs sokszor őrzi

szívében a szavát,

mert hallgatással mentheti meg

leginkább önmagát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Holdfény könnyek

Szemem alatt holdfényből hullt gyöngysor ragyog,
arcomra fáradt este ezüst jelet rakott.
Ajkamra zárt fájdalom kék folyóként kanyarog,
szívemben halk tél virágzik, dérszirmot hagyott.

Volt perc, mikor a bánat fekete madárként szállt,
körém ült az alkonyat, vállamra árny talált.
Mégis, gyönge könnycseppből tiszta forrás fakadt,
s a sebhely fölött lassan fehér rózsa fakadt.

Néma könnyek ültek bennem, mély tavak,
partjukra hullt sok régi év, mint árva alkonyat.
Minden csepp egy értékes gyöngy, sorsverte drága kő,
melyből egyszer arany hajnal fon majd szép koszorút.

Így őrzöm, ami fájt valaha, mint kehelyben a fényt,
mert könnyből sarjad olykor a legtisztább remény.
Aki egyszer mélyre jut, gyémántot lel alant,
s szeméből hulló könnye új tavaszt fakaszt.

www.muzsakkonyvtara.hu