Látható és nem látható

Van, ami látható,

van, ami belül él.

A szem a formák között jár,

fény ül a tárgyakon,

körvonal születik,

és minden a helyére simul.

Belül közben mozdul valami,

név nélkül, csendben.

Egy érzés, amelynek súlya van,

mégsem fogható meg.

A kimondott szó csak jel,

felszínre húzott vonal,

alatta ott marad

mindaz, ami igaz.

Egy tekintet tovább ér,

mint amit látni lehet,

egy jelenlét többet mond,

mint amit hallani lehet.

A látható rendet ad,

a láthatatlan tartalmat.

Ami fontos,

ritkán kér alakot,

csak áthalad rajtunk,

és nyomot hagy.

Eljön az idő

A színház számomra mindig valami távoli, mégis különös módon ismerős világ maradt. Gyermekkoromban sem, később sem adatott meg, hogy ott üljek a nézőtéren, hogy felgördüljön előttem a függöny, és élőben lássam a történeteket. A család és a körülmények ezt akkor nem tették lehetővé.

Maradt a televízió. Onnan ismertem meg a színpad varázsát – egy képernyőn keresztül, távolról, mégis csodálattal figyelve. Gyermekként is csodáltam a színészeket, ma is ugyanazzal a tisztelettel nézek rájuk. Mindig lenyűgözött, ahogyan egy szerepben sorsokat, érzéseket, emberi világokat keltenek életre. Egyszer csak megelevenedik egy történet, és többé válik puszta szavaknál.

Az olvasás lett a mindenem. A könyvek, amelyek kézről kézre jártak, megsárgult lapokkal, mások érintésével, történetekkel telve. Ott tanultam meg igazán látni. Ott épültek fel bennem a díszletek, ott szólaltak meg a szereplők hangjai, ott lettem egyszerre néző és alkotó.

Hiszem, hogy ebben az életben még részem lesz abban az élményben is, hogy élőben lássak színházi előadásokat. Eljön az idő, amikor felgördül előttem a függöny, és a nézőtéren ülve végre átélhetem azt, amit addig csak messziről csodáltam. Talán éppen ezért lesz olyan különleges minden egyes előadás.

Számomra a színház ezért több mint egy épület. Egy belső tér. Egy hely, ahol a képzelet függönye újra és újra felgördül.

www.muzsakkonyvtara.hu

A mag

Van nálam valami.

Egy falat. Egy perc.

Senki nem kér számon semmit.

Ott áll valaki előttem

esőben, némán.

Nem történik semmi különös.

A kezem mozdul.

Mint amikor a mag kihull a tenyérből,

és nem kérdezi meg a földet.

Nem leszek több tőle.

Sem több, sem kevesebb.

De aki kapja, ő igen.

Mert valaki észrevette.

www.muzsakkonyvtara.hu

Elköszönök a múlttól

Ébredezem.

Csendben ülök, a kávé lassan kihűl a kezemben. Az érzéseim és a gondolataim egymásba csúsznak, mint egy régi filmszalag képei. Az elmúlt évek, hónapok, napok peregnek. Arcok. Szavak.

Megszólal bennem a belső hangom.

– Mit figyelsz ennyire?

– Az életemet.

– És mit látsz?

– Hogy megtörtént, minden. A jó is. A nehéz is. Éveket látok elsuhanni.

Figyelek tovább.

– És most?

– Most már értem.

Kinézek a kertre. Lassan ébred. A fák rügyeznek, a zöld már ott lüktet az ágakon. Minden indul. Minden kifelé mozdul.

Én viszont befelé.

– Furcsa ez – mondja a belsőm. – A természet ébred, te pedig visszahúzódsz.

– Inkább be.

– Miért?

Elmosolyodom. Lassan, nyugodtan.

– Mert megtettem, amit kellett.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Segítettem, ahol tudtam. Bátorítottam. Láttam, ahogy tanulnak, fejlődnek, és felnőttek.

– És akik elmentek?

– Elvitte őket az útjuk másfelé.

– Akik bántottak?

– Kihullottak mellőlem, és belőlem is.

– És akik el sem köszöntek?

– Ők is a múlt részei már. Nem ott volt a helyük.

A kávémra nézek.

– Minden jól van a teremtés egészében.

A hang most közelebb jön.

– Akkor most mi lesz?

– Elköszönök.

– Mitől?

– A múlttól. Az évektől. Az emberektől. Attól az életszakasztól, amit végigvittem.

– Könnyű?

– Nem volt az. Olyan volt, mintha egy nagy gyermeket neveltem volna.

– És most?

– Most elengedem.

– Fáj?

– Már nem – mosolygom.

A kertben egy madár megmozdul. A fény erősödik.

– Hova mész most? – kérdezi újra.

– Tovább.

– Ugyanazon az úton?

– Nem.

– Akkor merre?

Egy pillanatra becsukom a szemem.

– A szívem tudja.

– Te mindig alkottál – szól újra – Most is fogsz?

Felnevetek, halkan.

– Írás nélkül élni sem tudnék.

– De most más lesz?

– Igen.

– Milyen?

– Olyan, ami nem fáraszt el. Ami nem csak visz, hanem vissza is ad. Ami nem kifacsar, hanem éltet.

A belsőm elcsendesedik.

– Megértelek.

Én pedig csak ülök ott, a kávéval a kezemben, és először érzem azt, hogy valóban nincs bennem ragaszkodás. Csak egy nyugodt, tiszta érzés, egy mozdulat: megtettem. Teremtettem.

És most itt az ideje elindulni egy másik úton.

Biztosan tudom. A Teremtés bennem él. Új dolgok, új örömök várnak rám. Erre születtem. Adni, támogatni, tanítani.

Lassan felállok. És elindulok.

Pamcsi család – Jaj, tüske!

Egy szép nyári délelőtt a kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

Milu messzebbre gurult.

Egészen az erdő széléig.

Meglátott egy gyönyörű virágot.

A szirma piros és fehér volt.

Milu csak nézte.

Nézte.

Nézte.

– De szép… – suttogta.

Hozzáért.

– Jaj! – kiáltotta.

Valami megszúrta Milu kis kezét.

– Jaj! Jaj! – sírt Milu.

A pamacsa piros lett a fájdalomtól.

Mó és Miri gyorsan odagurultak hozzá.

– Mi történt, Milu?

– Mi történt?

Milu csak sírt, sírt.

– Megszúrt…

– Fáj…

A kis Pamcsik aggódtak.

Ilyet még sosem láttak.

Gyorsan hazagurultak Lumi mamához.

– Mama! – kiáltotta Milu

– Mama! – kiáltotta Mó.

– Mi ez? – kérdezte Miri

Lumi mama odagurult Miluhoz.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte.

– Megszúrt… – sírta Milu.

– Fáj…

– Ez tüske, kicsim – mondta halkan.

Óvatosan kivette.

Gyógyító kenőccsel bekente.

Aztán puha virágszirmokból kis kötést tett rá.

– Mindjárt jobb lesz…

– Jobb lesz…

Milu még egy kicsit szipogott.

Lumi mamához bújt.

A mama átölelte.

– Itt vagyok, kincsem – suttogta.

– Minden rendben.

Milu pamacsa lassan újra sárga lett.

Este lett.

Milu, Mó és Miri Lumi mamához bújtak.

Lumi mama halkan énekelni kezdte a Pamcsi altató dalt:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

A kis Pamcsik hallgatták az altató dalt.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Csillagszemeik szépen lecsukódtak.

A szélfűház csendesen ringatózott a nyári éjszakában.

www.muzsakkonyvtara.hu

Egy szó nyílik

Rügyek feszülnek hajnal peremén,

harmat ül a levelek szélén,

a Nap

lassan ébreszti az alvó világot.

Valami moccan föld alatt,

éledés a nedves ágakban,

ahogy a fény egyre mélyebbre ér.

A levegő friss ezen a reggelen,

nincs benne tegnap, csak a pillanat,

ahol minden apró mozdulás

új fényre rezdül.

Ott állsz benne te is,

egy rügy, egy sugár között,

ahol már sarjadás van,

egy szó nyílik:

Élni

www,muzsakkonyvtara.hu

Egy buboréknyi öröm

A buborékban mindig volt számomra valami több, mint játék. Ahogy felszáll, ahogy magán hordja a színek halk mozdulatát, ahogy egy rövid időre szinte kis csodává válik a levegőben, abban van valami ismerős. Olyasmi, mint az élet apró örömei. Egyszer csak megérkeznek hozzánk, váratlanul, és egy pillanatra minden szebb lesz tőlük. Egy mosoly, egy nevetés, egy könnyű perc, egy érzés. Talán éppen azért olyan szépek ezek a pillanatok, mert múlandók. Nem maradnak itt örökre, mégis adnak egy rövid ideig tartó örömet. A buborék ezért több, mint lebegő szín és játék. Emlékeztető arra, hogy az élet apró, rövid pillanatokból áll, és éppen ezekben mutatja meg a legszebb arcát.