Húsvét reggel útra keltem,
hozzád, rózsám, idejöttem,
rózsaillat kis palackban –
szívemet is beleraktam.
Szabad-e locsolni?
Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, olvashatja a kedves olvasó. A veresekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
2026. március 23., hétfő
A csodálatos víz
A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni.
Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér.
A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel.
És mégis, minden cseppben ott van az élet. Nem kér, csak ad. Nem beszél, mégis mesél. Megtisztít, megnyugtat, elvisz és visszahoz. A víz nem csak körülöttünk van – bennünk is áramlik, mint egy láthatatlan folyó, amely összeköt minket a világgal.
2026. március 22., vasárnap
A szó ünnepe A költészet világnapja alkalmából
Ma fényből szőtt sorok nyílnak bennem,
mint hajnal, mely csöndből felemel,
suttog a toll, s a lélek ír helyettem,
hol minden szó egy rejtett üzenet.
Ott ül velem József Attila csöndje mélyén,
mint padra hullt, megfáradt gondolat,
szívem peremén rezdül a törékeny fény,
s egy elhagyott vers bennem marad.
Lobban a sor, mint Ady Endre tüze bennem,
láz és ima egyszerre szól,
a vágyból épülő jelenben
minden kimondott szó egy oltárból.
És halk esőként hull Radnóti Miklós hangja,
mint levél, mely az időn áthalad,
fájdalom szirma ring a szél karjába,
s mégis széppé oldja a szavakat.
Messziről érkezik Rainer Maria Rilke mélye,
mint kút, melyben csillag alszik el,
csendbe hajló lélek tükröt kérve
önmagához végül visszafelé lel.
Ma ünnep van – de bennem él tovább,
időn túl íródó pillanat,
a költészet bennem nyitja önmagát,
mint örök, fénybe írt végtelen.
Tollas lelkiismeret
A falusi pap épp a templom előtt toporgott, és a kulcsát kereste. A papagáj a kapu fölött üldögélt, majd megszólalt:
– A kulcs a bal zsebedben van, te szétszórt szent!
A pap felkapta a fejét.
– Már megint beszélsz?
– Én mindig beszélek.
A pap benyúlt a zsebébe, és valóban ott lapult a kulcs.
– Te ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy melletted élek. Valakinek észnél is kell lennie.
A pap elmosolyodott.
– És azt is tudod, hol van a türelmem?
– Hogyne. Tegnap letetted a persely mellé, és ott is felejtetted.
A pap felnevetett.
– Te papagáj helyett inkább a lelkiismeretem vagy.
– Talán igen. Csak tollasabb kiadásban.
2026. március 21., szombat
Pamcsi család – Miri és a Csiga-biga
A virágos réten aranylón sütött a nap. A kis virágok illatoztak, és minden olyan csendes, kedves volt. Miri lassan gurult a fűben, és kíváncsian nézelődött.
Egyszer csak megállt.
A fű között valami apróságot pillantott meg.
– Mi ez? – kérdezte halkan.
Ott volt egy pici csiga.
Lassan… lassan… mászott.
Miri közelebb gurult hozzá. Csillagszemeivel figyelte, hogyan mászik a kis csiga a fűszálak között.
A csiga aztán egyszer csak megállt, és bebújt a házába.
Miri nagyot pislogott.
– Hova lett, mama?
– Hova lett?
– Hol van?
– Hol van?
Lumi mama is odagurult hozzá.
– Ott van – mondta kedvesen. – A házában.
Miri ránézett.
– Ott lakik?
– Ott bent?
– Ott bizony – mosolygott Lumi mama. – Ott lakik a kis csiga.
Miri csodálkozva nézte.
– Mikor jön ki?
– Kijön?
Lumi mama gyengéden megsimogatta.
– Kijön. A csigák szeretik, ha énekelnek nekik.
Miri szeme rögtön felragyogott.
– Mit énekelünk? – kérdezte Miri.
Lumi mama elmosolyodott.
– Egy dalt a csigának.
És halkan, nagyon szépen énekelni kezdte:
Csiga-biga, gyere ki,
Vár a nap is ideki
Csiga-biga, itt vagy már?
Pici szarvad dugd ki már.
Miri figyelte.
Aztán halkan ő is mondta:
Csiga-biga, gyere ki…
Egyszer csak…
egy pici szarvacska kibújt.
Aztán még egy.
Miri örömében felnevetett.
– Kibújt!
– Itt van!
A kis csiga lassan… lassan… újra előbújt a házából.
Halkan, szeretettel énekeltek. Ahogy szólt a dal, Lumi mama pamacsa lassan rózsaszínű lett. Miri pamacsa is rózsaszínűvé változott.
A kis csiga még mászott egy picit a fűben, aztán megállt a napfényben. Miri mosolyogva nézte, aztán Lumi mamával hazagurultak.
Este lett.
A Szélfűház csendesen ringatózott a lágy esti szélben.
Kinevettem a múltam
Mosolyog a szívem, miért ne tenné?
Búsultam már eleget, könnyeim jöttek, mint tengerek.
Kinevettem a múltam,
igen, én ilyen voltam.
Hibáztam, de kérdezem én, ki nem?
Hiszen tökéletes ember nincsen.
Őszintén igyekeztem,
ez lettem én, ilyen.
Jól vagyok, ahogy vagyok,
szívemet, ha kell, megosztom,
odaadom.
Ki szeret, elfogad így, ahogy vagyok.
Ki nem, az jó helyen van nagyon.
Mosolygok, mert itt az ideje,
a múltat is kinevettem kedvesen.
A tanulás és a lecke
mind a jövőmet segítette előre.
Hála és köszönet érte mindenkinek,
azoknak is, akik soha nem hittek bennem.
Régi márciusi nevek
Sándor, József, Benedek,
régi márciusi nevek,
szájuk nyomán száll a hír,
enged már a téli szíj.
Zsákban hozzák a meleget,
így mondták az öregek,
s míg a szél a kertre hajol,
éled a Föld mindenhol.
Cseppen eresz, olvad a jég,
világosabb lesz már az Ég,
s mire Benedek megérkezik,
rügy fakad, a tél búcsút int.
Künn a fényes déli órán
szebbnek látszik udvar, határ,
s minden ember szívére száll
egy szelíd, langyos napsugár.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)