2025. január 17., péntek

A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája
születik a semmiből,
hol nincsen súly, csak könnyedség,
nincsen idő, csak a tiszta lét,
az egység és a fény.
Minden egy, minden szabad,
mint a szél, mely csak lengedez,
csak táncol.
A tudatosság fényes hajnal,
egy rezdülés, amely mindent ölel,
és benne minden él.
A semmi – az a szent hely,
ahol minden megszületik,
ahol a szabadság létezik.
Ott vagyunk mind,
ott vagy mindig,
a létezés könnyű titkában.
Eggyé válok a semmivel,
a határtalanság ölelésében.
Minden vagyok, és mégis semmi,
szétszórt fény.
Szabad vagyok, mint a szél,
mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

2025. január 16., csütörtök

A meglepetés (18+)

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy este Márk romantikus vacsorát szervezett feleségének, Lillának. Gyertyafényben, a bor mellett Lilla boldogan ült.

– Van egy meglepetésem – mondta Márk, és egy borítékot nyújtott át.

Lilla kíváncsian kinyitotta, de ahogy meglátta, hogy válási papírok vannak benne, az arca elkomorult.

– Hogy…?

Márk elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:

– Nyugi, ne haragudj. Van valakim. Jobb lesz így mindkettőnknek.

– Ki az?

Lilla döbbenten nézte, ahogy Dávid belép a szobába. Márk felállt, és megcsókolta.

 


Méltóságban


(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Bennem él a csend, mely nem törik meg,
Mint szilárd szikla, mi nem omlik meg.
Én vagyok az, aki nem hajol meg,
Mert méltóságom sosem hagy el.
Nem számít, mit mondanak mások,
Lelkem szabad, s nem kötnek rácsok.
Egy lélek, mi tiszta, s szárnyalni akar;
A világ csak árnyék, mi néha takar.
Nem keresek dicsőséget, fényt,
Nem hajolok, még ha a sors kemény.
Erőm, bátorságom bennem van elrejtve,
Mint láng, mi lobog, hisz életre van keltve.
Nem a külső számít, hanem a fény,
Mely szívemből árad, tisztán, őszintén.
Ez a fény nem halványul soha,
Mely csillog a végtelen éj honán.
Az idő múlik, de bennem él,
A csend, mi elmondja, mit szívem remél.
Méltóságom nem csupán szavak,
Hanem az, mi emel, méltón szeretettel.

2025. január 14., kedd

Sorsfordító pillanat

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Vilmos késő éjszaka tartott hazafelé a munkából. Túlórázott, fáradtan fordult be az utcába, amikor két férfi ugrott elé.
– Add ide a pénzed, a telefonod, az órád! – sziszegte az egyik.
– Ha mindent ideadsz, nem esik bajod! – utasította a másik!
Vilmos megrökönyödött, tudta, nincs választása. Kipakolta a zsebeit, levette az óráját, a nyakláncát is elvették. Majd ellökték, és futásnak eredtek.
Vilmos hazasétált, leült a konyhában, és zsebébe nyúlt. Cigarettáját kereste. Helyette megtalálta a kaparós sorsjegyét. Remegve lekaparta. Arcán döbbenet és mosoly egyszerre volt jelen.
– Azta! – kiáltott fel.
Pénzét, kártyáját ellopták. Élete megmaradt. Milliomos lett.
Félelmetes este után a jövője örökre megváltozott.

Szabadulás


Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.

Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.
– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.
Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.
Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?
Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.
– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.
Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?
Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.
– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.
Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.
Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.
Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.
– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.
Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.
– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.
Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.
– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.
A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.
A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.

Hófödte táj


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hófehér takaró mindent átölel,
Fagyott kristályok fényesen csillognak,
Fenyők ágain kis cinke ül a fán,
Dalát szórja szét a téli éjszakán.
Halkan roppan a hó léptek nyomán,
Csillagfény kísér, az erdő csendjén.
Csendes éj suhan, szívemig hatol,
Csodálom a szép téli évszakot.
Elfed titkokat, betakar a tél,
Hófödte táj nyugalmat hoz s reményt,
Szívem ilyenkor csendben megpihen,
Tél ölel át, békét hoz csendesen.

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.
Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.
– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.
Hazavittem.
Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.
Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.
– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.
Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.
– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?
A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.
– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?
Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.
Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.
– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.
Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.
Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.
Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.
– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.
És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.