Újra és újra maga előtt látta a megsárgult levelet az apja asztalán. Egyetlen összehajtott papírlap volt, mégis húsz év hallgatása nehezedett rá.
Kora reggel felöltözött. Klara már ébren volt, amikor Anna belépett a konyhába.
– Hová mész ilyen korán?
– Lukasékhoz.
Klara letette a kezében tartott bögrét.
– Apád tudja?
– Nem kérek tőle engedélyt ahhoz, hogy elmondjam az igazat.
– Anna, én nem azt mondtam, hogy...
– Tudom, anya.
Anna hangja nem volt indulatos. Ez még jobban fájt Klarának.
– Tegnap óta próbálom megérteni, miért hallgattatok ennyi ideig. De most nem tudok úgy tenni, hogy minden rendben van.
Klara bólintott.
– Igazad van.
Anna már az ajtóhoz ért, amikor az anyja utána szólt.
– Egyedül mész?
– Igen.
– Lukas elé menj először.
Anna visszanézett rá.
– Neki fogom elmondani. De ha Elias is ott lesz, előtte sem hallgatok.
A Hartmann-házban Margarethe nyitott ajtót.
Meglepődött, amikor meglátta Annát.
– Jó reggelt.
– Lukas itthon van?
Margarethe egy pillanatig habozott, aztán félreállt az ajtóból.
– Gyere be.
Lukas a hátsó szobából lépett elő. Amikor meglátta Annát, azonnal odament hozzá.
– Mi történt? Beszéltél apáddal?
– Igen.
Margarethe az arcát figyelte.
– Üljünk le.
Anna azonban állva maradt.
– Inkább elmondom.
Lukas közelebb lépett.
– Hallgatlak.
Anna vett egy mély levegőt.
– Matthias a kivégzése előtt adott apámnak egy levelet.
Margarethe arca megváltozott.
– Levelet?
– Igen. Két ember nevét írta bele. Azt állította, velük volt azon az estén, amikor a gyilkosság történt. Megkérte apámat, hogy adja át Eliasnak.
Lukas értetlenül nézett rá.
– Apám soha nem beszélt semmilyen levélről.
– Azért, mert nem kapta meg.
A csendben Margarethe lassan leült.
– Martin megtartotta?
Anna bólintott.
– Húsz éve nála van.
Lukas néhány másodpercig csak nézte.
– Húsz éve?
– Igen.
– Miért?
– A kivégzés előtt apám szólt a városi tisztviselőnek arról, amit Matthias mondott. A tisztviselő közölte vele, hogy nem érkezett új rendelkezés a tanácstól, ezért az ítéletet végre kellett hajtania.
– De utána?
– A kivégzés után apám ismét beszélt az egyik tanácstaggal. Figyelmeztették, hogy az ügyet lezárták, és jobb, ha nem kérdőjelezi meg a tanács döntését.
Margarethe lehunyta a szemét.
– És ettől megijedt.
– Igen.
Lukas hangja megkeményedett.
– Ez nem magyaráz meg húsz évet.
– Tudom.
Anna ránézett.
– Ő is tudja.
Lukas elfordult. Néhány lépést tett a szobában, aztán visszafordult.
– Hol van most a levél?
– Apámnál.
– Láttad?
– Igen.
Margarethe felnézett rá.
– Elolvastad?
– Nem. Nem az én levelem.
Margarethe sokáig hallgatott.
– Eliasnak tudnia kell róla.
– Ezért jöttem.
Lukas odalépett Annához.
– Elkísérlek haza.
– Nem kell.
– Anna...
– Nem azért jöttem, hogy kibéküljünk.
Lukas megtorpant.
Anna hangja megremegett, de folytatta.
– Tegnap azt mondtad, nem tudod, mi lesz velünk. Én sem tudom. Most csak azt akartam, hogy tudjátok, létezik a levél.
– Értem.
– Eliasnak mondjátok el. Én nem akarom, hogy mástól hallja meg.
Margarethe felállt.
– Elmondjuk neki, amint hazajön.
Anna bólintott.
Az ajtónál Lukas még egyszer utolérte.
– Anna.
A lány megállt.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
Anna ránézett.
– Ne nekem köszönd. Ezt húsz évvel ezelőtt kellett volna megtudnotok.
Azzal kilépett az utcára.
Elias csak este tért haza.
Az asztalon még ott volt a vacsora, de Margarethe nem engedte, hogy leüljön.
– Beszélnünk kell.
Elias a feleségére nézett, aztán Lukasra.
– Mi történt?
– Anna itt járt ma reggel – mondta Lukas.
Elias arca megkeményedett.
– Megmondtam neked...
– Most ne erről beszéljünk.
A fiú hangjában volt valami, amitől Elias elhallgatott.
Margarethe közelebb lépett hozzá.
– Matthias hagyott egy levelet.
Elias megmerevedett.
– Mit mondtál?
– A kivégzés előtt levelet adott Martin Falknak. Két ember nevét írta bele. Azt mondta, velük volt azon az estén, amikor a gyilkosság történt.
Elias nem mozdult.
– Ezt honnan tudjátok?
– Annától – felelte Lukas. – Martin tegnap elmondta neki.
Elias tekintete egyikükről a másikra járt.
– Hol van a levél?
– Falknál.
Elias arca elsápadt.
– Most is?
– Igen.
– Húsz év után is nála van?
Margarethe bólintott.
Elias hirtelen az ajtó felé indult.
Margarethe megfogta a karját.
– Most ne menj oda.
– Eressz el.
– Indulatos vagy.
– Húsz éve őrzi az öcsém levelét!
– Éppen ezért ne most menj.
Elias kirántotta a karját, de nem lépett tovább.
Margarethe elé állt.
– Ha most odamész, talán olyat teszel, amit később megbánsz. Holnap is ott lesz az a levél.
Elias keserűen felnevetett.
– Húsz évig ott volt. Bizonyára még egy éjszakát kibír.
Lukas nem szólt.
Elias visszafordult az asztalhoz, de nem ült le.
– Mit írt még?
– Anna nem olvasta el – mondta Lukas.
– Miért nem?
– Mert azt mondta, nem az ő levele.
Elias becsukta a szemét.
Matthias hangja húsz év távolából tért vissza hozzá.
Ezt add oda Eliasnak.
Most már értette, mit adott át az öccse Martinnak azon a reggelen.
A levelet.
Neki.
Elias másnap sem ment el Falkékhoz.
Egész nap a kereskedésben maradt. Embereinek utasításokat adott, átnézte a számadásokat, két szállítmánnyal is foglalkozott, de este alig emlékezett valamire abból, amit csinált.
A levélre gondolt.
Arra, hogy Matthias a halála előtti percekben még megpróbált eljuttatni hozzá valamit.
És arra, hogy az a levél húsz éven át néhány utcányira feküdt tőle.
A második napon sem kereste fel Martint.
Margarethe nem sürgette.
Lukas sem.
A harmadik reggelen azonban Elias már napkelte előtt felébredt. Felöltözött, és szó nélkül elindult.
Martin éppen vizet vitt a műhelybe, amikor dörömböltek az ajtón.
Kinyitotta.
Elias állt előtte.
Húsz éve nem kerültek ilyen közel egymáshoz.
Martin arcán nem látszott meglepetés.
– Elias.
– A levelet akarom.
Martin félreállt.
– Gyere be.
– Nem beszélgetni jöttem.
– Tudom.
Elias belépett.
Anna a konyhából hallotta meg a férfi hangját. Azonnal felismerte, ki érkezett.
Martin a műhelybe vezette Eliast.
Az öreg ládához ment, felnyitotta, majd elővette a megsárgult papírt.
Néhány pillanatig a kezében tartotta.
Aztán Elias felé nyújtotta.
– Matthias adta nekem azon a reggelen.
Elias nem vette el rögtön.
A levél szélét nézte.
– Húsz évig őrizted.
– Igen.
– És egyszer sem jutott eszedbe, hogy ez az enyém?
Martin szemébe nézett.
– Minden nap eszembe jutott.
Elias erre kikapta a kezéből a levelet.
Remegő ujjal hajtotta szét.
A papír megsárgult, a hajtások mentén elvékonyodott. Elias tekintete végigfutott a sorokon.
Aztán megállt.
Ismerte az írást.
Matthias kézírása volt.
A betűk ugyanúgy dőltek kissé jobbra, mint azokban a rövid üzenetekben, amelyeket fiatal korukban hagytak egymásnak a raktárban.
Elias ujjai megremegtek.
Ott állt előtte az öccse utolsó üzenete.
Két név.
Egy hely.
És néhány sor arról, hogy Matthias azon az estén Dinkelsbühlben volt velük, nem Rothenburgban.
Elias sokáig nem emelte fel a fejét.
Amikor végül Martinra nézett, szemében már nemcsak harag volt.
– Ezt kérte, hogy add nekem?
– Igen.
– Te pedig nem adtad oda.
– Nem.
– Húsz évig.
Martin nem felelt.
Elias hirtelen megütötte.
Az ütéstől Martin megtántorodott, és az asztal szélének ütközött.
Anna berohant a műhelybe.
– Elég!
Elias rá sem nézett.
– Maradj ki ebből.
Anna az apja elé állt.
– Nem. Ha beszélni akar vele, beszéljen. De még egyszer nem üti meg.
Martin megtörölte a szája szélét.
– Anna, menj ki.
– Nem megyek.
Elias a levelet szorította a kezében.
– Tudod, mit tettél velem?
Martin lassan bólintott.
– Tudom.
– Nem. Fogalmad sincs róla.
Elias hangja megremegett.
– Neked egyetlen reggel volt. Nekem húsz év.
Martin hallgatott.
– Húsz évig éltem úgy, hogy az öcsémet gyilkosként emlegették. Hallgattam, ahogy anyám magát hibáztatja, amiért nem tudta megmenteni. Minden évben ugyanazon a napon bezárkózott a szobájába. Még az asztalnál is sokáig üresen hagyta Matthias helyét.
Elias felemelte a levelet.
– És közben ez nálad volt.
– Igen.
– Miért?
Martin lehajtotta a fejét.
– Féltem.
Elias keserűen elnevette magát.
– Te?
– Igen, én.
– Mitől?
– Attól, hogy ha szembemegyek a tanáccsal, elveszítem a munkámat. A házat. Mindent, amiből a családom élt.
– Ezért hagytad nálad Matthias utolsó levelét?
– Az elején ezért.
Elias közelebb lépett.
– És később?
Martin most már egyenesen a szemébe nézett.
– Később már szégyelltem bevallani, hogy hallgattam.
Elias arca megfeszült.
– Húsz év nem gyávaság, Falk. Az már döntés.
Martin nem tiltakozott.
– Igazad van.
– Ne mondd, hogy igazam van!
A kiáltásra Klara is megjelent az ajtóban, de nem lépett be.
Martin mozdulatlanul állt.
– Mit akarsz, mit mondjak?
– Az igazat!
– Aznap este elmentem hozzátok.
Elias elhallgatott.
– Mit mondtál?
– A kivégzés estéjén. Nálam volt a levél. Oda akartam adni neked.
Elias arca megváltozott.
– Nem jöttél hozzánk.
– De igen.
– Hazudsz.
– Nem hazudok.
Martin hangja csendes maradt.
– Kijöttél a házból. Amikor megláttál, azt mondtad, takarodjak el. Azt hitted, bocsánatot kérni mentem.
Elias szemében bizonytalanság jelent meg.
Martin folytatta.
– Azt mondtad, ha még egyszer meglátsz, nem tudod, mit teszel velem.
Elias sokáig hallgatott.
Aztán lassan lehajtotta a fejét.
Emlékezett.
Az egész napból alig maradtak összefüggő emlékei, de arra a pillanatra igen. Martin ott állt a kapu előtt. Elias pedig már attól dühbe gurult, hogy meglátta.
– Miért nem mondtad, hogy levél van nálad?
– Megpróbáltam.
– Nem eléggé.
– Nem.
Elias felnézett.
– Másnap visszajöhettél volna.
– Igen.
– Harmadnap is.
– Igen.
– Egy hét múlva. Egy hónap múlva. Egy év múlva.
– Igen.
Martin minden egyes szóra ugyanazzal válaszolt.
Elias kezében meggyűrődött a papír széle.
Anna ekkor szólalt meg.
– Apa nem azért felelős, mert azon a reggelen végrehajtotta az ítéletet. De azért igen, hogy utána hallgatott.
Martin a lányára nézett.
– Tudom.
Elias ismét a levélre nézett.
– Én pedig azon az estén nem hallgattalak meg.
Senki nem válaszolt.
– De én egyetlen este nem hallgattalak meg – folytatta Elias. – Te húsz évig nem jöttél vissza.
– Tudom.
Elias összehajtotta a levelet.
Most már nem olyan gondosan, ahogyan Martin őrizte.
Úgy tartotta a kezében, ahogy valaki azt fogja, amihez húsz évvel korábban joga lett volna.
– Ezt elviszem.
– A tiéd – mondta Martin.
Elias az ajtóhoz indult, aztán megállt.
– Nem.
Martin ránézett.
– Matthiasé volt. Nekem szánta.
Elias a kabátja belső zsebébe tette a levelet.
– Holnap elviszem a tanácshoz.
Martin arca megfeszült.
– Neked nem kell.
– Hogy érted?
Martin lassan kihúzta magát.
– Én viszem el.
Elias hosszú másodpercekig nézett rá.
– Húsz év után?
– Húsz év után.
– És most mit vársz?
– Semmit.
Martin az üres asztalra nézett, ahol a levél húsz éven át feküdt.
– Csak azt, hogy végre ne mások fizessenek azért, mert én féltem.
Elias nem felelt.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára.
Anna az apjára nézett.
Martin arcán még látszott Elias ütésének nyoma.
– Tényleg elmész a tanácshoz? – kérdezte.
– Igen.
– És elmondasz mindent?
Martin bólintott.
– Mindent.
Anna nem ölelte meg.
Még nem tudta volna.
De most először, amióta megtudta az igazságot, úgy érezte, hogy apja nem a húsz évvel korábbi félelméből beszél.
Martin másnap reggel már nem a levelet fogja elvinni a városi tanács elé.
A levél Eliasnál volt.
A saját vallomását kellett magával vinnie.
