Sohasem késő

Sohasem késő újrakezdeni,

fakó falakra színt lehelni,

múlt porából felkelni bátran,

ecsetet fogni tiszta magányban.

Amit tegnap még sebnek hittünk,

ma már erőként élhet bennünk,

s ahol a szívünk megtorpant régen,

ott nyílhat ajtó újra a fényben.

Nem kell a régi rajztól félni,

lehet másképp is tovább élni,

ha megkopott is pár régi álom,

új színt kever hozzá bátorságom.

Mert minden nap egy friss vászonlap,

rajta a lélek újra alkothat,

s aki mer festeni önmagából,

szebb útra lép a tegnap porából.

www.muzsakkonyvtara.hu

Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

A sötét ablak tükre ( Beszélgetés önmagammal

Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.

– Már megint eljutottál idáig – mondta.

Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.

– Azt hittem, ma még bírom.

– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.

Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.

– Miért jössz mindig vissza?

– Mert hívsz – mondta. – Minden alkalommal, amikor hallgatsz arról, ami fáj. Minden alkalommal, amikor megint te leszel az, aki megtart, megért, végighallgat mindenkit, és közben magadban egyre beljebb húzódsz.

Lehunytam a szemem. Ez már annyira igaz volt, hogy szinte fájt.

– Én csak azt szeretem, hogy rendben legyen minden.

– És te? – kérdezte bennem a hang. – Téged ki kérdezett meg, hogy jól vagy-e?

Erre már nem tudtam válaszolni. Csak az a sűrű, éjszakai csend maradt, amelyben az ember egyszer csak közelebb kerül magához.

– Azt hittem, erősnek kell lennem.

– Erős voltál – felelte a fáradtság. – Csakhogy az erő nem kőből van. Hanem húsból, idegből, szívből. És ami él, az egyszer el is fárad.

Az ablakra néztem. A sötét üvegben halványan ott volt az arcom, de mintha valaki más is nézett volna vissza belőle. Egy nő, aki túl sokáig állt egyedül az ajtóban, miközben mindenkit beengedett, csak önmagát hagyta odakint.

– Akkor te nem vagy ellenem? – kérdeztem halkan.

– Én vagyok az a pont benned, ahol már nem lehet tovább hazudni magadnak – mondta. – Nem bántani jövök. Csak szólni, hogy emberből vagy.

Ekkor valami megmozdult bennem. Nem nagy dolog. Csak annyi, mint amikor egy szoros csomó engedni kezd.

– És ha ezt más is meglátja?

A válasz lassan érkezett, mintha nem is a fáradtság mondaná, hanem valami mélyebb, valami bölcsesség.

– Akkor végre nem csak azt látja majd, milyen szépen viseled a terheidet, és milyen erős vagy, hanem azt is, hogy gyenge is vagy néha. Hogy attól, hogy elfáradsz, hogy vágysz egy ölelésre, egy megértő szóra, még ugyanúgy szerethető maradsz. Hogy az érzékenység nem repedés rajtad, hanem fényrés.

Sokáig ültem mozdulatlanul. A szoba ugyanaz maradt, az éjszaka is ugyanaz volt, mégis úgy éreztem, mintha beljebb kerültem volna önmagamban.

És akkor újra belenéztem az ablak sötét tükrébe. Az arcom már más volt. A szemem csillogott, és egy kedves, halk mosoly jelent meg rajta.

Igen. Szabad gyengének lennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Kinevettem a múltam

Mosolyog a szívem, miért ne tenné?

Búsultam már eleget, könnyeim jöttek, mint tengerek.

Kinevettem a múltam,

igen, én ilyen voltam.

Hibáztam, de kérdezem én, ki nem?

Hiszen tökéletes ember nincsen.

Őszintén igyekeztem,

ez lettem én, ilyen.

Jól vagyok, ahogy vagyok,

szívemet, ha kell, megosztom,

odaadom.

Ki szeret, elfogad így, ahogy vagyok.

Ki nem, az jó helyen van nagyon.

Mosolygok, mert itt az ideje,

a múltat is kinevettem kedvesen.

A tanulás és a lecke

mind a jövőmet segítette előre.

Hála és köszönet érte mindenkinek,

azoknak is, akik soha nem hittek bennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Titokzatos kulcs

A város azon az estén más illatot hordott. Friss kenyér és nedves kő illata keveredett a levegőben. A lámpák sárgán izzottak, a kirakatok üvegeiben elcsúszott az idő, és ott állt Hessi a kis tér közepén, kezében egy kulccsal, amelyről fogalma sem volt, melyik zárhoz tartozik.

A kulcs hideg volt, mégis furcsán ismerős.

–A kulcs biztosan a tiéd – szólalt meg mögötte egy férfihang.

Hessi megfordult. A férfi kabátja kissé gyűrött volt, mintha sokat ült volna padokon. Az arca nyugodt, a tekintete tiszta, a hangjában volt valami meleg, ami azonnal oldotta a mellkasban húzódó feszültséget.

– Én sosem hordok ilyen kulcsot – mondta halkan. – Nem az enyém. Milyen nehéz.

A férfi elmosolyodott.

– A nehéz dolgok gyakran vezetnek oda, ahol könnyebb lesz. Tartson velem.

Elindultak egymás mellett. A macskakövek alatt tompán dobogott a város szíve, a falakról borostyán és régi esők illata szállt, a kövek mindent elnyeltek.

Egy keskeny utcába fordultak. Ott állt egy szép, régi kapu rajta halvány rézveret, amelynek mintája pontosan megegyezett a kulcs formájával.

– Ha kinyitod – mondta a férfi –, az, ami odabent van, kérdezni fog.

– Mit? – kérdezte Hessi.

– Majd bent megtudod – mosolygott a férfi.

A kulcs könnyű lett a kezében. Az ajtó hangtalanul engedett, és egy kert tárult fel előtte, olyan kert, amely városban élhetetlennek tűnt volna. Fügefa és hárs illata töltötte meg a levegőt, a föld meleg volt, élő, a levelek között szűrt fény játszott. Valahonnan halk zene érkezett, alig hallhatóan, inkább csak érezhetően.

A padon egy nő ült.

Amikor felállt, Hessi azonnal tudta, érezte, hogy ismeri. Karcsú volt, mozdulatai ismerősek, olyan érzése támadt, mintha ugyanaz a test emlékezne bennük. Hosszú, sötét haja lazán omlott a vállára, ruhája egyszerű, világos vászon, amelyet meg-megmozdított a kert enyhe szellője. Az arcán ott volt minden, amit Hessi elrejtett az évek alatt.

– Szia, drága. Végre megérkeztél – mondta a nő. – Fáradt vagy nagyon, látom.

– Ki vagy te? – kérdezte Hessi halkan.

A nő elmosolyodott, majd visszaült a padra, és helyet mutatott mellette.

– Én vagyok az a részed, aki mindig emlékezett – mondta. – Aki akkor is érezte az illatokat, amikor te már csak túléltél. A nevem Mira.

Hessi leült mellé. A pad kellemesen meleg volt.

Ekkor lépések hallatszottak a kavicson. A kert kapujában megjelent a férfi is. Most kabát nélkül állt ott, sötétkék ing volt rajta, ujját felgyűrte. Magas volt, kissé szögletes vállakkal, arca barázdált, mint aki sok mindent látott, mégis nyugodt. A szeme szürkészöld, figyelmes. A jelenléte biztonságot adott.

– Ő Áron – mondta Mira. – A kapu őre. Ő kísért idáig.

– Csak addig maradok, amíg szükséges – mondta Áron.

A kert csendje körülölelte őket. Hessi mellkasában megmozdult valami, és mielőtt visszatarthatta volna, megszólalt:

– Miért fájt ez most ennyire, Mira? Miért volt olyan, mintha egyszerre szakadna rám minden – a testemben is, belül is?

Mira hosszú ideig hallgatott. A fügefalevél megmozdult, az árnyék végigsiklott a földön.

– Azért – mondta végül –, mert túl sokáig voltál erős akkor is, amikor pihenni lett volna ideje a szívednek. Mert megtanultad elhallgatni a tested szavát, és ezt bátorságnak hitted. Mert amikor elfáradtál, továbbmentél, és közben szépen, lassan elszakadtál az érzéseidtől.

Ránézett, tekintete meleg volt, mint egy régi emlék.

– Fájt, mert adtál, amikor már nem maradt miből. Mert mosolyogtál akkor is, amikor belül sírtál. Mert minden reggel összeszedted magad, miközben egy részed ott maradt az előző napban.

– Fájt, mert nem kérted vissza magad. Mert elhitted, hogy az elviselés erény. Pedig a tested csak annyit akart mondani: állj meg. Nézz rám. Itt vagyok.

Mira finoman Hessi mellkasára tette a kezét.

– A fájdalom kiáltott. Nem büntetni akart. Hazahívni.

Áron csendben bólintott.

– Most visszaveszed, amit letettél – mondta. – Az ízeket. A kíváncsiságot. A reggelek színét. Az örömet. Az életet.

A fény melegebb lett, a zene elcsendesedett. Elköszöntek egymástól. Megölelték egymást. Mosolyogva váltak el.

Amikor Hessi kilépett a kertből, Áron már eltűnt. A kapu becsukódott, a kulcs eltűnt a kezéből. A város ugyanaz maradt, mégis más lett. A lámpák fénye puhább volt, az utcák barátságosabbak.

Hazafelé menet megérezte a tea illatát, egy nevetést hallott, és tudta: ez a város egyszer visszalélegzett érte. Megállt egy pillanatra, és észrevette a csendet maga körül.

Belső mosoly jelent meg benne, halk és biztos. A léptei könnyebbek lettek, a vállai ellazultak. A szívében újra ott volt az, amiről azt hitte, végleg elveszítette. Már nem kereste többé, mert visszakapta. Ebben a visszatalálásban béke volt. Mély, megtartó.

Hessi így ért haza.

www.muzsakkonyvtara.hu

Homokszemek imája

A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,

homokszemek imája száll az esti széllel.

Dűnék vállán alszik az idő súlya el,

minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.

A szél ujjai átírják a homokot.

Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.

A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,

mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.

Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,

minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.

A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,

szél formálta testem, titkokat őrző vonala.

Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,

de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.

– Kulcsát belül őrzöm.

Zárt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Belső valóság

Illúziók és belső valóság rétegei mozdulnak el. Van ebben fájdalom, mély, húzódó, mégis ott lüktet benne valami nagyszerű, mert igaz. A régi identitások, mint elhasznált ruhák, lassan lecsúsznak a vállról. Ami eddig védett, most már szorít. A tekintet hátrébb lép, és kívülről látja azt, ami éppen van, mintha egy üvegfal mögül figyelném önmagam, tisztán, torzítás nélkül.

A figyelem eloldódik az emlékektől és a vágyak zajától is elcsendesedik. Szembenézés történik az élettel, amelyet élek, azzal, amit a pillanatban valójában hordozok, és azzal is, amit addig ügyesen megkerültem.

Ami kimaradt, az most érkezik meg: ez bizony fájdalommal is jár. Lassú és kérlelhetetlen, mint amikor a bőr alá kerül a hideg, és semmi sem tereli el róla a figyelmet. A felismerés eléggé éles, eléggé tiszta, hogy már ne lehessen visszafordulni, és ez a legnehezebb pont, ahová az ember eljuthat.

A régi kapaszkodók elengednek, a megszokott magyarázatok elporladnak, és amit korábban biztonságnak hittem, hirtelen csak díszletnek látszik.

Utána sem jön rózsaszín felhő, jutalom, megkönnyebbülés. Inkább üresség. De ez az üresség azért van, mert minden letisztul. Az illúziók kifutnak belőle, mint a festék a vízből, és marad a csupasz valóság: egyszerű, nyers, dísztelen. Olyan, mint egy szoba, amelyből mindent kivittek, és a falakon látszanak a képek helyei, mégis csend van, végre csend.

Ebben a csupasz térben idő kell. Idő, amíg megismerjük a valódi, igaz önmagunkat. Azt, aki eddig is ott volt, csak rétegek alatt, szerepek mögött, elvárások között, múltban és vágyban szétszórva. Az igazi önmagunk lassan előlép, finoman. Meglátjuk igazi arcunkat a tükörben, azt, akit eddig nem ismertünk. Sok idő kell hozzá, de megtörténik: a rétegek alól előlép a tiszta önvalóm.

www.muzsakkonyvtara.hu

A múlt és a jövő találkozása

Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá.

A fény egyszer csak megváltozott.

A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak.

A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett.

– Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos.

Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte.

– Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz.

A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.

– Megijedtem – vallotta be. – Azt hittem, valami baj történt. Olyan érzésem volt, mintha ki lennék emelve az időből.

– Pontosan ez történt – felelte. – Egy pillanatra félreállt az idő.

Leültek egymással szemben. A fény nem tűnt el, körülvette őket, mintha egy külön térben lennének.

– Te tényleg én vagyok? – kérdezte a huszonéves. – Mármint… így? A jövőben, ilyen vagyok?

– Igen. Csak én ötvenhárom éves vagyok – bólintott. – És most olyasmit mondok, amit most még nehéz lesz elfogadnod.

A másik elhallgatott, figyelt.

– Eredetileg harminckét éves korodig akartál itt maradni a földön – hangzott el csendesen. – Akkor úgy érzed majd, már nem bírod tovább. A lehető legnehezebb utat választottad. Nem véletlenül. Később megérted, miért volt így minden jó. Egy betegség vitt volna el, lassan, kimerítően. Feláldozod magad a családodért és másokért. Mindig csak adsz, erődön felül is. A tested elfárad. A szeretet nélküli környezet elszívja az erődet.

A fiatalabb arca megfeszült.

– Ez… bennem tényleg ott van – mondta halkan. – Néha érzem, hogy elfáradok az életben.

– Tudom – érkezett a válasz. – De változtatsz rajta. Meghosszabbítod a földi létedet. Nem csodával, hanem döntésekkel.

– Milyen döntésekkel? – kérdezte gyorsan. – Mondd el, kérlek. Mit csinálok most rosszul?

Egy pillanatnyi csend után érkezett a válasz.

– Az a gond, hogy mindent magadra veszel. Azt hiszed, mindenért felelős vagy, mindenkit meg kell értened, mindenkit meg kell tartanod. Közben nem figyelsz magadra. De mindez nem rossz. Te ilyennek születtél.

– De ha elengedem őket, akkor ki segít nekik? – kérdezte a huszonéves.

– Nem arról van szó, hogy ne segíts – hangzott el nyugodtan. – De magadra is gondolj.

A fiatalabb lesütötte a szemét.

– Félek, hogy önző leszek.

– Nem leszel önző – jött a válasz. – Csak végre jelen leszel a saját életedben.

– És mi lesz velem később? – kérdezte halkan. – Mivel foglalkozom? Ki leszek?

Az idősebb Aurorának mosoly jelent meg az arcán.

– Tanítani fogsz embereket. Nem úgy, ahogy most gondolod. Nem módszerekkel, nem tananyaggal. A jelenléteddel, a sok tapasztalatoddal, amely később tudatossággá érik.

– Ezt most még nem értem – rázta meg a fejét.

– Tudom. Ez maradjon meglepetés.

Csend lett.

– Akkor még dolgom van itt a földön. Nem csak a gyermekeimet felnevelni, más is? – kérdezte végül.

– Így van. Sok embernek adsz majd hitet, önbizalmat – hangzott el. – De már nem egyedül teszed. Én, a jövőbeli éned, mindig veled leszek. És tudd: nagyon, nagyon szeretlek.

Felálltak. Az ölelés most már könnyű volt, szeretettel teli.

– Köszönöm szépen – suttogta a fiatal Aurora.

Az idős büszkén nézett rá. Tudta, még poklok pokla vár rá, de kibírja, mert erős, és csupa szeretet.

A fiatalabb alak lassan fénnyé vált, majd feloldódott a szobában.

Aurora visszaült a fotelbe. A lámpa fénye másként világított. Fényesebben. A szobában újra csend volt.

Tudta, most segített. Hogy kibírja a fiatalabb énje a nehézségeket, és átadott a jövőből annyi szeretetet, ami elég lesz a nehéz időszakban. Ezért jött.

Szeretetért.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/646-a-mult-es-a-jovo-talalkozasa-aurora-amelia-joplin

Fogadalom helyett

Az év elején fogadalom helyett jelenlét érkezett.

A felismerés csendes volt, mégis határozott: minden mozgásban él. Az idő, a világ, a belső irányok, a döntések súlya és könnyedsége együtt változik velem. Ami egykor biztosnak tűnt, később átalakult, új jelentést kapott, vagy egyszerűen elengedtem.

Régebben szavakat írtam előre magamnak. Ígéreteket, terveket, elvárásokat. A sorok mögött feszültség lakott, mert a papír tükröt tartott, és a tükör számon kért. Amikor az élet más irányba fordult, bűntudat maradt bennem.

Ma már másképp írok.

A papírra az kerül, ami valóban lélegzik. Vers, novella, egy pillanat lenyomata. A mindennap tanítása, a tapasztalat csendes bölcsessége, az a felismerés, amely akkor születik meg, amikor figyelek. Az írás így kísér, irányt mutat. Útjelzővé válik.

Az életem is így formálódik tovább. Mondatról mondatra, sorok között, megengedéssel. Jelen idejű igazságok mentén halad. Amit ma megértek, továbbadom. Amit ma érzek, megnevezem. Amit ma tanulok, beépítem a szövegbe.

Ha ebből egyetlen emberben megmozdul valami – egy gondolat, egy emlék, egy halk felismerés –, akkor a sorok megtalálták a helyüket.

Az érme üzenete

Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”

Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.

– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.

A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”

A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit — nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.

A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el — csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.

Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem — nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el — csak ő felejtette el észrevenni.

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Csendes Kérdések

 

Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?

Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?

Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,

Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,

Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.

Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,

Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;

Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!

Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.

Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;

Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.

Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;

Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,

Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.

Gyöngyszemek V.

Az elmúlt napokban a változtatás fontosságába éreztem bele. Erről szeretném veletek megosztani tapasztalataimat, és meglátásaimat.

A változás fontosságát megtanultam sok nehézség árán, mert bizony, sokszor elestem, és felálltam. Beszéltem nektek az önszeretetről, önismeretről, és még sokat fogom fejtegetni ezt a témát, hiszen ennek megtanulása a boldog élet titka. Ha megtanulsz szeretni, te magad szeretetté válni, akkor mindent megtanultál. A béke kulcsfontosságú, e béke nélkül nincs boldogság. Próbáld magad körülvenni olyan emberekkel, akiknek felcsillan a szemük, ha meglátnak. Megfigyeltem, sokan nem mernek szépeket, kedveset mondani másoknak, hiszen ez pedig egy öröm, ez nem szégyen. Ha adsz magadból, viszont kapsz. Lehet, pár órán belül, lehet, egy hét múlva, vagy később, de visszakapod valamikor. Ha önmagad vagy, akkor hiteles vagy. Azt ajánlom, és fogom is, hogy próbálj magadra figyelni, időt szánni. Ez az első lépés. Néha nagyon nehéz lecsendesíteni az elmét, de sikerül, csak légy türelmes magadhoz. Hirtelen ürességet érzel, ne ijedj meg, ez nem rossz, csak elment a sok kusza gondolat. Békét érzel, ami álmosságként jelenik meg. A te belső békéd, el is aludhatsz. Sikeresen ellazultál, ezáltal gyógyul a lelked és a tested. Nagyon jó már, ha ezt végig csinálod. Önmagadat ellazítod, az elmédet lecsendesíted. Légy türelmes, megérkezik hozzád minden áldás, amit megérdemelsz. Sokszor türelmetlenek vagyunk, azonnal akarjuk a változást. A hála az, ami szintén része kell, hogy legyen a mindennapjaidnak. Légy hálás azért, hogy élsz, azért, hogy látsz, érzel, hogy szerethetsz, érezheted az illatokat, stb. Írj le pár dolgot amiért hálás vagy mindennap. Meglátod, ha kitartó vagy, és átjárja a szívedet a hála érzése, megváltozik körülötted az élet. Kitartás szükséges. A változás megtörténik, és önmagunkkal kezdődik. Emlékeztetlek, napi tizenöt perc lazulás, hála érzése, és leírása, légy kedves, és mondj kedveset másoknak, adj önmagadból, és persze mosolyogj. Kívánom, hogy éld át a békét, és sikeresen lazulj el, és a hála járja át a szívedet. Folytatás következik...

Gyöngyszemek III.

Remélem, sikerült, vagy legalábbis megpróbáltátok páran a lélegzést, és egy kicsit ellazulni. Nem egyszerű beiktatni a mindennapokba. Próbálkozzatok. Szeretném veletek megosztani egy szintén nagyon fontos tapasztalatomat. Régen sok rossz döntést hoztam én is, valószínűleg te is, és mindenki. Akkor, abban a pillanatban úgy gondoltuk helyesnek az akkori gondolkodás módunkkal és tapasztalatainkkal. Úgy láttuk jónak. Jelenleg lehet, hogy bűntudat gyötör emiatt, és bánt a dolog. Most nagyon figyelj! Az, aki akkor azt a rossz döntést hozta, az már nem Te vagy, az a régi gondolkodású Te voltál. Már változtál, már nem úgy gondolkodsz, tapasztaltabb lettél, bölcsebb, mint jó pár évvel ezelőtt. Amit tehetsz, az az, hogy elengeded azt, ami akkor történt, azt a rossz döntést, rossz tapasztalatot. Engedd el, ne cipeld tovább. Egyből jobban érzed magad ezután. Megkönnyebbülsz. Jómagam is sok mindent elengedtem. Bocsáss meg magadnak. Az már a múlt, a múltbeli Te. Jobban fogod érezni magad a bőrödben. Lélegezz mélyeket, és engedd el. Ez már egy hatalmas lépés önmagad felé. Az önszeretet mindennél fontosabb. Ha Te nem figyelsz magadra, arra, mit szeretnél elérni, vagy a testedre, az egészségedre, akkor ki fog? Senki. Azt vettem én is észre a sok év alatt, hogy mindenkire odafigyeltem, dolgoztam ezerrel, és elfelejtkeztem magamról. Nem vettem észre, hogy a testem, lelkem kiabál. Betegségek jöttek az életembe, és lelkileg teljesen lementem a legaljára. Igen, nekem is volt ilyen, előfordulnak most is nehezebb napok, de már figyelem magam. Sokkal gyorsabban kijövök a rossz lelki állapotból. Az előző írásomban ajánlottam a napi tizenötperc lazulást és légzést. Ez a kezdő lépés. A mai tanácsom: engedd el a múltban hozott rossz döntésidet. Remélem, ezzel a kis írásommal ismét adhattam egy kis segítséget, hogy jobban érezd magad. Hamarosan folytatom. Kívánok csodaszép napot minden kedves olvasómnak. Nagy ölelés: Aurora. A. J.

Gyöngyszemek II.

A mai reggelen azon gondolkodtam, hogy miként is fogalmazzam meg nektek a bennem lévő tapasztalatokat. Láttam egy videót és elkapott az ihlet, hogy hogyan öntsem szavakba az önszeretet lényegét. Szerintem a legelső dolog, amit meg kell tenni, hogy meg kell állni, és befelé kell figyelni, ami ebben a rohanó világban nem egyszerű. Tudom, annyi teendő zúdul mindenkire, hogy el is felejtjük, hogy egy pillanatra magunkra is szánjunk időt. Érdemes egy cetlire felírni, vagy a hűtőre kitenni, és ha meglátjuk emlékeztetjük magunkat, például: tizenöt perc pihenés, vagy most te jössz, pihenj, figyelj; bármi lehet, amit gondolsz. Természetesen mindenki maga tudja, melyik az a napszak, ami neki jó. Részemre az este az, ami megfelel, mert nekem a csend nélkülözhetetlen. Amikor mindenki alszik, akkor enyém a világ. Ki kell tapasztalnod, és rögzítened az elmédben, hogy napi tizenöt percet, (később lehet több is, ahogy neked tetszik,) az a tied. Ha ez sikerült, akkor már szuper, jöhet a következő lépés, a lazítás, az ellazulás, ami párosuljon ki-be-légzéssel. Bizony, sokszor nagyon feszültek vagyunk a sok teher miatt, amiket napi szinten meg kell oldanunk, amit észre sem veszünk. Magam is tapasztaltam, hogy például fájt a gyomrom, de nem tudtam miért, aztán rájövök: a feszültség oda húzódott. Vagy a vállam: azt vettem észre, ha kifújom a levegőt, mindig leengedem, mert bizony a vállunkon hordjuk a család, a szeretteink terheit, észre sem vesszük. Ami még nagyon fontos, senkihez ne hasonlítsuk magunkat. Mindenki egyedi, és ez így szép. Nincs tökéletes ember, hibátlan. Pontosan ez a lényeg, nem kell sem senkinek megfelelni, sem bizonyítani. A legfontosabb legyél önmagad. Mindig add önmagad. Azt, aki valójában vagy. Ha nem tetszik valakinek, ha kritizál, és meg akarja mondani mit tegyél, hallgasd meg, gondold végig. Természetesen, annak a tanácsán el lehet, és el is kell gondolkodni, aki igazán szeret, azt érzed, hogy szívéből mondja neked. Te döntesz, hogy megfogadod-e a tanácsot, vagy sem. Mindig lesznek olyan emberek, akiknek nem felelsz meg. Ezzel ne foglalkozz. A lényeg, ha napi tizenöt percet magadra figyelsz, és lélegzel, ellazulsz, (közben hallgathatsz kellemes lágy zenét,) akkor mindennap közelebb kerülsz önmagadhoz. Legyen szép napod! Jön a folytatás.

Gyöngyszemek I.

Reggel álmosan ébredtem, de a napnak indulnia kell, hiszen annyi szépség vár még rám. A reggeli kávémat kortyolgatom, még csak derengenek a dolgok. Megírom a reggeli szokásos napi idézetemet. Ha egy embernek sikerült a napját megváltoztatnom a pozitív idézetemmel, már megérte megírnom. Elgondolkodom, merengek, hogy mennyire fontos az önmagunk iránti szeretet. Én már nem vagyok fiatal, teljesen más értékek az, ami fontos nekem, mint egy fiatalnak. Hogyan is tud egy fiatal önmagára figyelni, hiszen rohanással telik minden napja. Munka, család és gyerekek. Estére fáradtan érnek haza, és még az otthoni teendők is ott vannak. Sokan elgondolkodnak már azon, nem csak ennyi az élet, nem csak a hétköznapok ismétlődése az élet célja. Több is van ennél. Van bizony. Végig jártam ezt az utat, munka, család gyerekek, rohanás, betegség stb. Mindezek megtapasztalásából levontam a bölcsességet, a gyöngyszemeket. Igen, mert én így hívom a tapasztalatból származó bölcsességeket. Megszületünk, iskolába járunk, szerelmesek leszünk, dolgozunk, gyermeket nevelünk, megöregszünk, megbetegszünk. Nagyon elgondolkodtató, hogy és hol vagyunk mi a saját életünkben. Sok szépséget átélünk, és sok fájdalmat, ez így van rendjén. Önmagunk szeretete hol van? Magunkra figyeltünk? Vagy csak adtunk, és adtunk önmagunkból? Nem minden szülő, sőt kevés az a szülő, aki arra tanítja gyermekét, hogy szeresse önmagát. Hogyan is taníthatná, ha neki sem tanították, nem mutatták meg, hogyan kell? Van, hogy magunknak kell megtanulnunk, és rájönnünk sok nehézség árán arra, hogyan szeressük önmagunkat. Ha érdekel az én történetem, tarts velem a történetem folytatásában. Csodás napot kívánok!