Utolsó alkony

A szőke leány a dombtetőről figyelte az alkony lassú hullámzását. A nap épp búcsút intett a világnak, a horizont vörösbe hajlott, de a szívében csak a kék lakozott. A kék, ami a szabadság színe kellett volna legyen, de most inkább a gyászé volt.

A fiút csak néhány hete ismerte, mégis úgy tűnt, mintha öröktől fogva az ő nevetését kereste volna minden iskolaudvaron, minden pad mögött, minden nap. Már nem gyerekek, nem is felnőttek – valahol a kettő között, ahol a vágyaknak még nincs nevük, csak illatuk. Mint egy rózsa – mély, vörös és veszélyesen szúrós.

– Iszol velem egy utolsót? – kérdezte a fiú, és a kezében lévő borosüvegre mutatott. A vörösbor fénye úgy játszott a pohárban, mint egy soha ki nem mondott titok.

– Nem tudom, hogy akarok-e… Ez szomorú nap – válaszolta a lány, miközben ujjai végigsimítottak a selymes fekete terítőn, mintha érezni akarná a bor hőjét, még mielőtt ajkához érne.

– Akkor igyunk a felejtésre. – A fiú töltött mindkettejüknek. – Az iskola véget ért. Holnap mindketten máshol leszünk. Más város. Más élet.

– És hiányozni fogsz… – mondta a lány.

Csend ült közéjük. Csak a rózsák illata, a bor zamata és az alkonyat halk sóhaja maradt. Egyetlen perc kellett hozzá, hogy mindez örökre megváltozzon.

A fiú felállt, zsebéből egy levelet húzott elő.

– Anyám írta. Azt hittem, sosem tudom elmondani neked. Nem ő a vér szerinti anyám. Örökbefogadtak. Ma megtudtam, ki volt az igazi. A te anyád. Te vagy a húgom.

A lány kezéből kiesett a pohár. A bor lassan szivárgott a sötét anyagon, akár egy elcsent élet.

– Hazudsz… – suttogta. – Ez nem lehet igaz… – mondta döbbenettől lehidalva.

– El kellett mondanom. Mert beléd szerettem. És ez a legnagyobb bűnöm. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk.

A bor illata fojtóvá vált. A kék már nem a szabadság színe volt – hanem egy örökkévaló tilalomé.

Váratlan szerelem 1. rész A festő csókja

Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.

A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.

Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.

Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.

A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.

– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.

Bonnie elmosolyodott.

– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.

– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?

– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.

Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.

Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.

Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.

A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.

– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.

Bonnie nevetve rázta meg a fejét.

– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!

– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.

Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.

Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.

– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.

Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.

Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.

– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.

– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.

Bonnie bólintott.

– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.

– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.

– Talán igen – suttogta Bonnie.

A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.

Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.

– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.

Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.

– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.

Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.

És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.

A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.

Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.

Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:

– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...

Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:

– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...

Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.

– Most mennem kell – mondta halkan.

Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:

– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…

Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:

– Én is.

Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.

Hangtalan lélek

Ma sok könnyem hullt,

nemcsak a lelkemből –

a testem is reszketve sírt,

mintha sejtszinten fáradt volna el

az élni akarás.

Olykor túl nehéz ez az élet.

Napok, évek súlya

halk szilánkokként

nyomja szívem,

s ma…

ma valami végképp összetört bennem.

Mindig csak adok.

Halk jelenléttel,

őszinte figyelemmel,

szeretettel,

nem kérek cserébe semmit.

Csak adok.

De nem értenek meg.

Mintha idegen nyelven szólna

a lelkem hangja.

Más vagyok.

Nem harsány, olyan egyszerű

mély – és tiszta.

És ma...

egy pillanatra meghaltam.

Nem csak képletesen.

A testem is megérezte a törést.

Egy ütem kimaradt,

egy lélegzet megakadt.

Mintha megálltam volna

kint és bent is.

Mégis itt maradtam.

Mégis adok.

Mégis szeretek.

Mert ez vagyok.

Akkor is, ha senki nem lát igazán,

és senki nem hallja,

mert kiáltásom néma

és hangtalan.

Soha többé egyedül

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away

I don’t belong to this world.

I tried to stay,

gently, silently,

but sadness always woke up first,

before the morning light.

I have nothing left –

only what I found behind it:

the longing.

Here on Earth, it’s good only for moments,

like a soft sigh carried away by the wind.

The body is tired,

the soul shivers in this harsh world.

I’m not angry, I ask no more.

I just see

that I’m on a different vibration.

I dreamed myself away to a beautiful place,

where there’s no more pain.

Where the light doesn’t harm, only embraces,

and under the water, I don’t drown,

I only sway, like one who has come home.

I’m not quite here anymore.

My eyes are still open,

but inside… I’m already there.

There, where the light calls,

not loudly –

just as if it always knew:

one day, I’ll find my way back.

If you search for me, don’t call out.

Just close your eyes,

and let yourself dream.

I’ll be there.

Silently. In being, free.

Truly in the light, once again, me.

Úgy táncolnék...

Táncolnék én, az élet színpadán,

hol árnyak is lépést tanulnak.

Hogyan? – kérdem csendesen,

mikor vállamon a nap súlya ül.

– Megmutatod, hogyan? –

suttogom egy harmatos hajnalnak,

de senki sem válaszol.

Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.

Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,

de belül a lépteim nehezek.

Nehézségek – hívnak és visszatartanak,

mégis minden rezdülésem: igen.

– Hol vagy? Ki tanítana? –

A fák? A csend? A könnyek?

Talán a szél, mikor arcomhoz ér,

s nem kérdez – csak simít.

Vagy te tanítasz – maga az élet?

Aki elesni enged, hogy megtanuljam,

hol rejtőzik az igazi erő?

Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.

Senki sem tudja…

de mindenki táncol – egyszer.

Talán ezért születünk,

hogy megtaláljuk a zenét,

amit csak a szív hall meg.

Az élet: zene. A szívem ritmus.

És én? Én vagyok a mozduló válasz.

A Csend Ajtaja

Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,

Mi kinyílik, s lehetőséget ad,

Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,

Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.

Nem zörög, nem zaklatja a lelket,

Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,

Minden szó, mi nem mondatik ki,

A csendben él, benned élő válasz.

Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,

A világ zaja elhalkuljon,

Mert a válasz ott rejlik benned,

A csendben, mi figyelve elérhető.

Otthonom a Föld

Az ég kék kendőjébe burkolózva

mosolyog rám a Föld, az otthonom.

Lélegző csoda, zöldellő csillag,

mely szívem alatt ringatózik csendben.

A reggel virágként bontja ki fényét,

a fák karjai az ég felé nyúlnak,

mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,

s lombjukban dalra kel a szél.

A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,

mint ősöreg mesék suttogása,

bölcsességet rejt minden neszben,

s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –

megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.

Az óceán szívverése a partokat öleli,

mint hű szerető, ki mindig visszatér.

A természet kincs – nem arany, nem ékkő,

hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.

Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,

mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –

ő maga az Élet szövete,

mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

A képzeletbeli valóság

Eva csendben ült a festőállványa előtt. A szobában szelíden derengett a fény, mintha a levegő mozdulatlan lenne, nehogy megzavarja azt, ami ott születik – nem egyszerű kép, hanem egy másik világ.

Ecsetjének minden mozdulata emlékeket hordozott. Nem csupán színeket kevert, hanem érzéseket: fájdalmakat, amelyeket éveken át cipelt magában; pillanatokat, amelyeken csak a hite vitte keresztül; és vágyakat, amelyek olykor alig mertek megszólalni benne.

Eva nem mindig volt ilyen. Volt idő, mikor csak botladozott az életben. Az élet nem terített elé bársonyszőnyeget – inkább köveket szórt. Ritkán jött boldog pillanat, de amikor jött, akkor ragyogott benne, mint apró csillag egy sűrű éjszakában. És ő ezeket a csillagokat nem feledte el. Megőrizte őket, ahogy mások az emlékeket szokták.

A világ, amiben élt, sokszor rideg volt. Durva. Néha olyan érzése támadt, mintha nem is ide tartozna. Mintha eltévedt volna a Föld nevű bolygón, mintha idegenként járná a lépteit ebben a kemény világban.Ez nem volt számára Paradicsom. És mégis – itt kellett élnie.

A túléléshez nem volt elég a levegő vagy a kenyér. Szüksége volt valami többre. Valamire, ami túlemelte a valóságon. Így lett az írás és a festés az ő menedéke. Mikor ecsetet fogott, vagy mikor leírta azt, amit más talán ki sem tudna mondani – akkor átlépett. Egy másik világba, amit ő teremtett. Egy világba, ahol a szeretet nem feltételhez kötött, ahol az együttérzés nem ritka madár, ahol a csillagok közelebb voltak, mint a fájdalom.

És ezek a világok... ezek nem kitalációk voltak. Nem menekülések. Hanem hidak. Hidak a valóság és a lélek között. Amikor festett, nem csupán egy galaxis ívét rajzolta meg a vásznon – saját magát rakta össze minden egyes ecsetvonással. Vagy ha írt – akár verset, akár novellát –, akkor is önmagát építette és formálta.

A képe most is lüktetett előtte. Egy örvénylő univerzum, amely valójában ő maga volt. Fény és sötétség. Küzdelem és megértés. És benne – a hűséges hit, hogy van tovább. Hogy változni lehet. Hogy akkor is érdemes, ha minden összeomlani látszik.

Eva mosolygott. Nem azért, mert minden rendben volt – hanem mert tudta, hogy bármilyen is a világ odakint, az övé itt bent ragyogni fog. Mert ő már megtanulta: nem a valóság fogja formálni őt, hanem ő formálja a valóságot – színekkel, szavakkal, és a lelkéből születő versekkel és novellákkal.

Így az élete boldogabb lett, és már másokkal is megosztja, hogyan érte el. Lehet, hogy valakinek éppen szüksége van rá – és ezáltal már segített.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Áprilisi hajnal

Egyedül ülök a hűvös hajnali áprilisi levegőben, és hallgatom a csendet. Egyedül, mégis mintha minden egyes pillanata teljes lenne. A világ halk morajlása messze van, és a levegő friss, mintha egy új kezdetet hozna magával. Csak egy énekesmadár énekel nekem boldogan. Nem látom őt, hiszen sötét van. Érzem és hallom. Ahogy belélegzem a friss levegőt úgy érzem, hogy minden feszültség, ami eddig bennem volt, lassan eltávozik. A gondolatok egyre kevésbé zűrzavarosak, mintha minden súlyos érzés egy kicsit könnyebbé válna. A fájdalom is enyhül, egy pillanatra mintha eltűnne.

A testem, amelyet az élet sokszor megterhelt, most megpihenhet. Az éjszaka hűvös simogatása olyan, mint egy megértő kéz, amely törődik velem. Ahogy elmerülök az ábrándozásban, érzem, hogy nemcsak a külvilág, hanem a lelkem is megnyugszik. Minden visszavonul, csak én vagyok és a csend. A belsőmben, amit most felfedezek, minden egyes lélegzetvétellel tisztábbá válik. Az áprilisi levegő hozza a nyugalmat, és én, közben figyelem, ahogy a feszültség lassan eltűnik.

Minden érzés, minden gondolat, amit most átérzek, a valóságom, a lényem része. És ebben a csendes pillanatban végre ráébredek, hogy a legfontosabb az: hogy mindig önmagam legyek.

Tavaszi reggel ölelése

A madarak hangja édesen cseng,

mint Földanya lágy mosolya a hajnal ködében,

amelyet a levegő friss illata kísér,

mintha az ébredő Föld egy gyönyörű világot kínálna.

A nap első fénye alig érint,

de már hív – suttogva, szelíden.

A fű mélyzöld palástként borul a Földre,

és friss, földes illata belengi a levegőt,

mintha minden fűszál egy-egy gondolat lenne,

amit a Föld oly régóta őriz.

A fák rügyeikkel díszítik az ágakat,

és a levelek nedves, friss illata szinte tapintható.

A virágok, mint egy buja kert,

édes, érett nektárjukat kínálják a méheknek,

míg az erdő, a Föld és a levegő összhangja

megannyi édes illatot lehel a világra,

mintha minden levegővétel a szeretetről dalolna.

A méhek szárnyai aranysugárként,

zümmögnek, miközben a virágok remegnek.

A levegőben szivárványos, édes illatok keringenek,

és minden újraszületne a pillanatban.

Hív a tavasz – simogató fuvallatként, amely a szívemet megérinti,

és bennem pulzál az élet:

őrült vágyakozás, hogy önmagam legyek,

hogy átérezzem a Föld csodáját,

és éljem meg a tavasz minden pillanatát.

Szív szava

Ott bent tudom,

bármi is van kint,

akkor is élek,

a szív szava int.

Hiszem: elérem,

mit álmod a lét,

mert bennem az élet,

s a csend is beszél.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.