Az Új Kenyér Ünnepe

Augusztus 20-án a Föld szívdobbanása érkezik hozzánk,

a kalászok aranyából csendesen kenyér születik.

Minden szeletben ott rejlik a Nap melege, az eső lágy simogatása,

a Föld illata és az ember két keze munkája.

Ez a kenyér nem csupán étel – az élet maga,

mely emlékeztet: van miért hálát adni, van kivel megosztani,

van otthon, ahová letesszük az asztalra.

Az Új Kenyér ünnepén a közösség szíve együtt dobban,

egy falatból mindenki részesül, mert a kenyér az egység,

a szeretet és a mindennapjaink legmélyebb Áldása.

Láthatatlan erő (Saját tapasztalatomat írtam le. Próza )

Voltak napok, amikor úgy éreztem, a hátamon hordom az egész világot.

Reggelente a kávé gőze fölött pedig már a napi teendők hosszú listája sorakozott bennem.

Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni. Gyógyítani a sebes fájó térdeket, elcsitítani a sírást, megoldani a házi feladat rejtélyeit.

Mesét olvasni, amikor már a szemem alig tudtam nyitva tartani. Inkább kitaláltam egy mesét.

És közben ott lenni nőként, társként, dolgozó emberként… mindenhol százszázalékosan.

Kívülről talán úgy tűnt, minden rendben van. Az asztalon ott volt a terített vacsora, a gyerekek nevetése betöltötte a házat.

De belül… néha éreztem, ahogy a vállamra rakódik minden nap minden súlya. Mindezt egyedül négy gyermekkel, segítség nélkül.

Olyan terhek ezek, amelyeket senki nem ért meg, senki nem lát, csak hordozni lehet őket, hangtalanul.

Voltak pillanatok, amikor összerogytam volna. Amikor azt éreztem, nincs erőm tovább csinálni. Valahogy mindig találtam egy apró fényt — egy gyermeki mosolyban, egy csendes ölelésben, a tudatban, hogy valami maradandót adok.

És ezek a fények újra felegyenesítettek.

Most, visszanézve, tudom: minden nehézség, minden kimerült este, minden könnycsepp átalakult bennem.

Nem csak túléltem — bölcsességgé formáltam mindazt, amit átéltem.

Megtanultam, hogy az erő nem a hangos harcban rejlik, hanem a csendes kitartásban.

Ráébredtem: a szeretet az a láthatatlan erő, ami bármilyen súlyt könnyebbé tesz.

Ma már nem teherként tekintek arra, amit cipeltem.

Hanem hídnak, amelyen átjutva erősebb, bölcsebb, teljesebb emberré váltam.

És tudom: minden, amit adtam, ott él tovább azok szívében, akiket szeretek.

Tiszta szeretet

Nincs elvárás.

A szívemben megértettem.

Vagyok, aki vagyok.

Belül szabad vagyok,

mint a szél, amely nem kérdez,

csak táncol a fák lombjai között.

Az igazi szeretet nem vár el semmit.

Nincs hiányérzete,

mert a tiszta szeretet egész,

mint a telihold, mely önmagában teljes,

nem kívánja a csillagok fényét,

mégis beragyogja az eget.

Tudja, hogy mindene megvan.

Nem kér többet, nem akar kevesebbet.

Ami kell, megérkezik hozzá,

pont akkor, ott,

amikor az élet keze odanyújtja.

Sokféle szeretet van a világban:

birtokló, ragaszkodó,

féltékeny, kapaszkodó –

mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.

De a tiszta szeretet más.

Nem birtokol, nem irányít, nem követel.

Csak van.

Olyan, mint a hajnali fény,

mely csendben szétterül a föld felett,

anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mint egy forrás,

mely mindig önmagából fakad,

és soha nem apad el.

A tiszta szeretet ragyog.

És aki benne él,

az maga is fénnyé válik.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

Az írás bennem él

Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.

Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.

Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.

És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

Boldog család

Nevetés száll a nappaliban,

kéz a kézben, szív a szívben,

melegség árad minden sarokba,

itt vagyunk, együtt, boldogan.

Az otthon illata lágyan ölel,

a szeretet gyertyája sosem alszik el,

a szavak nem kellenek,

mert minden tekintet mesél.

Gyermekarcok fénylenek,

mosolyuk a napfény tánca,

együtt építjük a világot,

hol a szív sosem magányos.

Itt vagyunk, s ez elég,

minden perc ajándék,

boldog család vagyunk,

s szeretet a kötelékünk.

Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Az igazi Léna

– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.

– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.

Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.

Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.

Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.

– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.

– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.

– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.

Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.

Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.

– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.

– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.

De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.

Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:

– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.

Barnabás csak ennyit felelt:

– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.

– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.

Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.

Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.

És ez sokkal szebb volt mindennél.

Megállni néha

Megállni néha nem gyengeség,

hanem a lélek finom bölcsessége.

Ott, ahol csend van,

ott kezdődik: minden.

Egy sóhajban elfér az idő,

egy könnyben az egész múlt,

s ahogy megállsz —

megérzed: a világ nem rohan, csak te hitted úgy.

Lélegezz, mint a Föld,

szeress, mint a fény,

és maradj ott, ahol a szíved is leülne egy percre —

csendben, békében, veled.

Szénaszagú emlék

A széna illata vastag, meleg takaróként borult a világra azon a nyáron. Nemcsak az orrban ült meg – hanem az emlékezetben is.

Marika akkor volt nyolcéves.

A dombok lankái sárgálltak, a Nap aranyszínűre égette a mezőt, és a fűszálak között bújt meg a csend. Nem a városi fajta csend, hanem a falusié – amelyben benne zümmög a méh, benne motoszkál a gyalogút pora, benne remeg a ló türelme.

A kislány mezítláb futott le a domboldalon. A Föld meleg volt, és a talpa alatt úgy hajlott meg a fű, mintha ismerné minden lépését. A szekérhez sietett, ahol már fent állt az édesapja, kezében villával, nevetve. Mellette púposodott a széna, mint egy illatos hegy.

– Ugorj, kicsikém! Elkaplak! – kiáltotta.

Marika habozás nélkül vetette bele magát a levegőbe. A Nap a szemébe sütött, a világ forgott, de az apja karjai biztosan kapták el.

Felnevetett. És abban a nevetésben benne volt minden – az élet, a bizalom, az, hogy a világ jó.

A szekéren ülve körbenézett. A mező peremén a édesanyja hajlongott. A ló türelmesen várt. A világ még egy darabban volt. Akkor.

Nem tudta még, hogy ez a nap örökre benne marad.

Egy hét múlva az apja elment a városba dolgozni. A ló elöregedett. A rét elvadult. A szekér a pajtában roskadozott.

De a széna szaga megmaradt.

A forró délutánokban, amikor most – felnőttként – a gyerekei ruháját teregeti, vagy amikor hajnalban felforr a víz a konyhában, egyszer csak megérzi...

azt az illatot.

A szénaszagú emléket.

És akkor egy pillanatra megint elhiszi, hogy a világ még mindig jó.

Fiora, az életmentő

Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.

Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.

A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.

– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.

És akkor ő megjelent.

Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.

A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.

Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.

Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...

...Fiora összeesett.

A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.

– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!

Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.

Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.

Az állatorvos csendben ment oda hozzá.

– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.

Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.

Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.

– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.

A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.

Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.

Hetek teltek el.

A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.

A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.

Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.

Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.

És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –

…valami történt.

Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.

És ott állt Fiora.

Fényesen ragyogott.

Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.

Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Fiora...? – suttogta.

A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.

Pont oda, ahol az ő helye volt.

És Katy szívében megszólalt valami:

„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.

Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Valaki mindig fogja a kezed

A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.

– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.

– Igen. Már régóta vártunk rád.

Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.

– Kik vagytok ti? – kérdezte.

– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.

Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.

– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.

– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.

Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.

– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?

Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:

– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.

A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.

– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.

És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.

– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.

– Hol van akkor?

– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.

A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.

Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:

– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.

És az út – egyszer csak...

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.