A titok neve: Iléna

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.

Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.

„Drága Iléna,

most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.

Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.

Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.

Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.

Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.

– Éva"

Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.

Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.

Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.

Másnap hajnalban indult útnak.

Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.

A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:

„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”

Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:

– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...

Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:

– Én vagyok.

És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.

Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

Szavak nélkül /lélekvers/

Szerelem ölel, s pihen a lélek,

karodban elhalkul a test.

Lágyan simít a halk lélegzet,

mint hajnalnak ébredő nesz.

Szívek zenéje szavak nélkül szól,

ajkad hív, mégis néma.

Párnád én vagyok, te takaróm,

együtt ring a csillagfényes éj.

Lelkem benned talál otthont,

szívem érint, nem csak vágy.

Egy hívás, mely túlmutat mindenen —

lélektárs vagy, kit így ismerek már.

Merre jársz, kedves? Várlak csendben,

mint hajnal szellőjét az ébredő fák.

Lelkem suttog, hív némán és türelemmel,

jöjj hozzám, légy a lágy éj selyme.

Te, ki érzed szívem titkait,

szavak nélkül együtt élünk szerelemben.

Érintésed selymes, mint hajnal húrja,

simítja virágok lágy szirmát, csendben.

Az erdő bennem él /lélektörténet/

Az erdő nem csupán otthonom – ő én vagyok. A szívem ritmusát a fák lombjai visszhangozzák, a lelkem minden apró rezdülését a gyökerek megértéssel ölelik körbe. Amikor hajnalban a Nap fénye hangtalanul átsiklik a lombok között, nem csak látom az erdő ébredését – érzem, hogy én is újra megszületek vele együtt.

Ez a csend, ami itt van… más, mint bárhol máshol. Nem üres, nem fájó. Ez a csend megtart, betakar, mint egy rég várt ölelés, ami végre megérkezett. Ebben a csendben a szívem is másképp ver – lassabban, mélyebben, hálával telve.

A fákhoz beszélek – nem hangosan, hanem belül. És ők válaszolnak. Egy szellőmozdulat, egy árnyjáték a törzseken – és már tudom, mire gondolnak. Nincsenek kérdések, csak válaszok vannak. Olyan válaszok, amiket nem is tudtam, hogy keresek.

Az erdei ösvényen járva nem haladok valahová – hanem visszatérek önmagamhoz. Minden nap egy újabb emlékeztető: nem kell többnek lennem, nem kell bizonyítanom. Elég, hogy vagyok. Ebben a jelenlétben, ahol semmi sem sürget, megszületik a valódi szabadság.

Ahogy mezítláb lépek a harmatos fűbe, érzem, ahogy az élet belém szivárog. A moha puhasága alatt ott dobog a Föld szíve, együtt az enyémmel. Az apró virágok, a reggeli madárdal, a szél érintése – mind valami ősi ismerősséget idéznek fel bennem. Mintha mindig is itt lettem volna. Mintha a lelkem minden darabja ide tartozott volna, még mielőtt megszülettem.

És amikor este leülök a kis fából épült házam apró teraszára, valami egészen különös béke árad szét bennem. A fák árnyai hosszúra nyúlnak, az utolsó napsugarak meleg arannyal simítják végig a lombokat, a törzseket, a világ lelkét. Én pedig csak ott ülök, egyedül, mégis teljesen együtt mindennel.

A testem ellazul, a lelkem elcsendesül. A tücskök esti muzsikája körbeölel, a szél finoman belesuttog a hajamba. A kis terasz nem nagyobb, mint egy négyzetnyi menedék – de nekem ez a világ közepe. Innen nézem, ahogy az erdő álomba merül, és én is egyre mélyebben magamba szállok.

Nem kell kimondanom: otthon vagyok.

Elég, ha érzem.

Az erdő nem kívül van.

Az erdő bennem él.

Szívem dala útra kél /lélekvers/

Lélegzem. Csend ül a tájon,

fák hajolnak szél ölébe,

susogó lomb közt énekelnek

madarak a reggel fényébe.

Szívem dala útra kél,

fújja, viszi messze a szél,

elér minden nyitott szívhez,

ki él, s befogadásra kész.

Itt ülök a terasz sarkán,

ágak libbennek, táncot járnak,

beszélgetnek a széllel halkan,

mint rég ismert, jó barátok.

Gesztenyefa virága hull,

szórja a szél, mint az emléket,

a Nap elbújik a felhők mögé,

mégis fény ragyog a létben.

Levendula illat száll a térben,

szinte szavakat suttog csendben.

Fehér liliom áll egyedül,

mint királynő – büszkén, szelíden.

S minden – fa, virág, szél és fény –

összhangban él, ragyogva bennem.

Most nem kérdezek, nem szólok,

csak vagyok.

És érzem: ez az élet.

Álmomban /lélekvers/

Lágyan ring a csend, szemem lehunyom,

álmok táncát hívja az éj varázslója.

Felhők között száll könnyed lelkem,

szívemben béke — nincs több gondolat.

Csillagok szőnek fénylő szőnyeget,

Hold fénye pihenteti a világot.

Engedem, hogy elringasson a nyugalom,

álmaim közt szállok szabadon.

Minden könnyem elhagyja testem,

szívem dobbanása lassú, halk.

Most csak a béke ölel körbe,

s a szeretet ringat álmaimban.

Angyalok dudolnak szárnyaikkal,

óvnak, ringatnak

A szeretet is elfárad /lélektörténet/

A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.

De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.

– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.

Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:

– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?

Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.

Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.

– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.

És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:

– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.

A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.

Még ha csak egy pillanatra is.

Szavak nélkül című lélekversem Horváth Ákos színművész előadásában (videó)

 Szavak nélkül című lélekversemet előadja Horváth Ákos színművész.

A 84. lépcsőfok

Minden reggel ugyanabban a könyvtárban ébredt. A nap sosem ment le, csak áttetsző fény derengett a könyvtárban, a fakó lapokon. Egy rézlépcső vezetett felfelé – 83 fok, mindig pontosan annyi.

Egy reggel azonban 84 volt. A plusz lépcsőfokon egy férfi állt. Mosolygott, de mintha visszafelé nézne az időben. Tekintete furcsán fénytelen volt. Az arca ismerős, de mégis idegen.

– Vártalak – mondta. – Te írtál engem, te hívtál engem elő. Itt vagyok.

Emília előszőr meglepődött, majd halkan felnevetett.

– Igen, lehet. De, azt is én döntöm el, mikor tűnsz el.

A férfi pislantott, majd szétfoszlott. A lépcső újra csak 83 fokos lett.

Megnyílás /lélekvers/

Kitárom az ablakot –

a nap már aranyban suttog,

lágyan hajol a tengerhez,

mint szívem a vágyhoz.

Kint a csend is ragyog,

minden hullám megölel,

és bennem elcsitul lassan

a régi, zárt fegyelem.

Most megnyílok –

minden szépnek, ami vár,

minden jónak, ami jár,

és annak is, amit nem ismerek,

de sejtek –

mint fény a fátyol mögött,

mely lassan átdereng.

Ez az én időm, lehetőségem,

a jelenem, amit végre nemcsak nézek,

nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.

A belső vulkán /lélekvers/

Vulkán ébredt bennem,

nem kérdezett, csak robbant.

Mint a hegy gyomrából

kitörő őserő,

szétrepesztette bennem a régit.

Hangok törtek át,

vad örvény lett a csendből,

mint szélvihar,

mely a fák emlékét rázza meg.

Fájt a világ bennem,

és én fájtam a világnak.

De amikor elcsitult,

valami új lett bennem:

Erő,

mint folyóban rejlő sodrás;

lélek,

mint tisztuló forrás;

és béke,

mint harmat az ébredő mezőn.

Majd megérkezett

az első öröm:

mint fény,

mint áramlás —

irányt mutató út

a szívemen át.

Nem tudtam, hová tartok,

csak azt, hogy mozdul

bennem az út.

Mint egy sugár,

mely megtalálja a

réseket a sötéten át —

és ez elég volt:

léptem tovább.

A természet festménye /Aurora- lélekvers /

Lélegzem mélyeket.

A Nap fénye aranykendőt terít a tájra,

selymes melegével átöleli a reggelt.

A szél, mint egy halk sóhaj,

suttogva járja körbe a fák álmait.

A levelek táncolnak –

puha léptekkel követik a láthatatlan zenét.

A madarak csicsergése

a Teremtő halk fuvolaszava,

mely átszövi a levegőt.

Minden nyugodt.

A szívem is.

Lélegzem mélyeket.

A belsőmben szétárad a béke,

mint a harmat,

mely hajnalban megcsókolja a Földet.

Testem ellazul,

engedem, hogy a nyugalom

átjárja minden sejtemet.

A természet ereje

csendesen belém áramlik –

mintha a Teremtő a tenyerébe venne.

A Teremtés festménye ez,

mely lelép a vászonról,

és lélegzetet vesz velem.

Ezért érdemes felkelni –

hogy lássam a fényt,

halljam a madarak énekét,

érezhessem a szél érintését,

és eggyé váljak a reggeli csodával.

Iyenkor a világ nem külön van tőlem –

hanem én vagyok a csendje,

a fénye,

a táncoló levél halk öröme.

Örök Hullámzás /lélekvers/

Én vagyok a tenger – mély és végtelen,

sóhajom a szél, szívverésem a hab.

Hullámzom csendben, vagy zúgva, hevesen,

mégis ölel bennem minden, ami szabad.

Én ringatom az eget, a csillagok álmát,

karomban alszik a Hold s a fény.

Én vagyok a kérdés, én vagyok a válasz,

létezés, álom és ébredés, emlékezés.

Szelíden ölelem a partot, mint egy lágy ölelés,

a víz suttog a csillagok fénye ragyog.

Minden egyes pillanatban ott a lét íze,

én hullámzom, örökké szeretek,

minden fényben benne élek.

Egy csepp remény /Lélekvers/

Sűrű itt a lét –

a Föld nehéz ölelésében

lép a lélek, mint kövek között a vízcsepp,

minden mozdulata emlékezés.

Öröm az, ami szívből fakad,

mint hajnalban a fény,

mely nem kérdez, csak simogat,

és megtalálja azt, aki nyitva van.

Adni jó –

nemcsak kézzel, de jelenléttel,

egy pillantással, egy verssel,

melyben elfér egy egész világnak szánt szeretet.

A Földi élet létezése

közt csodás ragyogások élnek,

mint fényfoltok egy régi vásznon,

amikor a nap végigsimítja a múltat.

Pillanatok, melyek nem látszanak,

csak érezhetők,

mint amikor a szív összeér egy másik szívvel,

szavak nélkül.

Ez az érzés… ez a valódi öröm:

hogy vagy, és adsz, szívből,

csöndesen, lágyan,

mert tudod: itt lenn, az anyagon,

minden fény egy új remény.

Felhők mögötti dal /lélekvers/

Hideg, borongós ez a májusi reggel,

a Nap messze jár – felhők mögött pihen.

Nem simogat fény, csak párás a táj,

s az ég könnyeit halkan hinti már.

A világ hallgat – önmagába zárul,

a szeretet is csendben megbúvik.

A fák reszketnek a szél karjaiban,

mint tétova álmok egy szürke hajnalban.

Mégis… a lombok közt dal születik,

madarak hangja száll a hideg szélnek.

Nem kérdik, hol a fény, nem várnak nyarat,

ők tudják, mit mi oly gyakran feledünk:

hogy a boldogság nem a Nap gyermeke,

nem a fényé, sem az ég kék szeme –

hanem bennük él,

s szívünkben néha csak szunnyad.

Tanulhatnánk tőlük, e pici csodáktól,

hogy öröm lakozik cseppekben, árnyakban.

S ha a szív is énekel, halk, tiszta dallal –

felragyog a reggel, s a szív újra muzsikál.

A Kékmadarak Tava /lélektörténet/

A napfény tükre csillogott a tó vizén. A fák lombjai közt suttogott a szél, ahogy a víz simogatta a partot, és benne állt egy fiatal tündérlány, Liora, hajában ezüstösen csillanó harmatcseppekkel. Kék fény ölelte körbe testét, ahogy apró madarak – a Lélekmadarak – pihentek vállán, kezén, még a fején is.

– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.

– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.

– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.

– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.

– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.

Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:

– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.

Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.

– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.

– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.

– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.

Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:

– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.

Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.

– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.

És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.

Tengerparti esküvő

Bonnie napokig csendesen figyelte magát. A szíve zavarodott volt, a múlt visszatért – Leonardo jelenléte felkavarta a lelkét. De ahogy teltek a napok, újra és újra átgondolta az érzéseit, egyre tisztábban látta: a szíve már rég döntött.

Nem Leonardo volt az útja társa. Ő a múlt része – fontos, mély emlék, de már nem a szíve otthona. A jelen és a jövő Aleandro.

Ő volt az, aki mindig ott volt mellette. Aki ismerte a csendjét, értette a mosolyait, és nem félt attól, aki ő valójában.

Bonnie egy délutánra oda hívta mindkét férfit. Nem akart többé félni vagy halogatni. Őszinte akart lenni.

– Mindkettőtöket szeretlek – kezdte csendesen. – Másképp. Leonardo, te a fiam apja vagy. Egy darab az életemből, amit sosem bánok. De már nem te vagy a szívem választottja. Aleandro… te vagy az. Te voltál mindig is.

Leonardo hallgatott. A szemében fájdalom tükröződött, de nem harag – inkább mély megértés.

– Tudtam – szólalt meg halkan. – És bár fáj… köszönöm, hogy elmondtad. Elfogadom a döntésed, és tiszteletben tartom. Megígérem. Matteo… velem jön Rómába.

Bonnie ekkor Matteóra nézett. A fiú egy lépést előre lépett, és tisztán, férfias nyugalommal szólalt meg:

– Anya… szeretlek. Aleandrót is. De most… apámmal tartok. Meg akarom ismerni őt. Olyan sok év telt el nélküle… Róma új és ismeretlen. Talán nekem most ott van dolgom.

Bonnie szeme megtelt könnyel, de nem szólt – csak bólintott.

– De visszajövök – tette hozzá Matteo. – Ígérem.

Aleandro megérintette a vállát, szelíden.

– Ez mindig az otthonod lesz.

Róma nyüzsgő utcái és a galériák világa hamar beszippantotta Matteót. Leonardo türelmes volt, tanító, mégis baráti. Matteo sokat festett. Tehetséges volt a festészetben.

Bonnie újra írt. Az éjszakák csöndjében, a reggelek első fényeinél. Az új könyve saját életéről szólt – őszintén, szégyen nélkül. Megírta a tévedéseit, a reményeit, a szívtöréseit, és azt is, hogyan talált újra önmagára.

Egy reggel érkezett egy e-mail a kiadótól:

„A Váratlan szerelem egy különleges, mély és igaz történet. Bátor, őszinte, megrendítő. Kiemelkedően nagyszerű mű – sikerre született.”

Bonnie elmosolyodott. A nap átsütött a függönyön, és ő csak állt ott egy pillanatig – békében, boldogan.

Aleandro figyelte őt. Már nem kérdezett. Nem sietett. Csak szeretett. Aztán egy este, amikor kéz a kézben sétáltak a parton, a nap épp lebukott a víz mögött, arany fénybe vonva az eget és a hullámokat – megállt, letérdelt, és így szólt:

– Bonnie… leszel a feleségem?

Bonnie könnyeit nem tudta visszatartani. Bólintott. És suttogta:

– Igen… ezerszer is igen.

Az esküvő a tengerparton volt, egy meleg, szellős délutánon. A fehér vászonfüggönyök lágyan lengedeztek a szélben. A parton kagylókkal kirakott ösvény vezetett a baldachinig, amit kék virágok és csipke díszített. A háttérben a tenger halk morajlása szólt – mintha maga a természet áldaná meg az egybekelést.

Bonnie mezítláb lépett a homokra. Selyemruháját a szél lebbentette meg, haja kibontva omlott a vállára. Mosolygott – olyan tisztán, olyan fényesen, ahogy csak az tud, hiszen végre hazaérkezett.

Aleandro elegáns volt, mégis egyszerű. A szeme csak Bonnie-ra nézett. Mikor egymás mellé álltak, minden más elnémult.

– Te vagy a legváratlanabb dolog, ami valaha történt velem – mondta Aleandro. – És a legszebb.

– Te pedig az, aki sosem futott el – felelte Bonnie. – Hanem várt rám, akkor is, amikor még én sem tudtam, mire várok. Te vagy a szívem párja.

Aznap nemcsak ők, de a tenger is ünnepelt. A nap aranyra festette a vizet, a madarak köröztek felettük, és a szél halkan játszott a fátyollal.

És amikor Bonnie kimondta:

– Igen…

… tudta, hogy most valóban elkezdődött az élete.

Vége