Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

Az utolsó eper

 – Eper? – kérdezte.

– El akar­lak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.

A nő lehunyta a szemét.

– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.

– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.

Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.

– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.

– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.

A lila virág (100 szavas novella)

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.

– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.

– Mitől?

– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.

– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.

Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.

Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.

Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.

A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.

Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

Égnek nyíló virágok

A távoli hegyek sötét kontúrja még alszik az égre boruló pirkadat alatt, de már ott lüktet bennük a fény születésének ígérete. A csúcsok mögül előbújó nap első sugarai lassan átszűrődnek a sziklák résein, mintha a világmindenség titkát próbálnák felfedni – egy pillanatot, ahol a csend és a fény egymásba olvadnak.

Odalent, egy smaragdzöld teknő ölelésében rejtőzik egy tó – tükre még mozdulatlan, mint aki őrzi a csillagok utolsó álmát. Körülötte lankák gördülnek le a hegy oldalán, a nyári fű aranyszálai hajladoznak a reggeli szél szelíd ujjai alatt.

A tekintetem egyre közelebb ereszkedik, s ott, a fény irányába forduló lejtőn – mintha angyalok hintették volna el őket – csillámló virágok nyílnak. Fehér szirmaikon harmatgyöngyök ülnek: apró csillagok, melyeket az ég felejtett rajtuk hajnalra. Ritka és védett szépségek ők, a természet halk imái, melyek nem harsányak – csak tiszták és igazak.

Lélegzetvételre késztetnek. Ahogy föléjük hajolok, nemcsak a Föld illatát érzem, hanem valami ismeretlenül ősit is: egy érzést, hogy valaha már láttam őket. Talán álmomban, talán egy másik időben – vagy ott, ahol a lélek nem ismer határokat.

Egy virágot sem szakítanék le – nem tudnám megtenni. Ezek nem nekünk nyílnak, hanem az Égnek. Ahogy nézem őket, egy darabjuk belém költözik, és ahogy közeledem hozzájuk, úgy közeledik a csend is hozzám – egy emlékezés, hogy az élet legszebb pillanatai azok, amelyeket nem lehet birtokolni, csak csodálni.

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Emlékek

– Mit keres egy uborka a sivatagban? – kérdezte a lány.

– Amit te – súgta a szél.

Táncolt tovább. A Nap perzselt, mégis mámoros béke lengte körül.

– Test, Lélek és víz.

– Az emlékek – javította ki a hang.

Egyetlen zöld uborka állt a homokban. Friss volt, eleven. Nem illett oda.

Megérintette. Lüktetett. A Föld megremegett, homokból ezernyi uborka bújt elő.

A lány hátrált, lélegzete elakadt.

– Mi ez? – kérdezte meglepetten.

– Az emlékeid. Mind, amit kisírtál, most felszínre tört.

Az uborkák lángra gyúltak – élettel, mámorral. Illat, szín, lepte el a végtelen homokot.

A lány nevetve táncolt tovább.

Most már tudta: az emlékektől nem kell többé félnie.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Köszönöm, hogy vagytok!

Köszönöm, hogy vagytok –

mint fény a reggeli harmaton,

mint halk mosoly egy ismerős arcon,

mint csend, mi megért szavak nélkül is.

Köszönöm, hogy olvastok,

hogy szívetekben visszhangzik a szó,

amit tintából álmodtam,

és lélekből szőttem valóra.

Köszönöm, hogy figyeltek,

mint Ég a Földre néz,

mint erdő hallgatja a szelet –

oly halk, s mégis végtelenül mély.

Ismerősök, rokonok,

barátok és új felfedezők –

mindenki, ki egyszer csak megállt

és belelapozott az álmomba:

Hálás vagyok értetek.

Szívetek melegéből épül

minden szó, minden sor,

minden híd köztem és köztetek.

Legyetek áldottak,

akik olvastok, értetek írok.

Ti vagytok a lámpás

ebben a nehéz világban.

Most elmondom /lélekvers/

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből

— csak egyszerűen elenged.

Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni,

mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent,

amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták,

így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében,

szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.

Láthatatlanul /lélekvers/

Minden csepp egy élet.

Formát ölt, megmozdul –

életre ébreszt, életet ad.

Szétterül a világban,

áttetszőn, szinte láthatatlanul,

mégis jelen van –

mint a rózsa illata.

Az illat is láthatatlan,

mégis betölti a szívet csodával.

Egy vagyok velük –

minden cseppel, minden illattal.

Átfolynak rajtam az életek,

mint emlékek a fénybe oldódva.

Minden élni akar:

adni,

szeretni,

szolgálni.

Csak engedd,

fogadd el.

Élj.

Az Élet csokra /lélekvers/

Telihold ragyog lágyan az éjen,

ezüstös fény simítja a lelkem.

Kék virágcsokor kezembe simul,

szirmai között az élet bizsereg – elindul.

Nem csupán csokor – maga a lét,

mely lüktet, árad, szabadon zenél.

Öröm, mely lángol, szívemben dobban,

álmokból valóság születik halkan.

A csokor illata, mint friss hajnal,

simítja lelkem mély zugát,

és én – ki a fényben önmagam vagyok –

szívemben érzem, hogy a fény is én vagyok.

Virág színei suttognak létezésről,

minden szál, illat új kezdetet rejt.

A Hold vigyáz rám csendes ragyogással,

fényével vezet – szelíden, tisztán.

Ez a csokor – én vagyok magam,

megéltem harcot, békét, minden vágyat – s elértem:

az igaz életet – ajándékul,

melyet önmagamnak adok tiszta szívvel.

Ünnepelek, mert végre élek –

nem csak túl­élek… hanem végre igazán élek.

Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Sötétség

A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.

A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.

Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.

Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.

De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.

A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.

Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.

A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:

– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.

A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.

Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.

– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.

Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.

Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.

Csak a tenger.

És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.

A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.

És vele Élaine is – örökre.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Álmodj velem /lélekvers/

Csendben nyílik az éj kapuja,

hol a lélek szabadon szárnyal.

Fény és árnyék tánca ringat,

hív, szólít az álmok világa.

Halld meg, és álmodj velem,

láthatatlanul simogatom lelked.

Ágyad szélén ülök csendben,

szerelmes dalt dudolok neked.

Mielőtt az álomból felébredek,

lágyan csókomat arcodra lehelem,

éjbe fonom átölelő fényedet,

s őrzöm ébren is a te lényedet.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

A legszebb nem

A toszkán dombok alatt, egy kis tisztáson, a fák között megbúvó réten állt két nyugágy. Az egyikben Emma ült, harminc körüli, selymes vörös hajjal, napszemüvegben. A másik üres volt – még.

A napfény mézszínű sugarakban zuhant rájuk, valószínűtlenül tökéletes szögben. A virágok illata – jázmin, kakukkfű, frissen szedett rózsa – betöltötte a levegőt. A háttérben egy kis tó tükrözte az eget. Minden olyan volt, mint egy álom.

– Tudod, ez az egész egy kicsit gyanús – szólalt meg Emma. A hangja nem volt éles, inkább játékos.

– Miért? Túl romantikus? – kérdezte Dávid, miközben leült a másik nyugágyba. Lazán, de kicsit izgatottan.

– Nem. Túl tökéletes. Mintha Pinterest-táblából másoltad volna ki.

Dávid nevetett. Egy faasztalkán gyümölcsök sorakoztak: barack, eper, egy kis vörösbor. És virágcsokor – nem csak úgy összedobott. Gyanúsan komponált.

– Te vagy az egyetlen nő, aki egy toszkán pikniknél kezd gyanakodni – mondta, de a szeme elárulta, hogy számított erre.

Emma levette a napszemüvegét. Szép volt, de nem a klasszikus módon. Inkább az a fajta, akinek a mosolya egy kicsit veszélyes.

– Figyelj – kezdte Dávid. – Négy éve ismerlek. Három éve vagyunk együtt. Két éve nevettél a halandzsa olaszomon, és egy éve sírtál a vállamon. Szóval... – kotorászni kezdett a zsebében, elővett egy kis dobozkát, és egyetlen mozdulattal kinyitotta. Gyűrű volt benne. Egyszerű, de gyönyörű.

– Emma, hozzám jössz feleségül?

A levegő megállt. A Nap egy pillanatra mintha fényesebben világított volna.

Emma ránézett, lassan, mélyen, hosszasan. Aztán elmosolyodott.

És így szólt:

– Nem.

Dávid arcáról lefagyott a mosoly. – Tessék?

– Nem. Nem így. Nem itt, nem most, nem... ez így... – felállt, megkerülte az asztalt, közelebb hajolt hozzá. – Szeretlek, idióta. De ha valamit megtanultunk három év alatt, az az, hogy mi nem vagyunk tökéletesek.

– Te most visszautasítasz... és közben azt mondod, hogy szeretsz?

– Pontosan. – Megfogta Dávid kezét. – Én akkor akarok igent mondani, amikor épp nincs gyűrű. Amikor nem készültél fel. Amikor nem számítasz rá. Akkor fogom azt mondani, hogy igen, örökre.

Egy másodperc csend, aztán Dávid elmosolyodott. Felállt, megölelte, megcsókolta.

– Istentelenül bonyolult nő vagy.

– És te pont ezt szereted bennem.

A pillanat, amikor nemet mondott, néha a legőszintébb igen , éppen akkor hangzik el, amikor nem -nek hallatszik.

A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.