Váratlan szerelem 2. rész Tengerparti szerelmes sóhajok

A nap már éppen lebukni készült a tenger szélén, amikor Bonnie megpillantotta Aleandrót a parton. A férfi ott állt, háttal a víznek, hosszú, enyhén hullámos, őszülő haját meglengette a tengeri szél. Magas volt, karcsú, finoman sportos alkatú, szemei mély sötétbarnán ragyogtak, mint a nedves Föld eső után. Arcán árnyalatnyi borosta szaladt végig, olyan volt, mintha az idő puha kézzel simította volna végig nap mint nap.

Bonnie alacsony, törékeny termetével úgy sétált oda, mintha a szél maga sodorta volna. Vállig érő, sötétbarna haja a nyakára tapadt a sós levegőtől, szemei – mély, meleg barnák voltak– azonnal Aleandro tekintetébe kapaszkodtak. Szép arcát, finom vonásait narancsos fény simogatta, bőre selymesen csillogott a lemenő nap fényében.

– Azt hittem, nem jössz el – mondta a férfi halkan. Hangja mély volt és szelíd.

– Nem tudtam nem eljönni – válaszolta Bonnie, miközben közelebb lépett. A homok halkan sercegett a lábuk alatt. A víz zúgása, a sirályok kiáltása és a távoli szellő suttogása körülölelte őket.

Aleandro gyengéden végigsimított Bonnie arcán, ujjbegyei alatt megrebbent a nő bőre. A pillantásuk összeforrt, s a levegő köztük sűrűvé vált, mint egyetlen hosszú, visszafojtott lélegzet.

Aleandro Bonnie arcához érintette ajkait.

A csók olyan volt, mint egy sóhaj a világ szívéből. A tenger illata keveredett Aleandro bőrének melegével, az ajkaik sósak és édesek voltak egyszerre. Bonnie számára a csók íze olyan volt, mint a mézbe mártott mandula, finom és felejthetetlen. Aleandro csókjában ott volt az egész délután türelme, minden gondolata, amit addig visszatartott.

A férfi kezei Bonnie derekára siklottak, magához vonta, úgy ölelte, mint aki fél, hogy a nő eltűnik, ha nem tartja eléggé szorosan. A bőrük összeért, a meleg homok a mezítelen talpukhoz tapadt, s ahogy leheveredtek a part menti puha fövenyre, a testük mozdulatai egymáshoz igazodtak.

Bonnie csukott szemmel feküdt a homokban, teste a langyos esti szellőben és Aleandro érintésében fürdött. A tenger halk moraja, a nap utolsó narancsszín sugarai és a férfi közelsége együtt teremtettek egy időtlen pillanatot.

Aleandro ajkai lassan, szinte áhítattal indultak el Bonnie nyakán, megpihenve minden érzékeny ponton, ahol a nő bőre finoman megremegett az érintésre. Lassan csókolta végig kulcscsontját, majd lejjebb haladt – a nő teste minden mozdulatnál egyre inkább megnyílt alatta, mint egy virág, amely régóta vágyott már a fényre és az érintésre.

Bonnie mélyeket lélegzett, a só és virágillat keveredett a bőrére telepedő férfi illatával – fás, meleg, enyhén fűszeres volt, olyan, amibe azonnal bele lehetett feledkezni. Ajkai félig nyitva voltak, s minden lélegzetvétellel érezte: él. Valóban él, teljesen és mélyen, testével, lelkével, minden remegő részével.

Aleandro keze a derekát simította, majd lassan feljebb kúszott, míg ajkai újra meg nem találták a nőét. A csók most már tüzes volt és mély.

A nő teste apró hullámokban mozdult meg, reagálva minden érintésre, minden csókra, mintha maga a tenger válaszolt volna benne. Amikor Aleandro lassan végigcsókolta Bonnie hasát, combját, a nő szinte beleolvadt az éjszakába.

Bonnie teljesen átadta magát – testileg, lelkileg. Oly régóta várt erre az ölelésre, erre a szeretetre, erre az elveszést és megtalálást egyszerre hozó pillanatra. Az érintések nem csupán testet értek – emlékeket gyógyítottak, falakat bontottak le benne.

Amikor végül eggyé váltak, nem volt többé múlt és jövő, csak a most volt: az együtt dobbanó szívek, a forró homok, a csillagok, és a szerelem, amely csendesen, de visszavonhatatlanul végérvényessé vált köztük.

Ahogy egymás karjaiban pihentek a puha homokon, tekintetük még mindig összefonódott. Nem volt szükség szavakra.

Ezután Bonnie csendben vele tartott a férfi tengerre néző házába. A falakat festmények borították – színek és formák táncoltak rajtuk, mintha maga Aleandro lelkének darabjai lennének. A nappaliban vászonillat keveredett a tengeri levegővel.

Az este során vacsorát készítettek együtt – egyszerű, illatos étel került az asztalra: fűszeres hal, friss kenyér és bor. Közben beszélgettek. Az életükről, múltjukról, amelyek kitöltötték őket, mielőtt találkoztak volna.

Aztán újra egymáshoz értek – most már a ház melegében, az ágy puha takarói között. Ez az együttlét már nemcsak vágy volt, hanem bizalom. Minden mozdulatukban ott vibrált a szeretet, a kíváncsiság, a nyugalom és az újra felfedezett szabadság.

A következő hetekben mind testileg, mind lelkileg különös harmóniában telt. Szerelmük érett volt és mély, tele megértéssel, türelemmel és egymás iránti tisztelettel. Közös érdeklődésük még közelebb hozta őket: hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytattak, amelyekben újra és újra felfedezték egymást. Bonnie ismét írni kezdett, Aleandro pedig fiatalokat tanított festeni az otthonában.

Egyik nap, amikor Bonnie megérkezett Aleandro házához, egy fiatal fiú lépett ki a ház ajtaján. Ahogy meglátta őt, lába a földbe gyökerezett. Pont itt? A fiú köszönt, majd elment. Bonnie könnyekkel küszködve nézett a fiú után.

Váratlan szerelem 1. rész A festő csókja

Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.

A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.

Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.

Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.

A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.

– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.

Bonnie elmosolyodott.

– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.

– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?

– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.

Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.

Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.

Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.

A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.

– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.

Bonnie nevetve rázta meg a fejét.

– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!

– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.

Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.

Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.

– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.

Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.

Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.

– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.

– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.

Bonnie bólintott.

– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.

– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.

– Talán igen – suttogta Bonnie.

A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.

Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.

– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.

Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.

– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.

Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.

És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.

A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.

Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.

Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:

– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...

Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:

– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...

Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.

– Most mennem kell – mondta halkan.

Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:

– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…

Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:

– Én is.

Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.

A természet lágy ölén

Ahogy sétálok, a fű egyre inkább körülölel, mintha mindent átölelne, amit csak érintek. A lábaim könnyedén simítanak végig a puha szálakon, és minden egyes lépésnél mintha egy új világ nyílna meg előttem. Az apró fűszálak éintese olyan, mintha én is része lennék annak, ami magával ragad. Minden egyes mozdulat teljessé teszi az érzést – az érintésük finom, mégis mély, ahogy az ég és a Föld közötti határvonalat megérzem a talpam alatt.

A mezítláb járásban van valami különleges, valami, ami megnyitja az érzékeimet. A hűvös fű és a meleg Föld váltakozása megnyugtatja a lelkem. Ahogy haladok előre, a nap melege finoman megérinti a bőrömet, és a fű minden egyes érintésével egyre inkább összhangba kerülök a tájjal, mintha a mindez csak értem létezne, hogy megtaláljam benne a nyugalmat. Az út, amit bejárok, nemcsak a lábaimat, hanem a lelkemet is gyógyítja, és minden lépés csak ad, boldogságot.

A fű érintése egy másik világba repít, egy világba, ahol gyermekkorom boldog pillanatai élnek. Emlékszem, hogyan futottunk a fűben. A nevetésünk visszhangzott, miközben birkóztunk, és újabb kacagást hozott. Mi, mezítláb, nem éreztük mást, csak örömet, a szabadságot. A fű puhasága mintha körülölelt volna minket, és minden boldogsága ott, abban a pillanatban élt. A fű illata, a bőrünkön az édes nyári meleg, mindez csodás volt. Ahogy most a fű alatt lépkedek, mintha újra ott lennék, abban a gyermeki könnyedségben, ahol az idő örökre megállt.

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

Igaz szerelem

Létezik- e szerelem, hol nemcsak a test szól,

de a lélek is egymásra talál,

ahol két szív, mint puzzle darabjai,

egy érintésben válik teljessé – s ez már

nem kérdés, nem kétely, csak bizonyosság.

Ahol a csend is beszél,

egy pillantás mindent elmond,

tudod, mit kell adni, vagy épp

mit nem szabad… és mégis: szabadon.

Ahol nem kell játszmákat tanulni,

mert minden mozdulat egy őszinte vallomás.

Ahol az együttlét

nemcsak testek násza,

hanem lélekutazás,

egy csókban születő,

soha el nem múló varázs.

S ha múlik is az idő –

érintése marad, mint az első napon,

mintha akkor ismerném meg újra,

és mégis… elvarázsol újra és újra.

Mert vannak szerelmek,

melyek nem tanulhatók,

csak felfedezhetők,

mint az eget tükröző tó –

és ha egyszer belenézel,

tudod: ő a te otthonod.

És ha megtalálod őt – nem kérdés többé:

igen, létezik igaz szerelem.

A fény visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A fényben Isten arca ragyog,

A sötétségben rejtve vár a titok.

Minden lépésünkben ott él Ő,

Angyali szárnyak, hívó énekük.

Sötét éjben is felragyog a remény,

Mert a fény nem múlik, csak elrejtőzik.

Angyalok vezetnek, mikor eltévedünk,

A szeretet örökké visszatalál hozzánk.

Isten szava a csendben hallható,

A sötétség fátyla átszellemül,

Angyalok érintése, mint puha ölelés,

Fényként visszatér, s szívünk újra él.

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,

minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.

A pillantásod, mint egy halk dallam,

amit csak a szívem hallhat,

és ettől megrezdül minden.

Az érintésed – több, mint csupán érintés:

hullámok, melyek partokat formálnak,

kavicsokat simítanak,

de a szívem szikláját is

szelíden homokká oldják.

Nem beszélünk. Minek is?

Minden szó csak megtörné a csendet,

amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,

meleg takarót.

Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:

nem a világban, hanem a lelkedben.

Amikor hozzám hajolsz,

az idő eltűnik,

ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,

és elhozza az álmainkat, a holnapot,

és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,

hogy a szerelmünk sosem ér véget.

Hiszem, megtalál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ölelésre vágyom,

hogy szeressenek, igazán szeressenek,

hogy szerelmes kezek érintsenek,

lágyan, mint a hajnal első lehelete.

Reggel ne csak a napfény simogassa arcomat,

hanem ajkának meleg érintése ébresszen finoman,

hogy érezzem, fontos vagyok,

és hozzá bármikor odabújhatok.

Ő legyen az én hercegem,

ki nem csak szerelmet ad,

de biztonságot is,

egy csendes, szilárd otthont,

ahol a szavak ölelnek,

és az érintések beszélnek helyettük.

Ő, aki órákig nézne,

mintha minden mozdulatom titkot rejtene,

mintha a csend is fontos volna,

mert benne vagyok én.

Ő, aki nem ígérne mindent,

csak azt, ami valódi,

egy pillantást, egy érintést,

ami az ürességet betölti.

Mellettem állna,

ha szél fújna át a világon,

és én nem rettegnék,

mert ott lenne –

egy biztos kéz, egy halk szó,

egy érintés, ami mindent elmond.

Lennék mellette könnyű,

szabad és ragyogó,

mint a hajnal, mikor a fény

még tiszta és érintetlen,

mikor a világ csak kettőnkről szól.

Ez az, amit az érintések rejtenek:

szavak nélküli ígéret,

egy végeláthatatlan pillanat,

ami örökre tart,

s hiszem, megtalál majd.

Legszebb érintések

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,

mikor harmatcsepp simul a bőrödre,

a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.

Egy arc érintése, bársonyos csoda,

egy mosolyba rejtett néma ima.

Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,

szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.

Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor

apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak

mennyei érintés.

Benne van minden tiszta fény,

s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.

Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,

puha bundában lüktető, hangtalan szó.

Szemében ott van a végtelen hűség,

a csendes menedék.

A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,

hol a lélek pihen a csend dallamában.

Virágzó cseresznyefa érintése, illata,

oly édes, mint a tenger sóhaja.

Szerelmünk haját érintve,

egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.

Ujjaim közt selymes éjbe vész,

s minden érintés újat ígér.

És ott van az érintés, mi láthatatlan,

szívből szívbe áramló hangtalan dallam.

Szerelem, mely elringat, amely összeforr,

az érintés a válasz, mi mindent összefon.

Az érintés maga az élet tapasza,

pillanatokból szőtt, örök kapocs.

Szárnyalás, mely a földön tart,

mozdulat, mely minden lelket összetart.

Egy Virág Élete

A nap első fényei lágyan simítottak végig a tájon. Egy domb tetején álltam, a sűrű fű között, egy gyönyörű, aranysárga virágként. Szirmaim reggelre kinyíltak, még harmatosak voltak, mintha a fény felébresztett volna. A levegő friss volt, tele a Föld és a virágok illatával, ami körülölelt, és úgy éreztem, mintha az egész világot a tavasz varázsa járta volna át.

Egyszer csak léptek hangját hallottam, és egy férfi tűnt fel a réten. Magas volt, kék szemei a távoli égbolt minden árnyalatát visszatükrözték, mintha magában hordozná a természet csendes titkait. Ahogy közelebb ért, egy titkos, belső csend telepedett ránk. A szél lágyan simogatta a haját, és a nap fénye úgy ölelte körbe, mintha ő maga is a táj része lenne. Keze, mint egy gyengéd érintés, megérintette a szirmaimat, és éreztem, hogy valami különleges történik.

– Olyan szép vagy! – mondta, és a hangjában csodálat csendült. – Hazavigyelek? Leszakítsalak?

A kérdésben finom vágyakozás rejlett, de nem fájdalmas, inkább a szépség tiszta csodálata. Ujjai lágyan végigsimították a szirmaimat, mintha a harmat cseppjei közt keresnének valami titkot, amely csak az övé lehet. Illatom felerősödött, tele friss tavaszi fű, eső és a Föld melegével. Arcán elismerő mosoly jelent meg, mintha csak most értette volna meg, milyen csodálatos az élet minden apró része.

– Ha leszakítasz, nem halok meg. – szólaltam meg halkan, miközben ránéztem. – Az, amit adunk, örökre velünk marad. A varázsom itt hagyja nyomát, és a közösen megélt pillanatok időtlen emlékké válnak.

A férfi szemeiben megértés csillant, és elmosolyodott. Szavai lágyabbá váltak.

– Olyan szép vagy, és igazad van – mondta csendesen, miközben tovább simította a szirmaimat. – Az, amit adsz, örökre megmarad. És ha velem maradsz, adsz nekem. De ha itt maradsz, mások is gyönyörködhetnek benned.

A szél gyengéden megcirógatta a szirmaimat, mintha a pillanatot akarta volna megpecsételni. Éreztem, hogy valami varázslatos történik közöttünk. Az érintése nemcsak a virágomat, hanem az egész lényemet megérintette. Miért ne lehetnénk mindannyian olyanok, mint a virágok? Miért ne adhatnánk szépséget és örömet egymásnak a magunk módján?

– Mi együtt éljük meg a szépséget, és mindig újra megújulunk. Hiszen a virágok nemcsak egyszer léteznek. Az öröm, amit megosztunk csodálatos, minden nap egy újjászületés – mondta.

És akkor megértettük: az, amit egymásnak adunk, nem múlik el. Nem számít, hogy egy virág a földön marad-e, vagy elviszik, mert a szépség, a pillanatok örökkévaló. Az öröm pillanatai amelyeket megosztunk, a legfontosabbak.

Ahogy ott álltunk, a nap fényei táncoltak körülöttünk. Éreztem, hogy nem veszítek el semmit, mert az, amit adok, örökre megmarad.

Forró ölelés

( A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem. )

Ajkad íve forró, égő parázs,

minden csókod őrjítő varázs.

Nyelvem íze a bőrödön remeg,

vágyak születnek, tombolnak veled.

Körém fonódsz, mint lángoló indák,

szívem lüktetése vad ritmust diktál.

Érintésed villámként testemen cikáz,

minden mozdulat új tüzet kínál.

Illatod fűszer, édes méz és gyönyör,

megőrjít, rabul ejt, fogva tart örökkön.

Minden lélegzeted forrón perzselő,

nyakamon érezve szenvedélykeltő.

Lágy érintésed bőrömön mesél,

vágyaink titkait újra éleszti.

Izzó testünk, akár a láva folyó,

nincs menekvés, csak forró ölelés.

Mikor a szenvedély végre elcsitul,

testünk egymásba olvad, s nincsen múlt,

csak jelen, láng, a mindent felemésztő vágy,

ami újra fellobban, újra és újra, akár egy láz.

A tél érintése - hangos vers

 

Aurora Amelia Joplin - A tél érintése

Készítette: Szegvári Irodalmi Kör

Felolvasó: Újvári Ágnes

Isten érintése

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

A tél, mint egy titkos festőművész,

Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.

A fák, mint bóbiskoló szobrok,

Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,

Csendes álmok közt fényben fürödnek.

Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,

De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,

Leheletük a csendet táncoltatja.

Titkokat hozva, az égi mennyből,

Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,

A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.

Fehér füstként érinti meg az éjt,

Miközben a hó, mint halk mosoly,

Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,

Mikor a keze mindent elcsendesít.

A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,

Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

Bennünk él a csoda

A tükör csak lelkem fényét mutatja,

mint hernyó, aki már látja a pillangót,

szárnyak színét, szabadság ígéretét,

még titokban, de ott van benne,

várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.

Csodák léteznek –

csendben jönnek,

mint a hajnal sugara,

lágyan, észrevétlen.

Egy mosoly, egy érintés,

egy fuvallat, mi átölel,

és én rájövök:

a csoda mindig itt van.

Az idő morzsákra szedi,

hogy ne egyszerre égessen,

hanem lassan töltsön meg.

És ha megállunk,

visszanézünk az útra,

minden rejtett fény –

minden apró csoda –

összeáll egy ragyogó egésszé.

Mert mi magunk vagyunk a csoda.

Szavaink gyógyítanak,

kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,

szívünk reményt hint.

Bennünk él az élet varázsa,

minden lélegzet egy új lehetőség,

fényt hozunk oda,

ahol árnyék lappang.

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:

– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.

Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.

Karjaidban

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Érintésed, mint lágy szellő hajnalban,

bőrömön suttog, szívem táncra hív hangtalan.

A csókod íze mézédes, mégis könnyű, tiszta –

egy pillanat, mely örökre lelkembe van írva.

Veled kézenfogva indulok az úton,

a világ halkul, nincs zaj, csak a nyugalom.

Karjaidban találom meg az igazi hazát,

ahol a szívem végre otthonra talál.

Szemeid fénye csillagot gyújt éjjelemben,

tekinteted oltár, ahol örökké megpihenhetek.

Te vagy az érintés, mely újra életre kelt,

te vagy minden álmom, te vagy maga a jelen.

Karjaid ölelésében elveszni nem félek,

ott születik meg minden, mit igaznak érzek.

Biztonságod tengerében csendben ringatózom,

míg szívem dobbanását a tiédhez igazítom.