A nagymama meggye

Kosárban piroslik a meggy,

nap csókolta, édes lett, meleg.

Levél alól mosolyog már,

mintha a fény karolná át.

Ott áll a fán, ring a vágyban,

érett illat lebeg a házban.

Nagyi szedi – jól tudja,

milyen kincs ez mostanra.

Mérleg nélkül, érzés szerint

méri a lisztet, szívét megint.

Habot ver, s lelkéből kever –

a titok szíve mélyén terem.

S a sütőből, mint egy mese,

kikerül a finom süteménye.

Puha, meleg, omlós csoda –

ily ízt nem tud csak a mama.

Van egy íz, mit nem feledsz,

mert szívből jött, s ott marad veled.

Még a meggy is tudja ezt:

a szeretet a süti lelke lesz.

Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.

A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.