A következő címkéjű bejegyzések mutatása: költészet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: költészet. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 31., kedd

Fehér angyal




                                                           
                                                        
Mögötted áll a fehér angyal,

válladra hajol halk arannyal,

szárnya föléd szelíd eget von,

s őriz téged minden álmon.



Mikor a föld már csupa dér lett,

ő gyújtja benned a kis mécsest,

ha minden ajtó zárva marad,

ő fénnyel őrzi álmodat.



Arcod fölé hajnalát tartja,

fáradt szíved csönddel ringatja,

úgy szeret, ahogy senki más,

rád borul, ha nincs más, csak sötét árny.



S ha egyszer majd egy kéz rád talál,

benne is ez a fény megáll,

mert angyal őrzi minden részed,

tiszta szeretetben lesz részed.

www.muzsakkonyvtara.hu


Az évszakok ritmusa



Tavasz lép halk dobbanással,
rügy fakad már az ágakon,
sugarával érinti a tájat,
s ébreszti a természet álmát.
Nyár zenél a Nap arany húrján,
meleg idő ring, a délután csúcsán,
szél se moccan – mégis minden árad,
izzik a fényben a nyári határ.
Ősz kopog már rézszín ütemével,
levél hullik búcsúzó zenével,
léptei közt csend ül, mély és tiszta,
minden elmúlás egy új ígéretet hoz vissza.
Tél puha csendje szétterül,
a táj hófátyolba szenderül,
föld alatt a tavasz szíve dobban,
s új élet ébred láthatatlan.

2026. március 29., vasárnap

Kimaradt hang



Óra ver bennem, láthatatlan kéz,
időm finom szálakon visszanéz,
lépteim közt elcsúszik a rend,
félhangon szól bennem a jelen.
A világ kint pontos kört rajzol,
minden mozdulat szabályból hajol,
de bennem más ütem ver falat,
csendek közt nő egy rejtett alak.
Szívem dobban, mégsem ugyanaz,
mert egy hang mindig kimarad,
törött húr egy régi hegedűn,
rezgése él észrevétlenül.
Aztán egyszer összeér a kör,
nem kérdezek, nem válaszol,
csak visz magával a láthatatlan,
ami bennem volt – most mozdulatlan.

2026. március 27., péntek

Látható és nem látható



Van, ami látható,
van, ami belül él.
A szem a formák között jár,
fény ül a tárgyakon,
körvonal születik,
és minden a helyére simul.
Belül közben mozdul valami,
név nélkül, csendben.
Egy érzés, amelynek súlya van,
mégsem fogható meg.
A kimondott szó csak jel,
felszínre húzott vonal,
alatta ott marad
mindaz, ami igaz.
Egy tekintet tovább ér,
mint amit látni lehet,
egy jelenlét többet mond,
mint amit hallani lehet.
A látható rendet ad,
a láthatatlan tartalmat.
Ami fontos,
ritkán kér alakot,
csak áthalad rajtunk,
és nyomot hagy.

A mag



Van nálam valami.
Egy falat. Egy perc.
Senki nem kér számon semmit.
Ott áll valaki előttem
esőben, némán.
Nem történik semmi különös.
A kezem mozdul.
Mint amikor a mag kihull a tenyérből,
és nem kérdezi meg a földet.
Nem leszek több tőle.
Sem több, sem kevesebb.
De aki kapja, ő igen.
Mert valaki észrevette.

2026. március 25., szerda

Egy szó nyílik



Rügyek feszülnek hajnal peremén,
harmat ül a levelek szélén,
a Nap
lassan ébreszti az alvó világot.
Valami moccan föld alatt,
éledés a nedves ágakban,
ahogy a fény egyre mélyebbre ér.
A levegő friss ezen a reggelen,
nincs benne tegnap, csak a pillanat,
ahol minden apró mozdulás
új fényre rezdül.
Ott állsz benne te is,
egy rügy, egy sugár között,
ahol már sarjadás van,
egy szó nyílik:
Élni

www,muzsakkonyvtara.hu

2026. március 23., hétfő

2026. március 22., vasárnap

A szó ünnepe A költészet világnapja alkalmából



Ma fényből szőtt sorok nyílnak bennem,
mint hajnal, mely csöndből felemel,
suttog a toll, s a lélek ír helyettem,
hol minden szó egy rejtett üzenet.
Ott ül velem József Attila csöndje mélyén,
mint padra hullt, megfáradt gondolat,
szívem peremén rezdül a törékeny fény,
s egy elhagyott vers bennem marad.
Lobban a sor, mint Ady Endre tüze bennem,
láz és ima egyszerre szól,
a vágyból épülő jelenben
minden kimondott szó egy oltárból.
És halk esőként hull Radnóti Miklós hangja,
mint levél, mely az időn áthalad,
fájdalom szirma ring a szél karjába,
s mégis széppé oldja a szavakat.
Messziről érkezik Rainer Maria Rilke mélye,
mint kút, melyben csillag alszik el,
csendbe hajló lélek tükröt kérve
önmagához végül visszafelé lel.
Ma ünnep van – de bennem él tovább,
időn túl íródó pillanat,
a költészet bennem nyitja önmagát,
mint örök, fénybe írt végtelen.

2026. március 21., szombat

Kinevettem a múltam



Mosolyog a szívem, miért ne tenné?
Búsultam már eleget, könnyeim jöttek, mint tengerek.
Kinevettem a múltam,
igen, én ilyen voltam.
Hibáztam, de kérdezem én, ki nem?
Hiszen tökéletes ember nincsen.
Őszintén igyekeztem,
ez lettem én, ilyen.
Jól vagyok, ahogy vagyok,
szívemet, ha kell, megosztom,
odaadom.
Ki szeret, elfogad így, ahogy vagyok.
Ki nem, az jó helyen van nagyon.
Mosolygok, mert itt az ideje,
a múltat is kinevettem kedvesen.
A tanulás és a lecke
mind a jövőmet segítette előre.
Hála és köszönet érte mindenkinek,
azoknak is, akik soha nem hittek bennem.

Csendes társaim



Vagyok, aki vagyok,
a tökéletesség hívása
már elkerül,
s jól van ez így.

Múltam egy regény,
s a jövőm
még mindig az enyém.
A jelenemet élem,
néha még félelem
suhan át rajtam,
de egyre biztosabban
lépek ki a sárból.
Társam a Nap,
a Szél, az Eső,
és a Föld.
Éjjel a Hold
s a csillagok
vigyáznak rám.
Ők a tanúi annak,
aki most vagyok.
Csendes társaim,
akik halkan, szelíden
ölelnek minden nap.
Szeretnek.

Szeret a szívem



Szeret a szívem – erre született.
Mielőtt szó lett belőlem,
ő már tudta ezt a nyelvet.
A szeretet volt első hangja,
első fény bensőm mélyén.
Szeret a szívem – mert ilyen.
Szeret akkor is, amikor elfárad bennem minden,
amikor őszinte ölelésre nyílna, s válasz helyett hallgatás felel,
és kimondatlan szavak
egymás után visszapattannak.
Szeret akkor is, amikor ritkán érkezik válasz,
amikor üres marad a szív,
amelyhez tisztán hozzáérne.
Szeret a szívem akkor is,
amikor túl sokat visznek belőle.
Szeret hosszú, néma napok alatt,
és szeret ott is, ahol már fáj.
Úgy őrzi benne a megszületett reményt,
mint éjben virrasztó kis gyertyaláng,
melyet még nem fújt el a szél.
Szeret a szívem – mert erre teremtett.
Így dobban nap mint nap,
így marad hű önmagához,
így marad élő a legsötétebb órákban is.
Talán ez az ereje,
talán ez a sorsa,
talán ez benne a legszebb:
hogy bármi érje is,
mindig őszintén szeret.

2026. március 15., vasárnap

Aurora Amelia Joplin Írói bemutatkozás

 


Kedves Olvasóim és Követőim!


Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra.
Aurora Amelia Joplin írói néven alkotok. 2002-ben kezdtem el írni. Az élet egy hosszabb szünetet hozott, majd egy komoly betegség után újra visszataláltam az alkotáshoz. Ekkor az írás mellett a festés is ismét fontos részévé vált az életemnek.
Négy gyermek édesanyja vagyok. Az életem, a tapasztalataim, az érzéseim és a belső utam mind ott élnek abban, amit leírok vagy megfestek.
Számomra az alkotás lélegzet, belső szükséglet, és annak a világnak a hangja, amely bennem él.
Létrehoztam a Múzsák Könyvtára irodalmi közösséget, amely Facebook-csoportként indult, majd egy saját weboldallal is bővült. A csoportban folyamatosan készítek inspirációs játékokat, amelyek sokaknak adnak ötletet, lendületet és fejlődési lehetőséget az alkotás útján.
Több alkalommal pályázatokat is életre hívtam a csoportban, amelyekből PDF- és e-book kötetek születtek. A Múzsák Könyvtára közösség alkotásaiból eddig öt antológiát készítettem nyomtatott, e-book és PDF formában.
Fogadjátok szeretettel az egyik versemet:
Az ihlet bennem él
Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át.
Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.
Engem a világ érint meg.
Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár.
Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor valóban élek.
Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem.
Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni.
Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.
Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok.
Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.
(Folytatás)
Az írásaim mellett saját köteteim is megjelentek.
A 200 Lélekcsepp című verseskötetem e-book formában érhető el a Google Play Könyvek oldalán:
A Csoda és Happy kalandjai című mesekönyvem négy nyelven jelent meg. Magyar nyelven a Lulu oldalán, angolul, németül és spanyolul pedig az Amazonon érhető el.
A történetet és az illusztrációkat is én készítettem, hiszen a festés is fontos része az életemnek.
Szeretném megmutatni a Pamcsi család mesémből, a Mó nagy dudorja című mesét. Ezeket a meséket 0-3 éves gyermekeknek írtam, és írom.
Pamcsi család – Mó nagy dudorja
A Pamcsik a szélfűházban éltek a virágos réten.
Sütött a nap, a madarak énekeltek, és a szellő finoman ringatta a virágos rétet.
A kis Pamcsik a réten játszottak.
Mó nagyon eleven kis Pamcsi volt.
Nagyon szeretett gurulni.
– Nézzetek csak! – nevetett Mó.
– Gurulok! Gurulok!
És gurult.
Gurult a réten.
Gyorsan gurult.
Nagyon gyorsan gurult.
Miri nézte.
– Jaj, de gyorsan gurulsz!
Milu is nézte.
– Vigyázz, Mó!
– Vigyázz!
Mó még gyorsabban gurult.
Gurult…
gurult…
gurult…
A réten egy kidőlt fa feküdt.
De már késő volt.
BUMM!
Mó nekigurult a fának.
– Jaj! – mondta Mó.
Mó megfogta a homlokát.
Egy könnycsepp gurult le az arcán.
Nagy dudor nőtt a homlokán.
A pamacsa piros lett.
Miri és Milu gyorsan odagurultak hozzá.
– Jól vagy, Mó? – kérdezték aggódva.
Mó megsimogatta a homlokát.
– Túl gyorsan gurultam – mondta Mó.
– Csak gurultam, gurultam.
A három kis Pamcsi hazagurult a szélfűházhoz.
Lumi mama aggódva nézett rájuk.
– Jaj, Mó! Mi történt?
– Nekigurultam egy fának – mondta Mó.
Lumi mama puha gyógyfüves borogatást készített.
Mó lefeküdt a kis ágyába.
Puha virágszirom párnájára hajtotta a fejét.
Lumi mama óvatosan rátette a borogatást.
– Jaj, Mó, nagyot gurultál – mondta halkan.
Mó a mama szemébe nézett.
– Fájt egy kicsit – mondta.
Lumi mama megsimogatta a fejét.
– Itt vagyok veled – mondta gyengéden.
– Mindjárt jobb lesz.
Mó odabújt Lumi mamához.
Lumi mama átölelte.
– Nagyon szeretlek, Mó – súgta.
Mó mosolygott.
– Én is szeretlek, mama.
A pamacsa lassan újra sárga lett.
Mó lehunyta a szemét.
A hold fénye bevilágított az ablakon.
A szélfűház lágyan ringatózott a virágos réten.
(Folytatás)
Jelenleg a Pamcsi család mesesorozatot írom. Ez egy teljesen új, általam megalkotott mesevilág, saját mesecsaláddal, egyedi szereplőkkel és kedves történetekkel.
A Pamcsik lila bundájú, sárga pöttyös kis lények, akik gurulva közlekednek a virágos réten. A farkuk végén lévő pamacs színe az érzéseiket tükrözi. 0-3 éves gyermekeknek írom.
Az első 12 rész már elérhető, és tervem, hogy a Pamcsi család mesesorozat, valamint egy saját novelláskötetem is nyomtatott és online formában megjelenjen.
S végül egy novella tőlem. Ebben a történetben az egyedi, sajátos világomból is megmutatok egy darabot.
Az emlékek őrzője – Aurora Amelia Joplin
Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.
Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, és a világ emlékezete törik meg, nem benne.
Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.
Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.
Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.
Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.
A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:
– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.
Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.
Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.
Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a kis bemutatkozásban. Remélem, történeteim és meséim örömet hoztak az olvasás pillanataiban.

Március 15.



Márciusi szél jár a régi köveken,
halkan vonul át az emlékezeten.
Mintha a múlt szava szállna a téren,
szabadság fénye pihen a szélben.
Kokárda virágzik a szív fölött halkan,
három szín lobban egyetlen dalban.
Piros a bátorság, mely lángként ég,
fehér a tiszta hit, mely bennünk mindig él.
Zöld a remény, mely a földből kinő,
mint tavasz után a megújuló idő.
S bár elszálltak már a régi évek,
őrzik a földben a magyar szívek.
Március tizenötödike újra emlékeztet,
mit jelent a haza – hűség, szeretet.
Amíg a szív újra s újra dobban,
a szabadság hangja bennünk lobban.

Az Ég a fülembe súgja



Aranyló fűben térdelek,
fölém hajol a halk napfény.
Egy sugár érinti arcomat,
mintha az Ég szólítana nevemen.
Valaha itt dalolt a szél,
szavakból kertet font az idő.
Léptem nyomán ösvény született,

és benne sok apró emberi történet.
Őriztem mind, mint titkos magot,
tenyeremben fényként éltek.
Szívem adta minden napját,
csendben, szeretetből.
Most mégis halkan fordul a sors,
és lassan bezárul.
A kert marad, él tovább,
másként.
A szél tudja, mi volt bennem,
a fű tudja, mit hagyok itt.
Egy darab Ég a tenyeremben,
egy darab Föld a szívemben.
S az Ég a fülembe súgja:
a szíved tudja az utat.
S a fény, amely most rám hajol,
csendesen tovább kísér.
Ami egyszer megszületett,
él tovább az emberi szívekben.

Kell a fény, kell a szeretet



Én magam vagyok az út,
csillagporból szőtt ösvény az éj vizén.
Lépteim alatt fény pattan,
mint mikor a sötét Ég
csendben csillagot terem.
Mennem kell a kanyargós úton,
néha egy ív túl mélyre fordul,
néha egy lépés bizonytalan.
De az ösvény bennem él,
minden léptem jelentőséggel él.
Kell a fény, kell a szeretet,
mint sötét után a hajnal,
mint tengernek a part.
Embernek lenni e sűrű világban
oly nehéz,
mint ködben keresni az irányt.
De a szív mélyén mindig lobban
egy csendes, élő láng.
Kell a fény, kell a szeretet,
kell az együttérzés melege,
hogy a lélek lélegezni tudjon,
hogy a szív tovább dobbanjon.
Mert minden tapasztalat
egy apró fénycsepp,
mely az éj bársonyára hull.
És a fénycseppekből
lassan megszületik az út,
egy csillogó, kanyargó ösvény
a sötéten át.
Kell a fény, kell a szeretet –
mert ebből bont szárnyat az élet,
és ebből ragyog tovább az út.

A szabadság ereje



Aurora Amelia Joplin festménye

Aranyló fény lobban mögötte,
sötét teste erőbe öltve.
Lépése földet rezdít,
szabad lelke messzire hasít.
Sörénye a széllel beszélget,
vad mozdulata lángot éltet.
Patája alatt parázs ébred,
tág mezők útja tárul elébe.
Sem fal, sem határ nem szorítja,
lépte nyomán a tér kitárul.
Ott halad, ahol kedve hívja,
erejét a fény kíséri ma.
Szeme mélyén tiszta láng ég,
nem parancsol lánc vagy kötél.
Szabad lélek, büszke léptű,
mély példaértékű.
Aranyfényben áll a tájon,
nincsen párja a világon.
Nincs börtön, nincs karám,
csak napfény, szél és szabadság.