Az Új Kenyér Ünnepe

Augusztus 20-án a Föld szívdobbanása érkezik hozzánk,

a kalászok aranyából csendesen kenyér születik.

Minden szeletben ott rejlik a Nap melege, az eső lágy simogatása,

a Föld illata és az ember két keze munkája.

Ez a kenyér nem csupán étel – az élet maga,

mely emlékeztet: van miért hálát adni, van kivel megosztani,

van otthon, ahová letesszük az asztalra.

Az Új Kenyér ünnepén a közösség szíve együtt dobban,

egy falatból mindenki részesül, mert a kenyér az egység,

a szeretet és a mindennapjaink legmélyebb Áldása.

Gyöngyszemek az éjben

Hallgatom a tücskök zenéjét.

Késő éjjel

csodás koncertet adnak.

A nyár még tombol,

de a szél sarkán

halkan kopogtat az ősz.

Szeretem a nyári esték csöndjét,

a természet halk lélegzetét,

a csillagok ezüstös ragyogását,

a tücskök kitartó ciripelését.

Ahogy a nyár lassan múlik,

bennem elcsitul

egy régi fájdalom.

Könnyeim átalakulnak –

mint az évszak –

fájdalomból gyöngyszemekké,

gyöngyszemekből emlékké,

emlékből tapasztalattá.

Nem tudom, hová fér el

ennyi átélés,

ennyi gyöngy.

Talán a szívemben.

De nem számít.

Oly sok könny,

hogy már tenger születhetett

volna belőle,

mélyén fénylő gyöngyökkel.

Várom az őszt –

az avar mézszínű illatát,

a sokszínű fákat.

Imádom.

Fájdalomból gyöngyszemekké…

Ahogy a nyár elmúlik,

bennem is ragyog a fény.

Tudom,

az életem is ezután

sok színben,

és sok fényben

ragyog tovább.

Amire emlékeznek majd…

Az élet nem rohanás,

hanem lassú, fénybe mártott festmény,

ahol minden ecsetvonás egy pillanat,

amit együtt élünk meg.

Példát mutatni –

minden nap egy kicsit,

átadni a tudást és bölcsességet,

hogy a fény tovább égjen

gyermekeink szemében.

Az idő madárszárnyon száll el.

És mikor visszanéznek,

nem a ház rendjére emlékeznének majd,

hanem a beszélgetések melegére,

a mosolyaink puha takarójára,

és azokra az ízekre

amiket csak anya tudott varázsolni az asztalra.

Ne fussunk.

A házimunka várhat,

a mosatlan edények nem szaladnak el –

üljünk le,

és hallgassuk a gyerekek szavainak

kis patakját,

amely egykor majd nagy folyamként

folyik tovább bennük.

Mert amit most átadunk –

a bölcsességet, a figyelmet,

az együttlét egyszerű csodáját –

az lesz az örökségük.

És ez az örökség

nem porosodik el soha.

És amikor mi már messze járunk,

talán egy illat, egy mondat, egy íz

újra leülteti őket az asztalhoz –

és akkor majd ők is továbbadják

azt a bölcsességet,

amit egykor tőlünk kaptak.

A láthatatlan kéz

Sok lélek vét, tudatlanságban jár,

nehéz szívvel önmaguknak bevallani hibáikat.

A szó, mely szeretne gyógyítani,

falaknak csapódik, elnémul, és csak vár.

Fájdalmas látni, amint vesztük felé mennek,

s én csak figyelek, együttérzek,

csendben hordozom mások terhét,

mint rejtett köveket a szív mélyén.

Segítenék… de nem engedik,

mert még nem értik –

talán egyszer majd felébrednek,

és megtanulják a szeretet nyelvét.

Addig is fogom kezüket, láthatatlanul,

és szeretek.

A szívem szeret – nem tud mást tenni,

erre született.

Csendesen, kitartón,

láthatatlan fényben élek,

szeretve mindent és mindenkit,

míg el nem érkezik a megértés tavasza.

Hajnali lebegés / lélekvers/

Hajnali csend ölel,

a Hold aranyhídja rám hajol,

csillagok szelíd szemével kísér,

és a levegő friss érintése

úgy simít végig rajtam,

mintha tudná: itt vagyok… és mégsem.

Lépteim nem érintik a földet,

szívem egy másik dimenzióba ring,

ahol a béke lassan lélegzik,

ahol nincs idő,

csak a pillanat tiszta lüktetése.

Ott lebeg a lelkem,

mint felhő, mely egyszerre

érzi a hajnal hűvösét

és az örökkévalóság melegét.

Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.

Gyermekkori emlék

Apró kezem markolta a magot,

szívem a tyúkok közt ritmust dobogott.

Fehér és barna tollú kis sereg,

szaladt felém, hogy reggelit vegyenek.

Ragyogott a reggeli napfény hajamban,

szél csókolta puhán a piros arcomat.

Szoknyám szélén koppant pár kis csőr,

mintha mondták volna:

„Adj még, kicsi lány, oly jó a magocskád!”

A porban táncolt a sok apró láb,

tollszárny csattogott, víg táncot járt.

S boldogan szórtam szerte a magokat,

az udvar dalolta a reggeli hangokat.

Az udvar illata friss és régi,

minden emlékem most újra a régi.

S a tyúkok közt ott volt a derű,

Körbe vettek, annyira szerettek,

ez az emlék szívembe szállt,

és őrzöm azt egy életen át.

Harmónia – a víz és szél dala

A fény ujja a lombok között játszik,

arany port szór a víz fodraira,

és a vízesés fehér fátyla

szelíden öleli a köveket.

A part mentén

gólyahírek sárga mosolya ring,

harangvirágok lilás csengése

érinti a szél fülét,

páfrányok mélyzöld legyezői

őrködnek, mint ősi barátok.

A víz illata friss,

mint hajnalban a hegyek lélegzete,

és benne van a Föld csendje,

a virágok édes ígérete,

a fenyők gyantás, meleg emléke.

Itt minden szín egy húron pendül,

minden levél a dallam része,

a víz és a szél

láthatatlan zenekara

játszik az égbolt kékje alatt.

Ez a hely maga a harmónia,

ahol a lélek

megtalálja önmagát,

és együtt lélegzik mindennel.

Tiszta szeretet

Nincs elvárás.

A szívemben megértettem.

Vagyok, aki vagyok.

Belül szabad vagyok,

mint a szél, amely nem kérdez,

csak táncol a fák lombjai között.

Az igazi szeretet nem vár el semmit.

Nincs hiányérzete,

mert a tiszta szeretet egész,

mint a telihold, mely önmagában teljes,

nem kívánja a csillagok fényét,

mégis beragyogja az eget.

Tudja, hogy mindene megvan.

Nem kér többet, nem akar kevesebbet.

Ami kell, megérkezik hozzá,

pont akkor, ott,

amikor az élet keze odanyújtja.

Sokféle szeretet van a világban:

birtokló, ragaszkodó,

féltékeny, kapaszkodó –

mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.

De a tiszta szeretet más.

Nem birtokol, nem irányít, nem követel.

Csak van.

Olyan, mint a hajnali fény,

mely csendben szétterül a föld felett,

anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mint egy forrás,

mely mindig önmagából fakad,

és soha nem apad el.

A tiszta szeretet ragyog.

És aki benne él,

az maga is fénnyé válik.

Nyári zápor

Esőcseppek csillognak a napfényben,

a gesztenye lombja táncol a szélben.

Friss Föld illata száll, mint a madár,

nyári zápor ölel, simogatva, mely oly vidám.

Arcomra hull a lágy, ölelő eső,

gyermekkort idéz, ami szívemben emlékként él.

Mezítláb futottam a tócsák vizén,

nevettem a széllel, és élveztem minden percét.

A levegő tiszta, a Nap rám nevet,

szellő simít végig mezőt, hegyeket.

A zápor elcsitul, s míg a táj felragyog,

minden cseppben ott él a természet, s mosolyog.

A szív suttogása

Magány ül mellém,

s a csendbe simul a hiány.

Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,

s vállára hajthassam a fejem.

Egy homlokpuszi…

arcom az Ő kezébe simul,

és a világ hirtelen megnyugszik bennem.

Ott, a tenyerében,

biztonság van, béke és otthon.

Szemembe nézve suttogná:

Szeretlek…

te vagy a mindenem.

Illatod a szívembe égett,

bárhová megyek, mindig érzem.

A szívem érte dobban,

és néha a magány

halkan könnyet csal a szemembe.

Szeretek egyedül lenni,

de a lelkem mélyén

csak arra vágyom,

hogy egyszer igazán

szeretve legyek.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

Boldog család

Nevetés száll a nappaliban,

kéz a kézben, szív a szívben,

melegség árad minden sarokba,

itt vagyunk, együtt, boldogan.

Az otthon illata lágyan ölel,

a szeretet gyertyája sosem alszik el,

a szavak nem kellenek,

mert minden tekintet mesél.

Gyermekarcok fénylenek,

mosolyuk a napfény tánca,

együtt építjük a világot,

hol a szív sosem magányos.

Itt vagyunk, s ez elég,

minden perc ajándék,

boldog család vagyunk,

s szeretet a kötelékünk.

Mesél a tenger

A szikla vagyok, hol megpihen a csend,

A tenger mesél – és én hallgatom bent.

Napfény simogat, vállamon ragyog,

A hab csókjától lassan ringatózom.

Szívem a part, ott nyílik az Égre,

A tenger lélegzik selymesen zenélve.

A hab s a szél együtt susognak,

És bennem a csend lágyan megpihen.

Nem vagyok más, csak része a dalnak,

A szél hajamba puha csókot ad.

Testem a szikla, lelkem a sóhaj,

S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.

Most itt vagyok, s minden elcsitul,

A napfény ringat, álomként elindul,

Velem a víz, az Ég, a csillagok –

A világ ma bennem selymesen ragyog.

Szívbe égett barátság

Csendben ülünk, a szél is hallgat most,

Könnyünkben tükröződnek régi csillagok.

Nem kell beszélni, elmond mindent a szem,

Barátságod őriz, míg e világon élek.

Ha jön a vihar, s a szívem félve ver,

Te fogod kezem, elcsitul bennem, s újra ott lesz a csend.

Nevetünk, sírunk, szél sodor dalokat,

Lelkünkben születik ezer pillanat.

S bármerre sodor is az élet,

Barátságunk már rég a szívünkben égett,

Mint ősi láng, mi sosem halványul el,

Örök fényként bennünk él tovább.

Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

A látás ajándéka

Ezidáig aludtam.

Csukva volt a szemem.

Nem láttam.

Vak voltam.

Elnyelt az elvárások mindennapja.

És közben nem vettem észre,

hogy minden, amit kerestem –

már itt volt.

Nem máshol.

Itt.

Körülöttem.

Bennem.

Kinyitottam a szemem.

Nem volt könnyű.

Szúrt a fény,

égetett az igazság.

Sokáig nem akartam látni,

mert fájt,

mert féltem.

De most már nem.

Most már látok.

És nem fáj.

Elfogadom.

Szeretem.

Azt, ami van.

Azt, aki vagyok.

Azt, ami körülölel.

Megállok.

Csak egy pillanatra –

de abban minden benne van.

Ma reggel a kedvenc fámon

egy tarka szarka köszöntött.

Néztem.

Ő boldog volt.

A madarak a kertben dalolnak,

a szél susog,

suttog titkokat a fák leveleinek.

A Nap aranyfényben ragyog.

Mollykám boldogan hencsereg a fűben.

Ő is látja.

Ő is tudja.

Ez az öröm.

Ez a látás.

Ez az élet.

Az arcomat simogatja

a nyári szellő,

és már nem kellenek a szavak.

A csend beszél.

Minden beszél.

A csend most már nem üres –

tele van élettel.

És én látok.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Szarkáim

Én vagyok a szarka.

Nem éneklek, mert nincs szép hangom.

Kiáltok, ha kell. Mert látok.

És amit látok, azt nem rejtem el szavak mögé.

Fekete-fehér vagyok, de nem egyszerű.

A tollam fényesen csillan a napfényben.

Nem a szépség kedvéért – hanem mert ilyen vagyok.

Nem alkuszom a színnel.

A fehér élesen vágja ketté a testem,

ahogy a figyelem vágja ketté a zajt.

Pár napja a fádra szálltam.

Tudod, melyikre – azt szereted.

Nem véletlenül ültem oda.

Azt hiszed?

Figyeltelek.

Ahogy befelé néztél, de még nem mertél egészen elengedni.

Ahogy kifújtad a napot magadból.

Mozdultam.

Jobbra billentem, aztán balra.

Nem tánc volt az – inkább mérlegelés.

Te is azt tetted: belül, hangtalan.

Nem féltem.

Nem is kíváncsiskodtam.

Csak jeleztem: itt vagyok.

Látsz-e engem úgy, ahogy én látlak téged?

Aztán megérkezett ő is – a másik én. A párom.

Nem kérdezett, csak jött.

Mert amit én néztem, azt ő is nézni akarta.

Téged.

Nem repültünk el.

Nem kellett.

A jelenlétünk elég volt.

Mint egy tükör, amiben visszanéztél önmagadra.

És ha holnap újra hallasz kiáltani hajnalban,

tudd: nem zavarni akarlak.

Csak szólok, hogy még mindig itt vagyunk veled.

Szeretünk. Védünk.