Anyaszív üzenete – Fiam születésnapjára

Mikor először megpillantottalak,
szememben megjelentek az öröm könnyei.
Ott voltál a karjaimban –
egy csöppnyi élet,
melyben ősi szeretet derengett.
Akkor zártalak örökre a szívembe,
s azóta ott vagy – örök helyeden.

Mindig érzékeny voltál.
Szemedben a jóság szelíd fénye égett,
és már gyermekéveidben is
úgy szerettél,
ahogyan csak a legnemesebb lelkek tudnak.
A szeretet, mely Veled született,
ma is beragyog mindent, amerre jársz.

Büszkén néztelek végig az úton –
ahogy léptél, botlottál, emelkedtél.
S ma, amikor felnőtt férfiként állsz előttem,
szívem még inkább megtelik fénnyel.
Nálad tisztább, igazabb embert
el sem tudnék képzelni.
Büszke vagyok rád –
és hálás, hogy az édesanyád lehetek.

Köszönöm az ajándékot,
amit Te jelentettél nekem:
hogy abból a kis életből,
akit egykor szívem alatt hordoztam,
egy csodálatos ember lett.

S most, e jeles napon,
csak ezt kívánom:
hogy minden álmod, vágyad
beteljesüljön –
mert méltó vagy rá,
mert megérdemled.

Boldog születésnapot,
drága fiam.
Szeretlek örökkön-örökké.

Anyai öleléssel – Édesanyád.

A nagymama meggye

Kosárban piroslik a meggy,

nap csókolta, édes lett, meleg.

Levél alól mosolyog már,

mintha a fény karolná át.

Ott áll a fán, ring a vágyban,

érett illat lebeg a házban.

Nagyi szedi – jól tudja,

milyen kincs ez mostanra.

Mérleg nélkül, érzés szerint

méri a lisztet, szívét megint.

Habot ver, s lelkéből kever –

a titok szíve mélyén terem.

S a sütőből, mint egy mese,

kikerül a finom süteménye.

Puha, meleg, omlós csoda –

ily ízt nem tud csak a mama.

Van egy íz, mit nem feledsz,

mert szívből jött, s ott marad veled.

Még a meggy is tudja ezt:

a szeretet a süti lelke lesz.

Két élet, egy arc

Fehér csendből lépek elő,

az isteni tisztaság mélyéből.

Lélegzetemben nincsen kérdés —

csak válasz rebben, hangtalan,

egy örök táncban, hol nincs idő,

mégis minden pillanat az isteni lét maga.

Piros tűz lobban testemben,

húsomból szívformát alkot az emlék.

Vágy vagyok, könny, néha nevetés,

Kinek szívében minden benne él.

Nem tagadok, csak elfogadok —

emberi létem, földi létezésem.

Két szín, két világ, egyetlen arc.

Az egyik bennem csendesen él,

fehér tisztaságként,

a másik élni, táncolni kíván.

Nem vágyom már választani,

hadd legyen fehér vagy piros —

mind a kettő együtt alkot egy mosolyt.

Limonádé-nyár

Csilingel a pohár, jég táncol benne,

citrom illata száll a levegőben.

Mentalevél hűsít a tenger part ölében,

napfény simogat, sós levegő a tengerbe hívogat.

Perzsel a nap, limonádém kezemben,

kortyolom halkan, hűsít lágyan.

Savanykás csók, hűvös varázs ez,

limonádé csókol, és elillan a láz.

Csipetnyi öröm, nyárízű mese,

minden kortyban ott a tenger zene.

Nevetek, hunyorgok, lebeg a határ —

boldog a szívem, ez micsoda nyár!

Jó reggelt, kedves Olvasó!

Ma egy új nap köszönt ránk, tele lehetőségekkel és csodákkal.

Minden percben ott rejlik a választás, hogy a jót válasszuk,

a szeretetet, a reményt és a fényt, ami bennünk ragyog.

Engedd, hogy ma a kreativitásod szárnyra kapjon,

és szívedből fakadó gondolatok formát öltsenek.

Hiszen minden, amit alkotsz, egy aprócska csoda a világban.

Legyen ez a nap a bátorság, az öröm és az újrakezdés napja!

Te vagy a saját történeted főhőse – ragyogj bátran!

Szeretettel indítunk veled egy csodás napot!

Fényből lettem

/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,

lélegzem csendben.

Színekben bontom,

ki voltam rég,

s leszek, ki vagyok:

tiszta, valódi fény.

Egy szál virág

Egy szál virág.

Egy illat,

egy szirom,

lágy, akár egy emlék a bőrön.

Egy mozdulat csupán,

egy halk gesztus,

egy érzés,

egy gondolat,

amit nem mondanak ki –

csak átnyújtanak.

Ha egy kéz feléd nyújtja,

és közben némán figyeli

arcod rezdüléseit,

szemed apró táncát,

a lélegzeted mélységét –

ott történik a varázslat.

Nem a virágban.

Nem a mozdulatban.

Hanem a pillanatban,

ahol minden jelentést nyer.

Többet mond, mint bármely szó,

többet ér minden aranynál.

A pillanat – az maga a varázslat.

Láthatatlanul a szívbe hatol,

és onnan többé

soha.

el

nem

illan.

Aurora Amelia Joplin

Áldás az ifjú párra

A fény ma rátok hajol az égből,

mint áldott csönd egy templomi zenéből.

Szívetek összefonódik, mint két kéz,

mely hűséget ígér – szelíden és mélyen.

Ma még csak léptek az úton,

de lábnyomaitok már egy irányba futnak.

A szeretet – ha gondosan ápoljátok –

örök kertté virágzik, s benne csoda lakik.

Legyen otthonotok fészek és menedék,

nevetés és csend, öröm és reménység.

Legyen minden nap új választás a jóra,

és a szemetekben tükröződjön a fény pillanata.

Kívánom nektek, hogy ha jön a vihar,

legyetek egymásnak a csend és a part.

Hordozzatok együtt terhet és álmot,

mint Ég a Földet – hűséggel, szelíden, átkarolva egymást.

És amikor majd sok-sok év után

megálltok kéz a kézben újra a hajnalnál –

a szívetek súgjon csendesen egy dalt:

„Ez az út örök volt. És mindig veled akartam.”

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.

A szívem a kulcs

Minden szürke.

A világ kopár és kilátástalan.

A Föld alatt némán pihennek a válaszok,

és az Ég sem mond semmit már régóta.

De én lépkedek tovább.

Csendben, de biztosan.

A kezem üres,

de a kulcs ott van —

már régóta nálam.

Húzom magam után,

mint valami nehéz örökséget.

Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.

És most… most már tudom:

ez a kulcs a szívem.

Nem valaki másnál van.

Nem kívül.

Nem az idő múlásában,

nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.

Hanem bennem.

A szívemben van,

a felismerésben.

Ez a lényeg.

Hogy nem adom fel.

Hogy minden lépésem emlékeztető:

a megoldás ott van velem.

Csak bátran

a szívembe kell néznem.

Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.

Lehajolok magamhoz (lélekvers)

Elfáradtam. Halk vagyok.

Mint csukott ablak mögött a dal.

Benn rekedtem, hangtalanul,

és magamra zárult a zaj.

Pihenni kell — nem csak testtel,

lélekkel is, mélyen, igazán.

Ahogy a Föld is megpihen,

mielőtt új tavaszra vár.

Öröm is kell. Nem csak a napok súlya,

nem csak másokért vállalt rend.

Öröm, ami szelíden érkezik,

és rám talál, mint régi csend.

Egy bögre kávé csendje reggel,

egy lépés a mezítlen fűbe.

A kutyám mosolya, ahogy

mellettem halkan szuszog.

Nem nagy vágyak, csak kicsi fények,

amik lassan visszavezetnek.

Emlékeztetnek: lélegzem,

és a jelen is lehet megszentelt.

Tér kell bennem. És meg is adom.

Nem másnak — végre magamért teszek.

Mert aki adni akar tisztán,

előbb önmagához hajol.

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Köszönöm, hogy vagytok!

Köszönöm, hogy vagytok –

mint fény a reggeli harmaton,

mint halk mosoly egy ismerős arcon,

mint csend, mi megért szavak nélkül is.

Köszönöm, hogy olvastok,

hogy szívetekben visszhangzik a szó,

amit tintából álmodtam,

és lélekből szőttem valóra.

Köszönöm, hogy figyeltek,

mint Ég a Földre néz,

mint erdő hallgatja a szelet –

oly halk, s mégis végtelenül mély.

Ismerősök, rokonok,

barátok és új felfedezők –

mindenki, ki egyszer csak megállt

és belelapozott az álmomba:

Hálás vagyok értetek.

Szívetek melegéből épül

minden szó, minden sor,

minden híd köztem és köztetek.

Legyetek áldottak,

akik olvastok, értetek írok.

Ti vagytok a lámpás

ebben a nehéz világban.

Most elmondom /lélekvers/

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből

— csak egyszerűen elenged.

Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni,

mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent,

amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták,

így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében,

szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.