Kertem orgonája

Van egy illat, mely nem múlik el,

nem fakul az időn, nem feledem el.

Orgona… lila lelkű emlék,

kertbe szőtt, halk tavaszi mesék.

Először, mikor belélegeztem,

valami mély, ősi béke lett bennem.

Mintha a Föld sóhajtana éppen,

és minden levél a csendet érezné bennem.

Virágok – egymásba fonódó csodák,

sűrű fürtök, mint emlékfonalak.

A szél megérinti őket halkan,

és a szívem megnyílik a dallamban.

Nem kiált, nem kér – csak jelen van,

mint egy kéz, mely végigsimít a hajnalban.

A színe... lila, a nyugalom színe,

mint egy mosoly, ami a lélekből fakad.

Az orgona nem virág csupán –

ő egy hangulat, egy csendes talizmán.

A kert lelkében ott ring, örökre,

Májusi reggel

Nem sietek,

csak nézem, mit mond a fény,

mit suttog a levegő,

mit rejt a kávé íze.

A reggel nem kér semmit —

csak hogy legyek benne

egészen.

Galamb turbékol,

madarak csicseregnek,

mind apró örömök az ég alatt.

A hűvös levegő áttetsző és tiszta,

mint egy frissen írt levél

a természet kezéből.

Kutyám mellettem ásít —

álmosan, hűségesen,

még ő is tudja,

ez a reggel szent.

A fű élénkzöld,

szinte beszél hozzám —

hogy ma is új,

varázslat érhet, s én

megengedem

hogy megtörténjen.

Árva hajnal

Nem tudom, milyen, ha őszintén szeretnek,

csak sejtem, ott mélyen,

mintha emlékezne rá a lelkem,

valahonnan régről, hol még nem voltak határok.

Nem tudom, mit higgyek, mit gondoljak –

a szívem régóta árva hajnal,

csalódásból szőtt takaróban

kereslek csendben, minden sóhajjal.

Veled? Talán... te hol lehetsz?

Egy el nem mondott vers sorában?

Vagy ott, ahol két kéz összefonódik,

mint ígéret a selymes éjszakában?

Létezel? Vagy csupán a vágy teremt?

Egy érintés, mely még sosem volt enyém,

de minden rezdülésem neked mesél,

mint harmat az első napsugár szemén.

Úgy vágyom hinni, hogy nem vagy álom –

hogy létezel, csak még úton vagy felém.

S míg kereslek e földi végtelenben,

magam is lépéssé válok: remény.

Mert egyszer megérkezel, csendben,

nem szóval, nem mozdulattal,

csak azzal, hogy ott leszel végre –

mint válasz egy örökkévaló mondatban:

Veled.

Régi kabát

Letettem a régi kabátot,

szennytől terhes, súlyos múlt,

zsebeiben elfojtott szavak,

varrásain fájó, halk indulat.

Valaha melegített talán,

de most csak szorított,

minden gombja emlék lett –

rájuk már nincs szükségem.

Először csak néztem, némán,

ahogy ott lóg – árván, mozdulatlanul,

mint egy üres báb, kiégett álom,

mit az idő sem akar tovább hurcolni.

A por benne rég leülepedett,

akár bennem a régi sérelmek,

de most már lépek, kabát nélkül,

és lélegzem – először szabadon.

Már nézegetem az új kabátot,

új lehetőségeket, a boldog jelent.

Színét még nem tudom – de érzem:

könnyű lesz, tiszta, és rám szabott.

Álomba ringatva

Este borul rám, mint selyemkabát,

fényeit csöndbe hajtja már a világ.

Odabújnék… egy szív mellé halkan,

mint Hold a tóra, vágyban, szavakban.

Álmot szőne nekem mint szerelmes takaró,

ölelése lágy lenne, mint holdfény a bőrön.

Puha lehelet, egy meleg tenyér,

melyben a szív már nem fél, csak vágyban ég.

Suttogok csendesen, ha hallaná valaki,

ki ringatna engem, lágyan szerelembe.

Ki szívében hordana, mint csillag az eget,

és őrizné szívében az én szerelmes lényemet.

Reggeli varázs

Bennem is annyi a szó,

mint harmat a fűszál hegyén –

csendbe rejtett gondolat,

érintetlen, puha remény.

Reggel van,

s a szív is újraírja önmagát.

A napsugarak szelíden simogatják arcom,

a hűvös levegő felébreszt,

s lelkem a szavakat varázsolja sorokká.

E csodás reggel ragyogó napot ígér,

mint egy álom, mely valóra válik.

Mágnes vagyok

Szavaim nem csupán hangok,

hanem fénycsóvák,

melyek a bensőmből indulnak,

mint titkos források,

a reggel csendjében.

Lüktet bennem valami ősi,

erő, mi nem rombol,

hanem emel,

mint ölelő karok

az első napsugárban.

Fények sodródnak körém –

lágyan, biztosan,

mintha a világ is tudná,

hogy bennem most

valami megszületik.

Mágnes vagyok,

vonzom, ami igaz,

ami tiszta,

ami már régóta úton van felém,

és most végre elér.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away

I don’t belong to this world.

I tried to stay,

gently, silently,

but sadness always woke up first,

before the morning light.

I have nothing left –

only what I found behind it:

the longing.

Here on Earth, it’s good only for moments,

like a soft sigh carried away by the wind.

The body is tired,

the soul shivers in this harsh world.

I’m not angry, I ask no more.

I just see

that I’m on a different vibration.

I dreamed myself away to a beautiful place,

where there’s no more pain.

Where the light doesn’t harm, only embraces,

and under the water, I don’t drown,

I only sway, like one who has come home.

I’m not quite here anymore.

My eyes are still open,

but inside… I’m already there.

There, where the light calls,

not loudly –

just as if it always knew:

one day, I’ll find my way back.

If you search for me, don’t call out.

Just close your eyes,

and let yourself dream.

I’ll be there.

Silently. In being, free.

Truly in the light, once again, me.

Úgy táncolnék...

Táncolnék én, az élet színpadán,

hol árnyak is lépést tanulnak.

Hogyan? – kérdem csendesen,

mikor vállamon a nap súlya ül.

– Megmutatod, hogyan? –

suttogom egy harmatos hajnalnak,

de senki sem válaszol.

Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.

Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,

de belül a lépteim nehezek.

Nehézségek – hívnak és visszatartanak,

mégis minden rezdülésem: igen.

– Hol vagy? Ki tanítana? –

A fák? A csend? A könnyek?

Talán a szél, mikor arcomhoz ér,

s nem kérdez – csak simít.

Vagy te tanítasz – maga az élet?

Aki elesni enged, hogy megtanuljam,

hol rejtőzik az igazi erő?

Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.

Senki sem tudja…

de mindenki táncol – egyszer.

Talán ezért születünk,

hogy megtaláljuk a zenét,

amit csak a szív hall meg.

Az élet: zene. A szívem ritmus.

És én? Én vagyok a mozduló válasz.

A Csend Ajtaja

Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,

Mi kinyílik, s lehetőséget ad,

Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,

Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.

Nem zörög, nem zaklatja a lelket,

Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,

Minden szó, mi nem mondatik ki,

A csendben él, benned élő válasz.

Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,

A világ zaja elhalkuljon,

Mert a válasz ott rejlik benned,

A csendben, mi figyelve elérhető.

Otthonom a Föld

Az ég kék kendőjébe burkolózva

mosolyog rám a Föld, az otthonom.

Lélegző csoda, zöldellő csillag,

mely szívem alatt ringatózik csendben.

A reggel virágként bontja ki fényét,

a fák karjai az ég felé nyúlnak,

mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,

s lombjukban dalra kel a szél.

A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,

mint ősöreg mesék suttogása,

bölcsességet rejt minden neszben,

s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –

megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.

Az óceán szívverése a partokat öleli,

mint hű szerető, ki mindig visszatér.

A természet kincs – nem arany, nem ékkő,

hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.

Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,

mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –

ő maga az Élet szövete,

mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Ha fülemüle lennék

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha fülemüle lennék az éj selymén,

dalommal csókolnám meg a reményt.

Repülnék szabadon, csillagfény alatt,

ahol a csend is szíveket fakaszt.

Lennék a dallam, ha hallgatnád,

sóhajodba szőném az álmok szárnyát.

Repülnék hozzád, ha hívnál még,

egy szelíd szívverés rejtekén.

Igaz szerelem

Létezik- e szerelem, hol nemcsak a test szól,

de a lélek is egymásra talál,

ahol két szív, mint puzzle darabjai,

egy érintésben válik teljessé – s ez már

nem kérdés, nem kétely, csak bizonyosság.

Ahol a csend is beszél,

egy pillantás mindent elmond,

tudod, mit kell adni, vagy épp

mit nem szabad… és mégis: szabadon.

Ahol nem kell játszmákat tanulni,

mert minden mozdulat egy őszinte vallomás.

Ahol az együttlét

nemcsak testek násza,

hanem lélekutazás,

egy csókban születő,

soha el nem múló varázs.

S ha múlik is az idő –

érintése marad, mint az első napon,

mintha akkor ismerném meg újra,

és mégis… elvarázsol újra és újra.

Mert vannak szerelmek,

melyek nem tanulhatók,

csak felfedezhetők,

mint az eget tükröző tó –

és ha egyszer belenézel,

tudod: ő a te otthonod.

És ha megtalálod őt – nem kérdés többé:

igen, létezik igaz szerelem.

Nyitott seb

Valaha elmúlik? – kérdi a szív,

szúr, mint tüske, mi rég bent rekedt.

Hull, és csak hull a könnyem,

minden csepp egy szeretet-csepp,

neked, ki sosem szeretett igazán.

Nem tudod, mennyi fájdalmat adtál,

nem láttad, mit hozott a csended.

Soha nem adtad azt, amire vártam:

a tiszta, őszinte szerelmet.

Pedig én szerettelek,

nem játszottam, nem titkoltam,

kitártam mindent, szívemet,

a legbelsőbb lényemet.

És most… most végleg elmegyek.

Lépésről lépésre,

még ha minden lépés ég is.

Te már nem leszel velem,

mert az idő elválasztott minket.

A seb még nyitott.

De lassan gyógyul,

a fájdalom nélküled más lesz.

Akkor már nem te fogsz hiányozni –

csak az emléked, az ölelésed,

ami már nem fáj úgy, mint régen.

A könnyek lassan elapadnak,

a hiányod enyhül, csendesedni kezd.

A nyitott seb összeforr,

és a szív talán újra kinyílik,

mint egy virág, melyet újra érint a nap.

Talán egyszer valakiért. Talán...

Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Húsvéti versike

Nyuszi ül a fűben, füle égbe rezzen,

szeme csillog, mint a hajnal harmatcseppje menten.

Színes tojások körbe, mindegyik kis kincs,

mesét súg a szélbe, ahogy illatot hint.

Lányommal együtt hajnalhasadáskor,

kezünkben ecsettel, festettünk örömmel,

Pöttyös lett a piros, virágos piros,

sárga zöld és kék, a boldogság a miénk.

Elbújtak a fűben, bokor alján sorban,

a locsolók várják, hogy gyorsan megtalálják.

Nekünk ez varázslat, nem múló öröm,

évről évre újra, mosollyal köszön.

Nyuszi tovább szökken, integet felénk,

Hagyományt őrizzük, s ez csoda – a miénk.

Fű, virág és reggel, festékillat száll,

s egy piros tojásban a húsvét szelleme tova száll.