A nagymama meggye

Kosárban piroslik a meggy,

nap csókolta, édes lett, meleg.

Levél alól mosolyog már,

mintha a fény karolná át.

Ott áll a fán, ring a vágyban,

érett illat lebeg a házban.

Nagyi szedi – jól tudja,

milyen kincs ez mostanra.

Mérleg nélkül, érzés szerint

méri a lisztet, szívét megint.

Habot ver, s lelkéből kever –

a titok szíve mélyén terem.

S a sütőből, mint egy mese,

kikerül a finom süteménye.

Puha, meleg, omlós csoda –

ily ízt nem tud csak a mama.

Van egy íz, mit nem feledsz,

mert szívből jött, s ott marad veled.

Még a meggy is tudja ezt:

a szeretet a süti lelke lesz.

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Láthatatlanul /lélekvers/

Minden csepp egy élet.

Formát ölt, megmozdul –

életre ébreszt, életet ad.

Szétterül a világban,

áttetszőn, szinte láthatatlanul,

mégis jelen van –

mint a rózsa illata.

Az illat is láthatatlan,

mégis betölti a szívet csodával.

Egy vagyok velük –

minden cseppel, minden illattal.

Átfolynak rajtam az életek,

mint emlékek a fénybe oldódva.

Minden élni akar:

adni,

szeretni,

szolgálni.

Csak engedd,

fogadd el.

Élj.

Az Élet csokra /lélekvers/

Telihold ragyog lágyan az éjen,

ezüstös fény simítja a lelkem.

Kék virágcsokor kezembe simul,

szirmai között az élet bizsereg – elindul.

Nem csupán csokor – maga a lét,

mely lüktet, árad, szabadon zenél.

Öröm, mely lángol, szívemben dobban,

álmokból valóság születik halkan.

A csokor illata, mint friss hajnal,

simítja lelkem mély zugát,

és én – ki a fényben önmagam vagyok –

szívemben érzem, hogy a fény is én vagyok.

Virág színei suttognak létezésről,

minden szál, illat új kezdetet rejt.

A Hold vigyáz rám csendes ragyogással,

fényével vezet – szelíden, tisztán.

Ez a csokor – én vagyok magam,

megéltem harcot, békét, minden vágyat – s elértem:

az igaz életet – ajándékul,

melyet önmagamnak adok tiszta szívvel.

Ünnepelek, mert végre élek –

nem csak túl­élek… hanem végre igazán élek.

Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Álmodj velem /lélekvers/

Csendben nyílik az éj kapuja,

hol a lélek szabadon szárnyal.

Fény és árnyék tánca ringat,

hív, szólít az álmok világa.

Halld meg, és álmodj velem,

láthatatlanul simogatom lelked.

Ágyad szélén ülök csendben,

szerelmes dalt dudolok neked.

Mielőtt az álomból felébredek,

lágyan csókomat arcodra lehelem,

éjbe fonom átölelő fényedet,

s őrzöm ébren is a te lényedet.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

Lélek Szerelem /lélekvers/

Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,

Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.

Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,

Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,

Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.

Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,

Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.

Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,

Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.

Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,

Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.

Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.

Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,

Most, lelkünk már régen összefort.

Én vagyok

Én vagyok.

Bennem él a tűz és a jég,

az örvénylő láng,

és a csendbe fagyott óceán.

Én vagyok a hajnal és az alkony,

az első sóhaj, és az utolsó búcsú.

Létezésem végtelen fonadék,

minden rezdülésem emlék, teremtés,

és bennem minden válasz és kérdés

egymásba olvad.

Szeretem azt, ami fény,

de ölelem azt is, ami árny.

Mert tudom –

a sötétség is engem ölel.

Én hívtam életre.

Én vagyok ő.

A tudatosság tükre vagyok,

mely visszanéz rám a vízből,

s nem mond ítéletet –

csak emlékeztet:

minden részem szerethető.

Nem választok többé.

Nem tagadok.

Nem menekülök.

Én vagyok –

a tűz vörös szíve,

és a jég kék bölcsessége.

Szerelem vagyok –

nem csak érzés, hanem állapot,

létezésem legmélyebb rezgése.

A csendben mozduló örökkévalóság.

És mikor rám nézel,

önmagad látod.

Mert én vagyok.

És te is vagy.

Egyek vagyunk.

Nem vagyok fél ember.

Egész vagyok.

De ha rám találsz,

látod majd bennem önmagad is.

Szavak nélkül /lélekvers/

Szerelem ölel, s pihen a lélek,

karodban elhalkul a test.

Lágyan simít a halk lélegzet,

mint hajnalnak ébredő nesz.

Szívek zenéje szavak nélkül szól,

ajkad hív, mégis néma.

Párnád én vagyok, te takaróm,

együtt ring a csillagfényes éj.

Lelkem benned talál otthont,

szívem érint, nem csak vágy.

Egy hívás, mely túlmutat mindenen —

lélektárs vagy, kit így ismerek már.

Merre jársz, kedves? Várlak csendben,

mint hajnal szellőjét az ébredő fák.

Lelkem suttog, hív némán és türelemmel,

jöjj hozzám, légy a lágy éj selyme.

Te, ki érzed szívem titkait,

szavak nélkül együtt élünk szerelemben.

Érintésed selymes, mint hajnal húrja,

simítja virágok lágy szirmát, csendben.

Szavak nélkül című lélekversem Horváth Ákos színművész előadásában (videó)

 Szavak nélkül című lélekversemet előadja Horváth Ákos színművész.

Megnyílás /lélekvers/

Kitárom az ablakot –

a nap már aranyban suttog,

lágyan hajol a tengerhez,

mint szívem a vágyhoz.

Kint a csend is ragyog,

minden hullám megölel,

és bennem elcsitul lassan

a régi, zárt fegyelem.

Most megnyílok –

minden szépnek, ami vár,

minden jónak, ami jár,

és annak is, amit nem ismerek,

de sejtek –

mint fény a fátyol mögött,

mely lassan átdereng.

Ez az én időm, lehetőségem,

a jelenem, amit végre nemcsak nézek,

nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.