A lélek vágya

 

Fekete könnyeim

Rab maradok saját életemben,

néma falak közt, mély börtönben,

nem látok ki, csak befelé,

fájdalmam zárul szívem köré.

Szememből már más nem pereg,

csak fekete könnyem kesereg,

arcomon sötét nyomot hagy,

mint éj, amely a fénybe harap.

Szívem szúr, a lelkem remeg,

összedőlt, mit hittem teljesnek.

Jövőképem papírra írva,

hamuvá lett, szélbe sírva.

Nem látok már, és nem hallok,

csak kérdezem: miért akarok

újra hinni, bízva bízni,

ha utána bánatban kell sírni?

Szívemnek oly kedves jövőkép,

miért nem lettél végül az enyém?

Miért ragyogtál fel előttem,

ha hamuvá hulltál a kezemben?

Megbuktam ma önmagamnak,

hitem romjai rám szakadtak,

hinni többé nem akarok,

magányos farkasként ballagok.

A tanulás kemény, kegyetlen,

szívem megszakad,

fekete könnyek tócsájában

állok, s csak rácsokat látok.

Mélységek, már nem akarlak,

túl sok sebbel betakartak,

sok volt ez már, elég nekem,

fáradtan dobban a szívem.

Hadd lássam a fényt derengni,

hadd tudjak még továbbmenni,

hadd nyíljon rés a sűrű ködön,

hadd lépjek túl a börtönön.

Tudom, mindezt én teremtettem,

senki sem hibás helyettem,

fájdalmam is enyém marad,

míg eloszlik köd és harag.

Mégsem maradok így, tudom,

szeretetmag él bennem mélyen,

őrzöm csendben, míg a fényre felébred,

s fekete könnyemből gyémánt éled.

Egy éjszakai énekes madár

Éjszaka van.

A házban lassan minden elcsendesedik. A nappal zaja lecsúszik rólam, akár egy nehéz kendő a vállról. Odakint hűvös levegő ül a kert fölött, az ágak mozdulatlanul tartják magukat a sötétben. A fák között egy apró éjszakai madár énekel.

Hallgatom.

Tiszta, kitartó hangja van. Apró teste talán alig látszik az ágak között, mégis betölti dallal a kertet. A hűvös éjszaka sem veszi el a kedvét. Énekel, mert nem tud másként jelen lenni. Amit magában hordoz, dallá válik az éjszakában.

Én pedig ott ülök a hűvös éjszakában, a madárdal közelében, és az életemre gondolok.

Az életemből egész regény születhetne. Talán több kötet is, tele olyan oldalakkal, amelyeket néha magam is nehezen merek újraolvasni. Nehéz fejezetekkel, megsárgult lapokkal, elhallgatott mondatokkal, hosszú küzdelmekkel, váratlan erővel, derűs pillanatokkal, örömmel, szeretettel, apró csodákkal, és olyan napokkal, amelyek megtanítottak értékelni mindazt, ami igazán fontos.

Az élet sok mindenre megtanított. Láttam mélységeket, jártam magaslatok közelében, vittem terheket akkor is, amikor elfáradt a lelkem.

De nem csak a fájdalom formált. Formált a szeretet is. A gyermekeim nevetése, egy-egy jó szó, egy madárdalos hajnal, egy megírt vers, egy mese születése, egy pillanat, amikor éreztem, hogy még mindig képes vagyok örülni.

Megtanultam figyelni az embereket. A szavaik mögé is látok. Érzem a fáradt mosolyokat, a visszatartott könnyeket, a tekintetekben megbújó történeteket. Sokszor képekben érkezik hozzám mások sorsa. Egy mozdulatban, egy arcvonásban, egy elharapott mondatban.

Az írás ezért lett nekem menedék, társ és belső út.

Amikor írok, megnyílik bennem egy belső ajtó. A mondatok lassan előlépnek, helyet keresnek maguknak, aztán egymás mellé simulnak. Érkezhet mese, vers, novella vagy vallomás; én pedig engedem, hogy utat találjon bennem. Ilyenkor az alkotás körém hajol, és átvezet egy olyan állapotba, ahol végre elmondhatóvá válik mindaz, amit a hétköznapok gyakran elhallgattatnak.

Anyaként, nőként sokszor nehéz a nap. Feladatok sorakoznak egymás után: főzés, mosás, gondoskodás, felelősség, aggódás, újrakezdés. Egy anya gyakran úgy fogja össze a család életét, hogy közben önmagából is ad. Időt, erőt, figyelmet, szívet. A napok sokszor másokról szólnak.

Az éjszaka mégis más.

Szelíden, halkan ölel körbe, minden sürgetés nélkül. Hagyja, hogy letegyem a nappal súlyát. Ilyenkor lehetek fáradt, érzékeny és sebezhető. Ülhetek a halk éjszakában, hallgathatom a madár hangját, és engedhetem, hogy bennem is megszólaljon valami. Aztán lassan érkeznek a mondatok. Én pedig írok.

Van, hogy szomorúsággal ülök le. Van, hogy fájdalommal. Van, hogy fáradtan, mégis különös belső erővel. Van, hogy hálával. Van, hogy egyetlen kép indít el bennem egész történeteket.

Törékenység, makacsság, érzékenység, erő, seb és szeretet együtt formál bennem valamit, amit talán csak az írás tud igazán megmutatni.

Néha megkérdezem magamtól: lát engem valaki igazán?

Azt a nőt, aki a hétköznapok mögött él. Aki elvégzi a dolgát, gondoskodik, összeszedi magát, mosolyog fáradt arccal is. Aki mögött ott vannak az évek, a terhek, a veszteségek, a győzelmek, a néma erőfeszítések. Aki poklot járt, mégis őszinte maradt. Aki annyi teher után is képes szeretni. Aki ma már óvatosabban ad, mert megtanulta, hogy a szív érték, és csak tiszta kézbe való.

Szeretek adni. Mindig is szerettem. Figyelmet, szavakat, törődést, időt, szeretetet. Régen könnyebben nyitottam ajtót mások felé. Ma már jobban vigyázok arra, kit engedek közel. A sok rossz helyre adott jóság megtanítja az embert a határokra. Ez önvédelem. Annak felismerése, hogy a léleknek is jár kímélet.

Sokáig erősnek kellett lennem. Négy gyermek mellett az ember összefogja a napokat, óvja a házat, figyeli a szíveket, és újra meg újra előkészíti a holnapot. Megy tovább akkor is, amikor belül már megállna egy pillanatra. Elpakolja a fáradtságát, félreteszi a könnyeit, és teszi, amit tennie kell. Mert anya. Mert nő. Mert felelős. Mert szeret.

Mára eljutottam oda, hogy levehetem a páncélt. Lehetek gyenge. Sírhatok. Elfáradhatok. Kimondhatom, ha elég. Mondhatok nemet. Ez is egyfajta felszabadulás. Halk, csendes, mégis mélyen az enyém.

Néha elképzelem, hogy egy finom kávé mellett ülök valakivel, aki ráér. Aki hagyja, hogy a szavaim a saját tempójukban érkezzenek. Aki alakítás helyett megérteni szeretne. Aki hallja a kimondott mondatokat, és érzi mögöttük azt is, amit az ember csak nehezen tud megfogalmazni.

Szívesen beszélgetnék valakivel, aki maga is járt már rögös utakon, ezért óvatosabban bánik mások lelkével. Aki tudja, hogyan válik értékké a nyugalom, hogyan lesz kincs az őszinteség, és milyen ritka ajándék, amikor két ember között valódi figyelem születik.

Kávé mellett. Lassú szavakkal. Halk mosollyal. Valakivel, aki egyszerre látja bennem az anyát, az alkotót, a túlélőt és a nőt. Mindazt, amiből összeállok. Aki mellett nem fogyok, hanem megpihenek.

Mert ma már erre vágyom.

Szeretetre. Megbecsülésre. Őszinte figyelemre. Olyan életre, ahol az alkotásomnak helye van, ahol a szívemet nem kell rejtegetnem, ahol az éjszakai madár hangja nem a magányt erősíti, hanem emlékeztet arra, hogy a lélek a sötétben is képes dalolni.

Talán én is ilyen vagyok.

Egy éjszakai énekes madár.

Sok mindenen átmentem, mégis megszólal bennem a dal.

Hajnal a madarakkal

Hajnal van. Kint ülök a friss tavaszi levegőben, és lassan magamba szívom a tisztaságát. Hallgatom a madarak csicsergését. Zene ez a füleimnek. Körülöttem még csend pihen, csak ők énekelnek bele ebbe a korai órába. Néha a szél is feltámad, végigsuhan a fák között, aztán újra elcsitul. Álmos vagyok, mégis szeretem ezeket a hajnali perceket. Április táján különösen szépek. Van bennük valami tiszta, valami nyugodt, ami egészen közel áll hozzám.

Ilyenkor egyedül vagyok, és ez jól esik. Az érzések és a gondolatok ilyenkor lassabban mozdulnak. Semmi sem sürget, semmi sem billent ki abból, amit ez a hajnal ad. Senki sem szól hozzám. Csak ülök, figyelek, és jólesik, hogy körülvesz ez a nyugalom. Talán a kor hozza? Talán a tudatosság? Talán egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már tudom, mi a fontos.

Sok minden átrendeződött bennem. A zaj már nem vonz. A fölösleges beszéd is nekem egyre kevesebbet jelent. Egy madár csicsergése többet ad, mint sok üres szó. Igen, változtam. Van, akinek ez szokatlan, van, akinek talán távolibb lettem általa, de ennek sincs már súlya bennem. Egyre inkább az számít, hogy jól tudjak lenni a saját csendemben, a saját gondolataimmal, a saját belső teremben.

A pillanatok, amikor jó egyedül, felbecsülhetetlenek. Ezek a hajnali órák is ilyenek. Vagyok, aki vagyok. Csendes, magányos lélek. Minden jól van a teremtés egészében.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csak egy percre

Az éj ma ólomból hajolt a vállamra,

testemben apró, izzó kövek égtek,

minden mozdulatban rejtett penge villant,

minden percben parázsló seb lüktetett.

Csak ülök az ágy szélén,

akár egy partra vetett csónak,

amelyben sajgás ring,

mely tartja magában a túl nehéz napokat.

Jó volna egy kar,

amely körém fonódna,

jó volna egy tekintet,

amely rólam olvasná le a terhet.

A fájdalom az enyém,

ezt hordom évek óta a csontjaim között,

mégis könnyebb volna,

ha valaki mellém ülne,

a jelenlétével betakarná a reszkető testem.

Van, amikor a lélek is sántít,

mert a test túl sokáig jajdul,

s van, amikor egyetlen érintés

többet érne minden szónál.

Ma ilyen éj van.

Egy szív kellene,

aki lát engem,

és a tenyerébe vesz, ha csak egy percre is.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szív előre tudja

Szerintem az igazi álompár létezik – csak ritkán úgy érkezik, ahogyan gyerekként elképzeltük. Sokszor egészen más arccal, más időben, más úton lép be az életünkbe, mint ahogyan valaha vártuk.

Van, hogy valódi emberként egyszer csak ott áll előttünk, és valami különös csenddel felismerjük benne azt, akire a lelkünk már régóta emlékezik. Van, hogy sokáig csupán vágy marad, halk sejtelem, egy belső kép, amely újra és újra felbukkan bennünk. Van olyan is, hogy először csak képzeletben létezik, a szív titkos terében, ahol a legmélyebb vágyaink őrzik mindazt, amire igazán vágyunk.

Az álompár számomra nem csupán azt jelenti, hogy valaki szép, különleges vagy vonzó. Sokkal inkább azt, hogy mellette hazaér a lélek. Hogy a jelenlétében ellazul a szív, és helyére kerül valami bennünk. Ahol a vonzalom mellett béke is van, a vágy mellett gyengédség, a csoda mellett biztonság. Ahol a szerelem nemcsak fellobban, hanem él. Ahol két ember között valami láthatatlan, mégis nagyon is valóságos híd épül.

Ezért hiszem, hogy az igazi álompár létezik. Néha előbb belül teremtjük meg, és csak azután talál ránk kívül is. A lelkünk már jóval a találkozás előtt elkezdi hívni azt, akivel egyszer majd egymásra ismerünk. Talán ezért tud olyan erős lenni egy álom, egy megérzés, egy megmagyarázhatatlan vonzalom is. Mert van, amit a szív hamarabb tud, és van, aki először csak álmainkban él, hogy egyszer aztán valóban megérkezzen hozzánk.

Vajon amikor valakit ennyire mélyen megálmodunk, valóban csak képzeletet szeretünk – vagy egy már létező lelket érzünk meg előre?

www.muzsakkonyvtara.hu

Minden reggel újra

Az egészség nekem

reggeli fény a bőrömön,

finom erő a testemben,

ami végigjárja a lelkem.

Az egészség nekem

egy mély levegővétel,

amikor kitágul a mellkasom,

könnyebb lesz bennem minden.

Az egészség nekem

a föld érintése a kezemben,

egy madárhang,

egy szellő simítása az arcomon.

Az egészség nekem

több annál, mint amit egy szó elbír.

Kapcsolódás önmagamhoz,

figyelem a testem felé.

Az egészség nekem

hála azért,

hogy a testem hordoz engem.

Amikor a fájdalom elcsitul,

a lélek fellélegzik.

Az egészség nekem

a test és a lélek

egymásra találó egyensúlya,

valamiféle belső rend.

Az egészség nekem

életkedv.

Egy mosoly, egy egyszerű pillanatban,

egy séta, egy érintés,

egy békés este.

Az egészség nekem

annak biztos tudása,

hogy jó élni,

mert áldás.

Az egészség

emlékeztet rá,

hogy minden reggel

újra megszületek belül.

Fehér angyal

                                                           

                                                        

Mögötted áll a fehér angyal,

válladra hajol halk arannyal,

szárnya föléd szelíd eget von,

s őriz téged minden álmon.

Mikor a föld már csupa dér lett,

ő gyújtja benned a kis mécsest,

ha minden ajtó zárva marad,

ő fénnyel őrzi álmodat.

Arcod fölé hajnalát tartja,

fáradt szíved csönddel ringatja,

úgy szeret, ahogy senki más,

rád borul, ha nincs más, csak sötét árny.

S ha egyszer majd egy kéz rád talál,

benne is ez a fény megáll,

mert angyal őrzi minden részed,

tiszta szeretetben lesz részed.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szó ünnepe A költészet világnapja alkalmából

Ma fényből szőtt sorok nyílnak bennem,

mint hajnal, mely csöndből felemel,

suttog a toll, s a lélek ír helyettem,

hol minden szó egy rejtett üzenet.

Ott ül velem József Attila csöndje mélyén,

mint padra hullt, megfáradt gondolat,

szívem peremén rezdül a törékeny fény,

s egy elhagyott vers bennem marad.

Lobban a sor, mint Ady Endre tüze bennem,

láz és ima egyszerre szól,

a vágyból épülő jelenben

minden kimondott szó egy oltárból.

És halk esőként hull Radnóti Miklós hangja,

mint levél, mely az időn áthalad,

fájdalom szirma ring a szél karjába,

s mégis széppé oldja a szavakat.

Messziről érkezik Rainer Maria Rilke mélye,

mint kút, melyben csillag alszik el,

csendbe hajló lélek tükröt kérve

önmagához végül visszafelé lel.

Ma ünnep van – de bennem él tovább,

időn túl íródó pillanat,

a költészet bennem nyitja önmagát,

mint örök, fénybe írt végtelen.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szabadság ereje

Aurora Amelia Joplin festménye

Aranyló fény lobban mögötte,

sötét teste erőbe öltve.

Lépése földet rezdít,

szabad lelke messzire hasít.

Sörénye a széllel beszélget,

vad mozdulata lángot éltet.

Patája alatt parázs ébred,

tág mezők útja tárul elébe.

Sem fal, sem határ nem szorítja,

lépte nyomán a tér kitárul.

Ott halad, ahol kedve hívja,

erejét a fény kíséri ma.

Szeme mélyén tiszta láng ég,

nem parancsol lánc vagy kötél.

Szabad lélek, büszke léptű,

mély példaértékű.

Aranyfényben áll a tájon,

nincsen párja a világon.

Nincs börtön, nincs karám,

csak napfény, szél és szabadság.

www.muzsakkonyvtara.hu

Tavaszi suhanás

Kinyílt a rét, zöld útja vár,

napfény csillan a domb oldalán.

Kerék gurul, a szél kísér,

illatból szőtt a friss tér.

Virág hajol a fű fölött,

méhek zümmögnek mindenütt.

Arany por hull a levegőben,

lelkemet érinti gyöngéden.

Könnyű a haladás, könnyű az út,

szívemben vidám dallam fut.

Haladok, suhanok kerekeken,

fény játszik a zöld leveleken.

Messze marad már a határ,

a rét hívogat, visszavár.

A nap melege vállamra hull,

s a tavasz lelkemhez simul.

www.muzsakonyvtara.hu

Időfonál

Tenyeremben az arcom –

lélekfonálból szőtt látomás,

széllel beszél a csend,

bennem érlelődik a tudás.

Áttetsző idő ring,

lassú, szelíd sodrás,

én vagyok a mozdulat,

az érkezés, indulás.

Hangom üvegfény,

benne megáll a szó,

szívem magja útra kel,

időn, téren át.

Súlytalan valóságom:

élő jelenlét.

www.muzsakkonyvtara.hu

Te adsz nevet

A csend ma beljebb húzódik,

mintha helyet készítene.

A fény megáll a falon,

és figyel, ahogy közeledsz.

A mozdulatod mögött

idő gyűlik össze,

idők óta néma

belső terek felelnek,

mint akik tudták, hogy eljössz.

A szív csendes munkába kezd,

finoman igazít rajtam,

hogy elférj bennem.

S te adsz nekem nevet.

A közelséged

lassú tanulás,

ahogy két belső világ

egymás ritmusát keresi.

A pillanat kitágul,

és az érkezés

fontosabb lesz benne, mint az út.

Lassan

a bennem élő lélek

egy pillanatra megállt,

mintha benned keresné

a folytatás alakját.

www.muzsakkonyvtara.hu

Minden

Két kéz emelkedik a sötétből –

egyik parázsló emlékezet,

másik csillaghűvös jövő.

Ujjaik közt rezeg a világ,

finom szálakon fut az idő.

Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,

ismeri a törések nyelvét,

a testben maradt sóhajok súlyát.

A másik már fényből tanult,

látja a zaj mögötti fényt.

Amikor közelednek,

a kérdés a válasz

egy pillanatra ugyanaz lesz.

Az ember ott születik meg igazán,

ahol érinteni mer –

ahol a félelem eloszlik,

a tapasztalat bölcsességgé simul.

Minden kéz emlékszik valamire:

egy ölelésre,

egy elvesztett névre,

egy kimondatlan igazságra.

Mégis újra nyílik,

mert a lélek mozgása örök.

A fény sosem győzi le a sötétséget –

csupán emlékeztet rá,

hogy ugyanabból az anyagból születtek.

Két kéz közötti térben együtt

az ember több lesz önmagánál:

átjáró,

rezdülés,

minden.

Fenyőillat és gyertyafény

Hó szállingózik,

lassan új ruhát kap a táj,

csend ül a földre –

ilyenkor minden szív hazatalál.

A lámpafény lágyul,

az este ünnepre vár,

s egy halk harangszó messziről

békéről és csodáról mesél már.

A konyhában kalács sül,

jó illata hív haza,

az asztalon gyertyafény táncol,

s a lélek ünnepi díszbe öltözik ma.

A mosoly most ajándék,

a tekintetek csillognak,

a szavak szeretetből fakadnak.

Kéz a kézben

végre minden lélegzet megpihen,

a szeretet a szívekben él szelíden.

A szív ma csendben nyílik,

mert érzi: angyalok oltalma védi,

és a múlt minden bánata

meg sem érinti.

Kint a táj hideg, hófehér,

jégvirágot rajzol az ablaküvegre,

bent a szoba melegében

ring a béke.

Karácsony estjén

ma mindenki megtalálhatja azt,

akihez tartozik –

a szeretet ünnepén

angyalok üzenete

a szívekbe költözik.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Gyermeki szív

Megállt a kislány, csöndbe simulva,

nem nézte ruháját, csak a szemét,

a reszkető kezeket nem ítélte,

csak látta benne az elveszett reményt.

Rózsa pihent apró tenyerében,

vörösen, élőn, tiszta ragyogással,

átadta annak, aki ott kuporgott,

szavak nélkül is szelíd biztatással.

A férfi lassan nyúlt a virágért,

félve, reszkető, hideg ujjakkal,

ahogy keze a rózsához ért,

megrendült benne egy régi dallam.

A szívében finom fény ébredt újra,

nem a virág szirmai miatt,

hanem mert valaki rá tudott nézni,

úgy, ahogy régen, amikor volt benne igazi élet.

Az emberek mentek tovább körülöttük,

sehova sem nézve, csak előre gyorsan,

ott, abban a törékeny pillanatban

egy gyermek lelke gyógyított sebet a némaságban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendben lettem erős /Monológ/

Ma este végre csend van bennem.

Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.

És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.

Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.

A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.

Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.

Nem takarom el már.

Futottam sokáig…

az után, aki nem látott,

az után, ami nem volt az enyém,

az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.

Ma először nem futok.

Nem várok.

Nem bizonyítok.

Csak vagyok — végre.

Sokszor mondták, hogy túl érzékeny vagyok.

Talán igaz.

De ami túl érzés volt, az egyszer csak erővé érett.

Az, hogy túl sokat láttam, túl mélyen szerettem, túl könnyen sírtam…

mind ugyanoda vitt: egy pontra, ahol a szívem már nem fél saját magától.

Megtanultam, hogy akitől szeretetet vártam, nem biztos, hogy tud adni.

Hogy lehet valaki mellettem, és mégis távol.

Hogy lehet valakihez tartozni papíron, de nem lélekben.

És azt is, hogy nem tartozni senkihez nem egyenlő a magánnyal.

Van olyan csend, ami gyógyít.

A tekintetem most az égre néz.

Nem kérdez, nem könyörög, nem alkudozik.

Csak tudja: ami jön, jön. Ami megy, megy.

Én pedig maradok önmagamnak.

Sokáig kerestem a hazatérést más emberekben.

Ma először érzem úgy: hazataláltam — ide, magamba.

Nem vagyok hibátlan.

Nem vagyok tökéletes.

Nem vagyok mindenki számára érthető.

De igaz vagyok.

És ez végre elég.

A hajamban csillagok, bennem hegyek, közöttük utak, amelyek látták az eséseimet és az újraindulásaimat.

A múlt nem ellenségem többé — csak tanúm.