A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szív. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szív. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 1., kedd

Anyaszív üzenete – Fiam születésnapjára


Mikor először megpillantottalak,
szememben megjelentek az öröm könnyei.
Ott voltál a karjaimban –
egy csöppnyi élet,
melyben ősi szeretet derengett.
Akkor zártalak örökre a szívembe,
s azóta ott vagy – örök helyeden.

Mindig érzékeny voltál.
Szemedben a jóság szelíd fénye égett,
és már gyermekéveidben is
úgy szerettél,
ahogyan csak a legnemesebb lelkek tudnak.
A szeretet, mely Veled született,
ma is beragyog mindent, amerre jársz.

Büszkén néztelek végig az úton –
ahogy léptél, botlottál, emelkedtél.
S ma, amikor felnőtt férfiként állsz előttem,
szívem még inkább megtelik fénnyel.
Nálad tisztább, igazabb embert
el sem tudnék képzelni.
Büszke vagyok rád –
és hálás, hogy az édesanyád lehetek.

Köszönöm az ajándékot,
amit Te jelentettél nekem:
hogy abból a kis életből,
akit egykor szívem alatt hordoztam,
egy csodálatos ember lett.

S most, e jeles napon,
csak ezt kívánom:
hogy minden álmod, vágyad
beteljesüljön –
mert méltó vagy rá,
mert megérdemled.

Boldog születésnapot,
drága fiam.
Szeretlek örökkön-örökké.

Anyai öleléssel – Édesanyád.




A nagymama meggye




Kosárban piroslik a meggy,
nap csókolta, édes lett, meleg.
Levél alól mosolyog már,
mintha a fény karolná át.
Ott áll a fán, ring a vágyban,
érett illat lebeg a házban.
Nagyi szedi – jól tudja,
milyen kincs ez mostanra.
Mérleg nélkül, érzés szerint
méri a lisztet, szívét megint.
Habot ver, s lelkéből kever –
a titok szíve mélyén terem.
S a sütőből, mint egy mese,
kikerül a finom süteménye.
Puha, meleg, omlós csoda –
ily ízt nem tud csak a mama.
Van egy íz, mit nem feledsz,
mert szívből jött, s ott marad veled.
Még a meggy is tudja ezt:
a szeretet a süti lelke lesz.

2025. június 25., szerda

Egy szál virág



Egy szál virág.
Egy illat,
egy szirom,
lágy, akár egy emlék a bőrön.
Egy mozdulat csupán,
egy halk gesztus,
egy érzés,
egy gondolat,
amit nem mondanak ki –
csak átnyújtanak.
Ha egy kéz feléd nyújtja,
és közben némán figyeli
arcod rezdüléseit,
szemed apró táncát,
a lélegzeted mélységét –
ott történik a varázslat.
Nem a virágban.
Nem a mozdulatban.
Hanem a pillanatban,
ahol minden jelentést nyer.
Többet mond, mint bármely szó,
többet ér minden aranynál.
A pillanat – az maga a varázslat.
Láthatatlanul a szívbe hatol,
és onnan többé
soha.
el
nem
illan.
Aurora Amelia Joplin

2025. június 23., hétfő

A hajnal leánya



Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.
Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.
Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.
Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,
már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.
Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.
A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,
mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.
Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,
és azt mondta magának:
– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.
Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.
Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –
szavakkal, színekkel, csenddel.
Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.
És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:
– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.
Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Csillaglétra



A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.
Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.
Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.
– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.
A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!
A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:
– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?
Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.
– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.
A kislányok szeme csillogott.
– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.
Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.
– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.
Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.
– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.
– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.
A nagyobbik kislány komolyan bólintott.
– De sokan hisznek, mégsem teljesül…
Az apa elmosolyodott.
– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.
Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.
És végül… a legfontosabb…
Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.
– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.
A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.
– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.
Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.
A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.
– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.
Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.
Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.
Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.
És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

2025. június 19., csütörtök

Ma reggel...



Ma reggel nem sietek.
Nem vagyok már ugyanaz,
aki tegnap voltam.
A csendből érkezem —
és abból a fényből,
amit csak az lát,
aki túlélte az éjszakát.
Felkelek.
De nem a testem
ébred elsőként,
hanem a bennem
szunnyadó hit.
Lassan,
mint a Nap,
aki még hezitál,
érdemes-e előbújni.
De előbújik.
Én is.
Sejtjeim emlékeznek:
valahol egy új mosoly vár rám,
egy új mondat,
amit még sosem mondtam ki,
vagy sosem hallottam.
A harmatcseppek csillognak
a fák levelein,
a reggeli szellő lágyan
ringatja a lombokat,
madarak éneke hívogat,
a természet finom világa vár rám,
amit látni és érezni kell.
Ahogy a nap felragyog
a horizonton,
úgy bontakozik ki
bennem egy új világ.
Üdvözlöm a napot,
mely szívemhez szól.

2025. június 17., kedd

A szívem a kulcs



Minden szürke.
A világ kopár és kilátástalan.
A Föld alatt némán pihennek a válaszok,
és az Ég sem mond semmit már régóta.
De én lépkedek tovább.
Csendben, de biztosan.
A kezem üres,
de a kulcs ott van —
már régóta nálam.
Húzom magam után,
mint valami nehéz örökséget.
Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.
És most… most már tudom:
ez a kulcs a szívem.
Nem valaki másnál van.
Nem kívül.
Nem az idő múlásában,
nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.
Hanem bennem.
A szívemben van,
a felismerésben.
Ez a lényeg.
Hogy nem adom fel.
Hogy minden lépésem emlékeztető:
a megoldás ott van velem.
Csak bátran
a szívembe kell néznem.

2025. június 14., szombat

Újraindult idő



Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.
A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.
Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:
„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”
Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.
Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

2025. június 10., kedd

A lila virág (100 szavas novella)



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.
– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.
– Mitől?
– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.
– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.
Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.
Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.
Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.
A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.
Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

2025. június 3., kedd

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/



Ott, ahol senki sincs,
ott kezdődik a lélek hangtalan dala.
Nem vár tapsot,
nem is kéri, hogy értsék —
csak rezeg, mint egy hajnali pára
a tó felett.
Ott, ahol senki sincs,
ott vagy igazán jelen.
Nem kell elmondani,
mert a szél tudja.
A fű meghallja.
És az ég is csendesebben
borul föléd.
Ott, ahol senki sincs,
ott vagyok én is,
nem szavakkal,
csak fénnyel.
A szíved szélén pihenek,
mint Holdsugár a párnádon —
nem sietek.
Csak veled vagyok.

2025. május 29., csütörtök

A szív hídja (lélektörténet)



Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.
Lélegeztek. Egy lélek, két forma.
A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.
Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.
A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.
A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.
És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…
hanem átváltozás.
Egy új, közös valóság születik —
a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.
Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.
Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.
És megtörtént.
Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.
Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:
– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.
És most itt voltak. A Földön. Testben.
A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.
Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.
Boldogan, mélységek közepette.
A szív hídján összetalálkoztak –
amit szív a szívhez teremtett.
A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.
A világ elcsendesült körülöttünk.
Ez a szerelem —
tiszta, határtalan, szavakon túli.
A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:
a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.
Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.
Lélegeztek. Egy lélek, két forma.
A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.
Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.
A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.
A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.
És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…
hanem átváltozás.
Egy új, közös valóság születik —
a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.
Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.
Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.
És megtörtént.
Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.
Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:
– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.
És most itt voltak. A Földön. Testben.
A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.
Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.
Boldogan, mélységek közepette.
A szív hídján összetalálkoztak –
amit szív a szívhez teremtett.
A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.
A világ elcsendesült körülöttünk.
Ez a szerelem —
tiszta, határtalan, szavakon túli.
A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:
a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Pici szív, nagy lélekkel



A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.
Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.
Egy kisfiú minden nap odajárt.
Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.
— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.
A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.
— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.
A felnőtt csak legyintett, és elment.
De a fiú maradt.
Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.
És egy nap… valami történt.
Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.
— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!
— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.
Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.
A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.
— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.
A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:
— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.
A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.
És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.
Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

2025. május 25., vasárnap

Lélek Szerelem /lélekvers/



Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,
Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.
Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,
Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,
Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.
Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,
Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.
Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,
Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.
Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,
Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.
Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.
Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,
Most, lelkünk már régen összefort.

Már nem félek



Mélyen befalaztam szívem falát,
tégla a téglán, kő és por súlyával,
elrejtettem mélyen minden fájdalmam,
félve, rejtőzve éltem némán,
hogy ne lássanak, ne bántsanak.
Gyermekkorom fájdalma sújtott,
kamaszként új sebek fakadtak,
melyek egyre mélyebben véreztek,
nem értettek, csak sebeztek,
így tanultam csendben túlélni:
bezártam magam,
s lepattantak a bántó szavak.
Mintha kő nehezedne a mellkasomra,
nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,
de most a kő megrepedt, szétporladt,
fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,
és folyóvá vált a zárt szívfal.
Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,
határok nélkül szállok szabadon,
nem elvesztem, szabad lettem,
elengedtem a félelmek láncát,
mely rég rejtve tartott engem.
Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,
szeretet árad, mint tiszta patak,
szívem ragyog, dobbanása száll,
minden ütemben fény gyúl bennem,
szárnyalva szállok, végre szabadon.
Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,
befogadom végre a szeretet áradatát,
nem félek már, nem rejtőzöm,
ragyogva élek, szabad lettem,
a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.