Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.
– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.
Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.
– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.
– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.
Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.
– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.
A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.
– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.
Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.
A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.
– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!
– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.
És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.
– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.
Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:
– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.
Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.
