Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.
A telefonja rezdült üzenet érkezett.
Márk:
– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.
Anna gyorsan pötyögött:
Anna:
– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.
Márk:
– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.
Anna szeme megtelt könnyel.
Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.
A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:
– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?
Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.
– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.
A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.
– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.
– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.
Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.
– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.
– Lehet. De a te bolondod vagyok.
A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.
Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése