Az Új Kenyér Ünnepe

Augusztus 20-án a Föld szívdobbanása érkezik hozzánk,

a kalászok aranyából csendesen kenyér születik.

Minden szeletben ott rejlik a Nap melege, az eső lágy simogatása,

a Föld illata és az ember két keze munkája.

Ez a kenyér nem csupán étel – az élet maga,

mely emlékeztet: van miért hálát adni, van kivel megosztani,

van otthon, ahová letesszük az asztalra.

Az Új Kenyér ünnepén a közösség szíve együtt dobban,

egy falatból mindenki részesül, mert a kenyér az egység,

a szeretet és a mindennapjaink legmélyebb Áldása.

Gyöngyszemek az éjben

Hallgatom a tücskök zenéjét.

Késő éjjel

csodás koncertet adnak.

A nyár még tombol,

de a szél sarkán

halkan kopogtat az ősz.

Szeretem a nyári esték csöndjét,

a természet halk lélegzetét,

a csillagok ezüstös ragyogását,

a tücskök kitartó ciripelését.

Ahogy a nyár lassan múlik,

bennem elcsitul

egy régi fájdalom.

Könnyeim átalakulnak –

mint az évszak –

fájdalomból gyöngyszemekké,

gyöngyszemekből emlékké,

emlékből tapasztalattá.

Nem tudom, hová fér el

ennyi átélés,

ennyi gyöngy.

Talán a szívemben.

De nem számít.

Oly sok könny,

hogy már tenger születhetett

volna belőle,

mélyén fénylő gyöngyökkel.

Várom az őszt –

az avar mézszínű illatát,

a sokszínű fákat.

Imádom.

Fájdalomból gyöngyszemekké…

Ahogy a nyár elmúlik,

bennem is ragyog a fény.

Tudom,

az életem is ezután

sok színben,

és sok fényben

ragyog tovább.

A láthatatlan kéz

Sok lélek vét, tudatlanságban jár,

nehéz szívvel önmaguknak bevallani hibáikat.

A szó, mely szeretne gyógyítani,

falaknak csapódik, elnémul, és csak vár.

Fájdalmas látni, amint vesztük felé mennek,

s én csak figyelek, együttérzek,

csendben hordozom mások terhét,

mint rejtett köveket a szív mélyén.

Segítenék… de nem engedik,

mert még nem értik –

talán egyszer majd felébrednek,

és megtanulják a szeretet nyelvét.

Addig is fogom kezüket, láthatatlanul,

és szeretek.

A szívem szeret – nem tud mást tenni,

erre született.

Csendesen, kitartón,

láthatatlan fényben élek,

szeretve mindent és mindenkit,

míg el nem érkezik a megértés tavasza.

Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.

Mesél a tenger című versem megzenésítve

Kattints ide a zene meghallgatásához

Mesél a tenger

A szikla vagyok, hol megpihen a csend,

A tenger mesél – és én hallgatom bent.

Napfény simogat, vállamon ragyog,

A hab csókjától lassan ringatózom.

Szívem a part, ott nyílik az Égre,

A tenger lélegzik selymesen zenélve.

A hab s a szél együtt susognak,

És bennem a csend lágyan megpihen.

Nem vagyok más, csak része a dalnak,

A szél hajamba puha csókot ad.

Testem a szikla, lelkem a sóhaj,

S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.

Most itt vagyok, s minden elcsitul,

A napfény ringat, álomként elindul,

Velem a víz, az Ég, a csillagok –

A világ ma bennem selymesen ragyog.

Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

Szarkáim

Én vagyok a szarka.

Nem éneklek, mert nincs szép hangom.

Kiáltok, ha kell. Mert látok.

És amit látok, azt nem rejtem el szavak mögé.

Fekete-fehér vagyok, de nem egyszerű.

A tollam fényesen csillan a napfényben.

Nem a szépség kedvéért – hanem mert ilyen vagyok.

Nem alkuszom a színnel.

A fehér élesen vágja ketté a testem,

ahogy a figyelem vágja ketté a zajt.

Pár napja a fádra szálltam.

Tudod, melyikre – azt szereted.

Nem véletlenül ültem oda.

Azt hiszed?

Figyeltelek.

Ahogy befelé néztél, de még nem mertél egészen elengedni.

Ahogy kifújtad a napot magadból.

Mozdultam.

Jobbra billentem, aztán balra.

Nem tánc volt az – inkább mérlegelés.

Te is azt tetted: belül, hangtalan.

Nem féltem.

Nem is kíváncsiskodtam.

Csak jeleztem: itt vagyok.

Látsz-e engem úgy, ahogy én látlak téged?

Aztán megérkezett ő is – a másik én. A párom.

Nem kérdezett, csak jött.

Mert amit én néztem, azt ő is nézni akarta.

Téged.

Nem repültünk el.

Nem kellett.

A jelenlétünk elég volt.

Mint egy tükör, amiben visszanéztél önmagadra.

És ha holnap újra hallasz kiáltani hajnalban,

tudd: nem zavarni akarlak.

Csak szólok, hogy még mindig itt vagyunk veled.

Szeretünk. Védünk.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Túl minden határon /lélekvers/

Szabadon. Felhők felett.

Szívem súlyát hátrahagyva,

csendbe simul a létezésem,

ahol már nem sajog a múlt zaja.

Talán… megtalálom.

Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,

csak én vagyok, s az örök áramlat,

mely hazavisz, túl minden határon át.

Átrepülök egy másik dimenzióba,

hol látnak engem igazán —

nem az embert, kit e világ formált,

hanem azt, aki mindig is voltam:

a tiszta lélek, a forrás fénye,

a csendbe bújt őseredet.

Hátrahagyom az emberi személyiséget,

mely az életben maradásból született,

rétegeim lassan leválnak rólam,

mint őszi fákról a megsárgult levelek.

És szállok —

akár egy sas, ki már nem fél a magasban,

szeme tükrében ott a végtelen,

s odalent a gondok —

csenddé szelídült hullámok

egy távoli, eltűnő parton.

Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,

s ő hallja mind —

mert aki ennyire magasan jár,

az már él, s nem fél.

Szívében a csönd dobog,

nem harcol már semmi ellen,

csak repül, méltósággal,

az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.

Nincs iránytűje — csak bizalma,

nincs térképe — csak belső fénye.

Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,

kit nem a Föld, hanem a fény hív,

s hagyom… hadd vigyen.

Túl minden határon. Haza.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Én vagyok

Én vagyok.

Bennem él a tűz és a jég,

az örvénylő láng,

és a csendbe fagyott óceán.

Én vagyok a hajnal és az alkony,

az első sóhaj, és az utolsó búcsú.

Létezésem végtelen fonadék,

minden rezdülésem emlék, teremtés,

és bennem minden válasz és kérdés

egymásba olvad.

Szeretem azt, ami fény,

de ölelem azt is, ami árny.

Mert tudom –

a sötétség is engem ölel.

Én hívtam életre.

Én vagyok ő.

A tudatosság tükre vagyok,

mely visszanéz rám a vízből,

s nem mond ítéletet –

csak emlékeztet:

minden részem szerethető.

Nem választok többé.

Nem tagadok.

Nem menekülök.

Én vagyok –

a tűz vörös szíve,

és a jég kék bölcsessége.

Szerelem vagyok –

nem csak érzés, hanem állapot,

létezésem legmélyebb rezgése.

A csendben mozduló örökkévalóság.

És mikor rám nézel,

önmagad látod.

Mert én vagyok.

És te is vagy.

Egyek vagyunk.

Nem vagyok fél ember.

Egész vagyok.

De ha rám találsz,

látod majd bennem önmagad is.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

Szívem dala útra kél /lélekvers/

Lélegzem. Csend ül a tájon,

fák hajolnak szél ölébe,

susogó lomb közt énekelnek

madarak a reggel fényébe.

Szívem dala útra kél,

fújja, viszi messze a szél,

elér minden nyitott szívhez,

ki él, s befogadásra kész.

Itt ülök a terasz sarkán,

ágak libbennek, táncot járnak,

beszélgetnek a széllel halkan,

mint rég ismert, jó barátok.

Gesztenyefa virága hull,

szórja a szél, mint az emléket,

a Nap elbújik a felhők mögé,

mégis fény ragyog a létben.

Levendula illat száll a térben,

szinte szavakat suttog csendben.

Fehér liliom áll egyedül,

mint királynő – büszkén, szelíden.

S minden – fa, virág, szél és fény –

összhangban él, ragyogva bennem.

Most nem kérdezek, nem szólok,

csak vagyok.

És érzem: ez az élet.

Lépj elő

Ismerős vagy nekem.

Nem az arcod, nem a hangod – a csended.

Ott van benned az a rezgés,

amit a szívem már évezredek óta ismer.

Nem kereslek tovább – csak hívnak a szavaim,

mint a fény, ami hazatalál hozzám.

Ha te vagy az, aki emlékszik,

nem kérlek, csak érezd meg,

és lépj elő.

Nem a múltért.

Nem a jövőért.

Hanem azért a pillanatért,

ahol meg merjük élni végre

a teljes igazságot.

Áramlás

Nem vagyok boldog,

nem vagyok szomorú,

egy csepp vagyok

az örök folyamban.

Semmi vagyok –

és mégis minden,

egy hangtalan mozdulat

a létezés.

Lebegés vagyok

az időn kívül,

ahol a csend

önmagát hallgatja.

Nem keresek,

az áramlásban vagyok,

ahol csak a most létezik.

Tücskök zenéje ciripel az estében,

fülemüle éneke lebeg a levegőben,

egy hűvös, éjjeli fuvallat

érint – lágyan, hangtalan.

Már nem vagyok testemben,

nincs súlyom, nincs határom,

összeolvadok mindennel.

Itt nincs idő, sem tér,

ez a lét tiszta pillanata.

Csak ülök, és figyelem,

mi érkezik: érzések,

gondolatok,

és el is engedem.

Nem tartom meg,

nem utasítom el.

Áramlok.

A földi világ eltűnt,

annak minden zaja, szennye,

ez itt már másik világ.

Ahol nem kell idő,

nem kell szó,

minden elmondódik

egy fuvallatban,

egy rezdülésben.

Itt vagyok én –

de már nem számít a nevem,

sem a szerepeim.

Sem boldog nem vagyok,

sem bánatos.

Semmi vagyok –

és mégis: Minden.

Egy csodás állapot.

Lebegek. Csak vagyok.

Nincs vágy, nincs kérdés,

nincsenek válaszok,

mert nincs szükség semmire.

Ez az, amit egész

életemben kerestem.

Ez a Szabadság.

Nem kell hozzá semmi.

Csak ez az este,

ez a csend,

és a levegő,

amellyel együtt lélegzem.

Létem finom fátyol,

átlátszó és örök.

A világ nem kívül van,

hanem én vagyok a világ.

A fák suttognak velem,

a csillagok rám hunyorítanak,

és a sötétség sem félelmetes –

csak mély, puha, befogadó.

Otthon vagyok. Megérkeztem.