A Vert forrásánál a hajnal olyan volt, mint egy elfeledett vallomás: halk, áttetsző, leheletfinom. Lucette a sziklákon ült, a korsó hűvösen simult a tenyeréhez. A szíve dobogott, mintha minden ütése azt suttogná: jöjj már…
— Azt hittem, nem jössz.
— Mindig jövök. Hozzád mindig.
Adrien kilépett a fák közül. Ruhája egyszerű volt, mint egy vándoré, de a szeme… az ismerte Lucette minden álmát.
Közelebb lépett. A lány nem hátrált, csak nézte.
— Nem bírom tovább.
— Én sem. Két életem van: egy ott, és egy itt. Veled.
Adrien ujjai megérintették Lucette arcát. Lassan, óvatosan, mintha törékeny csodát tartana a kezében.
— Csak itt vagyok igazán élő, veled, szerelmem.
Lucette tekintete megrebbent, majd ajkai elnyíltak. A csók nem kérdés volt — válasz. Mély, tiszta, szomjas. Benne volt minden kimondatlan vágy, minden elhallgatott este, minden képzeletben megélt ölelés.
Lucette ujjai Adrien hajába csúsztak. A világ eltűnt. Nem maradt más, csak ez az egyetlen pillanat, amit meg akartak tartani örökre.
— Vigyél el innen. — suttogta végül.
— Most?
— Most. Mielőtt újra felébredek ebből az álomból.
Adrien nem szólt. Csak megfogta Lucette kezét — és soha többé nem engedte el.
Lucette nem vitte magával a korsót. Csak a szívét. És Adrient.
Még aznap éjjel elszöktek. Az erdő suttogott mögöttük, de nem néztek vissza. Átvágtak hegyeken, városokon, egészen addig, amíg meg nem találták azt a helyet, ahol a világ elhallgatott, és csak ők ketten maradtak.
Egy kis házban telepedtek le, messze mindentől. Lucette kertet ültetett, Adrien könyveket írt. És amikor esténként egymás mellé ültek, úgy nevettek, mintha először élnének igazán.
Boldogan éltek. Nem úrként és szolgálóként — hanem emberként és emberként. Szerelemben. Szabadságban.
A Vert partján ma is csörgedezik a forrás. A kő, ahol egykor a korsó állt, még őrzi a titkot.
Ha napfelkeltekor közel hajolsz, láthatod a kőbe vésett szót:
Örökre.
