Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Álomba ringatva

Este borul rám, mint selyemkabát,

fényeit csöndbe hajtja már a világ.

Odabújnék… egy szív mellé halkan,

mint Hold a tóra, vágyban, szavakban.

Álmot szőne nekem mint szerelmes takaró,

ölelése lágy lenne, mint holdfény a bőrön.

Puha lehelet, egy meleg tenyér,

melyben a szív már nem fél, csak vágyban ég.

Suttogok csendesen, ha hallaná valaki,

ki ringatna engem, lágyan szerelembe.

Ki szívében hordana, mint csillag az eget,

és őrizné szívében az én szerelmes lényemet.

A Csillag

Megszülettem, és fényből vagyok,

Égi csillag, s az égből figyelek,

Bensőmben ébrednek apró csillagok,

Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.

Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,

Lágy fényemmel átölelem a világot,

Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,

A csendben, hol mindenki alszik,

Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.

Szívemben a végtelen szeretet táncol,

Ragyogásom folyton szeretve világít,

Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,

Mi az univerzummal mindent összeköt.

A csillagok nem csupán fények az égbolton,

Hanem élő, isteni szeretet lények,

Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,

Mert felébresztem fényemmel a reményt,

hogy ti is csillagként ragyogjatok.

Helmina, a csillag

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Helmina, a gyönyörű smaragdzöld szemű csillag, minden éjszaka boldogan ragyogott az égbolton társai között. Az örök égi táncban élt, ahol a csillagok milliói együtt szőtték az univerzum fényét. Számára a létezés mindig is természetesen szép volt: ragyogni, adni és szeretetben létezni.

Egy éjjel azonban különös dolog történt. Ahogy az égen pihent, figyelme egy férfira irányult, aki magányosan ült egy parkban lévő padon. Ádám, egy hullámos hajú, barna szemű, harmincas éveiben járó férfi volt, aki szomorúan meredt maga elé. Az arckifejezésén látszott, hogy a fájdalom mélyen megsebezte. Mintha az egész világ súlya a vállát nyomta volna.

Helmina nem tudta levenni róla a szemét. Minden este megkereste őt az ég végtelenjéből, és figyelte, ahogy a férfi csendesen üldögél. Valami furcsa érzés kezdett növekedni benne, egy érzelem, amit addig nem ismert. Már nem volt elég csupán távolról szemlélnie. Helmina beleszeretett a földi férfiba.

Egy nap Helmina úgy döntött, hogy Istenhez fordul.

– Kérlek, Uram – kezdte, miközben szemeiben a vágy zöld fénye szikrázott – engedd meg, hogy ember legyek! Szeretni akarok. Érezni, ölelni, és Ádám mellett lenni.

Isten arcán szelíd mosoly futott végig, de hangja komoly maradt.

– Tudod te, mit kérsz, drága csillagom? Az emberi lét nehéz. Tele van fájdalommal, veszteséggel, gyötrődéssel. A szeretet földi formája gyönyörű, de törékeny, és az örömöt gyakran könnyek kísérik. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Helmina szemeiben eltökéltség tükröződött.

– Tudom, hogy nehéz lesz, de vállalom. Engedd meg, hogy mellette legyek! – könyörgött.

Isten szelíden bólintott.

– Rendben, Helmina. Emberré válsz, de egy dolgot tudnod kell. Ha valaha úgy érzed, hogy az emberi lét túl nehéz számodra, egyszer visszatérhetsz hozzám, és újra csillag lehetsz. De akkor már soha többé nem térhetsz vissza a Földre. Most menj, és szeress.

Helmina a Földre érkezett. Egy gyönyörű, harmincas éveiben járó nő testét kapta, hosszú, aranyszínű hajjal és smaragdzöld szemekkel, amelyek mélyebb fényt árasztottak, mint bárki másé. Egyik este, amikor Ádám ismét a padon ült, Helmina odasétált, és leült mellé.

Amikor a férfi felnézett, tekintetük találkozott. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Ádámot azonnal elbűvölte a nő smaragdzöld szemeinek mélysége – olyan volt, mintha egy másik világba nyitott volna kaput, egy helyre, ahol csak fény, béke és szeretet létezett.

A férfi nem tudta levenni róla a szemét, és szinte elfelejtette a bánatot, amely napok óta szorította a szívét. Helmina mosolygott, és az a mosoly valami olyat hozott magával, amit Ádám már rég elveszettnek hitt: a reményt.

– Szia – szólalt meg Helmina lágyan, mintha a szavai is a csillagok fényéből születtek volna. – Nem bánod, ha leülök ide?

Ádám megköszörülte a torkát, de nehezen találta a szavakat.

– Nem, dehogy – válaszolta végül, de még mindig csak Helmina szemét nézte, mintha azok bűvöletében elveszett volna. – Nyugodtan ülj le.

Aznap este beszélgetni kezdtek, és ahogy múltak a napok és hetek, újra és újra találkoztak ugyanazon a padon. Helmina sosem árulta el, honnan jött valójában, de mindent megtett, hogy Ádámot megismerje, és megvigasztalja. A férfi elmesélte élete történetét, veszteségeit, fájdalmát, és azt, hogy úgy érzi, soha nem talál már boldogságot.

Helmina türelmesen hallgatta őt, és a jelenlétével lassan, de biztosan gyógyította a férfi lelkét. Ádám nem tudta megmagyarázni, de a nő mellett mintha minden könnyebb lett volna. Egy este, ahogy a csillagok alatt ültek, Ádám a nő kezéért nyúlt.

– Helmina, te vagy az, aki visszahozott az életbe. Titokzatos vagy. Nem akarom tudni a múltad, ha nem akarsz róla beszélni, nem baj. Csak az számít, hogy itt vagy. És beléd szerettem.

Helmina szíve megtelt boldogsággal, és tudta, hogy a döntése helyes volt. Szerelmük évek alatt egyre mélyebb lett, és amikor gyermekeik megszülettek, mindegyikük örökölte anyjuk ragyogó zöld szemét. Helmina soha nem hívta Istent, hogy vissza akar térni, mert tudta, hogy a földi élet minden fájdalmával együtt is megérte embernek lenni – Ádámért, a gyermekeikért, és a szeretetért, amit megtapasztalt.

Ahogy Isten az égből figyelte őket, mosolygott, mert látta, hogy a szeretet ereje még az égi törvényeket is legyőzheti. Helmina szemeiben pedig a csillagok fénye továbbra is ott ragyogott – emlékeztetve mindenkit, hogy a szerelem valódi csodákra képes.