A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lélekvers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lélekvers. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 26., csütörtök

Fényből lettem


/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,
lélegzem csendben.
Színekben bontom,
ki voltam rég,
s leszek, ki vagyok:
tiszta, valódi fény.

2025. június 23., hétfő

Igazi nyár




Fény, ami nem kérdez.
Illat, amihez emlék nő.
Csend, amely ringat,
és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,
amikor élni nem kell tudni —
csak érezni.

Beszélő felhők



Suhannak fenn a beszélő felhők,
törtfehér álmok az Ég tenyerén,
a szél selyemujja cirógatja őket,
táncolnak csendben a nyár peremén.
Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,
aranyat hint rájuk – játszanak vele,
árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,
mint kedves szó, mi a szívhez simul.
Formájuk változik – most szív, most madár,
történet lesz mind, ki figyelni mer,
egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,
és válaszol is, ha szíved figyel.
Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –
milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,
ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,
máris a lelked is táncolni akar...

2025. június 19., csütörtök

Ha kérhetek... /lélekvers/



Ha kérhetek,
csak annyit kérek:
hadd legyek mindig csend –
és önmagam.
Hadd maradjak nyugodt,
mint hajnalban a tó,
melyet nem fodroz sem vihar,
sem szó.
Ne billentsen ki sem ember,
sem zaj,
legyen bennem az egyensúly,
mint hegygerincen a Nap,
mikor még nem süt –
csak van.
Adni tudjak – mindig,
ha valakinek kell.
Ha csak egy mosoly,
egy ölelés,
egy halk: jól vagy? –
legyen belőlem kenyér.
Barátokat, tiszta szívűeket,
akik nem formálni akarnak,
csak látni,
ahogy vagyok –
és szeretni.
Ne vegyenek,
hozzátegyenek.
Mint harmat a virághoz,
napfény a fűhöz –
csak úgy.
És ha lehet…
egy helyet is kérek,
hol nincs más,
csak fák, madarak
és a szél.
Hol a csend nem magány,
hanem ölelés.
És ott legyek én –
és Mollyka, a kiskutyám.
Ahol az élet már nem álom,
hanem valóság.

2025. június 17., kedd

Ennyi pont elég... /lélekvers/



Csend van.
A virágzó fa alatt
ülök,
egyedül –
de minden velem van.
A levegő édes,
a fa kérgének illata
összesimul
a fű friss zöldjével,
és én csak lélegzem.
Nem kell szavakba
rejtenem a boldogságot —
mert itt van
a bőrömön:
a napfény érintése,
egy szellő árnyéka.
A pad szent hely —
mert én ülök rajta.
És bennem,
a csend is énekel.
Minden mozdulatlan,
mégis él:
a lombok susogása,
a virágok illata,
a napfény simítása
az arcomon.
Nem várok senkit.
Nem hiányzik semmi.
Ez a pillanat elég.
Én vagyok benne.
És ez gyönyörű.
Ennyi pont elég.

2025. június 14., szombat

Lehajolok magamhoz (lélekvers)



Elfáradtam. Halk vagyok.
Mint csukott ablak mögött a dal.
Benn rekedtem, hangtalanul,
és magamra zárult a zaj.

Pihenni kell — nem csak testtel,
lélekkel is, mélyen, igazán.
Ahogy a Föld is megpihen,
mielőtt új tavaszra vár.
Öröm is kell. Nem csak a napok súlya,
nem csak másokért vállalt rend.
Öröm, ami szelíden érkezik,
és rám talál, mint régi csend.
Egy bögre kávé csendje reggel,
egy lépés a mezítlen fűbe.
A kutyám mosolya, ahogy
mellettem halkan szuszog.
Nem nagy vágyak, csak kicsi fények,
amik lassan visszavezetnek.
Emlékeztetnek: lélegzem,
és a jelen is lehet megszentelt.
Tér kell bennem. És meg is adom.
Nem másnak — végre magamért teszek.
Mert aki adni akar tisztán,
előbb önmagához hajol.

2025. június 7., szombat

Most elmondom /lélekvers/



Szétreped a maszk.
Nem dühből, nem erőből
— csak egyszerűen elenged.
Nem tud tovább tartani.
Már nem tudja elrejteni az arcom.
Az igazi arcom.
A régi énem… félt.
Félt önmaga lenni.
Millió elvárásnak próbált megfelelni,
mert úgy hitte, akkor szerethető.
Felöltöttem mindent,
amit mások rám akasztottak.
Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.
Mintha ruhákat húztam volna magamra
olyanokat, amik nem illettek rám.
Szűkek voltak, kényelmetlenek,
néha nagyok, formátlanok, csúnyák.
Nem az enyéim voltak.
És a cipők…
Túl nagyok voltak.
Bukdácsoltam bennük.
De viseltem őket, mert azt mondták,
így kell, így helyes.
Sokáig hittem, hogy ez az élet.
Hogy ez vagyok én.
De most elengedem.
Mindent, ami nem az enyém.
A régi én...
mint füst — elasztikus, gomolygó —
még utánam nyúl,
de én elengedem.
Hadd menjen. Lassan. Végleg.
És ott állok.
Mezítláb. Maszk nélkül.
Nem kell eljátszanom semmit.
Nem kell megfelelnem senkinek.
Nézek. Csodálkozom.
Ismerős vagyok… és mégis új.
Ez vagyok. Az igazi.
És most végre megkérdezhetem magamtól:
milyen színű ruhát szeretnék?
Milyen formájú cipő illik hozzám?
Nem azért, hogy tetsszek,
hanem hogy otthon legyek magamban.
Most már boldog vagyok.
Mosolygok.
Belső békében,
szeretettel figyelem önmagam.
És kiválasztom azt, ami szép.
Azt, ami kényelmes.
Azt, ami engem tükröz.
Mert tudom, ki vagyok.

Láthatatlanul /lélekvers/



Minden csepp egy élet.
Formát ölt, megmozdul –
életre ébreszt, életet ad.
Szétterül a világban,
áttetszőn, szinte láthatatlanul,
mégis jelen van –
mint a rózsa illata.
Az illat is láthatatlan,
mégis betölti a szívet csodával.
Egy vagyok velük –
minden cseppel, minden illattal.
Átfolynak rajtam az életek,
mint emlékek a fénybe oldódva.
Minden élni akar:
adni,
szeretni,
szolgálni.
Csak engedd,
fogadd el.
Élj.

2025. június 6., péntek

Az Élet csokra /lélekvers/



Telihold ragyog lágyan az éjen,
ezüstös fény simítja a lelkem.
Kék virágcsokor kezembe simul,
szirmai között az élet bizsereg – elindul.
Nem csupán csokor – maga a lét,
mely lüktet, árad, szabadon zenél.
Öröm, mely lángol, szívemben dobban,
álmokból valóság születik halkan.
A csokor illata, mint friss hajnal,
simítja lelkem mély zugát,
és én – ki a fényben önmagam vagyok –
szívemben érzem, hogy a fény is én vagyok.
Virág színei suttognak létezésről,
minden szál, illat új kezdetet rejt.
A Hold vigyáz rám csendes ragyogással,
fényével vezet – szelíden, tisztán.
Ez a csokor – én vagyok magam,
megéltem harcot, békét, minden vágyat – s elértem:
az igaz életet – ajándékul,
melyet önmagamnak adok tiszta szívvel.
Ünnepelek, mert végre élek –
nem csak túl­élek… hanem végre igazán élek.

2025. június 4., szerda

Jégből lett szeretet (Lélekvers)



Hazugság-jég,
fájdalom-jég,
a múlt gyászának szikrázó csöndje.
Ahogy a Nap felkel bennem,
kékes-fehér falam megrojtosodik,
leválik egy súlyos darab.
Elengedés csobban a tengerbe,
s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –
meleg, láthatatlan gőz.
Ott, ahol a jég eltűnik,
víz születik:
mozdulékony, szabad,
már nem sebez,
hanem hordoz.
S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,
kivirágzik bennem egy csendes lét.
Tiszta víz tükrén új Nap nevet,
ölelő karja a szeretet.

Pici ág... /lélekvers/



Ott szállt a galamb –
hol az ég is halkabban lélegzik,
sziromzenét ringatott a fény,
az idő megállt,
csak egy pillanatig.
Szárnya alatt az arany reggel
rezgő fátyolként nyúlt a világra,
ágat hozott – picit, élőt,
mint aki a jelenben emlékezik
a jövőre.
Nem sietett.
Mert ő már tudta:
a béke nem kíván tapsot.
Csak jelen van,
mint virág a fán,
vagy egy kéz,
ami megfog egy másikat.
Én néztem.
És nem kérdeztem többé.
Csak hagytam,
hogy a harmónia átjárjon,
s a jelenlét öröme
szétáradjon bennem,
mint napfény a nyíló levélen.

Álmodj velem /lélekvers/



Csendben nyílik az éj kapuja,
hol a lélek szabadon szárnyal.
Fény és árnyék tánca ringat,
hív, szólít az álmok világa.
Halld meg, és álmodj velem,
láthatatlanul simogatom lelked.
Ágyad szélén ülök csendben,
szerelmes dalt dudolok neked.
Mielőtt az álomból felébredek,
lágyan csókomat arcodra lehelem,
éjbe fonom átölelő fényedet,
s őrzöm ébren is a te lényedet.

2025. május 29., csütörtök

Te meg én /lélekvers/



Egyszer majd ott állunk,
ahol a tenger csókot ad az égnek,
ahol a csend is szívdobbanás,
s a nap úgy búcsúzik,
mintha csak értünk született volna.
Te meg én –
nem kérdezünk semmit,
mert a szív már mindent tud.
Ezer élet vándorlása
egyetlen ölelésbe tér haza.
A válladra hajtom a múltam,
te a szívedbe írod
a közös életünk dalát.
Nincs várakozás, csak szerelem,
csak az örök most –
ahogy rám nézel.
A lelkem hazatalált a tiédben,
mint esőcsepp a tó tükrén,
mint hajnalfény a nyíló virágon.
Nem kell szó,
mert a csendben él a szerelmünk.
Te meg én –
egy vágy, amit csillagok írtak,
egy álom, amit valóság ölel,
egy ígéret, ami életre kelt.

Hálában ringatózva (Lélekvers)



Köszönöm e csendet, mely átölel,
a reggel szívverését, a kávé melegét,
a fényt, mely aranyként simul rám,
s a jelenlétet, melyben minden teljes.
Hálás vagyok a láthatatlanért,
a mosolyokért, melyeket a szél hoz,
az ölelésekért, melyeket a világ küld,
és a szeretetért, mely örökké bennem él.

2025. május 27., kedd

Túl minden határon /lélekvers/



Szabadon. Felhők felett.
Szívem súlyát hátrahagyva,
csendbe simul a létezésem,
ahol már nem sajog a múlt zaja.
Talán… megtalálom.
Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,
csak én vagyok, s az örök áramlat,
mely hazavisz, túl minden határon át.
Átrepülök egy másik dimenzióba,
hol látnak engem igazán —
nem az embert, kit e világ formált,
hanem azt, aki mindig is voltam:
a tiszta lélek, a forrás fénye,
a csendbe bújt őseredet.
Hátrahagyom az emberi személyiséget,
mely az életben maradásból született,
rétegeim lassan leválnak rólam,
mint őszi fákról a megsárgult levelek.
És szállok —
akár egy sas, ki már nem fél a magasban,
szeme tükrében ott a végtelen,
s odalent a gondok —
csenddé szelídült hullámok
egy távoli, eltűnő parton.
Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,
s ő hallja mind —
mert aki ennyire magasan jár,
az már él, s nem fél.
Szívében a csönd dobog,
nem harcol már semmi ellen,
csak repül, méltósággal,
az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.
Nincs iránytűje — csak bizalma,
nincs térképe — csak belső fénye.
Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,
kit nem a Föld, hanem a fény hív,
s hagyom… hadd vigyen.
Túl minden határon. Haza.

2025. május 25., vasárnap

Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában


 Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

Lélek Szerelem /lélekvers/



Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,
Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.
Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,
Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,
Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.
Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,
Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.
Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,
Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.
Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,
Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.
Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.
Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,
Most, lelkünk már régen összefort.

Már nem félek



Mélyen befalaztam szívem falát,
tégla a téglán, kő és por súlyával,
elrejtettem mélyen minden fájdalmam,
félve, rejtőzve éltem némán,
hogy ne lássanak, ne bántsanak.
Gyermekkorom fájdalma sújtott,
kamaszként új sebek fakadtak,
melyek egyre mélyebben véreztek,
nem értettek, csak sebeztek,
így tanultam csendben túlélni:
bezártam magam,
s lepattantak a bántó szavak.
Mintha kő nehezedne a mellkasomra,
nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,
de most a kő megrepedt, szétporladt,
fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,
és folyóvá vált a zárt szívfal.
Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,
határok nélkül szállok szabadon,
nem elvesztem, szabad lettem,
elengedtem a félelmek láncát,
mely rég rejtve tartott engem.
Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,
szeretet árad, mint tiszta patak,
szívem ragyog, dobbanása száll,
minden ütemben fény gyúl bennem,
szárnyalva szállok, végre szabadon.
Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,
befogadom végre a szeretet áradatát,
nem félek már, nem rejtőzöm,
ragyogva élek, szabad lettem,
a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Csendben, méltón /lélekvers/



Olyan vagyok, mint egy fa.
Gyökeret eresztettem a világba,
csendesen növekedtem –
szélben, fényben, esőben.
Erősödtem.
Megérintett a vihar,
megcsókolt a hőség,
perzselt a nyár tüze.
Tépázott a szél –
és mégis álltam.
Törzsemet barázdák rajzolják,
a repedések mesélnek rólam,
de már nem fájnak.
Sebekből dísz lett –
idő írt emléket belém.
És az arcomon –
a ráncok nem sebek.
Ők a mosoly nyomai,
a kimondott és
elhallgatott szavak,
az élet írásjelei.
Mint egy ősz hajszál,
emlékeztet halkan:
éltem. Szerettem.
Ágaim nőttek,
karjaim a fénybe hajoltak.
Terjeszkedtem,
jobbra, balra –
minden levél egy emlék.
Most már csak állok,
csendben, méltón.
Figyelek, és adok.
Oxigént a világnak,
szeretetet a körülöttem
élőknek.
Ha kell –
árnyékot a perzselő napban,
menedéket a madaraknak.
Pont olyan vagyok, mint egy fa.
Szeretném elérni a felhőket,
megérinteni egy pillanatra.
Törzsem vastagszik,
évgyűrűkben őrzöm az időt.
Lenn a mélyben –
gyökereim kutatják a csöndet.
Rejtekekben élnek a gyengék,
fák sóhaját hordja a csend.
Áramlik feléjük a lélek,
táplálék, energia,
láthatatlan szeretet.
Rejtve is adok –
mert így élek.
Adni.
Támogatni.
Erősíteni.
Fényt gyújtani azoknak,
akiknek már csak
árny maradt.
Megállni, ha más rohan,
meghallani a hangtalan
fájdalmat.
Kezet nyújtani némán –
mint egy fa az ég felé.
Erre születtem.
Mint egy fa.
Csak lenni.
Élni.
Gyökeret fonok szeretetbe,
levelet bontok reménynek.
A szél suttog helyettem
mindazt, mit a csend rejtene.

Én vagyok



Én vagyok.
Bennem él a tűz és a jég,
az örvénylő láng,
és a csendbe fagyott óceán.
Én vagyok a hajnal és az alkony,
az első sóhaj, és az utolsó búcsú.
Létezésem végtelen fonadék,
minden rezdülésem emlék, teremtés,
és bennem minden válasz és kérdés
egymásba olvad.
Szeretem azt, ami fény,
de ölelem azt is, ami árny.
Mert tudom –
a sötétség is engem ölel.
Én hívtam életre.
Én vagyok ő.
A tudatosság tükre vagyok,
mely visszanéz rám a vízből,
s nem mond ítéletet –
csak emlékeztet:
minden részem szerethető.
Nem választok többé.
Nem tagadok.
Nem menekülök.
Én vagyok –
a tűz vörös szíve,
és a jég kék bölcsessége.
Szerelem vagyok –
nem csak érzés, hanem állapot,
létezésem legmélyebb rezgése.
A csendben mozduló örökkévalóság.
És mikor rám nézel,
önmagad látod.
Mert én vagyok.
És te is vagy.
Egyek vagyunk.
Nem vagyok fél ember.
Egész vagyok.
De ha rám találsz,
látod majd bennem önmagad is.