A következő címkéjű bejegyzések mutatása: túlélés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: túlélés. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. augusztus 17., vasárnap

Láthatatlan erő (Saját tapasztalatomat írtam le. Próza )




Voltak napok, amikor úgy éreztem, a hátamon hordom az egész világot.
Reggelente a kávé gőze fölött pedig már a napi teendők hosszú listája sorakozott bennem.
Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni. Gyógyítani a sebes fájó térdeket, elcsitítani a sírást, megoldani a házi feladat rejtélyeit.
Mesét olvasni, amikor már a szemem alig tudtam nyitva tartani. Inkább kitaláltam egy mesét.
És közben ott lenni nőként, társként, dolgozó emberként… mindenhol százszázalékosan.

Kívülről talán úgy tűnt, minden rendben van. Az asztalon ott volt a terített vacsora, a gyerekek nevetése betöltötte a házat.
De belül… néha éreztem, ahogy a vállamra rakódik minden nap minden súlya. Mindezt egyedül négy gyermekkel, segítség nélkül.
Olyan terhek ezek, amelyeket senki nem ért meg, senki nem lát, csak hordozni lehet őket, hangtalanul.

Voltak pillanatok, amikor összerogytam volna. Amikor azt éreztem, nincs erőm tovább csinálni. Valahogy mindig találtam egy apró fényt — egy gyermeki mosolyban, egy csendes ölelésben, a tudatban, hogy valami maradandót adok.
És ezek a fények újra felegyenesítettek.

Most, visszanézve, tudom: minden nehézség, minden kimerült este, minden könnycsepp átalakult bennem.
Nem csak túléltem — bölcsességgé formáltam mindazt, amit átéltem.
Megtanultam, hogy az erő nem a hangos harcban rejlik, hanem a csendes kitartásban.
Ráébredtem: a szeretet az a láthatatlan erő, ami bármilyen súlyt könnyebbé tesz.

Ma már nem teherként tekintek arra, amit cipeltem.
Hanem hídnak, amelyen átjutva erősebb, bölcsebb, teljesebb emberré váltam.
És tudom: minden, amit adtam, ott él tovább azok szívében, akiket szeretek.

2025. május 12., hétfő

Megnyílás /lélekvers/



Kitárom az ablakot –
a nap már aranyban suttog,
lágyan hajol a tengerhez,
mint szívem a vágyhoz.
Kint a csend is ragyog,
minden hullám megölel,
és bennem elcsitul lassan
a régi, zárt fegyelem.
Most megnyílok –
minden szépnek, ami vár,
minden jónak, ami jár,
és annak is, amit nem ismerek,
de sejtek –
mint fény a fátyol mögött,
mely lassan átdereng.
Ez az én időm, lehetőségem,
a jelenem, amit végre nemcsak nézek,
nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.