Láthatatlan erő (Saját tapasztalatomat írtam le. Próza )

Voltak napok, amikor úgy éreztem, a hátamon hordom az egész világot.

Reggelente a kávé gőze fölött pedig már a napi teendők hosszú listája sorakozott bennem.

Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni. Gyógyítani a sebes fájó térdeket, elcsitítani a sírást, megoldani a házi feladat rejtélyeit.

Mesét olvasni, amikor már a szemem alig tudtam nyitva tartani. Inkább kitaláltam egy mesét.

És közben ott lenni nőként, társként, dolgozó emberként… mindenhol százszázalékosan.

Kívülről talán úgy tűnt, minden rendben van. Az asztalon ott volt a terített vacsora, a gyerekek nevetése betöltötte a házat.

De belül… néha éreztem, ahogy a vállamra rakódik minden nap minden súlya. Mindezt egyedül négy gyermekkel, segítség nélkül.

Olyan terhek ezek, amelyeket senki nem ért meg, senki nem lát, csak hordozni lehet őket, hangtalanul.

Voltak pillanatok, amikor összerogytam volna. Amikor azt éreztem, nincs erőm tovább csinálni. Valahogy mindig találtam egy apró fényt — egy gyermeki mosolyban, egy csendes ölelésben, a tudatban, hogy valami maradandót adok.

És ezek a fények újra felegyenesítettek.

Most, visszanézve, tudom: minden nehézség, minden kimerült este, minden könnycsepp átalakult bennem.

Nem csak túléltem — bölcsességgé formáltam mindazt, amit átéltem.

Megtanultam, hogy az erő nem a hangos harcban rejlik, hanem a csendes kitartásban.

Ráébredtem: a szeretet az a láthatatlan erő, ami bármilyen súlyt könnyebbé tesz.

Ma már nem teherként tekintek arra, amit cipeltem.

Hanem hídnak, amelyen átjutva erősebb, bölcsebb, teljesebb emberré váltam.

És tudom: minden, amit adtam, ott él tovább azok szívében, akiket szeretek.

Lüktető élet

A szikla rideg és mozdulatlan, ám én megtörtem a csendjét. Bíbor szirmaimmal dacolok az idővel, törékenynek tűnve, mégis rendíthetetlenül. Minden reggel a hajnal első sugarával nyújtózom, gyökereimet mélyen a kemény talajba fúrva, hogy még egy napig megélhessem a csodát.

 A szél gyakran próbára tesz, mintha azt kérdezné: „Hogyan lehetsz itt?” Mégis minden vihar után magasabbra emelkedem. Az eső, amely másokat elmos, nekem erőt ad. A nap, amely perzsel, engem éltet.

 A sziklák között lenni nem könnyű. Mégis itt találtam meg önmagam. Itt értettem meg, hogy a szépség nem csak gyengédségből születik. A szirmokban ott van minden megélt fájdalom, minden győzelem, minden remény, minden várakozás, hogy egyszer valaki rám talál.

 Egy magányos vándor, ha meglát, talán megáll egy pillanatra. És ha figyelmesen néz, megláthatja a lüktető életet bennem – azt, ami nem adta fel. Mert bár a világ rideg lehet, a szív mégis dönthet úgy, hogy szeret és remél.

 Mert ahol sziklák közt is virág sarjad, ott az élet sosem adja fel, és én ennek az életnek a szirma vagyok.

 

Méltóságban

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Bennem él a csend, mely nem törik meg,

Mint szilárd szikla, mi nem omlik meg.

Én vagyok az, aki nem hajol meg,

Mert méltóságom sosem hagy el.

Nem számít, mit mondanak mások,

Lelkem szabad, s nem kötnek rácsok.

Egy lélek, mi tiszta, s szárnyalni akar;

A világ csak árnyék, mi néha takar.

Nem keresek dicsőséget, fényt,

Nem hajolok, még ha a sors kemény.

Erőm, bátorságom bennem van elrejtve,

Mint láng, mi lobog, hisz életre van keltve.

Nem a külső számít, hanem a fény,

Mely szívemből árad, tisztán, őszintén.

Ez a fény nem halványul soha,

Mely csillog a végtelen éj honán.

Az idő múlik, de bennem él,

A csend, mi elmondja, mit szívem remél.

Méltóságom nem csupán szavak,

Hanem az, mi emel, méltón szeretettel.

A Kő Ember

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Te vagy a kő – szilárd, de formálható,

súlyt hordozol, amit mások nem látnak.

Az élet faragja testedet és lelkedet,

minden repedésed egy emlék, egy tanítás.

Bánatod a mélyedbe rejtett titok,

mint a föld, amelyet évszázadok törtek meg.

Fájdalommal vésett vonásaid

szoborrá emelnek az idő útján.

De tehet az élet rád bármilyen terhet,

te vagy, aki eldönti, hogyan viseled.

Az úton jársz – de te vagy maga az út.

Lépéseid súlya kővé válik alattad,

minden döntésed valóságot teremt,

minden álmod a képzelet forrása.

Erő vagy, de nem csak erő,

benned az értelem katedrálisa áll,

és tudatosságod mécsese világít

a legsötétebb éjszakán is.

Az élet benned születik meg újra,

minden nehézség, minden súly a tied.

Te vagy a kő, amelyet senki nem emelhet fel,

de te magad formálod, hordozod.

A kő ember vagy – örök paradoxon:

szilárd és törékeny, halandó és végtelen.

Bánatból, fájdalomból születik meg az értelem,

és a tudatosság a végső ajándék.

A Hit

Hit nélkül az élet

Értelmetlen,

Hittel az élet

Felbecsülhetetlen.

Számomra a hit

Oly erővel bír,

Áttör minden akadályt,

Megvalósít minden álmot.

Elérhetetlennek hitt álmokat

Behozza az életembe,

Álmaim valóra válnak,

Csodás világba varázsolnak.

Hittel mindent elérhetek,

A szívemben lévő szeretettel,

Ajtók nyílnak meg számomra

A szeretet birodalomba.

Hit mellett a szeretet és a fény

Nélkülözhetetlen eszköz,

Együtt, mint egy nagy család,