A következő címkéjű bejegyzések mutatása: félelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: félelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 10., kedd

A lila virág (100 szavas novella)



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.
– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.
– Mitől?
– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.
– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.
Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.
Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.
Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.
A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.
Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

Emlékek



– Mit keres egy uborka a sivatagban? – kérdezte a lány.
– Amit te – súgta a szél.
Táncolt tovább. A Nap perzselt, mégis mámoros béke lengte körül.
– Test, Lélek és víz.
– Az emlékek – javította ki a hang.
Egyetlen zöld uborka állt a homokban. Friss volt, eleven. Nem illett oda.
Megérintette. Lüktetett. A Föld megremegett, homokból ezernyi uborka bújt elő.
A lány hátrált, lélegzete elakadt.
– Mi ez? – kérdezte meglepetten.
– Az emlékeid. Mind, amit kisírtál, most felszínre tört.
Az uborkák lángra gyúltak – élettel, mámorral. Illat, szín, lepte el a végtelen homokot.
A lány nevetve táncolt tovább.
Most már tudta: az emlékektől nem kell többé félnie.

2025. június 7., szombat

Most elmondom /lélekvers/



Szétreped a maszk.
Nem dühből, nem erőből
— csak egyszerűen elenged.
Nem tud tovább tartani.
Már nem tudja elrejteni az arcom.
Az igazi arcom.
A régi énem… félt.
Félt önmaga lenni.
Millió elvárásnak próbált megfelelni,
mert úgy hitte, akkor szerethető.
Felöltöttem mindent,
amit mások rám akasztottak.
Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.
Mintha ruhákat húztam volna magamra
olyanokat, amik nem illettek rám.
Szűkek voltak, kényelmetlenek,
néha nagyok, formátlanok, csúnyák.
Nem az enyéim voltak.
És a cipők…
Túl nagyok voltak.
Bukdácsoltam bennük.
De viseltem őket, mert azt mondták,
így kell, így helyes.
Sokáig hittem, hogy ez az élet.
Hogy ez vagyok én.
De most elengedem.
Mindent, ami nem az enyém.
A régi én...
mint füst — elasztikus, gomolygó —
még utánam nyúl,
de én elengedem.
Hadd menjen. Lassan. Végleg.
És ott állok.
Mezítláb. Maszk nélkül.
Nem kell eljátszanom semmit.
Nem kell megfelelnem senkinek.
Nézek. Csodálkozom.
Ismerős vagyok… és mégis új.
Ez vagyok. Az igazi.
És most végre megkérdezhetem magamtól:
milyen színű ruhát szeretnék?
Milyen formájú cipő illik hozzám?
Nem azért, hogy tetsszek,
hanem hogy otthon legyek magamban.
Most már boldog vagyok.
Mosolygok.
Belső békében,
szeretettel figyelem önmagam.
És kiválasztom azt, ami szép.
Azt, ami kényelmes.
Azt, ami engem tükröz.
Mert tudom, ki vagyok.

2025. május 25., vasárnap

Már nem félek



Mélyen befalaztam szívem falát,
tégla a téglán, kő és por súlyával,
elrejtettem mélyen minden fájdalmam,
félve, rejtőzve éltem némán,
hogy ne lássanak, ne bántsanak.
Gyermekkorom fájdalma sújtott,
kamaszként új sebek fakadtak,
melyek egyre mélyebben véreztek,
nem értettek, csak sebeztek,
így tanultam csendben túlélni:
bezártam magam,
s lepattantak a bántó szavak.
Mintha kő nehezedne a mellkasomra,
nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,
de most a kő megrepedt, szétporladt,
fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,
és folyóvá vált a zárt szívfal.
Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,
határok nélkül szállok szabadon,
nem elvesztem, szabad lettem,
elengedtem a félelmek láncát,
mely rég rejtve tartott engem.
Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,
szeretet árad, mint tiszta patak,
szívem ragyog, dobbanása száll,
minden ütemben fény gyúl bennem,
szárnyalva szállok, végre szabadon.
Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,
befogadom végre a szeretet áradatát,
nem félek már, nem rejtőzöm,
ragyogva élek, szabad lettem,
a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

2025. május 20., kedd

A titok neve: Iléna



A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.
Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.
Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.
Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.
Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.
„Drága Iléna,
most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.
Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.
Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.
Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.
Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.
– Éva"
Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.
Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.
Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.
Másnap hajnalban indult útnak.
Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.
A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:
„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”
Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:
– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...
Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:
– Én vagyok.
És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.
Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

2025. április 15., kedd

Ültessünk szeretetet



A szeretet talán utat tör végül,
s a szívekben elcsitul a vész,
eltűnik éhség, háború és kín,
s az ember emberként él, nem rabszolgaként.
Mindenkit egyenlő jog illet meg –
bárhova is szülessen a földre le,
bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,
csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.
Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,
ki kenyér helyett félelmet eszik,
ne legyen kéz, mely más életet eltipor,
mert az erő nem adhat jogot bántani mást.
Dolgozzon mindenki méltósággal,
ne kényszerrel, hanem örömmel,
a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,
mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.
Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,
legyen béke, mit nem tör meg fegyver,
a világ legyen közös kert mindannyiunknak –
ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.
És ha egyszer majd kérdik tőlünk:
– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –
mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:
– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

2025. március 11., kedd

Síró szív



Belefáradt a szív a viharba,
szélbe kiáltott álmai elcsitultak.
Félelem feszül a csend határán,
s a lélek fuldokol, a mélybe húzva.
A test csak árnyék – falak közé zárva,
s a fájdalom lassan szirmot bont,
mint dércsípte rózsa egy hűvös reggelen,
mely még hinni akar a Nap csókjában.
De valahol egy rejtett pillanatban
egy halk sóhaj átszövi az eget,
s a síró szív, amely már feladni készült,
megremeg – talán valaki még engem is szeret.

2025. március 5., szerda

Az álarc mögött



Elizabett már napok óta ápolta Magdolnát. Az idős asszony egyedül érkezett a kórházba, sem családja, sem ismerőse nem volt, aki meglátogatta volna. A nővér eleinte csak a kötelességét teljesítette: tisztába tette, segített neki enni, figyelte az állapotát. De Magdolnával más volt, mint a többi beteggel. Az első perctől kezdve érezte, hogy az idős hölgy különleges.

A beszélgetéseik apránként mélyültek el. Kezdetben csak az időjárásról, a kórházi életről váltottak szót, de Magdolna mindig olyan megjegyzéseket tett, amelyek elgondolkodtatták Elizabethet. Volt valami a szavaiban, amitől az ápolónő úgy érezte, mintha a lelkébe látna.

Egyik este, amikor a kórház már elcsendesedett, Elizabett az ágya mellé ült, ahogy az utóbbi napokban már megszokottá vált. Magdolna fáradtan, de mosolyogva nézett rá.

– Kedvesem – szólalt meg halkan –, látom rajtad, hogy sok mindent cipelsz magaddal.

Elizabett meglepődött. Mióta lett ennyire átlátszó?

– Nem is ismer engem – válaszolta halkan, miközben óvatosan igazította meg a takarót.

Magdolna halványan elmosolyodott.

– Nem kell ismernem. Az emberek álarcot viselnek, de a szemük sosem hazudik.

Elizabett megállt egy pillanatra. Valóban, hosszú ideje érezte már, hogy nem önmaga. Az ápolónő szerepe mögé bújt – mindig kedves, mindig segítőkész –, de belül félt. Félt attól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ha megmutatná valódi énjét, talán nem fogadnák el.

– És ha nincs más választásom? – kérdezte halkan.

Magdolna felé nyújtotta a kezét, Elizabett pedig ösztönösen megfogta.

– Mindig van választás. A félelem az, ami ezt elhiteti veled. Az élet nem arról szól, hogy másoknak megfelelj, hanem hogy megtaláld, ki vagy valójában. Le kell vetkőzni az álarcot, mielőtt túl késő lenne.

Elizabett szeme sarkában könnycsepp csillant.

– De mi van, ha az, aki vagyok, nem elég?

Magdolna ujjai gyengéden szorították az övét.

– Elég vagy. Mindig is elég voltál.

Az éjszaka csendje körülölelte őket. Elizabett még sokáig ott ült az idős asszony mellett, figyelte a nyugodt légzését. Magdolna arcán béke tükröződött. A szavai lassan beépültek a szívébe, mint egy rég elfeledett dallam.

Hajnalban, amikor újra belépett a szobába, Magdolna már nem lélegzett. Mosoly ült az ajkán, álmában átért egy másik világba.

Elizabett könnyes szemmel megsimogatta a kezét.

– Köszönöm – suttogta.

És tudta, hogy innentől másképp fog élni.

2025. január 14., kedd

Szabadulás


Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.

Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.
– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.
Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.
Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?
Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.
– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.
Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?
Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.
– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.
Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.
Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.
Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.
– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.
Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.
– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.
Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.
– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.
A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.
A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.

2025. január 10., péntek

Álom és ébredés


Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”
A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.
– Maga jól van? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.
A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.
– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.
– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.
– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.
Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.
– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.
De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.
A férfi még kiáltott utána:
– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!
Júlia zihálva ébredt.
A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.
Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.
A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.
Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.
„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.
Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.
Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

Miért?


Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,
melynek súlyát senki sem érti?
Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.
Hangtalan záporban állok,
s kérdezem: vajon más vagyok?
A bánat fojtogat,
mintha idegen földre születtem volna,
ahol minden lélek egy nyelven szól,
csak én beszélek a szív csendjén.
Talán hiba vagyok,
egy eltévedt dallam egy régi zenében?
Sírva próbálok magyarázni,
de minden szavam visszhang,
csak a semmi felel,
és a szívem, mely lassan megszakad.
Miért nem értenek?
Talán azért, mert más vagyok,
mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?
Mégis, a könnyeim között,
a fájdalom rejtekén,
ott lapul valami,
valami, amit ők nem látnak.
Egy szív, mely érzi az eget,
a csendet, a mindent.
De vajon elég ez?
Vagy csak egyedül maradok,
mint egy elszakadt árnyék,
mely sosem kapja vissza a fényét?

2024. december 12., csütörtök

A belső börtön

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Saját börtönömben élek,
a falakat magam emeltem,
nem gyorsan, nem kapkodva,
tégláról téglára raktam össze
minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.
Belül nagyon sötét van.
Néha azt hiszem, ez a biztonság,
hogy a falak megóvnak valamitől,
amit nem is ismerek, csak érzek,
mint egy távoli vihar morajlását.
De a rácsok hidegek,
ha hozzájuk érek,
fájdalom lüktet ujjaimban…
És mégsem húzom el őket.
Talán megszoktam ezt a hideget.
Talán azt hittem, ez az otthonom.
De néha rések támadnak.
Fény szökik be,
és emlékeztet, hogy valahol
más is van: nemcsak csend,
nemcsak magány.
Ma még itt vagyok,
de a fény már bennem ragyog,
a falak lassan omlanak,
és minden téglával,
ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

Fent és lent

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Nehéz egyensúlyt találni, szinte lehetetlen,
sok év bölcsessége talán oda vezethet engem.
Buktatók érnek, néha majdnem elvérzek,
de hirtelen átbillenek, s napfényben élek.
Billegek ide, billegek oda,
egyensúlyban lenni – maga a csoda.
Egyszerre félni és szeretni, mindent érezni,
soha ki nem billenni, embernek maradni.
Talán egyszer sikerül, talán egyszer,
a földi létezésemben, ha a sok vihart túléltem.
S bölcs emberként teljesül minden álmom,
mire sok ezer éve annyira várok.

2024. december 5., csütörtök

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,
a falakat magam emeltem,
nem gyorsan, nem kapkodva,
tégláról téglára raktam össze
minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.
Néha azt hiszem, ez a biztonság,
hogy a falak megóvnak valamitől,
amit nem is ismerek, csak érzek,
mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,
ha hozzájuk érek,
fájdalom lüktet ujjaimban…
És mégsem húzom el őket.
Talán megszoktam ezt a hideget.
Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.
Fény szökik be,
és emlékeztet, hogy valahol
más is van: nemcsak csend,
nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,
de a fény már bennem ragyog,
a falak lassan omlanak,
és minden téglával,
ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.