Amire emlékeznek majd…

Az élet nem rohanás,

hanem lassú, fénybe mártott festmény,

ahol minden ecsetvonás egy pillanat,

amit együtt élünk meg.

Példát mutatni –

minden nap egy kicsit,

átadni a tudást és bölcsességet,

hogy a fény tovább égjen

gyermekeink szemében.

Az idő madárszárnyon száll el.

És mikor visszanéznek,

nem a ház rendjére emlékeznének majd,

hanem a beszélgetések melegére,

a mosolyaink puha takarójára,

és azokra az ízekre

amiket csak anya tudott varázsolni az asztalra.

Ne fussunk.

A házimunka várhat,

a mosatlan edények nem szaladnak el –

üljünk le,

és hallgassuk a gyerekek szavainak

kis patakját,

amely egykor majd nagy folyamként

folyik tovább bennük.

Mert amit most átadunk –

a bölcsességet, a figyelmet,

az együttlét egyszerű csodáját –

az lesz az örökségük.

És ez az örökség

nem porosodik el soha.

És amikor mi már messze járunk,

talán egy illat, egy mondat, egy íz

újra leülteti őket az asztalhoz –

és akkor majd ők is továbbadják

azt a bölcsességet,

amit egykor tőlünk kaptak.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

Az ajándék, az idő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karácsony ünnepe újra közeledik,

Szeretet és fény a szívekbe költözik.

Hittel, reménnyel telik meg minden lélek,

Családok gyűlnek, ünnepelnek, békében élnek.

Angyalok szárnyán fény érkezik,

Áldás borítja be a világ részeit.

Béke és szeretet költözzön minden házba,

Karácsony dala szálljon fel az Égi magasságba.

Hallgasd meg a csend halk üzenetét,

Tisztán, szerényen készülj az ünnepre,

Figyelj magadra, légy kedves, óvatos,

Ne hagyd, hogy a rohanás elragadjon most!

Hiszen nincs fontosabb a szeretetnél,

A kedvesen együtt töltött időnél.

Az ajándék csak egy tárgy, oly múlandó,

Viszont az együtt töltött idő a szívekben soha el nem múló.

Az Idő

Az idő lekorlátoz,

Mindentől megfoszt,

Beszűkít a világába,

Be börtönöz egy szobába.

Minden időhöz kötött,

Olyan mintha láncot hordanánk,

Húznánk és cipelnénk,

Az időnek rabszolgái lennénk.

Az órát nézzük állandóan,

Szaladunk és rohanunk,

Szomorúvá válunk,

Estére összeroskadunk.

Álljunk meg és lassítsunk,

Mély levegővel lazítsunk,

A pillanatoknak hódoljunk,

Az idővel ne harcoljunk.

Az idő pillanatokból áll,

Ha kell meg áll,

Viszont nem vár,

Hát élvezd már!