Hangtalan lélek

Ma sok könnyem hullt,

nemcsak a lelkemből –

a testem is reszketve sírt,

mintha sejtszinten fáradt volna el

az élni akarás.

Olykor túl nehéz ez az élet.

Napok, évek súlya

halk szilánkokként

nyomja szívem,

s ma…

ma valami végképp összetört bennem.

Mindig csak adok.

Halk jelenléttel,

őszinte figyelemmel,

szeretettel,

nem kérek cserébe semmit.

Csak adok.

De nem értenek meg.

Mintha idegen nyelven szólna

a lelkem hangja.

Más vagyok.

Nem harsány, olyan egyszerű

mély – és tiszta.

És ma...

egy pillanatra meghaltam.

Nem csak képletesen.

A testem is megérezte a törést.

Egy ütem kimaradt,

egy lélegzet megakadt.

Mintha megálltam volna

kint és bent is.

Mégis itt maradtam.

Mégis adok.

Mégis szeretek.

Mert ez vagyok.

Akkor is, ha senki nem lát igazán,

és senki nem hallja,

mert kiáltásom néma

és hangtalan.

Az adás öröme

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Adni, csak úgy, mint a szél

simítva az arcot szelíden.

Adni, mint a nap,

mely meleget áraszt, nem kérve vissza semmit.

Egy ölelést,

mely lágy, mint a szív dobbanása.

Egy kedves szót,

mely a lélek titkos ösvényein talál haza.

Egy szál virágot,

mely illatával nem csak szépséget ad,

de az életet is továbbadja.

Adni, önzetlenül,

ahogy a forrás kínálja vizét

a szomjazónak,

kérdezés nélkül,

nem tudakolva, honnan és merre tart.

Látni a szemek csillogását,

amint a lélek megtelik fénnyel,

ahogy egy mosoly,

egy apró gesztus,

egy halk jelenlét

többet mond minden szónál.

Adni, mint a csend,

mely helyet hagy az örömnek.

Adni, mint a pillanat,

amely megáll, hogy teret adjon a boldogságnak.

Mert minden ajándék,

amit szívből adsz,

valahol visszatér majd hozzád,

és szétárad a világba,

szebbé, teljesebbé formálva azt.

Adni, csak adni,

nem várva semmit,

csak a pillanatot,

mikor látod, hogy valaki mosolyog,

és az élete egy kicsit szebbé lett.