A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.
– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.
– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.
A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.
– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.
– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.
Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.
– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.
Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.
– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!
– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.
A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.
Ádám elsápadt.
– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.
Iza bólintott.
– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.
A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.
– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.
– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.
Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.
A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám
.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.
A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.
Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.
Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.
