A csillamár

Volt egyszer egy világ, amely egyetlen térképen sem szerepelt. Nem azért, mert messze volt, hanem azért, mert csak azok előtt nyílt meg, akikben még élt valami abból a régi képességből, amellyel az ember észreveszi a lehetetlent.

Ezt a világot Lumeriának hívták.

Ott a folyók nem lefelé futottak a hegyekről, hanem lassan fölfelé kanyarogtak az ég felé. A fák lombjai között apró fénygömbök értek, akár nálunk a gyümölcsök, és amikor egy-egy lehullott közülük, halk csengéssel tört szét a földön.

Lumeriában éltek a csillamárok. Senki sem tudta pontosan, miféle lények voltak. Nem volt szárnyuk, mégis tudtak repülni. Nem volt bundájuk, mégis puha fény ölelte körül őket. Arcuk kissé emberi volt, szemük azonban hatalmas, mély és ragyogó, mintha egy-egy egész csillagos égbolt költözött volna beléjük.

A csillamárok nem beszéltek sokat. Ha megszerettek valakit, egyszerűen megjelentek mellette, és többé nem felejtették el.

Közülük is különleges volt egy, akit Elianának hívtak.

Eliana haja olyan hosszú volt, hogy majdnem a földet érte, és minden hajszála más árnyalatban fénylett: hol ezüstösen, hol mélykéken, hol halvány aranyszínben. Ruhája nem szövetből készült. Apró, egymásba fonódó fényindák borították, amelyek minden mozdulatára új mintákat rajzoltak köré. A homlokán egy apró, fehér csillag ragyogott. Ez volt a csillamárok jele.

Egy este Eliana Lumeria peremén, egy magas sziklán ült, amikor különös hangot hallott. Nem dallamot, nem beszédet, hanem valami egészen mást. Mintha egy emberi lélek egyszerre nevetett volna, írt volna, szeretett volna és kérdezett volna.

Eliana felállt.

– Ki az? – kérdezte.

A mögötte álló öreg csillamár, Orven, lehunyta a szemét.

– Egy ember.

– Hol?

– A Földön.

Eliana csodálkozva nézett rá.

– Az nagyon messze van.

– Csak annak, aki kilométerekben mér.

Eliana ismét figyelni kezdett. A hang újra elérte. Volt benne vers, zene és történet. És volt benne valami, amit Eliana nagyon ritkán érzett az embereknél: egy szív, amely még mindig mert sokféleképpen élni.

– Hogy hívják? – kérdezte.

Orven elmosolyodott.

– Aurora.

Eliana szemében felragyogtak a csillagok.

– Szép neve van.

– Az.

– Elmehetek hozzá?

Orven arca komolyabbá vált.

– A csillamárok nem látogatják csak úgy az embereket.

– Miért?

– Mert ha egyszer megszeretünk valakit, többé nem tudunk közömbösek maradni iránta.

Eliana hosszú ideig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:

– Akkor jó.

Lelépett a szikláról, de nem zuhant le. Fénnyé változott.

Átsuhant Lumeria fölött, keresztülrepült az ég felé kanyargó folyók között, átvágott a csillagok közötti sötétségen, és olyan gyorsan közeledett a Föld felé, hogy hosszú, ezüstös fénycsík maradt utána.

Aurora háza fölött azonban megállt. Nem akart csak úgy belépni. A csillamárok számára ugyanis egyetlen szabály volt mindennél szentebb: ahová nem hívják őket, oda nem lépnek be.

Eliana ezért apró fényponttá változott, és leereszkedett az ablakpárkányra. Ott várt.

Odabent Aurora egyszer csak különös fényt vett észre az ablaknál. Nem villogott, nem mozdult, csak ott derengett.

Aurora közelebb ment.

– Hát te meg mi vagy?

A fény erre növekedni kezdett. Előbb akkora lett, mint egy alma, aztán akkora, mint egy macska. Végül Eliana teljes szépségében ott állt előtte.

Aurora csak nézte.

– Hát te biztosan nem vagy manó.

Eliana megrázta a fejét.

– Nem.

– Tündér?

– Az sem.

– Akkor mi?

Eliana büszkén kihúzta magát.

– Csillamár.

Aurora elmosolyodott.

– Ilyenről még sosem hallottam.

– Ez jó – felelte Eliana. – Akkor legalább nincsenek rólam előre kialakult elképzeléseid.

Aurora felnevetett.

– Gyere be.

Eliana átlépett az ablakon. Amint a lába a padlóhoz ért, apró virágok jelentek meg körülötte. Nem valódi virágok voltak, hanem fényvirágok.

– Ezt te csináltad?

Eliana lenézett.

– Sajnos igen.

– Sajnos?

– Mindig virágzik alattam valami. Néha elég kellemetlen.

– Szerintem gyönyörű.

Eliana olyan boldogan mosolygott, hogy a homlokán ragyogó csillag hirtelen háromszor olyan fényes lett.

– Tudtam.

– Mit?

– Hogy szeretni foglak.

Aurora meglepődött.

– Ilyen gyorsan?

Eliana vállat vont.

– Nálatok, embereknél ehhez idő kell?

– Általában.

– Furcsa.

Eliana közelebb lépett hozzá.

– Mi nem azért szeretünk valakit, mert megszolgálta. Nem méricskéljük előtte. Nem kérdezzük, mit kapunk érte.

– Akkor miért szerettek?

Eliana elgondolkodott.

– Mert felismerjük egymást.

Aurora nem szólt. Eliana pedig egyszerűen leült mellé. Nem kérdezett semmit, nem akart tanácsot adni, és nem mondta meg, mit kellene másképpen csinálnia. Csak ott ült mellette.

Aztán meglátott egy papírt.

– Ez mi?

– Egy vers.

Eliana azonnal felkapta.

– Olvasd el!

Aurora felvonta a szemöldökét.

– Tényleg érdekel?

– Miért ne érdekelne valami, amit te alkottál?

Aurora olvasni kezdett. Eliana úgy hallgatta, mintha a világ legfontosabb történetét hallaná. Nem szakította félbe, és nem nézett félre.

Amikor Aurora befejezte, Eliana egy ideig csak hallgatott.

– Nos? – kérdezte Aurora.

– Az egyik sorod kék.

Aurora pislogott.

– Micsoda?

– Kék. A másik aranyszínű. A vége pedig majdnem fehér.

– Te látod a szavak színét?

– Persze.

– Mindenkiét?

Eliana fintorgott.

– Nem. Van, akinek minden mondata barna.

Aurora nevetni kezdett.

– Szegények.

– Ők nem tudják.

A következő napokban Eliana maradt. Ha Aurora írt, a csillamár mindig ott ült valahol a közelében. Ha zene szólt, táncolt, de egészen különös módon. Nem lépkedett, hanem lebegve forgott a levegőben, miközben a ruháján futó fényindák minden ütemre más színben ragyogtak.

Egyik alkalommal Aurora annyira nevetett rajta, hogy Eliana megállt.

– Mi az?

– Semmi. Csak csodálatosan furcsa vagy.

Eliana elgondolkodott egy pillanatra.

– Te is.

– Köszönöm szépen.

– Nálunk ez nagy bók.

Egy napon Eliana azt mondta:

– Mutatok neked valamit.

Kinyújtotta a kezét. Aurora megfogta, és a szoba eltűnt.

A következő pillanatban egy hatalmas réten álltak Lumeriában. Az ég mélylila volt, mégsem volt éjszaka. Három hold lebegett fölöttük, a fűszálak között pedig apró, ezüstös lények szaladgáltak.

– Mik azok?

– Gondolatcsikók.

– Tessék?

– Az emberek elengedett gondolatai ide kerülnek.

Aurora döbbenten nézte őket.

– És mit csináltok velük?

– Semmit. Egy idő után elszaladnak.

Az egyik apró lény Aurora lábához szaladt. Felnézett rá, tüsszentett egyet, aztán eltűnt.

– Ez meg mi volt?

Eliana vállat vont.

– Valami, amin már fölösleges tovább gondolkodnod.

Aurora felnevetett.

Elindultak a réten, és hamarosan egy tóhoz értek. A víz teljesen mozdulatlan volt.

– Ez a Tükörtó – mondta Eliana.

Aurora belenézett, de nem a saját arcát látta. Képeket látott. Írásokat, festményeket, könyveket, dalokat, még meg sem született történeteket, nevetést, utakat, ismeretlen helyeket és önmagát sokféleképpen.

Aurora hosszú ideig nézte.

– Ezek mind megtörténnek?

Eliana megrázta a fejét.

– Nem így működik.

– Akkor mik ezek?

– Lehetőségek.

– Melyiket válasszam?

Eliana elnevette magát.

– Az emberek mindig ezt kérdezik.

– És mi a válasz?

– Ne képet válassz.

– Hanem?

Eliana mellé lépett.

– Azt válaszd, ahogyan élni szeretnél. A képek majd megtalálják a maguk formáját.

Aurora ismét a tóra nézett. A víz felszínén ekkor egészen különös kép jelent meg. Két alak sétált valahol egy hosszú úton. Az arcukat nem lehetett látni. Csak azt, hogy időnként egymás felé fordultak, beszélgettek, nevettek, aztán továbbmentek.

Aurora közelebb hajolt, a kép azonban eltűnt.

– Miért tűnt el?

– Mert meg akartad fogni – mondta Eliana.

– Csak látni szerettem volna.

– Tudom.

Eliana megfogta Aurora kezét.

– De ami valóban hozzád tartozik, azt nem kell üldözni a tóban.

Aurora ránézett.

– Te nagyon bölcs vagy.

– Nem.

– Nem?

– Csak nyolcszázhetvenhárom éves.

– Tessék?!

Eliana nevetett.

– Nálunk ez körülbelül huszonhétnek számít.

– Akkor mégsem vagy bölcs.

– Én mondtam.

Visszasétáltak a réten. Amikor elérkeztek ahhoz a helyhez, ahonnan indultak, Eliana hirtelen megállt.

– Szeretnék adni neked valamit.

Levette a homlokáról a pici fehér csillagot.

Aurora azonnal tiltakozott.

– De hát ez a csillamárok jele!

– Van másik.

– Hol?

Eliana a mellkasára mutatott.

– Itt.

A kis csillagot Aurora tenyerébe tette. Nem volt forró, és nem volt hideg. Olyan érzés volt, mintha valami élne benne.

– Mire való?

– Semmire.

Aurora elmosolyodott.

– Remek ajándék.

– Az emberek mindent használni akarnak valamire.

Eliana összezárta Aurora ujjait a csillag körül.

– Ez csak azért van, hogy legyen.

– Mint te?

– Pontosan.

Aurora ránézett.

– Eliana…

– Igen?

– Visszamész?

A csillamár elgondolkodott.

– Néha.

– És aztán?

– Visszajövök.

– Miért?

Eliana olyan természetességgel felelt, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélne.

– Mert szeretlek.

Aurora szeme megtelt könnyel. Eliana nem kezdte vigasztalni, és nem mondta, hogy ne sírjon. Csak odalépett hozzá, és átölelte.

A csillamárok ölelése különös dolog volt. Nem szorított, nem tartott fogva, mégis olyan érzés volt, mintha egyszerre ölelne át egy meleg nyári este, egy halk dallam, egy távoli csillag és valaki, aki pontosan tudja, hogy ott vagy.

Aurora lehunyta a szemét.

– Eliana?

– Igen?

– Maradj még egy kicsit.

A csillamár elmosolyodott.

– Aurora, nem azért jöttem, hogy elsiessek.

És azon az estén Lumeriában eggyel kevesebb csillamár ült a fénylő fák alatt, mert Eliana a Földön maradt.

Egy házban, amelynek ablakában attól kezdve minden este megjelent egy egészen apró, fehér csillag. Az arra járó emberek azt hitték, csupán a fény tükröződik az üvegen.

Aurora azonban tudta az igazat.

Odabent egy csodálatos, különös lény ült valahol a közelében, időnként fényvirágokat hagyott maga után a padlón, borzasztóan táncolt, látta a versek színeit, és időről időre, minden különösebb ok nélkül odaszólt neki:

– Aurora?

– Igen?

– Csak megnéztem, hogy még itt vagy-e.

– Itt vagyok.

– Jó.

Aztán Eliana tovább tette a dolgát.

Mert a csillamárok tudtak valamit, amit az emberek gyakran elfelejtettek: a szeretetnek nem mindig kell nagy dolgokat mondania.

Néha elég, ha valaki újra és újra azt választja:

itt maradok veled.

Kedves Olvasóim és Követőim!

Hatalmas örömömet szeretném ma megosztani veletek: kezemben tarthatom első nyomtatott regényemet, Az időutazó Én című könyvemet.

Különösen sokat jelent számomra ez a pillanat, hiszen a regényt nemcsak megírtam, hanem magam szerkesztettem és készítettem elő nyomtatásra, egészen az utolsó részletig.

És most itt van előttem. Lapozható, kézbe vehető, valódi könyvként. Egy takaros, könnyen magunkkal vihető kis könyv, amely azonban a lapjai között nagy utazásra hívja az olvasót.

Az időutazó Én Mira és András történetén keresztül vezeti végig az olvasót múlton, jelenen és egy lehetséges jövőn. Atlantisz emlékei, Jesua korának történetei, a jelen rohamos technológiai változásai és egy egészen másképpen működő jövő kapcsolódnak össze benne.

A történet középpontjában mégsem pusztán maga az időutazás áll, hanem az ember, a tudatosság, a kapcsolatok, a felismerések és az a kérdés, hogyan változhat meg a világ, amikor mi magunk kezdünk másként jelen lenni benne.

Számomra azért különleges és egyedülálló ez a regény, mert nem csupán egyetlen kor történetét meséli el. Összeköti a régmúltat a mai ember világával, a mesterséges intelligencia jelenével és egy olyan lehetséges jövővel, amelynek alapjai talán már most formálódnak körülöttünk.

Regény, időutazás, emberi történet és gondolati utazás egyszerre – olyan kérdésekkel, amelyek nem érnek véget az utolsó oldalon.

Az időutazó Én nálam rendelhető.

Érdeklődni és rendelni privát üzenetben lehet.

Nehéz szavakba önteni, milyen érzés ma először a kezemben tartani azt, ami eddig csak bennem, majd a képernyőn és a lapokon létezett.

Ma könyv lett belőle. Az én első nyomtatott regényem.

Szeretettel:

Aurora Amelia Joplin

A jelen kódja Második fejezet – Amit a gép előre tudott

 

Néhány nappal később Mira ismét a kutatóintézet világos folyosóján haladt végig, és bár már ismerte az épületet, most egészen más érzéssel lépett be, mint első alkalommal. Akkor elsősorban a kíváncsiság vezette, most azonban már az is foglalkoztatta, hogyan lehetséges, hogy a róla készített modell néhány hét alatt ennyit veszített a pontosságából, miközben ő maga semmilyen tudatos változtatást nem tett azért, hogy megzavarja a rendszert.

A kutató ugyanabban a helyiségben várta, ahol az első hosszú beszélgetésük zajlott.

– Köszönöm, hogy visszajött. Az eredményei azóta is foglalkoztatnak bennünket, mert az első méréseknél a rendszer meglepően pontosan jelezte előre a válaszait, a későbbi teszteknél azonban olyan döntéseket hozott, amelyek egyre kevésbé illeszkedtek ahhoz a mintázathoz, amelyet korábban felépítettünk önről.

Mira leült vele szemben, majd érdeklődve nézett rá.

– Akkor most azt szeretnék kideríteni, mi romlott el?

– Elsősorban azt szeretnénk tudni, hogy valóban a modell veszített-e a pontosságából, vagy ön változott olyan gyorsan, hogy a korábbi adatok már kevésbé használhatók az előrejelzéshez.

– Ez lényegesen érdekesebben hangzik.

A kutató elmosolyodott, majd megnyitotta az előkészített tesztet.

Ezúttal olyan helyzeteket mutattak Mirának, amelyekről az első interjú során egyetlen szó sem esett. A rendszer mégis minden kérdés előtt megjelölte azt a választ, amelyet Mira korábbi döntései, értékei és viselkedési mintái alapján a legvalószínűbbnek tartott.

Az első kérdés egy régen megszakadt barátság helyreállításáról szólt, és a modell szerint Mira kezdeményezné az újrakezdést.

Mira elolvasta az előrejelzést, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után bólintott.

– Ebben a helyzetben valószínűleg valóban én tenném meg az első lépést.

A következő kérdés egy nagyobb pénzösszeg felhasználásáról szólt, és a rendszer ismét pontosan találta el a választását. A harmadik helyzetben egy váratlan utazási lehetőségről kellett döntenie, és ott is ugyanarra jutott, amit a modell előre jelzett.

A kutató elégedetten nézett a kijelzőre.

– Bizonyos területeken tehát továbbra is nagyon pontosan működik.

– Ezen nem lepődöm meg. Vannak szokásaim, értékeim és olyan dolgok, amelyeket hosszú ideje hasonlóan választok.

– Akkor talán mégsem változott olyan sokat.

Mira elmosolyodott.

– Ezt azért még ne döntsük el három kérdés után.

A következő helyzet már hosszabb leírást kapott. Mira egy régi, számára fontos terv és egy váratlanul megnyíló új lehetőség között választhatott. A rendszer az elsőt jelölte meg, és amikor Mira elolvasta az indoklást, azonnal felismerte benne saját korábbi gondolkodását. Évekkel korábban szinte bizonyosan ezt választotta volna, és még most is értette, miért tartotta ezt valószínűnek a modell.

Mégis tovább olvasta a második lehetőséget.

Valami frissességet érzett benne, olyan teret, amelyről korábban sem tapasztalata, sem kialakult véleménye nem lehetett, és éppen ez keltette fel az érdeklődését.

– A másodikat választom – mondta végül.

A kutató felnézett a kijelzőről.

– Megkérdezhetem, miért változtatta meg a döntését?

– Melyik döntésemet?

– Azt, amelyet a korábbi mintázata alapján valószínűleg meghozott volna.

Mira néhány másodpercig figyelte a férfit, mert érezte, hogy éppen a kérdés megfogalmazásában rejtőzik az, amit a rendszer nehezen tud kezelni.

– Én most hoztam meg az egyetlen valódi döntést. A másikat a rendszer számította ki abból, amit korábban tudott rólam.

– Vagyis ön szerint a valószínűség és a választás két különböző dolog.

– Szerintem maga is tudja, hogy azok. A rendszer azt mondhatja meg, mit választanék nagy eséllyel a múltam alapján, de attól a jelen pillanat még nyitva marad.

A kutató egy ideig nem jegyzetelt, csak Mirát nézte.

– Tudatosan keresi az új lehetőségeket?

– Inkább észreveszem őket, amikor megjelennek. Régebben sokszor előbb próbáltam eldönteni, hová vezet valami, most pedig könnyebben megengedem magamnak, hogy megtapasztaljam.

A férfi végül ismét a kijelzőre nézett.

– Kezdem érteni, miért okoz ennyi gondot a modelljének.

– Legalább egyikünk sem unatkozik.

A vizsgálat még csaknem egy órán át folytatódott. A rendszer többször pontosan jelezte Mira választását, máskor azonban olyan irányba számolt tovább, amely néhány évvel korábban valóban közelebb állt volna hozzá, a jelenben viszont már kevésbé. Mira egyszer sem választott szándékosan ellenkezőleg pusztán azért, hogy bizonyítsa szabadságát, mert számára éppen ez jelentette volna ugyanannak a kötöttségnek egy másik változatát.

A szabadságot már régen nem abban látta, hogy minden elvárással szembe kell fordulnia, hanem abban, hogy felismeri a rendelkezésére álló lehetőségeket, majd azt választja, amelyikhez abban a pillanatban valóban kapcsolódni tud.

Amikor kilépett az épületből, beült egy közeli kávézóba, mert még nem akart rögtön hazamenni. Miközben várta a rendelését, akaratlanul is körülnézett, és néhány perc alatt több apró jelenetben ugyanannak a változásnak egy másik arcát látta.

A szomszédos asztalnál egy férfi természetes hangon beszélt egy digitális asszisztenshez, amely néhány perc alatt összehasonlította számára a repülőjáratokat, egyeztette a szálláslehetőségeket, majd a férfi kérésére átrendezte az egész útitervet. Két asztallal arrébb két egyetemista egy videót nézett újra meg újra, mert egyikük valódi felvételnek tartotta, a másik pedig biztos volt benne, hogy mesterségesen hozták létre. A falon függő képernyőn közben arról szólt egy hír, hogy újabb egészségügyi rendszerekben alkalmaznak mesterséges intelligenciát a leletek elemzésének és az orvosi döntések előkészítésének támogatására.

Mira elgondolkodva kavargatta a kávéját.

Néhány évvel korábban még az volt a kérdés, mire lesz képes a mesterséges intelligencia. Most már sokkal inkább az foglalkoztatta az embereket, hogyan éljenek együtt azzal, amire időközben képessé vált.

A technológia egyre pontosabban tanulta az emberi szokásokat, egyre több összefüggést ismert fel, és egyre ügyesebben jósolta meg, mire lesz szüksége valakinek, még mielőtt az illető pontosan megfogalmazta volna.

Mira számára azonban a délelőtti vizsgálat után éppen az vált érdekessé, ami mindebből kimaradt: az a pillanat, amikor valami addig még nem létező lehetőség megszületett.

Este, amikor Mira hazaért, már az előszobában megérezte a vacsora illatát. András a konyhában állt, egyik kezében fakanállal, a másikban a telefonjával, és olyan arccal nézte a kijelzőt, mintha valami különösen szórakoztató dolgot talált volna rajta.

– Mielőtt bármit mondasz, szeretném közölni, hogy ma én is bekerültem a tudomány történetébe – mondta, amikor Mira belépett.

Mira letette a táskáját.

– Ezt szeretném hallani.

András felé nyújtotta a telefont.

– A kutatóintézet írt.

Mira meglepetten vette át.

A levél rövid volt. A kutatócsoport azt szerette volna, ha András is részt vesz a programban, mert Mira interjúiban és későbbi vizsgálataiban többször előkerült a kapcsolatuk, és különösen érdekesnek találták, hogy bizonyos kérdésekben hasonló következtetésekre jutnak, miközben a döntéseik és a megközelítésük gyakran eltér egymástól.

Mira lassan felnézett.

– Gyorsak.

– Ez már majdnem sértő. Engem még meg sem kérdeztek, de már elemezni szeretnének.

– Talán félnek, hogy közben megváltozol.

– Akkor igyekezniük kell.

Mira elmosolyodott, majd visszaadta a telefont.

– Elvállalod?

András a tűzhelyhez lépett, megkeverte az ételt, és csak ezután válaszolt.

– Délután még biztosan azt mondtam volna, hogy hagyjanak békén, most viszont már érdekel, mire jutnának velem.

Mira közelebb lépett hozzá.

– Mi változott délután óta?

András lejjebb vette a lángot.

– Te hazajöttél.

– Ez meglepően romantikusan hangzik.

– Pedig teljesen tudományos.

Mira felnevetett.

– Akkor fejtsd ki, professzor úr.

András letette a fakanalat.

– Arra vagyok kíváncsi, hogy ha rólam is készítenek egy modellt, és utána összehasonlítják a kettőt, vajon azt fogják-e látni, hogy hosszú idő alatt hasonlóvá váltunk, vagy inkább azt, hogy egyre jobban önmagunk lettünk.

Mira arcáról lassan eltűnt a mosoly.

– Ez engem is érdekel.

– Gondoltam.

– Már megint előre jeleztél.

– Kezdek veszélyes lenni.

Vacsora közben Mira elmesélte a délutáni vizsgálat legfurcsább pillanatát, amikor a rendszer olyan választ jósolt számára, amely valóban teljesen ésszerű lett volna, ő mégis egy másik lehetőséget választott.

András néhány falat után letette a villáját.

– Akkor valójában azt találta el, mit tettél volna régebben.

– Valószínűleg igen.

– Ez azért lenyűgöző, még akkor is, ha közben egy kicsit kellemetlen látni, mennyivel kiszámíthatóbbak vagyunk annál, mint amilyennek szeretjük gondolni magunkat.

Mira elmosolyodott.

– A kiszámíthatóság önmagában még nem börtön. Reggelente többnyire ugyanazt a kávét iszom, és ettől még nem érzem veszélyben a szabadságomat.

András felnevetett.

– Ezt majd feltétlenül mondd el nekik. Talán bekerül a tanulmányba.

Mira azonban néhány pillanat múlva komolyabb lett.

– Az volt igazán érdekes, hogy amikor megláttam a rendszer válaszát, tökéletesen értettem, miért ezt választotta helyettem. Felismertem benne magamat, csak közben megjelent egy másik lehetőség is, amely sokkal elevenebbnek érződött.

– És arra mentél.

– Igen.

András egy darabig nézte.

– Akkor talán rosszul teszik fel a kérdést.

– Mire gondolsz?

– Azt próbálják megjósolni, mit fogsz választani abból, amit már tudnak rólad, pedig az igazán érdekes éppen az, ami még nincs benne a modellben, mert még te sem tapasztaltad meg.

Mira lassan letette a poharát.

– Ezért akarod elvállalni?

– Ezért is.

– Mi a másik ok?

András visszavette a villáját.

– Szeretném látni az arcodat, amikor az én modellem pontosabb lesz a tiédnél.

Mira néhány másodpercig döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.

– Most már biztos vagyok benne, hogy részt kell venned.

Később, amikor már elpakolták a vacsora maradványait, András ismét elővette a levelet. Sokáig nézte a jelentkezési gombot, aztán Mira felé fordult.

– Tudod, mi tetszik ebben?

– Hogy végre hivatalosan is mérni fogják, mennyire vagy kiszámítható?

– Az is, de inkább az, hogy olyan dolgot vizsgálnak, amelyről azt feltételezik, hogy elegendő adat birtokában teljesen megérthető.

Mira mellé állt.

– És szerinted?

András elmosolyodott.

– Derítsék ki.

Azzal megnyomta a jelentkezési gombot.

A képernyőn néhány másodperc múlva megjelent a visszaigazolás.

Mira még mindig a telefon kijelzőjét nézte, amikor András megszólalt.

– Most már csak egyetlen problémánk maradt.

– Micsoda?

– Ha a gép előbb kiismer engem, mint te, azt soha nem fogom elmondani neked.

Mira felnézett rá.

– András, ennyi év után igazán tudhatnád, hogy azt úgyis észrevenném.