Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

Arc története

Volt egyszer egy arc,

amely nem a jelenből született,

hanem rétegekből:

megélt életekből,

eltemetett hangokból,

megőrzött sóhajokból.

A bőrödön nem ráncok futnak,

hanem mondatok,

távoli tengerpartok átmosott homokírásai,

ahol régen álltál mezítláb,

ahol valaki egyszer a nevedet mondta,

és te megfordultál.

A szemhéjad alatt

csillagok tanúskodnak arról,

hányszor törted össze a szívedet

csendben.

Mert nem volt kinek odaadni a történetet,

aki nem félt volna

a mélységtől, ami te vagy.

De most…

Most újra olvasod magad.

Nem félsz.

Nem húzol vonalat a mondatokra.

Nem akarod elrejteni,

mit hordozol.

Mert tudod már:

a szavak nem sebek,

hanem fények,

amik még nem találtak haza.

És lassan,

ahogy lélegzel,

a régi mondatok elcsitulnak,

a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,

és a bőröd tiszta lesz,

mint a hajnal első perce.

Ami megmarad:

az nem fájdalom.

Az:

igazság.

A könyv egy kéz

A könyvek nekem lassú fények,

ablakok egy másik tájra.

Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.

Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.

Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.

A gondolatok leülnek mellém,

és végre csendben maradnak.

Minden könyv egy kéz,

amely nem ér hozzám, mégis megérint.

Szavakból épít hidat

a szív és a megértés között.

Van bennük valami ismerős melegség,

amit nem tudok kimondani, csak érezni:

mintha valaki rég tudná helyettem is,

mit keresek magamban napok óta.

Mert amikor olvasok,

nem maradok egyedül.

A könyvben mindig van egy szoba számomra,

ahová hazaérhetek.

A Hold bennem

Nem az égen kezdődik.

Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.

Hanem bennem.

A Hold akkor ébred,

amikor elhallgat minden gondolat,

és a lélegzet egy pillanatra megáll.

Csend ez.

Nem üres.

Tele van emlékezéssel.

A Hold tudja,

hányszor kezdődött már újra minden.

Hányszor engedtünk el,

és hányszor tartottunk túl sokáig.

Nem kérdez.

Nem magyaráz.

Csak jelen van.

És a jelenlétében

a sötét többé nem fenyeget,

csak mélység lesz —

ahová vissza lehet térni.

Egyszer azt hittem,

a Hold távol van.

Hogy el kell érnem.

De a Hold közelebb jött.

Nem kívülről.

Belülről.

Onnan, ahol a mellkas mögött

egy puha tér nyílik,

ahol a lélek lassan felébred,

és hazamegy önmagához.

Akkor értettem meg:

Nem én néztem a Holdat.

A Hold nézett engem.

Mindig is.

A Pecsét

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.

A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.

A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.

Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

A víz szava

A víz nekem nem egyszerű elem.

Nem tárgy, amit érinteni lehet,

hanem lélegzet:

az élet első rezdülése,

ahol minden kezdődik.

A víz az emléke a kezdetnek.

Ő hordozza az őst, az első fényt,

amikor még nem volt szó,

csak lassú ringás,

mint anya szíve alatt a csend.

Ha nincs víz, nincs élet.

Nem sarjad levél, nem ébred szív,

nem indul útnak a lélek hajója.

A víz az út. A víz a híd.

A víz hordoz mindent.

Amikor hozzáérek,

mintha valaki visszaérne hozzám.

A bőrön túl, a csontok mélyén,

ott, ahol az ősi emlékeink pihennek,

ahol a kezdet ma is lélegzik.

A víz bennem is él.

Nem kívül, nem külön — én vagyok.

Átfolyik rajtam az idő,

és mégis: megtart.

A víz gyógyít.

Nem kérdez, nem ítél,

nem kér cserébe semmit.

Csak ölel.

És visszavisz a forráshoz,

ahol a fény először ébred,

szavak nélkül.

A vízben hazatalálok.

Mindannyiszor.

A lassú elengedés

A híd alatt lassan úszott el a fény,

mint egy szó, amit senki nem mondott ki még.

A szél a kabátod szélét vitte tovább,

s én úgy maradtam ott, mint part a folyó partján.

A kezem még őrizte a kezed lenyomatát,

mint a hó az éjszaka lépteit – halkan, szavak után.

De reggelre olvadt minden, ami tegnap volt igaz,

és már csak a csend tudta, hol kezdődik a hiány.

A szívem benned álmodott még néhány napig,

mint fa a lombot, mielőtt végleg elhullajtja mind.

Most üres az ág, de nem kérdez semmit már:

A szívem nem felejt — csak más ritmusban ver tovább.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.

A rózsa visszanéz

A patak partján fekete víz folyt azon az éjjelen.

A hold ezüstje meg-megremegett rajta, mint egy elfojtott vallomás.

A legény a paripáról leszállva térdelt a parton.

A kezében egy szál rózsa volt — fekete, akár a bűn.

Nem dísznek hozta. Üzenetnek.

A király halott volt, a herceg eltűnt a csatatéren,

s az ország porig égett.

És mindez egy asszony miatt történt —

a nő miatt, akit most a legény keresett.

Egykor ő volt a király kedvese.

Aztán a herceg szerelme.

Végül a nép átka.

Most csak egy menyecske volt a sok közül,

aki túlélte a birodalmat.

Amikor kilépett a házból, és meglátta a legényt, nem félt.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta halkan.

– Nem a bosszúért jöttem – felelte a férfi. – Hanem az igazságért.

A nő lehajolt, megérintette a rózsát,

amelyet a vízbe dobtak.

A patak tükrében fiatal arca nézett vissza —

ragyogó, élő, szerelmes.

Aztán a kép lassan eltorzult,

s a vízben a herceg arca derengett fel.

A nő felsikoltott.

A legény csak ennyit mondott:

– Ő üzent neked.

A paripa felnyerített,

a férfi felült, és elvágtatott az éjszakában.

A rózsa tovább lebegett a vízen,

és ahol elhaladt, a patak vize vérré változott.

Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.

Hangtalanul

A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.

Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.

A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.

A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.

Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.

A levegő lassan megtelt bizalommal.

A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.

Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.

Nem tartotta vissza.

Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.

Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.

Nem sírt.

Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne

egyszerűen, hangtalanul.

Túlélünk, mert nevetünk

Néha elég egy fél szó,

vagy egy ügyetlen mozdulat,

és már rázkódunk a nevetéstől,

mintha a világ minden baja

egy pillanatra eltűnne.

Nevetünk,

és nem számít, hány évesek vagyunk,

mit veszítettünk el,

vagy mit próbálunk túlélni.

Nevetünk,

és az idő megáll —

nem díszesen, nem csodásan,

csak emberien.

A nevetésben ott vagyunk mi:

kicsit fáradtan, kicsit sebezve,

de még mindig élve.

Nevetünk,

mert másképp nem bírnánk.

A humor az egyetlen kötél,

amin vissza lehet mászni,

hogy újra jól legyünk.

Nevetünk,

mert a könnyek és a mosoly

ugyanabból a forrásból jönnek.

Az egyik oldja,

a másik gyógyít.

Nevetünk,

mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”

Így valljuk be,

hogy fáj, de kibírjuk.

A humor nem tagadja, ha nehéz —

csak megfogja a vállunkat,

és azt mondja:

„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”

Nevetünk,

mert a világ néha kibírhatatlan,

de ha egy pillanatra együtt kacagunk,

akkor elhisszük,

hogy talán mégis érdemes.

És amikor elcsitul,

valami halk fény marad utána —

nem égi, nem csillagfény,

csak emberi melegség,

amit egymásban hagyunk.

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

Halloween

A kertben csönd ül, sárga hold,

a levegőben fahéj és füst,

a tök mosolya lágyan ég —

mintha mesét mesélne most.

Volt egyszer egy őszi álom,

mikor a szél dalolt a fán,

a gyertyák őrizték az éj szívét,

s az emberek hittek az éj varázsában.

A láng kicsit remeg,

mint aki tudja, élni szép,

mert Halloween csak ennyit mond:

a fény mindig hazatér.

Élsz

Leülök a sziklára.

Mellettem a folyó suttog,

mintha ezer apró dolgot sodorna magával,

s közben rám nézne —

érzed? — kérdi a hab.

A víz illata hűvös és édes,

friss mohát, nyárvégi záport idéz,

a napfény pedig

meleg ujjakkal simít végig a vállamon,

mint egy régi szerető búcsúcsókja.

A kövek lélegeznek.

Meleg testükben ott lüktet az idő,

a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,

s a levegőben fenyőgyanta és vízpára

keveredik — lassan, mélyen,

mint egy ima.

A folyó zenél.

A hullámokon táncolnak a nap sugarai,

a parton vörös bogyók fénylenek,

mintha a nap szórta volna őket ajándékba.

Minden rezdül, él, lélegzik.

S én is ott vagyok —

a vízben, a napban, a kövekben.

Nem néző vagyok többé,

hanem egy a természettel,

amely illatban, fényben,

lélegzetben mondja: Élsz.

A tükrön túl

A víz szelíd, ha nézed,

de mélyén arcok ringnak.

Nem múltak ők, csak emlékek,

melyek benned laknak.

Egy pillantás, s a tükör él —

fényét magadba zárod.

Nem kérdez, nem ítél,

csak őrzi az árnyék-vágyad.

És amikor a fény elcsúszik,

te akkor látod igazán:

nem a tükör mutat téged,

te vagy, ki a fényt tovább viszi

az üvegen túl, a világon át.