2024. július 1., hétfő

Üzenet a szívbe



Vidd el, szél, a felhőkön sebesen,
Vidd el üzenetemet annak a szívébe,
Kinek lelke tavaszi szélként rebben,
Bárhol is él, de keres engem remélve.
Álmodom róla, szívem úgy várja,
Vágyamat már kiküldtem a nagyvilágba,
Hiszen mindenkinek van egy párja,
A boldogság mindenkinek járna.
A lélek tudja, mi kell nekünk,
Ha társ, akkor szerelemmel fűthetünk.
Egy ölelés, egy csók, egy szál virág –
A szívnek nem kell más, csak ezer virág.



Váratlan vendég



Kint a városban csend van, késő estére jár. Nagy pelyhekben hullt a hó, és szépen lassan befedi, fehérbe borítja a várost, betakarja. A téli estének ez a varázsa, mely álommal átitatott csendje volt érezhető. Kedvenc évszakom a tél, mert ha esik, nyugalom átjár mindent, és elcsendesednek az emberek.
Bekuckóznak az otthonukba a jó melegbe, és pihennek. Én is ezt tettem. Begyújtottam a kandallóba, és készítettem egy forró teát. A kandalló mellé a nagy fotelomba leültem, és élvezettel néztem a tüzet. Egy mondás jutott az eszembe, amit régen a nagyszüleimtől hallottam, hogy aki nézi a tüzet, annak a lelke megcsendesül, édes nyugalom szállja meg.
A lángok lobbantak hol fel, hol le, vörösen izzottak, szinte táncoltak. Olyan, mintha mondani szeretnének valamit, mesélni. Aztán hirtelen eltűnnek a lángok, mintha az izzó parázs elnyelné őket. Kellemes, meleget adó tűz, felmelegítette a testemet, mert kint hideg volt. A forró tea átjárta a belsőmet.
Nehéz napom volt, de még dolgoznom kell itthon. A kandallóra tettem még pár darab fát, és a parázsból újra életre keltek a tűz lángjai, elkezdtek táncot járni, vörösen izzani. Szépen duruzsoltak nekem, olyan andalítóan! Felálltam, mert elálmosított.
Bekacsoltam a számítógépemet, és átolvastam, amit eddig írtam. Folytatnom kell a regényemet, mert kifutok az időből. A kiadó már nagyon sürget. Mióta egyedül élek, elköltözött a párom, sajnos nem jön az ihlet. Hiányzik a szenvedély abból, amit írok. Mintha nemcsak a ház ürült volna ki, hanem a lelkem, a szívem is. Befejezem a könyvemben a részt. A tűz még szépen ég, a lángok tácolnak a kandallóban.
Megnézem a telefonomat, és lám, jött egy új üzenet. Volt szerelmem, Viktor azt írja, fél óra múlva ott vagyok nálad. Tíz éve nem találkoztunk. Hú! Most mit csináljak? Gyorsan letusoltam, és kicsit rendbe tettem magam. Öt perc és itt van. A hajam még csurom vizes. Betekertem egy törölközővel, és már csengettek is. Mentem ajtót nyitni.
– Szia, Viktor! – köszöntem.
– Szia, Betti! –köszönt vissza Viktor!
– Fáradj be! – hívtam be a házba.
Megöleltük egymást.
– Nem volt könnyű megtalálnom téged, de addig kutakodtam, amíg sikerült! – mondta Viktor.
– Tényleg? Miért kerestél ennyire? – kérdeztem.
– Tudod, a gimi után elváltak útjaink. Éltük az életünket. Én soha nem tudtalak elfelejteni. A szerelem soha nem múlt el irántad. – mondta Viktor.
Elkészítettem közben egy meleg teát. Átnyújtottam Viktornak, és zavaromban hozzá ért a kezem a kezéhez. Belebizseregtem.
– Nem is tudom, hogy mondjam el, de én is próbáltalak elfelejteni. Nem igazán sikerült. – mondtam.
Viktor kortyolgatta a forró teát, és figyelt engem. Látta, hogy zavarban vagyok. A vizes hajam kócosan száradt a kellemes meleg nappaliban. Én is jól megnéztem Viktort. A barna, nagy, kerek szemei ugyanolyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem. A teste most izmosabb volt. A szívemben soha nem szűntem meg szeretni. Az élet elszakított minket, mert túl fiatalok voltunk.
– Örülök, hogy itt vagy. Hol szálltál meg? – kérdeztem.
– Nem lenne gond, ha itt tölteném az éjszakát ma este? Nem foglaltam sehol le szobát, mert ebben a kicsi városban nincs is szálloda, csak jóval messzebb. – válaszolta Viktor.
– Rendben, nem probléma. Beszélgetünk. Van miről, szerintem. Tíz év hosszú idő, mióta nem találkoztunk. – mondtam.
– Hoztam neked valamit. Viktor elővett egy finom bort. Meg kell ünnepelnünk, hogy tíz év után újra látjuk egymást.
– Ó! Emlékeztél rá, hogy ez a kedvencem borom! – válaszoltam meglepődve.
Egymás mellé ültünk, és meséltünk, mert volt mit. A kandalló tüze még pislákolt, és kellemes hangulatot árasztott. Közben a bor szépen fogyott az üvegből. Nevetgéltünk, a bor is hozzásegített.
Viktor hozzám hajolt, és megsimogatott. A szívem gyorsabban dobogott. Arcomat a két kezébe tette, hozzám bújt, és meg csókolt, én vissza csókoltam. Egymás iránti szerelmünk soha nem szűnt meg. Csak tíz évig aludt. Most felébredt. Az élet érdekes fordulatokat hozott nekem ezen a szép téli estén. A szerelmet.

Csak egyszer...



Csak egyszer, még egyszer, szeress még!
Hadd érezzem, fontos vagyok, élek még.
Hadd érezzem, mit jelentek neked, ki vagyok én,
Szerelmünk nem halt meg, még él.
Csak egy szót mondj, hadd halljam:
Én úgy szeretlek, drága bogaram!
Szívem ölelésedkor ugyanúgy megdobban,
Mint a legelső alkalommal, boldogan.
Csak egyszer simogasd meg őszülő hajamat,
Ne hagyd a szavakat, némán magadban.
Talán ez lesz az utolsó érintés, mit adhatsz.
Próbáld meg! Hiszen lehet, szíved újra értem dobban.



Eltűnt Dudus



Egy kellemes nyári estén történt, amikor már nap is lemenőben volt, hogy a négyéves Gabika elkezdte keresni a maciját. Kereste kutatta az egész szobát felforgatta, de hiába. Dudus nem volt sehol. Benézett az ágy alá hátha oda bújt, de ott sem volt a maci. Már kezdett álmos lenni és a maci volt az alvókája anélkül nem tudott elaludni. Nagyon elkeseredett.
– Hol vagy Dudus? Merre bújtál el? Gyere elő! Szólította maciját Gabika, abban reménykedve hátha előjön. Kicsi volt még és beszélgetni szokott a Dudus macijához.
– Anya, Apa, nem találom Dudust, a macimat! Hol lehet? – kiabálta könnyeivel küszködve a kisfiú.
Anyukája elkezdte keresni először a szobájában, aztán az egész házban, de sehol sem volt.
– Apa, nincs sehol Dudus maci. Enélkül nem tud elaludni Gabika. Kint lehet valahol az udvaron. Nem szokta kivinni, nem is láttam, hogy kivitte volna a házból. Talán Füles a kiskutya vihette ki az udvarra. – mondta az anyuka.
– Az lehetséges. Mindjárt megnézem kint. – válaszolt az apuka.
Már kezdett sötétedni. A szürkületnek vége volt. Zseblámpával elindult kifelé az apuka és egyszer csak ott termett mellette pizsamában Gabika. Apa és fia együtt keresték az eltűnt mackót.
– Apa szerinted kint van Dudus? Eltévedt és nem talál haza? Miért ment el, hiszen én mindenkinél jobban szeretem? – kérdezte elszontyolodva a kisfiú az apukáját.
– Nem tudom Gabika, de szerintem nem ment el, csak kijött szétnézni az udvarra. Lehet nem talált vissza, vagy elfáradt és elaludt. Nyugodj meg! Biztosan megtaláljuk. – válaszolta az apuka.
Gabika már a könnyeivel küszködött, mert Dudus volt a kedvenc játéka. Mindig vele volt pici baba kora óta.
Mindenhová bevilágítottak, a fák alá, a bokrok közé. Nagy, hatalmas kertjük volt, tele fákkal és bokrokkal, sok, sok virággal. Már csak a hold és a csillagok világítottak. Gabika a pici lábacskáival ott sertepertélt az apukája mellet, és figyelte, ahogy minden bokorba és fa alá bevilágít a zseblámpával. Megzizzentek a levelek, fura hangok hallatszottak, emiatt Gabika összerezzent gyorsan átölelte az apukáját. Hiszen csak a zseblámpa kicsi fénye által láttak valamit, a fák lombjai nem igazán engedték beszűrődni a hold és csillagok fényét.
– Apa én félnék egyedül, szerinted Dudus nem fél a sötétben? Te itt vagy nekem, de ő egyedül van. – kérdezte Gabika kíváncsian várva a választ az apukájától.
– Szerintem Dudus nem fél, mert tudod kik vigyáznak rá? – mondta az apukája.
– Kik vigyáznak rá Apa? – kérdezte.
– Hát a tündérek! Ők azok, akik este is itt vannak a virágok, a fák és a bokrok körül. Mindent felügyelnek A mi szemeinknek láthatatlanok, de most is itt vannak és figyelnek minket is. Ők csupa szeretetet árasztanak. Nem csak a természetre, hanem miránk az emberekre is. Tudod este meglátogatják a gyerekeket is, és segítenek elaludni nektek, gyerekeknek. – mondta az apukája.
– Tényleg Apa? Akkor nem fél. És lehet énekelnek neki, és vigyáznak rá. Csak találnánk már meg, mert annyira hiányzik nekem. – válaszolta a kicsi fiú.
– Nézd csak ki alszik itt a bokorban? A te mackód! Úgy látom jól van, nem esett baja. – adta oda apuka a macit.
– Szia Dudus! Megvagy végre te kis szökevény! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel boldogan Gabika, és magához ölelte szeretetteljesen a maciját.
– Akkor most már bemehetünk a házba, megtaláltuk a macit! Késő van és ideje lefeküdni kisfiam! – mondta az apuka.
– Megyek Apa! Szeretném megköszönni a tündéreknek, hogy vigyáztak az én macimra. – válaszolta Gabika.
– Rendben. – mondta mosolyogva az apuka.
– Kedves Tündérek! Köszönöm szépen, hogy vigyáztatok az én drága Dudusomra! – mondta Gabika
Biztos volt benne, hogy a tündérek ott vannak és figyelik őt. Mosolyogva indult be a házba a macijával.
Amikor már mindketten beértek a házba Gabika boldogan elmondta az anyukájának, hogy Dudus jól van! Szorította, ölelte a mackóját. Anyukája betakarta, apukája megsimogatta, és egy jó éjt puszit adtak neki. Mosolyogva aludt el Gabika, ezen az estén. Nem is kellett a szüleinek mesét mondaniuk neki.

A költészet varázsa





A költészet olyan, mint a folyó,
Áramlik, folyik és csak terjed,
Az érzések feljönnek,
hozzá gondolatok,
Lesznek belőle gyönyörű mondatok.
Papírra vetve, megszületnek, életre kelnek,
S, az olvasó szívébe, gondolataiba mennek,
A költészet különlegesen csodás művészet,
Szavakkal formálja az emberi identitást.
A versek ritmusa dallamot hordoz,
Szavak szárnyán a lélek táncot rop,
Az idő megáll, s a pillanat él,
Amikor a vers a papíron beszél.
A világon élő költők kincsek,
Életet, színt adnak mindenkinek,
Gyönyörű versek, melyek szívekbe hatolnak,
Szebbé téve a szomorú, siralmas napokat.



Megállt az idő




Megállt az idő, mint mikor fülledt a levegő,
Nem mozdul semmi, néma lett mindenki,
A Nap pihen, csend honolja be a végtelent,
Megdermedt levegő, a fájdalom érezhető.

A szavak elhaltak, az érzések elakadtak,
A szív sír, láthatatlanul ejti könnyeit,
Nem látja senki, csak az angyalok,
Szeretetükkel űzik el a szívből a bánatot.

Álmunkban meglátogatnak, szeretnek,
Suttognak, szüntelen énekelnek,
Az emberi létezés kihívás, nem képzelgés,
Isteni szeretet nélkül nehéz minden egyes lépés.



Nyári zápor



A nyári zápor finom, hűsítő hatása,
Frissülést hoz a zöldellő, virágzó tájra,
Fényesen csillognak az esőcseppek,
Mint nedű a felhőkből, ahogy a földre érkeznek.
Piros pipacsok lengedeznek lágyan a szélben,
A gyenge záporban szinte beszélgetnek,
Madarak fürdenek, boldogan énekelnek,
A Békák brekegnek, a gólyák ebédet remélnek.
Kiállok a langyos, nyári esőbe,
Mezítláb a tócsa közepébe,
A finom zápor felüdülés nekem,
Simítja arcomat, nyugtatja lelkemet.
Gyerekkori érzés felszínre jött,
Mezítláb kacagás emléke előjött,
Csuda jó újból gyereknek lenni,
Ötvenévesen újra mindezt átélni!




Az Isteni Üzenet



Sötét gödörbe süllyedve tehetetlenül,
Sikítanál, de fájdalom vesz körül,
Éget a szívfájdalom, akár a tűz,
De te némán, csendben mindent eltűrsz.

Beragadtál, menekülnél, de nem tudsz,
Két kezeddel könyörögve segítségért fordulsz,
Egyedül vagy, csak Isten tudja, mi bajod,
Kezeivel a kezedet fogja, de Te ezt nem tudod.

Simogatja fejed, és szólítja neved,
Halld hát az Isteni üzenetet!
A fájdalomtól nem látsz, nem hallasz,
Pedig önmagadnak így ellent mondasz.

Csendesedj le, és sírd ki magad,
A könnyeiddel eltűnnek a sötét falak,
Leomlanak, és fénysugárként a szívedbe,
Megérkeznek az Isteni szavak.