A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tapasztalat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tapasztalat. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 5., kedd

Virágok nyíltak…



Út alattunk, ég felettünk,
lépések viszik napjaink.
Amit közben észrevettünk,
abból lettek vonásaink.
Van perc, mely csak áthaladna,
bennünk mégis megmarad.
Szúr, de továbbindulunk,
s mélyén sarjad gondolat.
Nem tudjuk, míg benne járunk,
mit viszünk majd haza.
Egy szó, érzés, tapasztalat,
melyekből dal fakad.
S mikor egyszer visszanézünk,
nem számít seb, sem fájdalom.
Ahol mentünk, ahol éltünk,
virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

2026. május 2., szombat

Virágok nyíltak…



Út alattunk, ég felettünk,
lépések viszik napjaink.
Amit közben észrevettünk,
abból lettek vonásaink.
Van perc, mely csak áthaladna,
bennünk mégis megmarad.
Szúr, de továbbindulunk,
s mélyén sarjad gondolat.
Nem tudjuk, míg benne járunk,
mit viszünk majd haza.
Egy szó, érzés, tapasztalat,
melyekből dal fakad.
S mikor egyszer visszanézünk,
nem számít seb, sem fájdalom.
Ahol mentünk, ahol éltünk,
virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

2026. április 25., szombat

Egy éjszakai énekes madár



Éjszaka van.
A házban lassan minden elcsendesedik. A nappal zaja lecsúszik rólam, akár egy nehéz kendő a vállról. Odakint hűvös levegő ül a kert fölött, az ágak mozdulatlanul tartják magukat a sötétben. A fák között egy apró éjszakai madár énekel.
Hallgatom.
Tiszta, kitartó hangja van. Apró teste talán alig látszik az ágak között, mégis betölti dallal a kertet. A hűvös éjszaka sem veszi el a kedvét. Énekel, mert nem tud másként jelen lenni. Amit magában hordoz, dallá válik az éjszakában.
Én pedig ott ülök a hűvös éjszakában, a madárdal közelében, és az életemre gondolok.
Az életemből egész regény születhetne. Talán több kötet is, tele olyan oldalakkal, amelyeket néha magam is nehezen merek újraolvasni. Nehéz fejezetekkel, megsárgult lapokkal, elhallgatott mondatokkal, hosszú küzdelmekkel, váratlan erővel, derűs pillanatokkal, örömmel, szeretettel, apró csodákkal, és olyan napokkal, amelyek megtanítottak értékelni mindazt, ami igazán fontos.
Az élet sok mindenre megtanított. Láttam mélységeket, jártam magaslatok közelében, vittem terheket akkor is, amikor elfáradt a lelkem.
De nem csak a fájdalom formált. Formált a szeretet is. A gyermekeim nevetése, egy-egy jó szó, egy madárdalos hajnal, egy megírt vers, egy mese születése, egy pillanat, amikor éreztem, hogy még mindig képes vagyok örülni.
Megtanultam figyelni az embereket. A szavaik mögé is látok. Érzem a fáradt mosolyokat, a visszatartott könnyeket, a tekintetekben megbújó történeteket. Sokszor képekben érkezik hozzám mások sorsa. Egy mozdulatban, egy arcvonásban, egy elharapott mondatban.
Az írás ezért lett nekem menedék, társ és belső út.
Amikor írok, megnyílik bennem egy belső ajtó. A mondatok lassan előlépnek, helyet keresnek maguknak, aztán egymás mellé simulnak. Érkezhet mese, vers, novella vagy vallomás; én pedig engedem, hogy utat találjon bennem. Ilyenkor az alkotás körém hajol, és átvezet egy olyan állapotba, ahol végre elmondhatóvá válik mindaz, amit a hétköznapok gyakran elhallgattatnak.
Anyaként, nőként sokszor nehéz a nap. Feladatok sorakoznak egymás után: főzés, mosás, gondoskodás, felelősség, aggódás, újrakezdés. Egy anya gyakran úgy fogja össze a család életét, hogy közben önmagából is ad. Időt, erőt, figyelmet, szívet. A napok sokszor másokról szólnak.
Az éjszaka mégis más.
Szelíden, halkan ölel körbe, minden sürgetés nélkül. Hagyja, hogy letegyem a nappal súlyát. Ilyenkor lehetek fáradt, érzékeny és sebezhető. Ülhetek a halk éjszakában, hallgathatom a madár hangját, és engedhetem, hogy bennem is megszólaljon valami. Aztán lassan érkeznek a mondatok. Én pedig írok.
Van, hogy szomorúsággal ülök le. Van, hogy fájdalommal. Van, hogy fáradtan, mégis különös belső erővel. Van, hogy hálával. Van, hogy egyetlen kép indít el bennem egész történeteket.

Törékenység, makacsság, érzékenység, erő, seb és szeretet együtt formál bennem valamit, amit talán csak az írás tud igazán megmutatni.
Néha megkérdezem magamtól: lát engem valaki igazán?
Azt a nőt, aki a hétköznapok mögött él. Aki elvégzi a dolgát, gondoskodik, összeszedi magát, mosolyog fáradt arccal is. Aki mögött ott vannak az évek, a terhek, a veszteségek, a győzelmek, a néma erőfeszítések. Aki poklot járt, mégis őszinte maradt. Aki annyi teher után is képes szeretni. Aki ma már óvatosabban ad, mert megtanulta, hogy a szív érték, és csak tiszta kézbe való.
Szeretek adni. Mindig is szerettem. Figyelmet, szavakat, törődést, időt, szeretetet. Régen könnyebben nyitottam ajtót mások felé. Ma már jobban vigyázok arra, kit engedek közel. A sok rossz helyre adott jóság megtanítja az embert a határokra. Ez önvédelem. Annak felismerése, hogy a léleknek is jár kímélet.
Sokáig erősnek kellett lennem. Négy gyermek mellett az ember összefogja a napokat, óvja a házat, figyeli a szíveket, és újra meg újra előkészíti a holnapot. Megy tovább akkor is, amikor belül már megállna egy pillanatra. Elpakolja a fáradtságát, félreteszi a könnyeit, és teszi, amit tennie kell. Mert anya. Mert nő. Mert felelős. Mert szeret.
Mára eljutottam oda, hogy levehetem a páncélt. Lehetek gyenge. Sírhatok. Elfáradhatok. Kimondhatom, ha elég. Mondhatok nemet. Ez is egyfajta felszabadulás. Halk, csendes, mégis mélyen az enyém.
Néha elképzelem, hogy egy finom kávé mellett ülök valakivel, aki ráér. Aki hagyja, hogy a szavaim a saját tempójukban érkezzenek. Aki alakítás helyett megérteni szeretne. Aki hallja a kimondott mondatokat, és érzi mögöttük azt is, amit az ember csak nehezen tud megfogalmazni.
Szívesen beszélgetnék valakivel, aki maga is járt már rögös utakon, ezért óvatosabban bánik mások lelkével. Aki tudja, hogyan válik értékké a nyugalom, hogyan lesz kincs az őszinteség, és milyen ritka ajándék, amikor két ember között valódi figyelem születik.
Kávé mellett. Lassú szavakkal. Halk mosollyal. Valakivel, aki egyszerre látja bennem az anyát, az alkotót, a túlélőt és a nőt. Mindazt, amiből összeállok. Aki mellett nem fogyok, hanem megpihenek.
Mert ma már erre vágyom.
Szeretetre. Megbecsülésre. Őszinte figyelemre. Olyan életre, ahol az alkotásomnak helye van, ahol a szívemet nem kell rejtegetnem, ahol az éjszakai madár hangja nem a magányt erősíti, hanem emlékeztet arra, hogy a lélek a sötétben is képes dalolni.
Talán én is ilyen vagyok.
Egy éjszakai énekes madár.
Sok mindenen átmentem, mégis megszólal bennem a dal.

2024. július 26., péntek

Önszeretet útja




Sok időbe telt, de elfogadtam,
Azt, ki lettem – testemet megszerettem.
Szeretettel vagyok magam iránt, hibáimmal egyaránt,
Hisz önszeretet nélkül az élet kihívás, csupa szomorúság.
Nem vagyok tökéletes, sem szép,
Önmagam lehetek – ez pont elég!
Hogyan is szerethetnék teljesen,
Ha önmagam nem ismerem rendesen?
Hosszú, nehéz út van mögöttem,
Amit bizony nem mindig élveztem.
Minden percért most oly hálás vagyok,
Alázattal köszönök minden új napot.
Szeretettel vagyok magam iránt,
S minden létező ember – és természet – iránt.
Tisztelem embertársaim tapasztalását,
A Földünk gyönyörű természeti alkotását.

2024. február 6., kedd

Gyöngyszemek III.

Remélem, sikerült, vagy legalábbis megpróbáltátok páran a lélegzést, és egy kicsit ellazulni. Nem egyszerű beiktatni a mindennapokba. Próbálkozzatok. Szeretném veletek megosztani egy szintén nagyon fontos tapasztalatomat. Régen sok rossz döntést hoztam én is, valószínűleg te is, és mindenki. Akkor, abban a pillanatban úgy gondoltuk helyesnek az akkori gondolkodás módunkkal és tapasztalatainkkal. Úgy láttuk jónak. Jelenleg lehet, hogy bűntudat gyötör emiatt, és bánt a dolog. Most nagyon figyelj! Az, aki akkor azt a rossz döntést hozta, az már nem Te vagy, az a régi gondolkodású Te voltál. Már változtál, már nem úgy gondolkodsz, tapasztaltabb lettél, bölcsebb, mint jó pár évvel ezelőtt. Amit tehetsz, az az, hogy elengeded azt, ami akkor történt, azt a rossz döntést, rossz tapasztalatot. Engedd el, ne cipeld tovább. Egyből jobban érzed magad ezután. Megkönnyebbülsz. Jómagam is sok mindent elengedtem. Bocsáss meg magadnak. Az már a múlt, a múltbeli Te. Jobban fogod érezni magad a bőrödben. Lélegezz mélyeket, és engedd el. Ez már egy hatalmas lépés önmagad felé. Az önszeretet mindennél fontosabb. Ha Te nem figyelsz magadra, arra, mit szeretnél elérni, vagy a testedre, az egészségedre, akkor ki fog? Senki. Azt vettem én is észre a sok év alatt, hogy mindenkire odafigyeltem, dolgoztam ezerrel, és elfelejtkeztem magamról. Nem vettem észre, hogy a testem, lelkem kiabál. Betegségek jöttek az életembe, és lelkileg teljesen lementem a legaljára. Igen, nekem is volt ilyen, előfordulnak most is nehezebb napok, de már figyelem magam. Sokkal gyorsabban kijövök a rossz lelki állapotból. Az előző írásomban ajánlottam a napi tizenötperc lazulást és légzést. Ez a kezdő lépés. A mai tanácsom: engedd el a múltban hozott rossz döntésidet. Remélem, ezzel a kis írásommal ismét adhattam egy kis segítséget, hogy jobban érezd magad. Hamarosan folytatom. Kívánok csodaszép napot minden kedves olvasómnak. Nagy ölelés: Aurora. A. J.