Rózsaillatú szerelem

A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.

Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.

A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.

Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.

– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.

Amália elmosolyodott, és ránézett.

– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.

Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.

Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.

Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.

Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.

A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.

A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Illatod

Pulóvered a széken. Megérintettem,

és az ismerős, mély illat hirtelen közelebb volt,

mint bármelyik emlék.

Belefúrtam az arcom az anyagba.

Egy darab belőled velem marad.

A szoba hallgatott.

A tested már távol,

de a mozdulat él tovább:

ahogy egy estén magadhoz húztál.

Az illat kísér.

Te mentél tovább.

A szerelem mégis bennem él,

mint egy fénykép –

az illat lassan átköltözik belém,

rajtam él tovább.

Kalap alatt

A kalap peremén délután pihen a fény –

mint el nem küldött levelek súlya.

Az utca lélegzik, lassan,

kávé és idő oldódik benne.

Fejem fölött galambszárny-árnyék,

szívemben egy ismerős hang íve.

A kalap csendben megtart –

hogy az Ég közelebb hajoljon.

Érkezik az érintésed,

meleg és türelmes.

Ahogy hozzám hajolsz,

a világ körénk simul.

A kalap alatt

helyet talál bennem

mindaz,

ami maradni szeretne.

Te.

www.muzsakkonyvtara.hu

Te adsz nevet

A csend ma beljebb húzódik,

mintha helyet készítene.

A fény megáll a falon,

és figyel, ahogy közeledsz.

A mozdulatod mögött

idő gyűlik össze,

idők óta néma

belső terek felelnek,

mint akik tudták, hogy eljössz.

A szív csendes munkába kezd,

finoman igazít rajtam,

hogy elférj bennem.

S te adsz nekem nevet.

A közelséged

lassú tanulás,

ahogy két belső világ

egymás ritmusát keresi.

A pillanat kitágul,

és az érkezés

fontosabb lesz benne, mint az út.

Lassan

a bennem élő lélek

egy pillanatra megállt,

mintha benned keresné

a folytatás alakját.

www.muzsakkonyvtara.hu

Álmodó rózsák

Jégbe zárt csendben alszanak,

mint a mesében.

Szirmuk őrzi az illatot,

az idő bennük pihen.

Két rózsa – egymásra hajolva,

tisztán, mozdulatlanul.

A szerelem bennük lélegzik,

átlátszó álmon belül él.

Várják az olvadás idejét,

amikor megérkezik.

A jég elenged, a szív felébred,

a szépség tovább lép.

A jég lassan enged,

felszíne áttetszőn megnyílik.

Olvadásban illat ébred,

a hideg réteg vékonyodik.

Langyos érintés érkezik,

szirmokat tanít lélegezni.

Az olvadás tudatos mozdulat,

érzi a szerelmet, mielőtt kimondaná.

Meleg jelenlétté válik,

összehangolja a dobbanásokat.

A csendből érzés születik,

az érzésből egymás.

Végül az illatok összefonódnak –

két rózsa közös emlékezete.

A tér azzá válik,

amit az idő megőrzött:

szerelemmé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szerelem = Átjárás

Amikor belépsz,

a csend irányt vált –

lélegzik minden körülöttünk,

a pillanat elfelejti,

hogyan kell továbbmenni.

A kezed térkép

egy sosem jelölt országhoz,

ahol a szív

szabadon kimondja önmagát,

ahol az idő lehajtja a fejét, enged.

A tekintetedben

megáll minden,

ami valaha menekült bennem –

szétesik a múlt,

mint túl szoros ruha,

a test végre

belefér a jelenbe.

Ez a szerelem

átjárás –

bőrön, szavakon, életeken át.

Amikor a bennem lakó magány

megszólít téged,

és választ kap.

Összeérünk,

a világ megtanul hallgatni.

A szív ritmusa marad,

lassú, biztos,

mint egy ígéret,

amely már beteljesült.

Amikor egyszer

visszanéz az élet,

arra a pontra mutat majd,

ahol összeértünk.

Ott történt meg minden.

Ott vált a vágy

otthonná,

a keresés érkezéssé,

és a szív végre megérkezett.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Legszebb utazás

A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.

Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.

Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.

– Hová utazol? – kérdezted.

– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.

– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.

Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.

Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”

És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.

A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.

Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.

– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.

– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.

Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.

És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.

Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

A tízéves rózsa

A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

Maradj még

Vörösen lélegzik a pohárban a bor,

fénye fölött ezüst hídra lép a Hold.

A percek lassan nyílnak, belénk simul a mámor,

s a szívet megtalálja Ámor.

A vágy körénk hajol, nem kérdez, csak figyel,

szerelmesen átölel.

A bor illatából heves történet születik,

s csókkal megpecsételődik.

Parázslik a levegő, lelkünk egymásra talál,

a pillanat csak a miénk,

szívünk halkan suttogja: maradj még,

s érzem, hogy melletted igazán élhetek én.

A lelkek tánca

 

Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,

ahogy egymásba simul a csendem és a csended.

Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,

csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.

Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,

árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.

Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —

csak lélek tud ennyire közel menni,

mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.

Arcod nem érinti az arcom,

mégis minden csókod rajtam marad;

szempillád egy sóhaj, amely elém hull,

és én elkapom, mielőtt a földre érne —

mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.

Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —

egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,

de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,

úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.

Nem lehetünk — mégis vagyunk.

Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.

És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,

a tánc újra elkezdődik,

valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.

Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,

az soha többé nem felejti el.

Ez a mi igazunk.

Ez a mi végzetünk.

Ez — a lelkek tánca.

Ketten indulunk tovább

A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.

Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:

– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?

Bence mellé ért, kezét zsebre tette, majd hosszú másodpercekig némán figyelte az autókat.

– Olyan, mintha még mindig haza akarnának vinni valakit.

Liza végigsimította a poros, hideg ajtót.

– Szerinted kik ültek benne utoljára?

– Talán… – Bence elmosolyodott, de mosolya szomorú volt – egy fiú meg egy lány. Veszekedtek, kibékültek, vagy csak hallgattak. Lehet, hogy nem mondtak ki valamit.

A szél megmozdult, és megrebbent a moha a motorháztetőn.

– Minden autó tele van történetekkel – suttogta Liza. – És ha egyszer már nem mennek tovább, a történetek ott ragadnak bennük. Mint az utolsó mondatok, amelyeket sosem mondanak ki.

Bence mélyen felsóhajtott.

– Az emberek is ilyenek. Megállnak, mielőtt célba érnének, mert megijednek vagy félnek.

Egy pillanatra csend telepedett közéjük.

Liza tekintete visszapillantott az első autóra.

– Miért hoztál ide? Tudtad, hogy elindít, felhoz bennem valamit. Ugye?

Bence bólintott.

– Tudtam. Azt akartam, hogy lásd: még abból is lehet valami szép, ami egyszer úgy tűnt, véget ért. Te… azt hitted, vége lett köztünk akkor, amikor elmentem, és én is. Most itt vagyunk — talán újra kezdhetjük. Nem ugyanott. Másképpen.

Liza szeme megtelt könnyel, de a hangja biztos maradt.

– Az autók nem indulnak be többé.

Bence közelebb lépett.

– Nem is kell. Csak tanítanak bennünket. Hogy ami egyszer fontos volt, az soha nem tűnik el, csak más formában él tovább. Bennünk.

A szél végigsuhant a fák között. Egy napfénysugár érintette őket.

Liza lassan megfogta Bence kezét.

– Nem tudom, hogyan kell újra elindulni.

– Én sem – felelte Bence. – De indulhatunk együtt. Gyalog. Nem kell semmi régit vinni tovább ami fáj. Induljunk együtt, újra tisztán.

A két autó tovább pihent a tisztáson, a moha alatt.

Amikor Liza és Bence lassan elindultak az erdei ösvényen, a napfény áttört a fák között, mintha csendben azt suttogná:

Nem kell mindent újraindítani. Elég, ha ketten indulunk tovább.

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Csak egy tánc

A homok puha, lábam alatt szétfolyik,

mintha a múlt simulna ki belőlem.

Sós szél cirógatja arcom,

hajamba túr, s a tenger illata

összekeveredik bőröd melegével.

Karodban tartasz, szorosan,

szíved dobbanása belesimul

mozdulataink ritmusába.

Nevetésed mélyről tör fel,

rezdül bennem,

mint hullám, amely újra és újra

visszatalál a partra.

Szemedben fény lobban,

fény, amit nem lehet kimondani,

csak inni belőle,

mint szomjas forrásból.

Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,

melegsége belém ívódik,

és minden porcikám tudja:

ez a szerelem.

Táncolunk.

Testünk összeér,

a homok langyosan meleg,

könnyűek vagyunk,

mintha nem tartana semmi,

csak a pillanat szárnyai.

Ujjad tenyerembe fonódik,

érzem,

soha többé nem engednél el.

Illatod körülölel,

mint láthatatlan kendő,

bőröd érintése végigsimít,

betölti vágyaimat.

És érzem,

kortalan a boldogság.

Nem években mérik,

hanem abban, ahogy átölelsz,

ahogy belém neveted

az örökboldogságot.

Ez vagyunk mi –

tánc, szív, szerelem,

a tenger morajlása,

és két ember,

akik mernek őszülő fejjel élni

a most szent pillanatában.

Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Avarban születő álmok

Én csak elképzelem, milyen lehet,

ha két szív egymásba szerethet.

Őszi avar közt kéz a kézben,

álmok születnek benn a szívben.

Képzelem, ahogy avarban járunk,

szavak nélkül lassan sétálunk.

Egy pillantás mindent kimondhat,

s a lélekben örök nyomot hagyhat.

De még ez csak csendes álom,

melyből születhet holnap a legszebb világom.

S ha egyszer valóra válik e kép,

örökké őrzöm majd szívem mélyén.

A tűz és a víz csókja

Lángból születtem, te jégből érkeztél,

szívemre fagyva mégis felégtél.

Szikra lett minden kimondott szavad,

forróság ringatta jeges arcodat.

Én perzseltem, te hűtöttél puhán,

mint hajnalcsillag az est oldalán.

A szívem lobban, tiéd megpihen,

s a két erő most eggyé lesz velem.

Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,

a vágyak tengerén a szívek találkoznak.

Hullám és láng egy táncban forr össze,

hol véget ér, ott kezdődik az örökre.

Nem oltasz el, és én sem égetlek,

csak őrzünk egymásban szent tüzeket.

Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,

szerelmünk izzik az örök világtáncban.