A szív suttogása

Magány ül mellém,

s a csendbe simul a hiány.

Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,

s vállára hajthassam a fejem.

Egy homlokpuszi…

arcom az Ő kezébe simul,

és a világ hirtelen megnyugszik bennem.

Ott, a tenyerében,

biztonság van, béke és otthon.

Szemembe nézve suttogná:

Szeretlek…

te vagy a mindenem.

Illatod a szívembe égett,

bárhová megyek, mindig érzem.

A szívem érte dobban,

és néha a magány

halkan könnyet csal a szemembe.

Szeretek egyedül lenni,

de a lelkem mélyén

csak arra vágyom,

hogy egyszer igazán

szeretve legyek.

Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Ha végre a karodban

Ha végre a karodban ébredek,

nem lesz többé múlt, sem jövő,

csak a tested melege,

ahogy belesimul az enyémbe.

A szívem a mellkasodhoz ér,

hallom, ahogy dobog – értem.

Minden sóhaj, minden érintés

úgy éget belül,

mint a tűz, ami sosem fáj,

csak életre hív.

Ujjaid a hajamba túrnak,

ajkad a nyakamhoz ér –

és én akkor tudni fogom,

hogy nincs több éjjel nélküled,

nincs több hiány.

Csak mi,

két test, két lélek,

két szív, egyetlen dobbanás.

A csókod íze bennem marad,

mint egy ősi eskü,

amit csillagok írtak ránk:

hogy újra együtt ragyogjunk

a földi életben,

mint szerelmespár.

És mikor megérintesz,

nem lesz kérdés,

mert a testem minden porcikája

téged hív.

Öled melege, karod ereje,

és a szemedben az a fény,

amit csak rám tartogattál.

És amikor testünk összeér,

nem tudni, hol kezdődsz te,

és hol végződöm én.

A lelkünk egyetlen láng,

a szívünk egyetlen dallam.

Minden mozdulat, minden csók

a végtelen ígéretét súgja:

„Örökké mi vagyunk –

egy fény, egy szerelem, egy világ.”

A fehér virág

A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.

– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.

Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.

– Mint én? Egy virág?

– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.

A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.

– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.

Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.

– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.

– Megvársz, míg lemegyek?

– Persze. Nem sietek sehová.

A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.

– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.

– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.

– Lehet, hogy bénán csinálom.

Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:

– Nem bénán. Csak… igazin.

Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.

Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.

– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.

Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.

– Ezt most hogy érted?

– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.

A lány ránézett, huncut mosollyal.

– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.

– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.

– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.

Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.

– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.

Ádám nevetett.

– Ez bók, ugye?

– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.

A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:

– Most… szabad megcsókolhatlak?

Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.

– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.

Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.

Epilógus – három év múlva

Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?

Ádám nevetett.

– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.

– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.

Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:

– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.

Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.

Az igazi Léna

– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.

– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.

Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.

Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.

Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.

– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.

– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.

– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.

Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.

Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.

– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.

– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.

De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.

Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:

– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.

Barnabás csak ennyit felelt:

– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.

– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.

Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.

Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.

És ez sokkal szebb volt mindennél.

Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Veled, egészen

Csendben vagy mellettem,

mint hajnal előtt a lélegzet.

Érezlek —

minden rezdülésedben ott vagyok.

Szemed tükrében látom:

nem vagyok kevesebb annál,

akinek születtem.

Arcod felém fordul —

s ha megérinted arcom,

belül fény fakad,

lágy öröm nyílik

minden régi seb helyén.

Látsz akkor is, ha nem szólok,

ha csupán a csend beszél helyettem.

Érzel, mikor bennem csend lesz,

s hangtalan hullik a könnyem.

Nem kérsz, hogy változzam.

Nem akarsz faragni új formára.

Úgy szeretsz, ahogy vagyok —

s én is téged,

épp így.

Két lélek,

egy mozdulatban.

Két test,

egy közös ritmusban.

Csendben sétálunk —

ujjaink egymásba simulnak,

mintha kezdet óta így lettünk volna.

Nem szólunk —

mert nincs mit mondani,

a lelkek már mindent kimondtak

valahol, nagyon régen.

Melletted vagyok,

nem félek.

Benned vagyok,

és teljes vagyok.

Veled,

egészen.

Több mint tánc

A reflektor fénye, mint aranypor, úgy szitált a parkettre – mintha egy másik világ szivárgott volna át a színpad résein. A terem elcsendesedett. Minden tekintet rájuk szegeződött.

– Készen állsz? – súgta a férfi, miközben ujjai finoman a nő derekára simultak.

– Igen – felelte mosolyogva.

A zene elindult. Nem csak egy dallam volt – hanem egy érzés is. A testük válaszolt rá, mint régi szerelmesek egy régi ígéretre. Lépteik, fordultak, egymás köré tekeredtek, majd eltávolodtak, mint két bolygó, amit egy láthatatlan erő mégis újra-összehúz.

Az első percben még figyeltek a lépésekre. A másodikban már csak egymásra.

A férfi tekintete végig a nő arcán időzött, ahogy ő hátrahajolt karjában – nemcsak tartotta őt, hanem megértette. Minden mozdulatuk beszélt. Nem a versenybíráknak. Nem a közönségnek. Egymásnak.

– Mi ez köztünk? – kérdezte a férfi, amikor a zene egy halkabb pillanathoz ért.

– Azt hiszem… tánc – suttogta a nő –, de nem az, amit tanítanak.

Egy hajlás, egy emelés, egy néma vallomás.

A világ körülöttük elmosódott. Csak a bőrük emlékezett, merre van a másik.

Ahogy a ritmus gyorsult, a szenvedély is felizzott. A mozdulataik egyre szorosabbá váltak – mintha nemcsak a testük, hanem a történetük is összefonódna minden lépésben.

– Emlékszel, mikor azt mondtad, félsz, hogy elrontod? – kérdezte a férfi, amikor a záró keringőhöz értek.

– Igen. Azt válaszoltad, ha el is esünk, együtt esünk el.

A zene utolsó hangja elhalt. De ők még nem mozdultak. Még tartott a pillanat. A férfi mélyen a nő szemébe nézett.

– Most már tudom, mi ez. Ez nem tánc. Ez... te vagy. A mindenem.

A nő nem felelt. Csak közelebb lépett.

Szívük egyszerre dobbant.

És akkor, a reflektor utolsó fényében, mielőtt a függöny lezuhant volna, megtörtént az, amire a mozdulatok egész estig készítették őket:

megcsókolták egymást.

Úgy, ahogy csak azok csókolják meg egymást,

akik már táncoltak együtt

egy másik életben is.

Szívem örökké emlékezik

Magányosan ülök egy pohár whisky mellett, melyben elolvad a csend. Az ital mélyén visszatükröződik a múlt, ahol kettőnk árnyéka táncol csendesen a pohár peremén – halk emlék, mely sosem fakul.

Emlékeimben újra veled találkozom. Érzem az illatod, mely finoman szőtte át a levegőt, s hajad selyme még mindig az ujjaim közt él, mint a leggyengédebb érintés. Látom mosolyod, édes és tiszta, hallom nevetésed, amely átmelegíti a lelkem. Minden pillanat veled a szívembe vésett, örök titokként őrzöm.

A szívem már csak a tiéd – örökre és mindörökké. Tudom, nem késtél el, csak csendben eltűntél, mintha egy szél susogó árnyéka lennél, aki elhagyta a földi időt. De én még várok – hangtalan hűséggel őrzöm emléked az idő szélcsendjében.

Annyira szeretlek, hogy az túlmutat a határokon, túl az élet és a halál küszöbén. Szeretlek a sírig, és azon is túl. Bennem örökké élsz, érzem lépted minden rezdülését, s szívem mélyén sosem hagysz el.

Áldás az ifjú párra

A fény ma rátok hajol az égből,

mint áldott csönd egy templomi zenéből.

Szívetek összefonódik, mint két kéz,

mely hűséget ígér – szelíden és mélyen.

Ma még csak léptek az úton,

de lábnyomaitok már egy irányba futnak.

A szeretet – ha gondosan ápoljátok –

örök kertté virágzik, s benne csoda lakik.

Legyen otthonotok fészek és menedék,

nevetés és csend, öröm és reménység.

Legyen minden nap új választás a jóra,

és a szemetekben tükröződjön a fény pillanata.

Kívánom nektek, hogy ha jön a vihar,

legyetek egymásnak a csend és a part.

Hordozzatok együtt terhet és álmot,

mint Ég a Földet – hűséggel, szelíden, átkarolva egymást.

És amikor majd sok-sok év után

megálltok kéz a kézben újra a hajnalnál –

a szívetek súgjon csendesen egy dalt:

„Ez az út örök volt. És mindig veled akartam.”

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.

A papucs

– Hova tetted a másik papucsom? – kérdezte Lili, miközben a kádban nevetve pancsolt. Kiszálni készült a kádból, és nézte, hol lehet a papucsa.

– A bálna vitte el – felelte Dani vigyorogva, huncutul.

– A kádból?

– Igen. Azt mondta, szerelmes beléd, és emlékbe kellett neki valami apró tárgy.

– A papucsom? Romantikus kis bálna!

Nevettek. A gumibálna a habok között kukucskált, mintha vidáman hallgatózna.

Lili megcsókolta Danit.

– Ha legközelebb eltűnik a hajkefém, azt is ő viszi el?

– Ha igen… akkor nagyon szeret, de nem jobban, mint én.

Dani habpamaccsal játszott, Lili orrára tette, majd nevetve megcsókolták egymást.

A bálna csendben figyelt, őrzője volt a szerelemnek.

Sötétség

A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.

A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.

Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.

Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.

De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.

A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.

Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.

A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:

– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.

A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.

Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.

– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.

Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.

Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.

Csak a tenger.

És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.

A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.

És vele Élaine is – örökre.