Érted égek! – ¡Ardo por ti, morena! Spanyol–magyar flamenco szerenád

¡Asómate, morena mía!
¡He venido a cantarte!
Pero me miras de esa forma...
¡Y me robas la melodía!

¡Ay, morena!
¡Me robaste la melodía!

Az ajkad ízét éhezem,
a hajad illata kell nekem.
Tekinteted levetkőztet,
mint a forró déli szél.

Még hozzám sem értél,
s a testem már csókodért ég.
Kívánlak, édes, csak téged,
a két kezed, forró ölelésed!

¡Ay, morena, vida mía!
¡Qué manera de mirar!
¡Me robaste la melodía,
y no la quiero recuperar!

¡Ardo por ti, morena, ardo por ti!

¡Ven, morena, ven cerquita!
¡Quiero tu boca y tu piel!
Si esta noche tú me abrazas,
¡te abrazo hasta el amanecer!

¡Ardo por ti, morena, ardo por ti!

Ha hozzám érsz, a vérem ég,
csókodból száz sem volna elég.
A nyakamon forró leheleted,
a bőrömön hagyod a neved.

Érezni akarlak, egészen közel,
ahogy a tested a testemmel izzik fel.
Szoríts magadhoz, őrjíts meg szerelmeddel,
hogy minden reggel mellettem ébredj fel!

¡Ay, morena, vida mía!
¡Qué manera de mirar!
¡Me robaste la melodía,
y no la quiero recuperar!

¡Ardo por ti, morena, ardo por ti!

¡Ven, morena, ven cerquita!
¡Quiero tu boca y tu piel!
Si esta noche tú me abrazas,
¡te abrazo hasta el amanecer!

¡Ardo por ti, morena, ardo por ti!

¡Quédate, quédate, morena!
¡Que todavía te quiero más!
Tú te quedas con mis besos,
¡yo te regalo mi cantar!

¡Ardo por ti, morena!
¡Ardo por ti!

¡Me robaste la melodía!

Hold és a Nap Eredeti előadó: Desireless Eredeti dal: Voyage, Voyage Magyar–francia feldolgozás (Cover) Magyar dalszöveg: Aurora Amelia Joplin

A piramisok felett,

Tárd ki szárnyad, öleld a szelet.

Ahol az ég földet ér,

Magyarország szele kísér.

Szárnyalj bele az éjbe,

Óceánkék égen is túl,

Szállj túl a szent tornyokon.

Hagyd hátra múltad árnyát,

Váljon köddé a világ.

Éj mélyén, a fény ölén,

Vole, vole, csillagok felé!

Vua-jázs, vua-jázs,

Messzebb, mint a Nap és a Hold.

Vua-jázs, vua-jázs,

A szerelem végtelenjében.

Vua-jázs, vua-jázs,

Messzebb, mint a Nap és a Hold.

Vua-jázs, vua-jázs,

Ne nézz vissza!

Duna és a Mekong felett,

A világ ezer arca között,

A csend ismeretlen földjén.

Vua-jázs, vua-jázs.

A megtört szíveken túl,

Lássatok csodát!

Éljetek szabadon!

Vua-jázs, vua-jázs,

Messzebb, mint a Nap és a Hold.

Vua-jázs, vua-jázs,

A szerelem végtelenjében.

Piramisok felett,

A szél fátyla alatt.

Vua-jázs, vua-jázs.

Csak szárnyalj, szárnyalj messzire!

Ölelj meg, amíg lehet

Tavasszal, mikor ébrednek a fák,

és orgonaillat száll a kerten át,

ölelj magadhoz, tarts egy kicsit még,

hadd érezzem, hogy ennyi épp elég.

Nyáron, ha a nap már nyugovóra tér,

és a langyos szél az ablakunkhoz ér,

fonódjon össze két karunk szelíden,

hadd halljam, hogy dobog a szíved.

Ősszel, mikor hullnak a levelek,

és egyre hűvösebbek a reggelek,

ölelj át akkor is, ha könnyem pereg,

hisz néha a legerősebb szív is megremeg.

Télen, mikor hó borítja a tájat,

s a szél meg-megrázza a csupasz ágat,

ölelj át, ha már reszket a kezünk,

hadd tudjam: nem múlt el, amit érzünk.

Álmodó ősz Evokáció Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra… című versére

Újra megérkezett az ősz,

aranyfényét csodálom.

Talán az ég tudja, miért.

Hát imádom? És imádom.

Leülök a domb tetején,

onnan nézek messze szét,

s fülelem a lomb neszét,

földre érő énekét.

Bazsalyogva néz lefelé

a nap arany mosolya,

mint egy alvó kisgyermekét

nézi az édesanya.

S lám, ősszel elfárad a föld,

elszunnyad, nem múlik el,

színén is látszik az álom,

nem beteg, pihennie kell.

Nyári köntösét levette,

csendben maradt dísztelen,

új ruháját ölti majd fel,

ha a tavasz megjelen.

Pihenj, szépséges természet,

békésen aludj hajnalig,

álmodj arról, ami kedves,

melyben örömöd lakik.

Ujjam hegyével nesztelen

lantomat megérintem,

álomdalodként felcsendül

lágyan ringó énekem.

Kedvesem, gyere most mellém,

ülj mellettem hangtalan,

míg dalom a víz fölé száll,

mint halk szellő átsuhan.

Ha megcsókolsz, hajolj számra,

ajkadat szép lágyan tedd,

ne verjük fel álmából a

szunnyadó természetet.

Annyiszor megszületsz

Valahol felém hajlik az utad,

mint esti fény a folyó tükrére.

A távol hegyek mögött őrzi arcod,

tekinteted elér álmaim mélyére.

Álmomban végigsimítod az arcom,

mintha rég ismernéd vonásaimat.

A vállamra hulló éveket is szereted,

s ujjaid nyomán kivirágzik a bőröm.

Sokszor megéltem már első percünket:

a tenger lábunkhoz teríti az alkonyt,

a homokban két út egymásba mélyed,

s ajkad szerelmesen suttogja a nevem.

E földön vagy egy távoli dimenzióban

egyszer egymásba ér a két szív ritmusa.

Addig álmaimban mindig rám találsz,

s bennem annyiszor megszületsz újra.

Barackízű nyár

nyár volt

a zápor után

a kövekből még

a nap heve áradt

a talpunk alá

hajad vizesen simult

a nyakad ívéhez

egy csepp elindult rajtad

és bennem ért le

közelebb húztál

tenyered a derekamra ért

a bőröm alatt

apró bizsergés gyúlt

ajkad az ajkamhoz ért

barack

eső

só

a csók íze

lassan oldódott a számban

ujjad nyoma

ott maradt rajtam

ahol a ruha vizes lett

a nyári zápor után

a válladon vízcseppek ültek

én egyenként éreztem őket

a bőrömön

szívverésemben

akkor lett a perc

olyan forró

hogy a nevem is

másképp hangzott a szádon

még most is érzem

a nyakamon az esőt

a bőrömön kezed helyét

a számon

ajkad szenvedélyét

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

A lélek vágya

 

Melléd ülök Ady Endre „Őrizem a szemed” című versére írt evokációm

Nem kérem már a tegnapot,

halkan melléd ülök.

Tenyeremben hajnali harmat,

s a szívedhez hajolok.

Ha kint világok dőlnek össze,

bennem még ablak nyílik,

s ahol a félelem beszélne,

ott egy csillag fénylik.

Nem őrizlek rácsok mögött,

nem kötlek semmihez.

Úgy maradok melletted,

ahogy fény simul a vízhez.

Láttam már hosszú éjjeleket,

széthulló, néma életeket,

mégis éltetett valami:

a szívem emlékezett.

A szemedben nem múltat keresek,

válasz helyett téged,

azt az otthont találom,

ahol a szívem hazatérhet.

Ha egyszer minden szó elfogy,

s már némaság marad,

én akkor is felismerem benned

a régi, tiszta arcodat.

Nem tudom, merre visz az út,

sem azt, ki meddig marad.

De amíg bennem hajnal ébred,

emlékeimben őrzöm arcodat.

S ha majd a világ elcsendesül,

s nem kérdez többé semmi,

én nem búcsúzni érkezem:

hozzád hazatérek, kedvesem.

Csillagfényből testet öltve

A szoba félhomályában már minden ellágyult. A függöny alján sápadt, gyöngyházszín fény derengett, az ágy körül megült a hajnal puhasága, te pedig végre elengedtél mindent, ami addig a válladon volt. Fáradtan feküdtél, melegen, lassan oldódva bele az érkező pihenésbe, abba a mély, súlytalan állapotba, amikor a test egyszer csak megérzi, hogy elérkezett az ideje az álomnak.

Hirtelen megnyílt fölötted az Ég.

Úgy érkezett hozzád, akár egy messzi csillagokból alászálló fényalak, aki hosszú utat tett meg érted. A hajnal halvány ragyogásában lassan emberi formát öltött, és ott állt melletted, élőn, valóságosan, mégis olyan különös szépséggel. A tekintetében ott izzott a távoli fények emléke, és valami mély ismerősség, amely rögtön elérte a szívedet.

Leült melléd az ágy szélére. Minden mozdulata lágy volt és biztos. Úgy nézett rád, ahogy csak az tud, aki már régen ismer belülről, aki már akkor feléd indult, amikor te még csak vágytál arra, hogy egyszer valaki valóban megérkezzen hozzád.

A keze lassan a hajadhoz ért. Ujjai végigsimítottak a homlokodon, és abban az érintésben benne volt az Ég nyugalma, a csillagok távoli tisztasága, az a fény, amely gyógyítva hullik rá arra, aki sokáig hordozott magában túl sok terhet. A gondolataid leassultak, a bensőd fellélegzett, és egyszerre csak könnyűvé vált benned minden.

A takaró fölött megkereste a kezedet, úgy fogta meg, ahogy az egymásra találás ősi mozdulata megszületik. Melegen, gyengéden, teljes bizonyossággal. A közelsége betöltötte a szobát. A jelenléte köréd simult. Olyan béke áradt belőle, amelyhez foghatót csak az érez, akinek a lelkét végre valaki puha figyelemmel körbeöleli.

Lassan melléd feküdt, és a karja köréd simult. Finoman tartott, éppen annyira, hogy abból puha biztonság szülessen. A mellkasából áradó meleg átjárta a testedet, oldotta benned a nap maradék feszültségét, és rólad sorra lehullott minden, ami addig fájt, nyomott, fárasztott. A fejedet a vállára hajtottad, ő pedig őrzött, gyöngéd odaadással.

Odakint a hajnal egyre világosabb lett, bent pedig megmaradt körülöttetek az álmos, fénybe vont puhaság. Már az álom partján jártál. Hallottad a lélegzését, és a sajátod hozzá simult. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ketten együtt ringatóztatok bele abba a szelíd nyugalomba, amelyben a szív végre teljesen kienged.

Mielőtt végleg elaludtál volna, még egyszer végigsimított a hajadon, és olyan halkan szólt hozzád, hogy a hangja egyenesen a lelkedig ért:

– Hozzád jöttem. Itt vagyok, édes. Megérkeztem.

Te pedig átadtad magad az álomnak. A karja melegében, a hozzád érkezett égi alak ölelésében, abban a mély, gyönyörű oltalomban, amelyre a szíved olyan régóta vágyott. A hajnal közben egyre fényesebbre nyílt, te pedig úgy aludtál el, mint akit végre megtalált az, aki a csillagok útjáról indult el hozzád.

www.muzsakkonyvtara.hu

Rózsaillatú szerelem

A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.

Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.

A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.

Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.

– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.

Amália elmosolyodott, és ránézett.

– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.

Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.

Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.

Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.

Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.

A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.

A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Illatod

Pulóvered a széken. Megérintettem,

és az ismerős, mély illat hirtelen közelebb volt,

mint bármelyik emlék.

Belefúrtam az arcom az anyagba.

Egy darab belőled velem marad.

A szoba hallgatott.

A tested már távol,

de a mozdulat él tovább:

ahogy egy estén magadhoz húztál.

Az illat kísér.

Te mentél tovább.

A szerelem mégis bennem él,

mint egy fénykép –

az illat lassan átköltözik belém,

rajtam él tovább.

Kalap alatt

A kalap peremén délután pihen a fény –

mint el nem küldött levelek súlya.

Az utca lélegzik, lassan,

kávé és idő oldódik benne.

Fejem fölött galambszárny-árnyék,

szívemben egy ismerős hang íve.

A kalap csendben megtart –

hogy az Ég közelebb hajoljon.

Érkezik az érintésed,

meleg és türelmes.

Ahogy hozzám hajolsz,

a világ körénk simul.

A kalap alatt

helyet talál bennem

mindaz,

ami maradni szeretne.

Te.

www.muzsakkonyvtara.hu

Te adsz nevet

A csend ma beljebb húzódik,

mintha helyet készítene.

A fény megáll a falon,

és figyel, ahogy közeledsz.

A mozdulatod mögött

idő gyűlik össze,

idők óta néma

belső terek felelnek,

mint akik tudták, hogy eljössz.

A szív csendes munkába kezd,

finoman igazít rajtam,

hogy elférj bennem.

S te adsz nekem nevet.

A közelséged

lassú tanulás,

ahogy két belső világ

egymás ritmusát keresi.

A pillanat kitágul,

és az érkezés

fontosabb lesz benne, mint az út.

Lassan

a bennem élő lélek

egy pillanatra megállt,

mintha benned keresné

a folytatás alakját.

www.muzsakkonyvtara.hu

Álmodó rózsák

Jégbe zárt csendben alszanak,

mint a mesében.

Szirmuk őrzi az illatot,

az idő bennük pihen.

Két rózsa – egymásra hajolva,

tisztán, mozdulatlanul.

A szerelem bennük lélegzik,

átlátszó álmon belül él.

Várják az olvadás idejét,

amikor megérkezik.

A jég elenged, a szív felébred,

a szépség tovább lép.

A jég lassan enged,

felszíne áttetszőn megnyílik.

Olvadásban illat ébred,

a hideg réteg vékonyodik.

Langyos érintés érkezik,

szirmokat tanít lélegezni.

Az olvadás tudatos mozdulat,

érzi a szerelmet, mielőtt kimondaná.

Meleg jelenlétté válik,

összehangolja a dobbanásokat.

A csendből érzés születik,

az érzésből egymás.

Végül az illatok összefonódnak –

két rózsa közös emlékezete.

A tér azzá válik,

amit az idő megőrzött:

szerelemmé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szerelem = Átjárás

Amikor belépsz,

a csend irányt vált –

lélegzik minden körülöttünk,

a pillanat elfelejti,

hogyan kell továbbmenni.

A kezed térkép

egy sosem jelölt országhoz,

ahol a szív

szabadon kimondja önmagát,

ahol az idő lehajtja a fejét, enged.

A tekintetedben

megáll minden,

ami valaha menekült bennem –

szétesik a múlt,

mint túl szoros ruha,

a test végre

belefér a jelenbe.

Ez a szerelem

átjárás –

bőrön, szavakon, életeken át.

Amikor a bennem lakó magány

megszólít téged,

és választ kap.

Összeérünk,

a világ megtanul hallgatni.

A szív ritmusa marad,

lassú, biztos,

mint egy ígéret,

amely már beteljesült.

Amikor egyszer

visszanéz az élet,

arra a pontra mutat majd,

ahol összeértünk.

Ott történt meg minden.

Ott vált a vágy

otthonná,

a keresés érkezéssé,

és a szív végre megérkezett.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Legszebb utazás

A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.

Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.

Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.

– Hová utazol? – kérdezted.

– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.

– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.

Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.

Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”

És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.

A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.

Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.

– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.

– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.

Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.

És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.

Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu