A bölcs idő utazó

(A képet mesterséges intelligencia készítette.

A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.

Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.

Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.

– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.

– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.

A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.

– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.

Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.

– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.

A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.

– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.

Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.

– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.

A nő könnyekkel a szemében bólintott.

– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.

Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.

A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.

És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbetáncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Árul az Én Sárkánya

Ádám hosszú ideje úgy érezte, mintha az élete darabokra hullott volna. Az ismerős dolgok, emberek és érzések lassan távolodni látszottak tőle, és mintha minden, amit szeretett, kicsúszott volna a kezei közül. Egy nap, amikor már nem találta önmagát, egy csendes tóhoz sétált, hogy végre egyedül lehessen a gondolataival. A tó vize kristálytisztán tükrözte a világot, és Ádám leült a partjára, hogy elmerüljön a csendben. Ekkor azonban egy árnyék suhant el a víztükrön.

Felemelte a fejét, és egy hatalmas sárkány állt előtte, aranypikkelyekkel borítva, melyek csillogtak a nap fényében. A sárkány szemei bölcsességtől ragyogtak, tekintete azonban felfoghatatlan erőt sugárzott. Ádám egész testében megremegett.

Félt. A sárkány, Árul, nemcsak hogy hatalmas volt, hanem olyasfajta erőt árasztott magából, amely túlmutatott mindazon, amit Ádám valaha is ismert. Mintha egy másik világból érkezett volna, ahol az idő és a tér szabályai másképp működnek. Árul szemeiben valami olyan igazság tükröződött, amitől Ádám ösztönösen rettegett.

– Miért félsz tőlem? – kérdezte a sárkány lassú, mély hangon, amely megreszkettette a tó vizét is.

– Te olyan vagy, mint egy álom… és mégis valóságos. A világ, amit képviselsz, idegen számomra – suttogta Ádám, próbálva összeszedni a bátorságát. – Félek attól, amit nem értek. Félek attól, amit képviselsz.

Árul szelíden elmosolyodott, és lassan leült Ádám elé. – Az ismeretlentől való félelem természetes. De gyakran azok a legnagyobb félelmeink, amelyek a változás lehetőségét rejtik. Én a változás őrzője vagyok, maga a tűz, a megtisztulás.

Azokat vezetem, akik elmerik hagyni a régi világot, hogy újba lépjenek.

Ádám mély levegőt vett, és a sárkány nyújtott mancsára nézett. Minden porcikája remegett, de valami, egy mély belső hang arra sarkallta, hogy tegyen egy lépést a változás felé. Árul hátára mászott, és erősen kapaszkodott a pikkelyekbe, miközben a sárkány hatalmas szárnyai lassan kitárultak. Egy pillanattal később a levegőbe emelkedtek.

Ádám szorosan lehunyta a szemét, ahogy egyre magasabbra emelkedtek, de Árul hangja csendesen szólította:

– Nyisd ki a szemed, Ádám. Amit látni fogsz, az a saját belső világod.

Ahogy kinyitotta a szemét, a felhők között egy másik világ bontakozott ki előtte: ragyogó zöld mezők, amelyek határok nélkül terültek el, hófödte hegycsúcsok, amelyek fénylettek a napfényben, és kristálytiszta folyók, melyek a szivárvány színeiben csillogtak. Mintha az egész égbolt egy végtelen festménnyé változott volna, ahol minden részlet új, ismeretlen érzést keltett Ádámban.

– Árul, milyen helyek ezek? – kérdezte áhítattal.

– Ezek a lelked tájai – válaszolta Árul lágyan. – Minden felhőn túl egy új világ rejtőzik, ahogy benned is számtalan világ létezik. Az életed eseményei, veszteségei és örömei alakították ki őket. A változás lehetőséget ad arra, hogy megismerd ezeket a tájakat, és újra rátalálj mindarra, ami mélyen benned él.

Ahogy tovább repültek, Ádám szíve egyre könnyebb lett. Árul szavai lassan eloszlatták benne a félelmet, és úgy érezte, mintha a régi énjének egy része, amely már nem szolgálta őt, eltávolodna tőle. Úgy tűnt, mintha minden szárnycsapás egy új, ismeretlen részét tárná fel a világnak és önmagának.

Árul újra megszólalt, csendesen, mégis határozottan:

– A változás soha nem könnyű, Ádám. Néha fájdalmas, mert azt jelenti, hogy el kell engedned azt, amit eddig ismertél. El kell búcsúznod mindattól, amihez eddig kötődtél. De ha képes vagy elengedni azt, ami már nem szolgál téged, megnyílik előtted egy új világ. Az igazi bátorság az, hogy belépsz ebbe az ismeretlenbe.

Ádám hallgatta a sárkány szavait, és mélyen megértette, mit jelent a változás. A múltjához való kötődése és a régi félelmei fokozatosan elhagyták, ahogy a felhők között utaztak.

Egy idő után Árul egy tisztásra ereszkedett le, amelyet fénylő virágok borítottak, és Ádám lassan lecsúszott a hátáról. Úgy érezte, mintha új emberré vált volna, mintha a szíve könnyebb lenne, és a világ megnyílt volna előtte.

– Köszönöm, Árul – mondta csendesen, mély hálával a hangjában. – Azt hiszem, most már értem, mit jelent igazán szabadnak lenni.

Árul szemeiben bölcs mosoly csillogott, és még egy utolsó tanácsot adott neki:

– Ne feledd, Ádám: a szabadság nem azt jelenti, hogy megszabadulsz mindentől. A szabadság azt jelenti, hogy megtanulsz együtt élni önmagaddal, és elengeded azokat a részeidet, amelyek már nem szolgálnak téged. A világod belőled születik, és ha megtalálod a békédet önmagadban, minden utad nyitottá válik.

Ádám csendben állt, míg Árul lassan felemelkedett, és a felhők közé repült. Ahogy nézte, ahogy eltűnik az égen, különös béke költözött a szívébe. Már nem érezte magát elveszettnek, és tudta, hogy képes lesz szembenézni mindazzal, amit az élet elé hoz.

Árul hangja azonban még egyszer visszhangzott a levegőben, mélyen és megnyugtatón:

– Én mindig itt leszek, Ádám. Ha szükséged van rám, csak hívj, és megjelenek.

E szavak hallatán Ádám megdöbbenve, de lassan felismeréssel nézett maga elé. Érezte, hogy a sárkány szavai nemcsak külső útitársról szóltak. Árul mindig is ott volt benne – mint az ő belső, igaz énje, amely csak most öltött formát sárkány képében. Az a bölcsesség és bátorság, amit eddig kívülről keresett, valójában mélyen benne lakozott.

Ádám végre szabadon lélegzett, és tudta, hogy bárhová is sodorja az élet, Árul bölcsessége vele marad. Többé nem kellett félnie – hiszen a változás sárkánya ott élt benne, és mindig mellette lesz, hogy vezesse. Árul és ő már tudatosan örökre egyek lettek.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Valóságos Élet

Elindultunk az élet útján –  

Őszintén, naivan, tisztán.  

Ragyogtunk, mint fényes csillag –  

De fényünk hamar ellankadt!

Szembejöttek a hamis szavak –  

Árulás és sár mind ránk tapadt.  

Tisztán indultunk, álmodozván –  

A leckéket kaptuk korán!

Képmutató emberek – árulások,  

Szívünket maró, gonosz szavak.  

Térdre kényszerítettek minket hamar –  

Fel kellett állni, új emberré válni!

Az őszinte szívnek fájdalma megérett –  

A sok tanulás bölcsébbé tett.  

Gyémántként csillog most minden seb –  

Büszkén viselem, bölcsességként szívemben!

Békesség a szívbe

Ha a szívből nyugalom árad,

Akkor már örökre a te várad,

Átjár, szeret, fényével dédelget,

Szeretetével mindenkit kényeztet.

Ha az életben elérted a lelki békét,

Álmaid valóra vált boldog percét,

Angyalok szeretetével rendelkezel,

Békédet szétszórod szeretettel.

Az út nehéz volt, buktatói tanítottak,

Sötét felhők lassan elvonultak,

Angyali kezek átölelve felsegítettek,

Hitükkel, fényükkel megerősítettek.

A lelki béke a bölcsesség testvére,

Együtt élnek, léteznek és énekelnek,

Dalolnak, szállnak szellő képében,

Életre kelnek az emberek szívében.

Elvárások

A nap minden reggel felkel,

Lágy sugarait árasztja szét mindenkire,

Elvárásai nincsenek, mindenkit szeret egyszerre.

Elvártam, hogy szeressenek és rám figyeljenek,

Rájöttem, ez nem így működik, hisz ők is emberek.

Adom önmagam, figyelek, szeretek ezerrel,

Viszont már bölcsen látom, élem az életem őszülő fejemmel.

Titokzatos Mester története (1- 5 )

> A Titokzatos Mester 1-5 fejezet egyben letöltése LINK <

(Mesterséges Intelligencia által generált kép)

 Fájl letöltése és elolvasása

Titokzatos Mester – 5. rész befejezés

Jason odaköltözött a Mesterhez, és figyelt a szavaira. Megértette, hogy a pénzhez való viszonya szoros kapcsolatban áll a belső érzéseivel. Látta, hogy a múltja és a benne lévő hitrendszerek formálják a jelenét.

– Tehát, Mester, ha a tudatosságom változik, akkor a helyzetem is változni fog? – kérdezte izgatottan.

– Pontosan – válaszolta Rejnád Mester. – Ahogy egyre tudatosabbá válsz, az életed körülményei is átalakulnak. Az energia, ami körülvesz minket, egy tükör: tükrözi a belső világodat. Ha tudod, hogy minden energia és fény, akkor a külső világod is ehhez igazodik.

Jason szívében új megértés született. Ahogy hallgatta a Mester tanításait, érezte, hogy nemcsak a szavak, hanem a mögöttes igazságok is mélyen rezonálnak benne. Az elmúlt évek küzdelmei, fájdalmai és veszteségei most új értelmet nyertek. Emlékezett arra a napra, amikor először találkozott a Mesterrel. Egykor reménytelennek tűnt az élete, sötétség borította be minden gondolatát. Most, tíz évvel később, megértette, hogy minden fájdalom, amit akkor érzett, a fejlődése része volt. Minden szenvedés elvezette őt ahhoz a felismeréshez, hogy a fény mindig jelen van, csak meg kellett tanulnia látni azt.

– Hogyan maradhatok mindig tudatos? – kérdezte Jason, előre tekintve a következő lépésre.

– Kezd azzal, hogy szereted önmagad, és megérted: minden energia – mondta a Mester. – A tudatos jelenlét és az elengedés gyakorlása segít, hogy kapcsolatba kerülj az energiáiddal. Sok éven át fogunk együtt dolgozni. Minden nap beszélgetünk és gyakorolsz. Az alázat, a kitartás és a hit lesz a kulcs. A szellemi utad nem csupán egy tanulási folyamat, hanem egy átalakulás is.

Jason beleegyezett. Minden szava, amit a Mester mondott, új fényt hozott az életébe. A Mester bölcsessége világossá tette, hogy a belső harcok, amelyeken átesett, nem voltak hiábavalók. Mindez a fejlődés része volt.

Az évek teltek, és Jason hűségesen követte a Mester útmutatásait. A gyakorlatok során mélyen önmagába nézett, és megtanulta elengedni a félelmeit. Szeretni önmagát és mindent. Mindenben meglátta a szépséget. Az elengedés pillanataiban felfedezte a belső csendet, amely lehetővé tette számára, hogy megértse, ki is ő valójában. A Mester szavaira figyelve egyre inkább egyé vált a természettel. A fák, a levelek, a folyók és a hegyek mind részei lettek a spirituális útjának. Megtanulta, hogy a természet energiái már őt szolgálják, nem pedig ő az energiák rabja.

Tíz év elteltével Jason megvilágosodott. Az átalakulás nem volt könnyű, de megértette, hogy a fájdalmának minden pillanata nélkülözhetetlen volt a fejlődéséhez. Most már csak a jelen pillanatra figyelt, és minden lépése a tudatos választásai eredménye volt. Olyan sok mindent elért. Nem betegedett meg, nem öregedett, tudott teleportálni, kommunikálni a természettel; ha akart, evett, ha nem, elvolt étel nélkül is. Minden, amire szüksége volt, ott termett, amikor kellett. Megtanulta Rejnád Mestertől mindezt. Ő is Mester lett.

Egy szép őszi reggelen, amikor a nap aranyló fénye átszűrődött a fák lombkoronáján, Jason elérkezettnek látta az időt, hogy búcsút mondjon Mesterének. Leült a padra, ahol oly sokat hallgatta a Mestert, és várta, hogy megérkezzen.

Amint a Mester feltűnt, Jason szíve megtelt hálával.

– Mester, nagyon hálás vagyok az elmúlt tíz évben tanultakért. Sok mindent tanítottál nekem. Most már látom, hogy az energia nemcsak erő, hanem a szeretet fénye, ami mindennel és mindenkivel összeköt minket.

Rejnád Mester elégedetten mosolygott, és a szemeiben bölcsesség tükröződött. Büszke volt Jasonra.

– Jason, amit elértél, lenyűgöző. De tudd, hogy ez még csak az eleje. Mostantól az életed a tudatosságra épül, de soha ne felejtsd el: mindig lesz mit tanulni, mindig lesz hová fejlődni. Az út sosem ér véget, a világ tele van rejtett titkokkal, amiket felfedezhetsz. Emlékszel, amikor először találkoztunk? A tengerben? Milyen állapotban voltál? Depressziós voltál, és meg akartál halni. Nézd meg tíz évvel később, ki lettél! Egy megvilágosodott Mester! Éreztem, hogy szükséged van rám, a fényemre. Odateremtettem magam a tengerbe hozzád. Te elfogadtad az általam felkínált lehetőséget. A változást választottad. Én csak segítettem, elmagyaráztam, hogyan és miként érheted el, amit szeretnél. Elsősorban magadnak köszönheted. Én csak utat mutattam. Készen állsz az új életedre. Tedd azt, amit szeretnél. Élj és élvezd az életet.

Jason bólintott, és a Mestert átölelve búcsúzott. Hálásan megköszönte a tanítást, felállt a padról, majd lassan elindult a kertből, érezve, hogy egy új korszak kezdődik az életében. Ahogy a napfény megcsillant a leveleken, Jason érezte, hogy valami véget ér, de ugyanakkor valami új kezdődik. Az elmúlt tíz év minden pillanata most egyetlen tiszta érzésben sűrűsödött össze: hálában. ’Köszönöm, Mester,’ suttogta, ahogy a szíve megtelt békével. A jövő már nem rejtély volt számára – minden ott volt előtte, egyenesen a fényben. A napfény csillogott a leveleken, és Jason érezte, hogy most már egyedül kell folytatnia. Ő is Mester lett.

Az élet folytatódott, de most már nemcsak túlélni akart, hanem valóban élni. Ahogy a világ körülötte életre kelt, úgy ő is újjászületett. Megtanulta, hogy az élet egy csodás utazás, és készen állt felfedezni mindent: a dimenziókat, a rejtett világokat és a földi létezést.

Titokzatos Mester - 3. rész

A Mesternek egy csodálatos kertje volt. A rózsákat saját maga gondozta, mert számára a kertészkedés nem munka volt, hanem szertartás. Imádta a virágok illatát, és minden rózsatőhöz különleges figyelemmel nyúlt. Szeretettel metszetgette és ápolta őket, mintha minden egyes rózsa egy külön kis világ lett volna. Illatukban szinte fürdött, elmerülve a természet finom szépségében. A kertjében minden színű rózsa megtalálható volt, hiszen ő úgy tartotta, hogy minden árnyalat egyedi jelentést hordoz – a vörös a szenvedélyt, a fehér a tisztaságot, a sárga az örömöt, a lila pedig a misztériumot. Minden szín a maga pompájában ragyogott, mintha a nap sugarai különleges harmóniát játszottak volna a szirmokon.

Rejnád Mester különleges kapcsolatban állt a rózsáival. Nem csupán gondozta őket; képes volt kommunikálni velük. Érezte, mikor mire van szükségük, és ők hálából a legfinomabb illattal ajándékozták meg. Együtt lélegeztek a kertben, mintha egy közös ritmusra lüktettek volna.

A kert közepén egy szökőkút állt, amely még varázslatosabbá tette a helyet. A vízcseppek táncoltak a napsugarakban, mintha egy titokzatos dallamra játszanának. A víz csobogása békével töltötte meg a teret, ahogy a fák levelei finoman susogtak a szélben. A kert egyfajta szentély volt, ahol Rejnád Mester nemcsak a rózsákat, hanem saját lelkét is ápolta, minden egyes nap újra és újra megtalálva a belső csendet és harmóniát.

Miközben Rejnád Mester éppen a rózsákat gondozta, Jason figyelte őt. A Mester lassan és nyugodtan beszélt, miközben precíz mozdulatokkal metszette a virágokat. Aztán, mintha megérezte volna Jason türelmetlenségét, letette a kesztyűjét és a metszőollóját egy közeli padra, majd leült, Jason mellé ült. Minden mozdulatából áradt a béke és a megnyugvás. Jason szinte vibrált az izgatottságtól, de igyekezett uralkodni magán.

Nem lehetett megállapítani a Mester korát – olyan kortalannak tűnt, mintha az idő nem hagyott volna nyomot rajta. Megvilágosodott mestereként sosem sietett, nem rohant, nem kapkodott, mert tudta, minden időben történik, akkor és úgy, ahogy kell. Nem dolgozott. Amire szüksége volt, az mindig ott termett, pontosan akkor, amikor kellett. Nem volt beteg. Egészségesen tartotta a testét. Ha nem akart, nem evett, nem ivott. De ha megkívánt valamit, azt gond nélkül elfogyasztotta. Előfény volt. Magas szintű szeretetfényt sugárzott magából, amerre járt. Ha ez a fény valakit megérintett, megvilágította számára a lehetséges életútjait. Az illető választhatott, és ezáltal megváltoztathatta az életét, ha úgy döntött. Rejnád Mester személyesen is tanított, ha valakinek erre szüksége volt. Most Jason hívta őt, bár ezt Jason nem is tudta. A Mester megérezte, és ezért teremtette oda magát Jason mellé, a tengerparton. Jason hallgatta a Mester halk, megfontolt szavait, de alig várta, hogy végre kérdezhessen, mégsem akart udvariatlan lenni, hogy közbevágjon.

A Mester rámosolygott, mintha pontosan tudta volna, mi jár Jason fejében.

Jason végre szóhoz jutott.

– Rejnád Mester, azt mondtad, el kell fogadnom, hogy minden, ami velem történt, az én döntésem volt. Át akartam élni, mert ez is a megvilágosodásom része. De ha bántottak fizikailag és lelkileg, és terrorizáltak... Az is a tapasztalásom része? Ezt hogyan lehet elengedni? Hiszen ezek iszonyú fájdalmas érzések és emlékek.

A Mester mély lélegzetet vett, és egy pillanatig elgondolkodva figyelte Jason tekintetét. Aztán lassan, megnyugtató hangon válaszolt:

– Igen, Jason. Minden, ami történt veled, a realizációdat szolgálta. Még a bántalmazás is. Egy dolgot nagyon jól jegyezz meg: megbocsátás nélkül nem tudsz továbbhaladni az utadon. Ha megbocsátasz azoknak, akik ártottak neked, már egy nagy lépést tettél előre.

Jason összeszorította az ajkait, mély fájdalom tükröződött a szemében.

– De ez nagyon nehéz, Mester! Hiszen bántottak, amikor még gyerek voltam. Egy gyereket bántani? Ártatlant... – hangja remegett a felkavaró emlékektől.

A Mester csendben maradt egy pillanatig, majd gyengéden folytatta:

– Tudom, Jason, ez valóban mélyen fájdalmas. De van egy megoldás, amit megosztok veled. Azok, akik bántottak téged, nagyon alacsony tudatossági szinten léteztek. Érzelmi és gondolati szinten korlátozottak voltak, csak ennyire voltak képesek. Érzelmi intelligenciájuk hiányzott, ezért tettek, amit tettek. Ha ezt megérted, könnyebb lesz megbocsátani nekik.

Jason lassan bólintott, ahogy a Mester szavai lassan belé hatoltak.

– Azt hiszem, értem, Mester. Valóban, csak ennyire voltak képesek. Talán sosem ismerték azt, amit én most kezdek megérteni... – mondta halkan, miközben érezte, hogy valami sötét, megrekedt energia kezd feloldódni benne. Könnyebb lett, mintha egy nehéz súly szabadult volna fel a szívéből.

– Köszönöm! – mondta hálával teli hangon.

A Mester bólintott, de még nem fejezte be.

– Van még valami, amit tudnod kell. Egy dolog másoknak megbocsátani, de mi van veled, Jason? Képes vagy megbocsátani magadnak? A sok hibáért, amit elkövettél, a rossz döntéseidért, a bántó cselekedeteidért? – kérdezte a Mester, miközben mélyen Jason szemébe nézett.

Jason felsóhajtott, és az ég felé fordította a tekintetét.

– Hű... Ez tényleg nem lesz könnyű. Hogyan bocsássak meg magamnak? Van erre jó tanácsod? – kérdezte zavartan.

A Mester elmosolyodott, és válaszolt:

– Van, természetesen. Emlékszel, hogy mások alacsony tudatossági szinten léteztek, amikor bántottak? Nos, te is ilyen állapotban voltál, amikor azokat a tetteket elkövetted. Olyan szinten léteztél, amilyenre akkor képes voltál. Sok tényező befolyásolta, hogy miért döntöttél úgy, ahogy – a környezeted, a tömegtudat, múltbeli tapasztalataid, sőt az előző életeidből hozott minták, és ebben az életedben összeszedett sok-sok minden.Ezekről majd később részletesen beszélünk.

Azonban ha most elgondolkodsz ezen, talán könnyebb lesz megbocsátani magadnak is.

Jason lassan bólintott, mintha kezdené megérteni a Mester szavait.

– Nézz csak magadba, Jason. Az vagy most, aki tíz évvel ezelőtt voltál? Nem. Azóta változtál, fejlődtél. Te sem vagy már ugyanaz, aki régen voltál – magyarázta a Mester nyugodt hangon.

– Azt hiszem, értem – válaszolta Jason, miközben egy mosoly jelent meg az arcán. – Annyira egyszerű és nagyszerű a magyarázatod, Mester.

– Sokan azt hiszik, hogy bonyolult magyarázatokra van szükség, de az egyszerűségben rejlik minden megértés kulcsa – mondta a Mester.

Jason magába fordult, figyelte az érzéseit. Minden feljött benne: a fájdalom, a sötét, elrejtett emlékek. A szavai, a belső folyamatok kavargása lassan felszínre hozták ezeket a rég elfeledett dolgokat. És most, ezek az emlékek, érzések lassan, de biztosan távozni kezdtek. A lényében mintha valami kitisztult volna, mintha a fény lassan áthatotta volna a sötétséget.

A Mester közben csendesen felvette a kesztyűjét és a metszőollóját, majd visszatért a rózsabokrokhoz. Látta, hogy Jasonnak mára bőven elég volt az, amit hallott és átélt. A belső folyamatok megindultak benne, és időre volt szüksége, hogy mindent feldolgozzon.

Jason mély levegőt vett, és érezte, hogy valami megváltozott benne. A fájdalom, amit évek óta cipelt, most könnyebbé vált. Felállt, és hálásan nézett a Mesterre.

– Köszönöm, Mester! Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezte tisztelettel.

A Mester megállt a rózsabokornál, és egy pillanatra elgondolkodva nézett Jasonra.

– Akkor gyere vissza, amikor sikerült elengedni a fájdalmat, ami feljött benned. Még sok fájdalom vár rád, hiszen ezek az érzések hullámokban fognak visszatérni. De ne félj tőlük, engedd meg, hogy átáradjanak rajtad. Amikor úgy érzed, készen állsz továbblépni, akkor jöjj. Ez az út nem lesz könnyű, de annál jobb lesz, mint amiben eddig éltél. Most már látod a kiutat, és ez a legfontosabb – mondta a Mester, szemében melegség és türelem tükröződött. – Várlak szeretettel.

Jason közelebb lépett hozzá, és egy pillanatra nem tudta, hogyan fejezze ki a háláját. Végül megölelte a Mestert, és halkan suttogta:

– Köszönöm.

Rejnád Mester csak mosolygott, és finoman visszaölelte Jasont, majd tovább folytatta a munkáját a rózsákkal, mintha minden a helyére került volna. A nap még mindig ragyogott, és a kert békés csendje betöltötte a levegőt. Jason lassan, de határozott léptekkel távozott, érezve, hogy egy új fejezet kezdődött el az életében.

(Folytatás következik )

Valóságos Élet

Elindultunk az élet útján –

Őszintén, naivan, tisztán.

Ragyogtunk, mint fényes csillag –

De fényünk hamar ellankadt!

Szembejöttek a hamis szavak –

Árulás és sár mind ránk tapadt.

Tisztán indultunk, álmodozván –

A leckéket kaptuk korán!

Képmutató emberek – árulások,

Szívünket maró, gonosz szavak.

Térdre kényszerítettek minket hamar –

Fel kellett állni, új emberré válni!

Az őszinte szívnek fájdalma megérett –

A sok tanulás bölcsébbé tett.

Gyémántként csillog most minden seb –

Büszkén viselem, bölcsességként szívemben