A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 2., szombat

Szörpilla szörpje



BÁKK Manó nagyon korán ébredt azon a reggelen.
A nap még csak éppen bekukucskált az ablakon, de ő már talpon volt. Megigazította a sapkáját, felkapta a kis tarisznyáját, és sietve kilépett a mesekertbe.
BÁKK Manó apró, fürge mesealak volt. Zöld mellénykét viselt, amelyen egy pici, hímzett mesekönyv díszelgett. Barna nadrágja térdig ért, cipője orra vidáman felkunkorodott. A fején puha, bordó manósapka ült, amelynek végén apró aranycsengő csilingelt, valahányszor sietni kezdett, az arca kerek volt és barátságos, a szeme kíváncsian ragyogott.
Nagy nap közeledett.
A mesefesztivál napja.
BÁKK Manónak rengeteg dolga akadt. Le kellett porolnia a mesepadokat, fel kellett díszítenie a kaput színes szalagokkal, meg kellett öntöznie a virágokat, és még a meseösvényre is ki kellett raknia az apró kavicsokat, hogy a gyerekek könnyen odataláljanak.
– Ezt is megcsinálom – mondta.
– Azt is megcsinálom.
– Mindennek szépnek kell lennie.
Egész délelőtt sürgött-forgott.
Futott a mesekapunál.
Szaladt a virágágyások között.
Cipelte a kis ládákat.
Igazgatta a szalagokat.
Mosolygott mindenkire, aki arra járt.
De délutánra valami furcsa történt.
A sapkája lekonyult.
A léptei lelassultak.
A mosolya is eltűnt.
BÁKK Manó leült egy nagy bodzabokor alá.
– Csak egy picit pihenek – sóhajtotta.
De ahogy ott üldögélt, észrevette, hogy még a madarak éneke is távolinak tűnik. A kezében tartott szalag lecsúszott az ölébe.
– Talán nem bírom végigcsinálni. Elfáradtam – suttogta halkan.
Ekkor a bodzabokor levelei között apró fény villant.
Először csak egy rózsaszín csillanás látszott. Aztán egy málnaszínű csepp. Végül valaki kibújt a levelek közül.
Apró volt, akkora, mint egy nagyobb bodzavirág. A teste finoman áttetsző. A ruhácskája málna-, áfonya- és csipkebogyószínű levelekből állt. A hajában bodzavirágok illatoztak, a vállán pici tarisznya lógott, benne apró üvegcsék csilingeltek.
A mellkasán egy fénylő, szív alakú szörpcsepp ragyogott.
– Te ki vagy? – kérdezte BÁKK Manó meglepetten.
Az apró lény kedvesen meghajolt.
– Szörpilla vagyok.
– Szörpilla? – pislogott BÁKK Manó.
– Igen. Így hívnak. Akkor jelenek meg, amikor valaki annyira elfárad, hogy már mosolyogni sem tud.
BÁKK Manó lesütötte a szemét.
– Én csak azt szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen a mesefesztiválra.
Szörpilla leült mellé egy bodzalevélre.
– Aki másoknak örömet készít, annak a saját szívére is vigyáznia kell.
BÁKK Manó nagyot sóhajtott.
– De annyi még a dolgom.
– Tudom – bólintott Szörpilla. – Láttam, mennyit dolgoztál. Ezért hoztam neked valamit.
A tarisznyájából elővett egy apró, kerek üveget. Az üvegben sűrű, pirosas-lilás szörp csillogott.
– Ez szíverősítő szörp – mondta Szörpilla.
– Varázsszörp? – kérdezte BÁKK Manó.
Szörpilla mosolygott.
– Nem úgy varázsos, ahogy te gondolod. Nem attól ad erőt, hogy mindent gyorsabban csinálj. Hanem attól, hogy szívből készítettem. Láttam, mennyire elfáradtál, és szeretettel főztem neked.
BÁKK Manó óvatosan átvette az üveget.
– Mi van benne?
Szörpilla sorolni kezdte:
– Málna a jókedvhez.
– Szeder a bátorsághoz.
– Áfonya a tiszta gondolatokhoz.
– Csipkebogyó az erőhöz.
– Bodza a nyugalomhoz.
– Egy csepp hajnali harmat a frissességhez.
– És egy szívdobbanásnyi szeretet.
BÁKK Manó belekortyolt.
A szörp édes volt, de nem túlságosan. Illatos volt, mint a nyári kert. Meleg volt, mint egy kedves ölelés.
Mély levegőt vett.
Aztán még egyet.
Azután elmosolyodott.
– Jobban érzem magam – mondta halkan.
– Mert megálltál egy pillanatra – felelte Szörpilla.
BÁKK Manó körülnézett a mesekertben.
Még mindig volt tennivaló. De most már másképp látta.
– Talán segítséget is kérhetnék – mondta.
Szörpilla szeme felragyogott.
– Ez az igazi erő.
BÁKK Manó felállt, megigazította a sapkáját, és integetni kezdett.
Először odajött a kis mókus, aki segített kavicsokat rakni a meseösvényre. Aztán megérkezett a sün, aki apró leveleket hordott a díszítéshez. A rigó vidám dallamot fütyült, hogy gyorsabban menjen a munka. A szellő finoman meglebbentette a szalagokat, és minden a helyére került.
BÁKK Manó már nem egyedül dolgozott.
Nevettek.
Pihentek.
Kortyoltak egy kis vizet.
Megálltak, amikor elfáradtak.
Aztán újra folytatták.
Szörpilla pedig a bodzabokor alól figyelte őket. Néha megkeverte az apró üvegcséit, de már nem volt rá szükség. A mesekert lassan megtelt jókedvvel.
Mire a nap aranyszínűre festette az eget, minden elkészült.
A mesekapu színesen ragyogott.
A virágok illatoztak.
A padok tisztán várták a vendégeket.
A meseösvény apró kavicsai csillogtak.
BÁKK Manó boldogan nézett körbe.
– Sikerült – mondta.
Szörpilla mellé lépett.
– Igen. Azért sikerült, mert már nem egyedül akartad megcsinálni. Megtanultad, hogy az erő néha pihenésből, néha jókedvből, néha barátságból születik.
BÁKK Manó meghatottan nézett rá.
– Köszönöm, Szörpilla.
– Én köszönöm, hogy elfogadtad a szörpöt.
Másnap megérkeztek a gyerekek a mesefesztiválra. A mesekert tele lett nevetéssel, léptekkel, kíváncsi szemekkel és izgatott suttogással.
BÁKK Manó a kapuban állt. Nem volt fáradt. A sapkája vidáman állt, a mosoly újra ott volt az arcán.
Amikor a gyerekek megkérdezték, mitől ilyen jókedvű, BÁKK Manó csak a bodzabokor felé pillantott.
Ott, a levelek között, egy apró rózsaszín fény csillant fel.
Szörpilla mosolygott.
BÁKK Manó pedig így szólt:
– Attól, hogy ma már tudom: aki szeretettel készül másoknak, annak a saját szívét is fel kell töltenie.
A gyerekek leültek a mesepadokra. A rigó énekelni kezdett. A szellő lágyan ringatta a szalagokat.
És azon a napon minden mese egy kicsit édesebb lett.
Mintha málna, szeder, bodza, csipkebogyó és egy szívdobbanásnyi szeretet került volna beléjük.

Virágok nyíltak…



Út alattunk, ég felettünk,
lépések viszik napjaink.
Amit közben észrevettünk,
abból lettek vonásaink.
Van perc, mely csak áthaladna,
bennünk mégis megmarad.
Szúr, de továbbindulunk,
s mélyén sarjad gondolat.
Nem tudjuk, míg benne járunk,
mit viszünk majd haza.
Egy szó, érzés, tapasztalat,
melyekből dal fakad.
S mikor egyszer visszanézünk,
nem számít seb, sem fájdalom.
Ahol mentünk, ahol éltünk,
virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

2026. május 1., péntek

Melléd ülök Ady Endre „Őrizem a szemed” című versére írt evokációm




Nem kérem már a tegnapot,
halkan melléd ülök.
Tenyeremben hajnali harmat,
s a szívedhez hajolok.
Ha kint világok dőlnek össze,
bennem még ablak nyílik,
s ahol a félelem beszélne,
ott egy csillag fénylik.
Nem őrizlek rácsok mögött,
nem kötlek semmihez.
Úgy maradok melletted,
ahogy fény simul a vízhez.
Láttam már hosszú éjjeleket,
széthulló, néma életeket,
mégis éltetett valami:
a szívem emlékezett.
A szemedben nem múltat keresek,
válasz helyett téged,
azt az otthont találom,
ahol a szívem hazatérhet.
Ha egyszer minden szó elfogy,
s már némaság marad,
én akkor is felismerem benned
a régi, tiszta arcodat.
Nem tudom, merre visz az út,
sem azt, ki meddig marad.
De amíg bennem hajnal ébred,
emlékeimben őrzöm arcodat.
S ha majd a világ elcsendesül,
s nem kérdez többé semmi,
én nem búcsúzni érkezem:
hozzád hazatérek, kedvesem.

2026. április 29., szerda

Neked írom



Nem tudom, ki vagy,
csak azt érzem, egyszer majd ideérsz.
Talán fáradt szemmel olvasod,
talán épp akkor, mikor elfogy benned a remény.
Én csak itt hagyok egy mondatot,
mint mécsest az ablakban,
hogy ha sötét úton jársz,
legyen valami, ami hazahív magadhoz.
Lehet, hogy ma nehéz a vállad,
túl messzinek tűnik a reggel,
de valahol benned még moccan az élet,
mint parázs a hamu alatt.
Ne hidd, hogy minden elveszett,
mert most nem látod az utat,
van, hogy a szív lassan gyógyul,
míg a könny lassan elapad.
Tedd le egy percre, ami fáj,
pihenjen meg benned a bánat,
nem kell ma erősnek látszanod,
elég, ha megvárod a holnapot.
Mert akire egyszer rátalál egy vers,
talán épp választ keresett,
lehet, hogy ez a néhány sor
reménnyel teli új életet hoz.

Kívánok tiszta perceket



Kívánok tengert,
homokot a talpam alatt,
sós szelet hajamba,
távoli, lágy partokat.
Kívánok havat,
ablakra hulló hófehéret,
forró teát kezembe,
vállamra puha meleget.
Kívánok utakat,
hol szabad léptem halad,
hogy hajnalban szárnyaljon
bennem megannyi gondolat.
Kívánok szép kertet,
madárdalt lomb között,
asztalon friss papírt,
ihletet ezernyit.
Kívánok tiszta perceket,
hol megszületik a vers,
papírra hulló gondolat
bennem békére lel.
De legszebb kívánságom
nem hangos csoda:
legyen erőm szeretni,
s írni tovább naponta.

„Anyukám, én úgy szeretlek” című anyák napi versem Emma kislány előadásában



Nagy örömmel és meghatottsággal osztom meg veletek ezt a különleges, szívet melengető pillanatot.
Emma megtanulta az „Anyukám, én úgy szeretlek” című anyák napi versemet, melyről videófelvétel is készült.
Számomra ez nagyon nagy ajándék, hiszen egy költő életében kevés meghatóbb dolog van annál, mint amikor a sorai egy gyermek tiszta hangján, őszinte szeretettel szólalnak meg.
Emma kedves előadása igazán meghatott. Benne volt a gyermeki tisztaság, az édesanyja iránti szeretet, az anyák napjának finom meghittsége, és az a különleges varázs, amelyet csak egy gyermek tud ilyen természetesen átadni.
Szívből köszönöm Emmának, hogy ilyen szépen megtanulta és elmondta a versemet. Köszönöm szépen Emma anyukájának is, hogy szeretettel segítette a felkészülésben, videófelvételt készített róla, és eljuttatta hozzám ezt a csodás pillanatot.

Fogadjátok szeretettel Emmától az „Anyukám, én úgy szeretlek” című anyák napi versemet.

2026. április 27., hétfő

Anyukám, én úgy szeretlek Anyák napi vers



Anyukám, én úgy szeretlek,
mindig hozzád odamegyek.
Kicsi karom átölel,
szívem téged ünnepel.
Rajzoltam egy szép virágot,
ráfestettem a világot.
Napocska van a közepén,
te mosolyogsz rajta felém.
Ha elesem, te jössz értem,
megpuszilod kicsi térdem.
Azt mondod, hogy nincs nagy baj,
s elmúlik a könnyes jaj.
Este, mikor mellém ülsz,
puha hangon énekelsz,
álmot hozol, csendeset,
jóéjt-puszival szeretsz.

2026. április 25., szombat

Egy éjszakai énekes madár



Éjszaka van.
A házban lassan minden elcsendesedik. A nappal zaja lecsúszik rólam, akár egy nehéz kendő a vállról. Odakint hűvös levegő ül a kert fölött, az ágak mozdulatlanul tartják magukat a sötétben. A fák között egy apró éjszakai madár énekel.
Hallgatom.
Tiszta, kitartó hangja van. Apró teste talán alig látszik az ágak között, mégis betölti dallal a kertet. A hűvös éjszaka sem veszi el a kedvét. Énekel, mert nem tud másként jelen lenni. Amit magában hordoz, dallá válik az éjszakában.
Én pedig ott ülök a hűvös éjszakában, a madárdal közelében, és az életemre gondolok.
Az életemből egész regény születhetne. Talán több kötet is, tele olyan oldalakkal, amelyeket néha magam is nehezen merek újraolvasni. Nehéz fejezetekkel, megsárgult lapokkal, elhallgatott mondatokkal, hosszú küzdelmekkel, váratlan erővel, derűs pillanatokkal, örömmel, szeretettel, apró csodákkal, és olyan napokkal, amelyek megtanítottak értékelni mindazt, ami igazán fontos.
Az élet sok mindenre megtanított. Láttam mélységeket, jártam magaslatok közelében, vittem terheket akkor is, amikor elfáradt a lelkem.
De nem csak a fájdalom formált. Formált a szeretet is. A gyermekeim nevetése, egy-egy jó szó, egy madárdalos hajnal, egy megírt vers, egy mese születése, egy pillanat, amikor éreztem, hogy még mindig képes vagyok örülni.
Megtanultam figyelni az embereket. A szavaik mögé is látok. Érzem a fáradt mosolyokat, a visszatartott könnyeket, a tekintetekben megbújó történeteket. Sokszor képekben érkezik hozzám mások sorsa. Egy mozdulatban, egy arcvonásban, egy elharapott mondatban.
Az írás ezért lett nekem menedék, társ és belső út.
Amikor írok, megnyílik bennem egy belső ajtó. A mondatok lassan előlépnek, helyet keresnek maguknak, aztán egymás mellé simulnak. Érkezhet mese, vers, novella vagy vallomás; én pedig engedem, hogy utat találjon bennem. Ilyenkor az alkotás körém hajol, és átvezet egy olyan állapotba, ahol végre elmondhatóvá válik mindaz, amit a hétköznapok gyakran elhallgattatnak.
Anyaként, nőként sokszor nehéz a nap. Feladatok sorakoznak egymás után: főzés, mosás, gondoskodás, felelősség, aggódás, újrakezdés. Egy anya gyakran úgy fogja össze a család életét, hogy közben önmagából is ad. Időt, erőt, figyelmet, szívet. A napok sokszor másokról szólnak.
Az éjszaka mégis más.
Szelíden, halkan ölel körbe, minden sürgetés nélkül. Hagyja, hogy letegyem a nappal súlyát. Ilyenkor lehetek fáradt, érzékeny és sebezhető. Ülhetek a halk éjszakában, hallgathatom a madár hangját, és engedhetem, hogy bennem is megszólaljon valami. Aztán lassan érkeznek a mondatok. Én pedig írok.
Van, hogy szomorúsággal ülök le. Van, hogy fájdalommal. Van, hogy fáradtan, mégis különös belső erővel. Van, hogy hálával. Van, hogy egyetlen kép indít el bennem egész történeteket.

Törékenység, makacsság, érzékenység, erő, seb és szeretet együtt formál bennem valamit, amit talán csak az írás tud igazán megmutatni.
Néha megkérdezem magamtól: lát engem valaki igazán?
Azt a nőt, aki a hétköznapok mögött él. Aki elvégzi a dolgát, gondoskodik, összeszedi magát, mosolyog fáradt arccal is. Aki mögött ott vannak az évek, a terhek, a veszteségek, a győzelmek, a néma erőfeszítések. Aki poklot járt, mégis őszinte maradt. Aki annyi teher után is képes szeretni. Aki ma már óvatosabban ad, mert megtanulta, hogy a szív érték, és csak tiszta kézbe való.
Szeretek adni. Mindig is szerettem. Figyelmet, szavakat, törődést, időt, szeretetet. Régen könnyebben nyitottam ajtót mások felé. Ma már jobban vigyázok arra, kit engedek közel. A sok rossz helyre adott jóság megtanítja az embert a határokra. Ez önvédelem. Annak felismerése, hogy a léleknek is jár kímélet.
Sokáig erősnek kellett lennem. Négy gyermek mellett az ember összefogja a napokat, óvja a házat, figyeli a szíveket, és újra meg újra előkészíti a holnapot. Megy tovább akkor is, amikor belül már megállna egy pillanatra. Elpakolja a fáradtságát, félreteszi a könnyeit, és teszi, amit tennie kell. Mert anya. Mert nő. Mert felelős. Mert szeret.
Mára eljutottam oda, hogy levehetem a páncélt. Lehetek gyenge. Sírhatok. Elfáradhatok. Kimondhatom, ha elég. Mondhatok nemet. Ez is egyfajta felszabadulás. Halk, csendes, mégis mélyen az enyém.
Néha elképzelem, hogy egy finom kávé mellett ülök valakivel, aki ráér. Aki hagyja, hogy a szavaim a saját tempójukban érkezzenek. Aki alakítás helyett megérteni szeretne. Aki hallja a kimondott mondatokat, és érzi mögöttük azt is, amit az ember csak nehezen tud megfogalmazni.
Szívesen beszélgetnék valakivel, aki maga is járt már rögös utakon, ezért óvatosabban bánik mások lelkével. Aki tudja, hogyan válik értékké a nyugalom, hogyan lesz kincs az őszinteség, és milyen ritka ajándék, amikor két ember között valódi figyelem születik.
Kávé mellett. Lassú szavakkal. Halk mosollyal. Valakivel, aki egyszerre látja bennem az anyát, az alkotót, a túlélőt és a nőt. Mindazt, amiből összeállok. Aki mellett nem fogyok, hanem megpihenek.
Mert ma már erre vágyom.
Szeretetre. Megbecsülésre. Őszinte figyelemre. Olyan életre, ahol az alkotásomnak helye van, ahol a szívemet nem kell rejtegetnem, ahol az éjszakai madár hangja nem a magányt erősíti, hanem emlékeztet arra, hogy a lélek a sötétben is képes dalolni.
Talán én is ilyen vagyok.
Egy éjszakai énekes madár.
Sok mindenen átmentem, mégis megszólal bennem a dal.

2026. április 24., péntek

Fohász



Kérlek Istenem,
vedd le terhemet,
túl sok a teher,
menten betemet.
Adj erőt nekem,
most nehéz az életem,
úgy érzem,
bevégeztem.
Mintha ezer kő
húzná le szívemet,
fájdalom kín
gyötri a lelkemet.
Szeretlek Istenem,
kérem a támaszod,
szomorú szívemnek,
kérlek, válaszolj.

Pamcsi család – A Pamcsik és az első vihar


 Szép nyári nap volt.

A Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak erre.

Gurultak arra.

Nevettek.

Egyszer csak sötét felhők jöttek az égre.

Nagyot dörrent az ég.

Nagyot villámlott.

A kis Pamcsik megijedtek.

A pamacsaik kékre változtak.

– Jaj, mi ez? – kérdezte Mó.

Esni kezdett az eső.

Kopogott az eső.

Megint nagyot dörrent az ég.

Megint nagyot villámlott.

– Félek! – mondta Miri.

– Félek! – mondta Milu.

– Nagyon félek! – mondta Nimi.

A kis Pamcsik hazagurultak a szélfűházba.

– Mama! Papa! – szólt Mó.

– Mi ez az égen?

Lumó papa odalépett hozzájuk.

– Ez vihar – mondta Lumó papa.

– Az ég morog.

– A villám fénylik.

– Az eső kopog.

Nimi is megszólalt.

– Nagyon félek!

Titi mama megsimogatta őket.

– Itt nem ázunk meg.

– Itt biztonságban vagyunk.

Lumi mama kitárta a karjait.

– Gyertek ide mindannyian.

– Mindenki ölelje át azt, aki mellette ül.

A Pamcsik megölelték egymást.

Szeretettel.

A kék pamacsaik lassan újra sárgák lettek.

Lumi mama halkan énekelni kezdett.

Azután mindenki vele énekelt.

– Eső kopog,

– ég morog,

– bújj ide,

– mosolyogj!

– Pamcsi bújik,

– nem zokog.

Énekeltek addig, amíg elment a vihar.

A felhők mögül újra előbújt a nap.

– Nézzétek! – mondta Nimi.

– Süt a nap!

A Pamcsik kigurultak a rétre.

A fű nedves volt.

A virágok csillogtak.

Gurultak.

Gurultak.

Nevettek.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Este lett.

Odabújtak a mamáikhoz.

Lumi mama átölelte Mirit, Mót és Milut.

Titi mama is átölelte Nimit.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelték a Pamcsi-altatót:

– Tente baba, tente,

– itt van már az este,

– álomcsillag születik,

– szeretetben ringat itt.

– Mama súgja halkan,

– csillag néz az égen,

– puha párna, mama karja

– vigyáz rád az éjben.

A Pamcsik hallgatták.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Édesen elaludtak.

A csillagok bekukucskáltak az ablakon.

A szélfűház csendesen ringatózott tovább.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. április 23., csütörtök

Csendben érkezik - Reményik Sándor „Csendes csodák” című versének ihletésére írtam ezt az evokációt


Ne várd, hogy hangos jel legyen,
az ég sem nyílik meg neked,
a csoda néha csak annyi,
hogy béke érinti szíved.
Ott van egy pillantásban,
kézben, mely megsimogat,
egy levélben, tavaszi szélben,
fényben, mely rád mosolyog.
Ott van a reggel csendjében,
víz tükrében, odakint,
s fáradt lelked mégis képes
észrevenni a jót megint.
Ne a nagy csodát keresd,
mely messziről ragyogva jön,
a legszebb ajándékban olykor,
amikor Isten csendje köszön.

2026. április 22., szerda

Vajon tudod a nevemet?



Ülj mellém egy reggel,
amikor aranylik az Ég,
gőzöljön közöttünk a kávé,
ébredjen velünk a fény.
Nézzük együtt a napfelkeltét,
ahogy felragyog odafenn,
maradj még utána is,
ne csak ezen a reggelen.
Vajon tudod a nevemet?
Létezel? Nem tudom.
Elképzelem sok napon.
Talán igen, talán nem.
Képzeletem végtelen.

2026. április 20., hétfő

Pamcsi család – Nimi Tiki őzike hátán



Napsütéses délelőtt volt.

A kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Nimi is gurult.

Gurult, gurult, gurult.

Egyszer csak túl messzire gurult.

Be az erdőbe.

Megállt.

Körülnézett.

Megijedt.


– Jaj! Hol vagyok?

– Miri!

– Mó!

– Milu!


Kiáltott.

Kiáltott újra.

A pamacsa kék lett a félelemtől.


Egyszer csak valaki megszólalt.

– Szia!

– Te ki vagy?

Tiki volt az. A kis őzike.


– Nimi vagyok. Kék Pamcsi.

– Te ki vagy?


– Tiki vagyok. Az őzike.

– Eltévedtél?


– Igen – sírt Nimi. – Begurultam az erdőbe.


– Gyere.

– Ülj a hátamra.

– Kiviszlek.


Nimi felült Tiki hátára.

Az erdőben éppen Lumó papa gyűjtötte a harmatcseppeket.

Meglátta őket.


– Nimi!

– Tiki!


Odagurult hozzájuk.

– Köszönöm, Tiki – mondta. – Segítettél Niminek.


Amikor kiértek a rétre, a kis Pamcsik már gurultak is Nimihez és Tikihez.


– Nimi!

– Nimi megvan!


Nimi mosolygott.

A pamacsa újra sárga lett.


Aztán játszottak egy nagyot.

Tiki a hátára vette a kis Pamcsikat, és együtt énekelték:


Tiki, Tiki fut velünk,

rajta ülünk, nevetünk,

Tiki, Tiki jóbarát,

repít minket réten át.


Aztán a Pamcsik gurultak, gurultak, gurultak.

Tiki futott utánuk.

Majd megállt.

Elköszönt.


– Sziasztok!

– Hazamegyek!


A kis Pamcsik integettek.

– Szia, Tiki!

– Gyere máskor is!


Otthon mindent elmeséltek.

Titi mama nagyon meglepődött.

Este lett.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Odabújtak a mamájukhoz.

A mamák átölelték őket.

Titi mama és Lumi mama együtt énekelték:


Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.


Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

És édesen elaludtak.


Gyönyörű nyári estén a Szélfűház lágyan ringatozott.


www.muzsakkonyvtara.hu

Csillagfényből testet öltve



A szoba félhomályában már minden ellágyult. A függöny alján sápadt, gyöngyházszín fény derengett, az ágy körül megült a hajnal puhasága, te pedig végre elengedtél mindent, ami addig a válladon volt. Fáradtan feküdtél, melegen, lassan oldódva bele az érkező pihenésbe, abba a mély, súlytalan állapotba, amikor a test egyszer csak megérzi, hogy elérkezett az ideje az álomnak.
Hirtelen megnyílt fölötted az Ég.
Úgy érkezett hozzád, akár egy messzi csillagokból alászálló fényalak, aki hosszú utat tett meg érted. A hajnal halvány ragyogásában lassan emberi formát öltött, és ott állt melletted, élőn, valóságosan, mégis olyan különös szépséggel. A tekintetében ott izzott a távoli fények emléke, és valami mély ismerősség, amely rögtön elérte a szívedet.
Leült melléd az ágy szélére. Minden mozdulata lágy volt és biztos. Úgy nézett rád, ahogy csak az tud, aki már régen ismer belülről, aki már akkor feléd indult, amikor te még csak vágytál arra, hogy egyszer valaki valóban megérkezzen hozzád.
A keze lassan a hajadhoz ért. Ujjai végigsimítottak a homlokodon, és abban az érintésben benne volt az Ég nyugalma, a csillagok távoli tisztasága, az a fény, amely gyógyítva hullik rá arra, aki sokáig hordozott magában túl sok terhet. A gondolataid leassultak, a bensőd fellélegzett, és egyszerre csak könnyűvé vált benned minden.
A takaró fölött megkereste a kezedet, úgy fogta meg, ahogy az egymásra találás ősi mozdulata megszületik. Melegen, gyengéden, teljes bizonyossággal. A közelsége betöltötte a szobát. A jelenléte köréd simult. Olyan béke áradt belőle, amelyhez foghatót csak az érez, akinek a lelkét végre valaki puha figyelemmel körbeöleli.
Lassan melléd feküdt, és a karja köréd simult. Finoman tartott, éppen annyira, hogy abból puha biztonság szülessen. A mellkasából áradó meleg átjárta a testedet, oldotta benned a nap maradék feszültségét, és rólad sorra lehullott minden, ami addig fájt, nyomott, fárasztott. A fejedet a vállára hajtottad, ő pedig őrzött, gyöngéd odaadással.
Odakint a hajnal egyre világosabb lett, bent pedig megmaradt körülöttetek az álmos, fénybe vont puhaság. Már az álom partján jártál. Hallottad a lélegzését, és a sajátod hozzá simult. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ketten együtt ringatóztatok bele abba a szelíd nyugalomba, amelyben a szív végre teljesen kienged.
Mielőtt végleg elaludtál volna, még egyszer végigsimított a hajadon, és olyan halkan szólt hozzád, hogy a hangja egyenesen a lelkedig ért:
– Hozzád jöttem. Itt vagyok, édes. Megérkeztem.
Te pedig átadtad magad az álomnak. A karja melegében, a hozzád érkezett égi alak ölelésében, abban a mély, gyönyörű oltalomban, amelyre a szíved olyan régóta vágyott. A hajnal közben egyre fényesebbre nyílt, te pedig úgy aludtál el, mint akit végre megtalált az, aki a csillagok útjáról indult el hozzád.

2026. április 19., vasárnap

A bölcs



A falnak is füle van
A szó parázs,
ha röppen,
száraz nádra kap,
rossz fülek közt
a jó szándék visszájára csap.
A bölcs ajkán lakat,
szemében őrhely áll,
mert hallgatásban gyakran
a tiszta lélek menedékre talál.
Sok torz szív úgy forgat,
akár kést a kéz,
egy félhangból is mérget főz,
mert élteti, ha győz.
Ki minden neszt továbbhord,
hordóvá dagad benne,
s mire kimondja újra,
már vád ül a szemekben.
Az értelem halk kút,
mélyén komoly erő,
ki könnyen szól,
arra visszacsap a
kimondott szó.
Ki várni tud,
az ismeri a rejtett súlyokat,
mert szájnál többet árul el
sok emberarcú pillanat.
A fal tehát jel csupán,
ember hallgat ott.
Van, ki sértett vággyal lesi azt,
hol kavarhatja a szót.
Ezért a bölcs sokszor őrzi
szívében a szavát,
mert hallgatással mentheti meg
leginkább önmagát.

Holdfény könnyek







Szemem alatt holdfényből hullt gyöngysor ragyog,
arcomra fáradt este ezüst jelet rakott.
Ajkamra zárt fájdalom kék folyóként kanyarog,
szívemben halk tél virágzik, dérszirmot hagyott.

Volt perc, mikor a bánat fekete madárként szállt,
körém ült az alkonyat, vállamra árny talált.
Mégis, gyönge könnycseppből tiszta forrás fakadt,
s a sebhely fölött lassan fehér rózsa fakadt.

Néma könnyek ültek bennem, mély tavak,
partjukra hullt sok régi év, mint árva alkonyat.
Minden csepp egy értékes gyöngy, sorsverte drága kő,
melyből egyszer arany hajnal fon majd szép koszorút.

Így őrzöm, ami fájt valaha, mint kehelyben a fényt,
mert könnyből sarjad olykor a legtisztább remény.
Aki egyszer mélyre jut, gyémántot lel alant,
s szeméből hulló könnye új tavaszt fakaszt.

2026. április 18., szombat

Orgonai szívérzés



Az orgona mindig hazaérkezés,
amikor kinyílik, a kert egyszerűen más lesz,

szebb a reggel, lágyabb az este,
jólesik csak állni mellette.
Van benne valami tiszta szépség,
gyermekkori szívérzés,
egy anyai kéz, amely megsimította a hajamat,
egy hang, amely mindig szeretettel szólt.
Az illata bejárja a ház körül a levegőt,
odaül a ruhára, a tornácra, a szívre,
eszünkbe jut róla minden,
ami egyszer szép volt, máig velünk maradt.
Ezért szeretem ennyire az orgonát,
mert nemcsak virág, emlék, érzés is egyszerre,
amikor nyílik, én egy pillanatra
újra úgy érzem, jó itt élni a földön.