A rózsa visszanéz

A patak partján fekete víz folyt azon az éjjelen.

A hold ezüstje meg-megremegett rajta, mint egy elfojtott vallomás.

A legény a paripáról leszállva térdelt a parton.

A kezében egy szál rózsa volt — fekete, akár a bűn.

Nem dísznek hozta. Üzenetnek.

A király halott volt, a herceg eltűnt a csatatéren,

s az ország porig égett.

És mindez egy asszony miatt történt —

a nő miatt, akit most a legény keresett.

Egykor ő volt a király kedvese.

Aztán a herceg szerelme.

Végül a nép átka.

Most csak egy menyecske volt a sok közül,

aki túlélte a birodalmat.

Amikor kilépett a házból, és meglátta a legényt, nem félt.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta halkan.

– Nem a bosszúért jöttem – felelte a férfi. – Hanem az igazságért.

A nő lehajolt, megérintette a rózsát,

amelyet a vízbe dobtak.

A patak tükrében fiatal arca nézett vissza —

ragyogó, élő, szerelmes.

Aztán a kép lassan eltorzult,

s a vízben a herceg arca derengett fel.

A nő felsikoltott.

A legény csak ennyit mondott:

– Ő üzent neked.

A paripa felnyerített,

a férfi felült, és elvágtatott az éjszakában.

A rózsa tovább lebegett a vízen,

és ahol elhaladt, a patak vize vérré változott.

Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.

Hangtalanul

A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.

Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.

A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.

A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.

Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.

A levegő lassan megtelt bizalommal.

A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.

Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.

Nem tartotta vissza.

Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.

Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.

Nem sírt.

Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne

egyszerűen, hangtalanul.

Túlélünk, mert nevetünk

Néha elég egy fél szó,

vagy egy ügyetlen mozdulat,

és már rázkódunk a nevetéstől,

mintha a világ minden baja

egy pillanatra eltűnne.

Nevetünk,

és nem számít, hány évesek vagyunk,

mit veszítettünk el,

vagy mit próbálunk túlélni.

Nevetünk,

és az idő megáll —

nem díszesen, nem csodásan,

csak emberien.

A nevetésben ott vagyunk mi:

kicsit fáradtan, kicsit sebezve,

de még mindig élve.

Nevetünk,

mert másképp nem bírnánk.

A humor az egyetlen kötél,

amin vissza lehet mászni,

hogy újra jól legyünk.

Nevetünk,

mert a könnyek és a mosoly

ugyanabból a forrásból jönnek.

Az egyik oldja,

a másik gyógyít.

Nevetünk,

mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”

Így valljuk be,

hogy fáj, de kibírjuk.

A humor nem tagadja, ha nehéz —

csak megfogja a vállunkat,

és azt mondja:

„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”

Nevetünk,

mert a világ néha kibírhatatlan,

de ha egy pillanatra együtt kacagunk,

akkor elhisszük,

hogy talán mégis érdemes.

És amikor elcsitul,

valami halk fény marad utána —

nem égi, nem csillagfény,

csak emberi melegség,

amit egymásban hagyunk.

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

Halloween

A kertben csönd ül, sárga hold,

a levegőben fahéj és füst,

a tök mosolya lágyan ég —

mintha mesét mesélne most.

Volt egyszer egy őszi álom,

mikor a szél dalolt a fán,

a gyertyák őrizték az éj szívét,

s az emberek hittek az éj varázsában.

A láng kicsit remeg,

mint aki tudja, élni szép,

mert Halloween csak ennyit mond:

a fény mindig hazatér.

Élsz

Leülök a sziklára.

Mellettem a folyó suttog,

mintha ezer apró dolgot sodorna magával,

s közben rám nézne —

érzed? — kérdi a hab.

A víz illata hűvös és édes,

friss mohát, nyárvégi záport idéz,

a napfény pedig

meleg ujjakkal simít végig a vállamon,

mint egy régi szerető búcsúcsókja.

A kövek lélegeznek.

Meleg testükben ott lüktet az idő,

a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,

s a levegőben fenyőgyanta és vízpára

keveredik — lassan, mélyen,

mint egy ima.

A folyó zenél.

A hullámokon táncolnak a nap sugarai,

a parton vörös bogyók fénylenek,

mintha a nap szórta volna őket ajándékba.

Minden rezdül, él, lélegzik.

S én is ott vagyok —

a vízben, a napban, a kövekben.

Nem néző vagyok többé,

hanem egy a természettel,

amely illatban, fényben,

lélegzetben mondja: Élsz.

A tükrön túl

A víz szelíd, ha nézed,

de mélyén arcok ringnak.

Nem múltak ők, csak emlékek,

melyek benned laknak.

Egy pillantás, s a tükör él —

fényét magadba zárod.

Nem kérdez, nem ítél,

csak őrzi az árnyék-vágyad.

És amikor a fény elcsúszik,

te akkor látod igazán:

nem a tükör mutat téged,

te vagy, ki a fényt tovább viszi

az üvegen túl, a világon át.

Csak egy tánc

A homok puha, lábam alatt szétfolyik,

mintha a múlt simulna ki belőlem.

Sós szél cirógatja arcom,

hajamba túr, s a tenger illata

összekeveredik bőröd melegével.

Karodban tartasz, szorosan,

szíved dobbanása belesimul

mozdulataink ritmusába.

Nevetésed mélyről tör fel,

rezdül bennem,

mint hullám, amely újra és újra

visszatalál a partra.

Szemedben fény lobban,

fény, amit nem lehet kimondani,

csak inni belőle,

mint szomjas forrásból.

Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,

melegsége belém ívódik,

és minden porcikám tudja:

ez a szerelem.

Táncolunk.

Testünk összeér,

a homok langyosan meleg,

könnyűek vagyunk,

mintha nem tartana semmi,

csak a pillanat szárnyai.

Ujjad tenyerembe fonódik,

érzem,

soha többé nem engednél el.

Illatod körülölel,

mint láthatatlan kendő,

bőröd érintése végigsimít,

betölti vágyaimat.

És érzem,

kortalan a boldogság.

Nem években mérik,

hanem abban, ahogy átölelsz,

ahogy belém neveted

az örökboldogságot.

Ez vagyunk mi –

tánc, szív, szerelem,

a tenger morajlása,

és két ember,

akik mernek őszülő fejjel élni

a most szent pillanatában.

Őszi gesztenyedal

Lehull a levél, zizeg az avar,

gesztenye koppan, gurul, ahogy akar.

Barna kabátja fényesen csillan,

gyermekkezek közt gurul gyorsan.

Kosárba gyűlnek a kincsek szépen,

játék születik kicsi kezecskékben.

Ősz ajándéka: öröm, derű,

kosárnyi csoda — szívükbe kerül

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Színes elmúlás

Az erdő mélyén áll egy ág,

rajta a színek mindensége.

Arany, vörös, kék, lila –

mint az évszakok, mint az évek,

mint a szívben őrzött emlékek.

Minden levél más történet,

más arc: tél, tavasz, nyár és ősz.

Az élet így adja magát –

nem kér engedélyt,

csak kibomlik, ragyog, majd lehull.

A Föld alá simulva is él tovább,

a humuszban lüktet a jövő.

Elmúlás? Nem.

Csak átalakulás,

ahol minden szín visszatér

a következő évszakban.

Mert nincs vég, csak körforgás,

s a körben ott a tanítás:

hogy minden, amit elveszítünk,

valami másban születik újra.

S mikor lehullnak, én is velük hullok,

emlékeim színekben szóródnak szét.

A Föld magába issza mind, ami voltam,

s a Föld mélyéből emelkedem újra.

Jelen álma a jövőről

Képzeletben már ott élek: a tó tükrén ringó fény ébreszt, a hold csöndben elsiklik, s a hegyek fölött lassan megszületik a hajnal.

A víz selymes simaságán az idő is megállni látszik, mintha minden perc ajándék volna.

A ház ablakaiban pislákol a fény, s a csend betakar, mint egy puha takaró.

Itt nincs rohanás, nincs zaj, csak a természet ritmusa, amelyhez a szív is igazodik.

Az erdő sóhaja, a tó halk nesze, a hegyek ősi hallgatása egyszerre ad erőt és békét.

Ez az a hely, ahol az ember újra megtanul hallgatni – nem a külvilágra, hanem a lélek saját szavára.

Ez az én álmom – hosszú évek óta hordozom magamban.

Egy otthon, ahol a nyugalom nem múló pillanat, hanem mindennap jelen van.

A jelen vágyából születik a jövő, és tudom: egyszer hazatalálok ide.

Fekete és fehér

Fekete árnyban farkas szíve lüktet,

fehérben angyal könnye pereg csöndben.

Két arc fonódik: múlt és a jövő,

tűz-láng szemekben egyetlen idő.

Bennünk a város, füstje és fénye,

erdők vad csendje, ősi reménye.

Könnyekből születik tiszta világ,

szív mély sötétjén éled a világ.

Ha ketté szakadna minden határ,

egy láng marad, mi feltár minden mást.

Fekete s fehér: bennem ölel,

s a jelenben élek én tovább.

Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.

Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Avarban születő álmok

Én csak elképzelem, milyen lehet,

ha két szív egymásba szerethet.

Őszi avar közt kéz a kézben,

álmok születnek benn a szívben.

Képzelem, ahogy avarban járunk,

szavak nélkül lassan sétálunk.

Egy pillantás mindent kimondhat,

s a lélekben örök nyomot hagyhat.

De még ez csak csendes álom,

melyből születhet holnap a legszebb világom.

S ha egyszer valóra válik e kép,

örökké őrzöm majd szívem mélyén.

Kézen fogva a jövővel

A technológia már nem a távoli jövő része, hanem a mindennapjainké.

Ott van a kezünkben, amikor üzenünk egy szerettünknek.

Ott van az otthonunkban, amikor segít időt spórolni a munkához vagy a háztartáshoz.

Ott van az utcán, amikor eligazít minket egy ismeretlen városban.

De a technológia nem helyettünk él, hanem mellettünk.

Nem tud átölelni, ha szomorúak vagyunk.

Nem tud helyettünk kimondani egy bátorító szót.

Nem tudja megadni azt a figyelmet és jelenlétet, amit csak mi emberek adhatunk egymásnak.

Ezért a jövő nemcsak arról szól, milyen fejlesztések jönnek,

hanem arról, hogy mi mire használjuk őket.

Segítségre, kapcsolódásra, tanulásra – vagy épp elzárkózásra.

A jövő képe ott rajzolódik ki minden döntésünkben:

amikor választunk, hogy beszélgetünk-e egymással,

vagy csak a kijelzőt nézzük.

Amikor eldöntjük, hogy értékeinket – a szeretetet, a tiszteletet, az együttérzést –

a gépek mellett is megőrizzük.

A technológia eszköz.

Az ember adja a tartalmat.

És a mindennapi élet apró döntései mutatják meg,

hogy milyen lesz a jövőnk közösen.

A test és a lélek párbeszéde

Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.

Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,

és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.

A kitartás lassan lélegzik bennem,

mert tudja: nem mindig rohanás az út.

Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,

hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám

a zajos mindennapokban.

Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –

mind visszahozza a mosoly emlékét.

A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,

hiszen ott a könnyedség ígérete is:

egy halk nevetés, egy apró mozdulat,

amelyben feloldódik a fájdalom.

Minden napban ott a kettősség –

zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.

És mégis: bennem marad a bizonyosság,

hogy a szív mindig hazatalál.

A testem hordozza a fájdalmat,

minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.

Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,

mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.

Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,

és miközben érzem a sűrűséget,

a bizalom szelíden suttog:

„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”

Néha a súly olyan nehéz,

hogy szinte beleroskadok,

de tudom: a lelkem magasabbra emel,

mint a test korlátai.

Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,

én is keresem a fényt,

és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.

Mert a fájdalom nem az ellenségem –

csak a tanítóm, aki arra hív,

hogy még mélyebben szeressem magam.

Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.

Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,

újra és újra fellobban a szeretet fénye,

és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,

hanem belül fakad, a szív mélyéből.

És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,

akkor érzem igazán: élek.

Mert aki érez, az kapcsolódik –

a testhez, a földhöz, az éghez,

és végül önmagához.

A hit, a szeretet, az erő és a bizalom

több, mint szavak –

ezek az én csendes imáim,

amelyek átölelik a napjaimat,

és felemelnek, amikor a súly túl nagy.