Nóra minden évben kinyitotta a régi varróműhelyt azon az éjszakán, amikor a júliusi telihold pontosan az ajtó fölé ért.
A környéken már senki sem emlékezett arra, mikor járt ott utoljára vásárló. A kirakat üvege megvakult, a cégtábláról lehullott néhány betű, odabent azonban minden úgy maradt, ahogyan harminchárom évvel korábban. A szabókréta a munkaasztalon feküdt, a sárgaréz olló nyitott szára közé egy darabka lila selyem szorult, a varrógép mellett pedig ott állt Klára kihűlt kávéja.
Nóra sosem engedte, hogy bárki elmozdítsa.
Aznap este egy hosszú ruhát hozott magával. Óvatosan terítette a próbababára, majd bezárta az ajtót, és leeresztette a redőnyt.
A falióra tizenegy óra ötvenhárom percet mutatott.
Nóra elővette táskájából a keskeny fadobozt. Bordó bársony feküdt benne, a közepén pedig egy ezüstből készült pálca, melynek végét tojás nagyságú, lila kristály díszítette.
A pálcát Klára halála után találta meg a műhely padlója alatt. Egy összehajtott papírlap feküdt mellette.
„Érintsd meg vele azt a tárgyat, amelyet az elhunyt utoljára tartott a kezében. Éjféltől egy óráig visszatér hozzád. Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”
Nóra akkor tizenkilenc éves volt.
Odament az asztalhoz, és a pálca hegyével megérintette a sárgaréz ollót.
A kristály belsejében vékony repedések futottak szét. A falióra mutatója éjfélre ugrott, noha egyetlen kattanást sem lehetett hallani.
A varrógép széke megmozdult.
Ugyanabban a zöld ruhában, amelyet halála napján viselt. Barna haját a tarkóján kontyba csavarta, két ujja között fehér cérnát tartott.
– Már megint elhoztad? – A próbababán függő ruhára nézett.
– Te vagy az az asszony, aki minden évben felébreszt.
Az első alkalommal Klára még a nevén szólította. Tudta, hogy a lánya utálja a tejbegrízt, fél a darazsaktól, és hatéves korában levágta a saját haját a konyhai ollóval. Később apró részleteket kezdett elfelejteni. Előbb a tanító néni nevét, aztán Nóra kedvenc meséjét, végül azt is, melyik kezén hordta gyermekkorában a karkötőt.
Nóra azt hitte, ezt jelenti az írás.
Minden visszatérés elvesz egy emléket Klárától.
– Szombaton férjhez megyek – mondta.
Klára felállt, és a ruhához lépett.
– Van erre valamilyen szabály?
Klára ujjai végigfutottak az anyagon.
– Nem varrhattad. A szekrény mélyén találtam, címke sem volt benne.
– Tizenkilenc éves voltam, amikor meghaltál. Nem készültem esküvőre.
Klára nem vitatkozott. Kivette a tűpárnából a leghosszabb tűt, befűzte, majd intett.
Nóra átment a paraván mögé. Amikor kilépett, Klára már térdelt előtte. Összefogta a ruha derekát, néhány gombostűt szúrt bele, aztán megigazította a vállánál.
– Még mindig felhúzod a bal válladat, ha feszengsz – mondta.
– Dehogynem. Azóta csinálod, hogy leestél a diófáról.
– Hétéves voltál. Piros rövidnadrág volt rajtad. A bal térded alatt még most is ott kell lennie a sebhelynek.
Nóra lehúzta a ruhát a térdénél.
A vékony, fehér vonal valóban ott húzódott a bőrén.
– Biztosan máshol szereztem.
– És arra sem emlékszel, hogy a kórházban azt mondtad, felnőttként cirkuszi kötéltáncos leszel?
– Soha nem akartam kötéltáncos lenni.
Klára felállt. Nem nézett rá, csak visszaült a géphez, és varrni kezdte a ruha derekát.
A tű egyenletesen járt föl és le.
– Hányszor hívtál vissza? – kérdezte.
Nóra az órára pillantott. Éjfél után tizennégy perc telt el.
– Hetvenegyszer – folytatta Klára. – Ez a hetvenkettedik.
– Nem találkoztunk ennyiszer.
– Az első években havonta jöttél. Volt, hogy ugyanazon a héten kétszer is.
Nóra arcáról eltűnt a mosoly.
Klára a pálca felé intett.
– Olvasd el újra a papírt.
– Akkor olvasd el azt a részét is, amit sosem akartál észrevenni.
Nóra kivette a dobozból a megsárgult lapot. Széthajtotta, végigfuttatta rajta az ujját.
„Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”
A papír hátulja üres volt.
– A pálca markolatán van.
Nóra az asztalhoz ment. Sokszor tartotta már a kezében, mégsem vizsgálta meg közelről. A kristály alatt keskeny ezüstgyűrű futott körbe. Körmével megmozdította.
Alatta apró betűk jelentek meg:
„Mindig az élő emléke fizet.”
Nóra kezéből majdnem kiesett a pálca.
– Nem én felejtelek el – mondta Klára. – Te érkezel minden alkalommal kevesebbel.
– Milyen illata volt a hajamnak?
Nóra kinyitotta a száját, de nem felelt.
– Mit sütöttem minden vasárnap?
– Soha nem szerettem sütni.
– Melyik dalt énekelted, amikor beteg voltam?
Klára lehajtotta a varrógép fedelét.
– Azt hitted, azért nem ismerlek fel, mert én felejtek. Közben lassan te töröltél ki engem magadból.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Megakadályozhattad volna.
Nóra a falnak támaszkodott.
– Még mennyire emlékszel rá?
– A pálca nem támaszt fel senkit. Testet ad annak, amit az élő még őriz az elhunytról. Az első alkalommal majdnem teljes voltam. A hangom, a mozdulataim, a szokásaim mind benned éltek. Azóta minden találkozásért odaadtál belőlem egy darabot.
– Nem tudok olyat mondani, amit valaha ne tudtál volna rólam.
– Akkor ezt honnan ismered?
– Az emlékeid között volt.
Klára széthúzta a szoknya alját, és megmutatta a belső szegélyt. A bélés alatt halvány ceruzavonalak húzódtak. Nóra neve állt ott, alatta egy dátum.
Harmincnégy évvel korábbi dátum.
– Az esküvődre varrtam – mondta Klára. – Nem tudtam, kihez mész majd hozzá, és azt sem, mikor. Csak szerettem volna, hogy egyszer az én ruhámban indulj el otthonról.
Nóra ujjával végigsimított az íráson.
– És most be tudod fejezni?
Éjfél után harmincnyolc perc volt.
– Igen. De ezért jövőre már nem fogod tudni, milyen volt a hangom. Talán az arcomat sem ismered fel.
– Vissza lehet fordítani?
– Törd össze a kristályt.
– Visszakapod, amit elvett.
Klára visszaült a géphez.
Nóra nézte a lila követ. A kristály minden repedésében apró képek mozogtak. Egy konyha kockás abrosszal. Egy piros rövidnadrágos kislány a diófa ágán. Egy asszony, aki gombokat számol egy rémült gyermek tenyerébe. Egy vasárnap délután, amikor ketten táncolnak a rádió előtt.
Olyan jelenetek voltak, amelyekre Nóra már nem emlékezett.
– Miért nem mondtad el hamarabb? – kérdezte.
– Minden alkalommal elmondtam.
A varrógép újra elindult.
Klára megszámolta az öltéseket.
A hetvenkettedik előtt megállt.
– Te mit varázsolnál vele? – kérdezte Nóra.
– Azt, hogy a lányom végre ne egy halottal töltse el az életét.
Nóra felemelte a pálcát, és teljes erejéből az asztal széléhez csapta.
A műhely megtelt elveszett képekkel, hangokkal és régen elfeledett mozdulatokkal. Nóra ismét érezte anyja hajában a levendulaszappan illatát. Hallotta a nevetését, eszébe jutottak a közös reggelik, az összeveszések, a vasárnapi séták és az a nap is, amikor Klára a készülő ruhát elrejtette a szekrény mélyére.
Az emlékek között egy másik kép is visszatért.
Klára a kórházi ágyon feküdt. Már alig tudott beszélni, mégis megfogta Nóra kezét.
– A pálca nem engem hoz majd vissza – mondta. – Csak azt, amit rólam őrzöl. Ne add oda neki az anyádat darabonként.
Nóra akkor megígérte, hogy soha nem használja.
A következő pillanatban a műhelyben már csak ő állt.
A varrógép tűje a ruha szegélyében maradt.
Már csak egyetlen öltés hiányzott.
Nóra befűzte a tűt, és maga fejezte be.
Hetvenkét éjszakán át nem az édesanyját hívta vissza.
Hetvenkét éjszakán át lassan feláldozta őt.
Másnap hajnalban Nóra gondosan összehajtotta a ruhát, és úgy zárta be a műhely ajtaját, hogy többé nem fogja kinyitni.
Szombaton, amikor felvette a ruhát, már tudta: édesanyja emléke és szeretete új életében is örökre vele marad.
