A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. április 30., szerda

A szeretet virága


 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.
Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.
– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.
Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.
Tomika ekkor megszólalt, halkan:
– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.
Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:
– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.
És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Mágnes vagyok





Szavaim nem csupán hangok,
hanem fénycsóvák,
melyek a bensőmből indulnak,
mint titkos források,
a reggel csendjében.

Lüktet bennem valami ősi,
erő, mi nem rombol,
hanem emel,
mint ölelő karok
az első napsugárban.

Fények sodródnak körém –
lágyan, biztosan,
mintha a világ is tudná,
hogy bennem most
valami megszületik.

Mágnes vagyok,
vonzom, ami igaz,
ami tiszta,
ami már régóta úton van felém,
és most végre elér.

2025. április 29., kedd

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /


Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 


A természet lágy ölén





Ahogy sétálok, a fű egyre inkább körülölel, mintha mindent átölelne, amit csak érintek. A lábaim könnyedén simítanak végig a puha szálakon, és minden egyes lépésnél mintha egy új világ nyílna meg előttem. Az apró fűszálak éintese olyan, mintha én is része lennék annak, ami magával ragad. Minden egyes mozdulat teljessé teszi az érzést – az érintésük finom, mégis mély, ahogy az ég és a Föld közötti határvonalat megérzem a talpam alatt.

A mezítláb járásban van valami különleges, valami, ami megnyitja az érzékeimet. A hűvös fű és a meleg Föld váltakozása megnyugtatja a lelkem. Ahogy haladok előre, a nap melege finoman megérinti a bőrömet, és a fű minden egyes érintésével egyre inkább összhangba kerülök a tájjal, mintha a mindez csak értem létezne, hogy megtaláljam benne a nyugalmat. Az út, amit bejárok, nemcsak a lábaimat, hanem a lelkemet is gyógyítja, és minden lépés csak ad, boldogságot.

A fű érintése egy másik világba repít, egy világba, ahol gyermekkorom boldog pillanatai élnek. Emlékszem, hogyan futottunk a fűben. A nevetésünk visszhangzott, miközben birkóztunk, és újabb kacagást hozott. Mi, mezítláb, nem éreztük mást, csak örömet, a szabadságot. A fű puhasága mintha körülölelt volna minket, és minden boldogsága ott, abban a pillanatban élt. A fű illata, a bőrünkön az édes nyári meleg, mindez csodás volt. Ahogy most a fű alatt lépkedek, mintha újra ott lennék, abban a gyermeki könnyedségben, ahol az idő örökre megállt.


2025. április 26., szombat

Átálmodtam magam ( magyarul)



Nem ebbe a világba való vagyok.
Megpróbáltam maradni,
szelíden, hangtalanul,
de a szomorúság mindig előbb ébredt,
mint a reggeli fény.
A semmim sem maradt –
csak az, amit mögötte találtam:
az elvágyódás.
Itt a Földön csak pillanatokra jó,
mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.
A test elfáradt,
a lélek fázik ebben a durva világban.
Nem haragszom, nem kérem többé.
Csak látom,
hogy más rezgésen vagyok.
Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,
ahol nincs több fájdalom.
Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,
és a víz alatt nem fulladok,
csak ringatózom, mint aki hazaért.
Nem vagyok itt már egészen.
A szemem még nyitva,
de belül… már ott járok.
Ott, ahol a fény hív,
nem harsányan –
csak úgy, mintha mindig is tudta volna:
egyszer majd visszatalálok.
Ha keresnél, ne kiálts.
Csak hunyd le a szemed,
és engedd meg magadnak,
hogy álmodj.
Ott leszek.
Csendben. Létben, szabadon.
Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó



Néha pillangóvá válok hajnalokon,
színes szárnyam kristályfényben ragyog,
minden rezdülésem táncolva száll,
a földet érintve, mint apró csillagfény,
Szeretetként hullik, mindenhova száll,
lágyan simítva minden fájó sebet átjár.
Én vagyok a változás tündéri szellője,
hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.
S ha megérzed szárnyam lágy érintését,
tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.
Így szállok tovább, halkan, csendesen,
csillagport hagyva, mosolyod szélén.
S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,
mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away



I don’t belong to this world.
I tried to stay,
gently, silently,
but sadness always woke up first,
before the morning light.
I have nothing left –
only what I found behind it:
the longing.
Here on Earth, it’s good only for moments,
like a soft sigh carried away by the wind.
The body is tired,
the soul shivers in this harsh world.
I’m not angry, I ask no more.
I just see
that I’m on a different vibration.
I dreamed myself away to a beautiful place,
where there’s no more pain.
Where the light doesn’t harm, only embraces,
and under the water, I don’t drown,
I only sway, like one who has come home.
I’m not quite here anymore.
My eyes are still open,
but inside… I’m already there.
There, where the light calls,
not loudly –
just as if it always knew:
one day, I’ll find my way back.
If you search for me, don’t call out.
Just close your eyes,
and let yourself dream.
I’ll be there.
Silently. In being, free.
Truly in the light, once again, me.

A Csend Ajtaja



Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,
Mi kinyílik, s lehetőséget ad,
Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,
Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.
Nem zörög, nem zaklatja a lelket,
Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,
Minden szó, mi nem mondatik ki,
A csendben él, benned élő válasz.
Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,
A világ zaja elhalkuljon,
Mert a válasz ott rejlik benned,
A csendben, mi figyelve elérhető.

2025. április 24., csütörtök

Levendula lány




Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.
Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.
A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.
Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.
Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.
Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.
De a mező nem felejtett.
És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.
Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.
– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?
Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.
– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.
– Már nem sétál itt?
– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.
A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:
– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.
Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.
– Akkor te is emlékező leszel, mint én.
És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.
Mert tudták.
A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Otthonom a Föld



Az ég kék kendőjébe burkolózva
mosolyog rám a Föld, az otthonom.
Lélegző csoda, zöldellő csillag,
mely szívem alatt ringatózik csendben.
A reggel virágként bontja ki fényét,
a fák karjai az ég felé nyúlnak,
mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,
s lombjukban dalra kel a szél.
A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,
mint ősöreg mesék suttogása,
bölcsességet rejt minden neszben,
s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –
megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.
Az óceán szívverése a partokat öleli,
mint hű szerető, ki mindig visszatér.
A természet kincs – nem arany, nem ékkő,
hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.
Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,
mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –
ő maga az Élet szövete,
mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Ha fülemüle lennék




(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Ha fülemüle lennék az éj selymén,
dalommal csókolnám meg a reményt.
Repülnék szabadon, csillagfény alatt,
ahol a csend is szíveket fakaszt.

Lennék a dallam, ha hallgatnád,
sóhajodba szőném az álmok szárnyát.
Repülnék hozzád, ha hívnál még,
egy szelíd szívverés rejtekén.

Igaz szerelem





Létezik- e szerelem, hol nemcsak a test szól,
de a lélek is egymásra talál,
ahol két szív, mint puzzle darabjai,
egy érintésben válik teljessé – s ez már
nem kérdés, nem kétely, csak bizonyosság.
Ahol a csend is beszél,
egy pillantás mindent elmond,
tudod, mit kell adni, vagy épp
mit nem szabad… és mégis: szabadon.
Ahol nem kell játszmákat tanulni,
mert minden mozdulat egy őszinte vallomás.
Ahol az együttlét
nemcsak testek násza,
hanem lélekutazás,
egy csókban születő,
soha el nem múló varázs.
S ha múlik is az idő –
érintése marad, mint az első napon,
mintha akkor ismerném meg újra,
és mégis… elvarázsol újra és újra.
Mert vannak szerelmek,
melyek nem tanulhatók,
csak felfedezhetők,
mint az eget tükröző tó –
és ha egyszer belenézel,
tudod: ő a te otthonod.
És ha megtalálod őt – nem kérdés többé:
igen, létezik igaz szerelem.

2025. április 23., szerda

Az Öreg zongora



A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.
– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.
– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!
Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.
– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?
Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.
– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.
Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.
Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.
– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...
A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.
Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.
Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.
– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.
És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.
Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:
– A zene… mindig hazatalál.

Kedves Aurora!



Ma megálltam egy pillanatra. Csend lett bennem. Nem a világ csendje, hanem az a mély, belső nyugalom, amit csak akkor érzek, amikor végre hallom a saját lelkem hangját. Most hozzád szólok. Tehozzád – magamhoz.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Néha túlságosan sokat akarok adni, máskor meg csak csendben elbújnék. Olykor elfelejtem, hogy nem kell mindig megfelelnem. Nem kell mindig erősnek lennem. Hogy a szeretet nem teljesítmény. Hogy az anyaság nem verseny, a feleség szerepe nem kötelesség, hanem jelenlét. És az írás – az nem más, mint szívből fakadó igazság. Az enyém.
Itt ülök, egy csésze kávéval hajnalban, mikor a világ még alszik, de bennem már mocorog az álmodozás. Az éjszaka ír bennem – te jól tudod, mikor a toll megérinti a papírt, és a gondolat már nem csak gondolat, hanem életre kel. Mert én ilyen vagyok: éjszaka élek igazán. Amikor minden más elhallgat, én akkor szólalok meg.
Nem vagyok tökéletes anya – de négy léleknek vagyok az otthon, a biztonság, az ölelés. Nem vagyok hibátlan feleség – de a szívem mindig ott dobban, ahol az igazi szeretet lakik. És nem vagyok hibátlan ember sem – de érző, gondolkodó, fejlődő lélek vagyok.

Szeretem a tengerparti álmokat. Egy kis házat képzelek magam elé Olaszországban, ahol a reggelek fényesek, a délutánok lassúak, a naplemente pedig mindig elmond valamit. Mert ott is önmagam lennék – csak csendesebben.
Emlékeztetni akarlak, Aurora, hogy szerethető vagy. Úgy, ahogy vagy. A hibáiddal, a könnyeiddel, az álmaiddal, a verseiddel, a novelláiddal, a gondoskodásoddal, a nevetéseddel. Ember vagy ebben a világban, és ez önmagában is ajándék. Ne akarj több lenni – légy csak az, aki vagy.
Mert te tudsz szeretni. Mélyen, tisztán, ösztönösen. Az együttérzésed nem tanult dolog – az veled született. Ez vagy te. És ez elég. Ez gyönyörű.
Köszönöm, hogy vagy.
Szeretettel: Aurora
(Aurora Aurorának – aki néha elfelejti, mennyire különleges, de mindig emlékezni fog arra, hogy a szeretet az egyetlen, ami számít.)
Aurora Amelia Joplin

2025. április 17., csütörtök

A képzeletbeli valóság


Eva csendben ült a festőállványa előtt. A szobában szelíden derengett a fény, mintha a levegő mozdulatlan lenne, nehogy megzavarja azt, ami ott születik – nem egyszerű kép, hanem egy másik világ.
Ecsetjének minden mozdulata emlékeket hordozott. Nem csupán színeket kevert, hanem érzéseket: fájdalmakat, amelyeket éveken át cipelt magában; pillanatokat, amelyeken csak a hite vitte keresztül; és vágyakat, amelyek olykor alig mertek megszólalni benne.
Eva nem mindig volt ilyen. Volt idő, mikor csak botladozott az életben. Az élet nem terített elé bársonyszőnyeget – inkább köveket szórt. Ritkán jött boldog pillanat, de amikor jött, akkor ragyogott benne, mint apró csillag egy sűrű éjszakában. És ő ezeket a csillagokat nem feledte el. Megőrizte őket, ahogy mások az emlékeket szokták.
A világ, amiben élt, sokszor rideg volt. Durva. Néha olyan érzése támadt, mintha nem is ide tartozna. Mintha eltévedt volna a Föld nevű bolygón, mintha idegenként járná a lépteit ebben a kemény világban.Ez nem volt számára Paradicsom. És mégis – itt kellett élnie.
A túléléshez nem volt elég a levegő vagy a kenyér. Szüksége volt valami többre. Valamire, ami túlemelte a valóságon. Így lett az írás és a festés az ő menedéke. Mikor ecsetet fogott, vagy mikor leírta azt, amit más talán ki sem tudna mondani – akkor átlépett. Egy másik világba, amit ő teremtett. Egy világba, ahol a szeretet nem feltételhez kötött, ahol az együttérzés nem ritka madár, ahol a csillagok közelebb voltak, mint a fájdalom.
És ezek a világok... ezek nem kitalációk voltak. Nem menekülések. Hanem hidak. Hidak a valóság és a lélek között. Amikor festett, nem csupán egy galaxis ívét rajzolta meg a vásznon – saját magát rakta össze minden egyes ecsetvonással. Vagy ha írt – akár verset, akár novellát –, akkor is önmagát építette és formálta.
A képe most is lüktetett előtte. Egy örvénylő univerzum, amely valójában ő maga volt. Fény és sötétség. Küzdelem és megértés. És benne – a hűséges hit, hogy van tovább. Hogy változni lehet. Hogy akkor is érdemes, ha minden összeomlani látszik.
Eva mosolygott. Nem azért, mert minden rendben volt – hanem mert tudta, hogy bármilyen is a világ odakint, az övé itt bent ragyogni fog. Mert ő már megtanulta: nem a valóság fogja formálni őt, hanem ő formálja a valóságot – színekkel, szavakkal, és a lelkéből születő versekkel és novellákkal.
Így az élete boldogabb lett, és már másokkal is megosztja, hogyan érte el. Lehet, hogy valakinek éppen szüksége van rá – és ezáltal már segített.

2025. április 16., szerda

Virágzó nő



Mi, nők,
a hajnal első fényei vagyunk,
gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.
Szirmainkban ezer illat rejlik –
lágy jázmin, vágyakozó orgona,
tavaszban ébredő akác,
és néha fűszeres, vad levendula,
ha a szél más irányból fúj.
Olyanok vagyunk,
mint egy gondosan ápolt virágmező.
Ha szeretsz minket, virágzunk,
ha figyelsz ránk,
az illatunk belengi az életed.
De ha elfeledsz minket,
száradni kezdünk csendben,
és egy nap már nem tudod,
hol veszett el az illat,
amitől te is boldog voltál.
Odaadunk mindent,
de csak annak, aki nem tép le,
hanem gyönyörködik.
Aki nemcsak lát,
hanem érez.
Aki akkor is ölel,
ha könnyeink a földre hullnak,
vagy ha éppen csípősen szólunk –
mert hisz bennünk,
még a viharainkban is.
A nő nemcsak test,
nemcsak arc –
ő a kert, a napfény, az eső,
ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.
És ha a lelkét is szereted,
nemcsak a testét –
akkor látni fogod:
minden egyes nap
újra kivirágzik érted.

2025. április 15., kedd

Az élet hullámai



Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,
kezdet és vég között titkos kapocs.
A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,
mert maga az út az élet, a tapasztalás.
Minden reggel új nap bontja ki fényét,
árnyéka mindig követ.
A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,
a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,
de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.
Az emberi szív, mint viharvert hajó,
újra és újra vitorlát bont a szélben,
mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,
s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.
Az idő hullám, mi partot sosem ér,
minden pillanat egy elillanó árnyék.
A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,
az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Szabad-e locsolni?


A reggel napsugarai gyöngéden simogatták a székely falut. A friss, tavaszi szél végigsuhant a tornácokon, meglebbentette a muskátlis ablakok csipkefüggönyeit, és megérintette a lányok ünneplőbe font haját. Ma különös fényben ragyogott minden.
Húsvét második napján az idő is ünneplőbe öltözött.
Rebeka a nagymama kézzel hímzett kötényét simította le ujjaival, miközben a fiatal lányok izgatottan sutyorogtak mellette. Tudták, hogy hamarosan megérkeznek a fiúk nevetve, verset szavalva, a vállukon hozott vödörrel, melyben a patak friss vize nem csupán hűsítő játék, de áldás is volt.
A kapu nyikordulva nyílt. A legények ott álltak kalapban, mellényben, mintha a múlt egy pillanatra újra élővé vált volna. Egyikük előrelépett, megemelte a hangját:
– Szép reggelt kívánok!
– Szabad-e locsolni?
A lányok kacagva bólintottak, és már zúdult is a víz, ívben, lendülettel, ahogy apáik tanították.
Az udvar megtelt kacagással, csuromvizes kötényekkel, piros arcokkal. A nevetés túlszárnyalta a csobbanások hangját. A kerítés mögül idős szomszédok figyelték őket mosolyogva, a múlt tükröződött a szemükben.
A nagymama is kilépett a tornácra, tenyerében pár tojás és egy sütemény. Nem szólt semmit, a mosolya mondott el mindent. Az emlékek tovább éltek. A hagyomány nem múlt el, csak átalakult, nevetéssé, vízcseppé, fonott hajtincsbe rejtett tiszteletté.
A víz elillant, de az illata ott maradt. Frissesség, újrakezdés, és összetartozásként. Mint a tavasz, a szeretet.
Egy kérdés megmaradt, amit évről évre újra feltesznek, s a válasz mindig csak egy lehet:
– Szabad.