A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. április 16., csütörtök

Pamcsi család – Miri napocskás Pamcsijegye



Reggel puha fény ült a rétre.

A virágok illatoztak.

A fű lágyan hajladozott.

Miri és Nimi labdázni indultak.

Vitték a sziromlabdát is.

Illatos volt.

Puha volt.

Gurították.

Miri nevetett.

Magasra dobták.

Nimi is nevetett.

A két kicsi Pamcsi énekelni kezdett.


– Illatos labda,

– gurul a réten.

– Két kicsi Pamcsi

– labdázik szépen.


A labda gurult.

Miri utána gurult.

Nimi is utána gurult.


Újra énekelték:

– Illatos labda,

– gurul a réten.

– Két kicsi Pamcsi

– labdázik szépen.


Boldogan labdáztak.

A nap egyre melegebben sütött.

Miri egyszer csak megállt.


– Mama!

– Mama! – kiáltotta.


Lumi mama gyorsan odagurult.

– Mi történt, kicsi Miri?


Miri a pocakjára mutatott.

– Forró a pocakom.


Nimi nagy szemekkel nézett rá.

– Miri pocakja forró?


Miri szeme megtelt könnyel.

– Forró.

– Forró.


Lumi mama ölébe vette Mirit.

Árnyékba vitte.

Gyengéden megsimogatta.

– Semmi baj, kicsi Miri.

– Semmi baj.


Mó is odagurult.

Milu is odagurult.

Nimi egészen közel bújt.

Mindenki Mirit nézte.

Lumi mama elővette a gyógyító kenőcsöt.

Finoman Miri pocakjára kente.


– Mindjárt jobb lesz – mondta.


Miri pamacsa kék lett a fájdalomtól.

Lumi mama simogatta a pocakját.

Miri megnyugodott.

És akkor valami csodálatos történt.

Miri bundáján megjelent egy pici napocska.

Gyönyörű volt.


– Nézzétek! – szólt halkan Lumi mama.


Mó nézte.

Milu nézte.

Nimi nézte.


– Miri Pamcsijegye! – mondta Mó.


– Napocska! – tapsolt Milu.


– Napocska!

– Napocska! – örült Nimi.


Miri is lenézett magára.

Nézte.

Csak nézte.

A kék pamacsa lassan rózsaszínű lett a boldogságtól.

– Nekem is lett Pamcsijegyem! – örvendezett Miri.

– Nekem is lett! Nekem is lett!


– Bizony, kicsi Miri. Gyönyörű napocskás Pamcsijegyed lett.

– Olyan szép! Olyan szép!


Aztán újra előkerült a piros sziromlabda.

– Játszhatunk még? – kérdezte Nimi.

– Játszhatunk! – nevetett Miri.

És újra énekeltek:


– Illatos labda,

– gurul a réten.

– Két kicsi Pamcsi

– labdázik szépen.


A labda megint gurult.

Gurult a réten.

Elfáradtak, mert sokat labdáztak.

Aztán lassan este lett.

Nimi odabújt Titi mamához.

Titi mama átölelte.

A három kis Pamcsi is Lumi mamához bújt.

Lumi mama átkarolta őket.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelték a Pamcsi altatódalt.


– Tente baba, tente,

– itt van már az este,

– álomcsillag születik,

– szeretetben ringat itt.

– Mama súgja halkan,

– csillag néz az égen,

– puha párna, mama karja

– vigyáz rád az éjben.


A Pamcsik pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Azután édesen elaludtak.


A Szélfűház lágyan ringatózott a langyos nyári éjszakában.


www.muzsakkonyvtara.hu

Csak egy percre


Az éj ma ólomból hajolt a vállamra,
testemben apró, izzó kövek égtek,
minden mozdulatban rejtett penge villant,
minden percben parázsló seb lüktetett.
Csak ülök az ágy szélén,
akár egy partra vetett csónak,
amelyben sajgás ring,
mely tartja magában a túl nehéz napokat.
Jó volna egy kar,
amely körém fonódna,
jó volna egy tekintet,
amely rólam olvasná le a terhet.
A fájdalom az enyém,
ezt hordom évek óta a csontjaim között,
mégis könnyebb volna,
ha valaki mellém ülne,
a jelenlétével betakarná a reszkető testem.
Van, amikor a lélek is sántít,
mert a test túl sokáig jajdul,
s van, amikor egyetlen érintés
többet érne minden szónál.
Ma ilyen éj van.
Egy szív kellene,
aki lát engem,
és a tenyerébe vesz, ha csak egy percre is.

2026. április 15., szerda

Édesanyámtól kaptam (Anyák napi vers)



Kávé gőzölt korán, te már talpon álltál,
hajadba bújt a reggel, s rám halkan mosolyogtál.
Bögrém mellé tetted a legszebb, puha szót,
s egész nap abból éltem, abból kaptam útravalót.
Akadt olyan perc is, hogy fáradtan láttalak,
de két kézzel megsimítottad akkor is arcomat.
Tudtam mindig, bármi történik velem,
első szavad ez volt: „féltelek, kicsim!”
Ölelésed kikötő, ha bennem vihar támadt,
hangod meleg kenyér, ha megroppant a bánat.
Sokszor csak egy pillantás jutott egy hosszú napon,
mégis átjárt a nyugalom.
Most már anyaként, úgy nézek fel rád,
mint aki tőled kapta szíve tartását.
Anyák napján könny ül szemembe,
köszönöm, hogy a szeretetet Te ültetted a szívembe.

Sha’ar



Az erdő szélén hajnalban még a levegőnek is más illata volt, mint bárhol máshol a környéken. Hideg avar, átázott kéreg, régi esők maradéka. A fák szürkén álltak egymás mellett, az ösvény tompán húzódott befelé, és aki idáig eljutott, többnyire visszafordult. A faluban azt mondták, ezen a részen elfáradt a föld.
Shami minden hajnalban ide jött.
Hosszú szoknyája alján mélypiros, kék, arany és zöld színek futottak végig. A színek éltek rajta. A kezében egy fémkannát vitt, egyszerűt, kopottat, olyat, amelyről senki sem gondolta volna, hogy különös dolog rejtőzik benne. Ugyanahhoz a bükkfához ment minden hajnalban. A törzs széles volt, világos, repedezett, a gyökerei vastagon ültek a földben.
Megállt előtte, végigsimított a kérgen, aztán lassan önteni kezdett.
A kannából sűrű, fényes szín folyt a gyökerek közé. Festéknek látszott, de nem az volt. Ahogy végigkúszott a földön, megváltozott körülötte az erdő. A talajból nedves moha illata áradt fel, aztán valami édesebb is megérkezett, olyan, mint tavasszal az első almavirág. A kérgen melegebb árnyalat futott végig, az avar alatt zöld derengés támadt, nagyon finoman, nagyon halkan, mégis tagadhatatlanul.
– Szép hajnalt kívánok!
A hang mögötte szólalt meg. Férfihang volt, mély, visszafogott, udvarias.
Shami összerezzent, de csak annyira, hogy a kanna peremén megrebbent a szín.
Lassan megfordult.
A férfi pár lépésre állt tőle. Sötét kabátját átitta a pára, a cipőjén sár tapadt, az arcán hosszú éjszakákból maradt fáradtság ült. A tekintete mégis tiszta volt.
– Magának is szép hajnalt! – felelte Shami. – Meglepett. Ritkán jár erre valaki ilyen korán.
A férfi enyhén meghajtotta a fejét.
– Elnézését kérem. Előbb kellett volna köszönnöm. Hat napja látom magát itt, és ma reggel arra jutottam, hogy ennyi hallgatás után illik megszólalni.
Shami nézte egy pillanatig, aztán letette a kannát a fa tövébe.
– Hat napja figyel engem?
Shami tudta, hogy figyeli.
– Igen. Ezért is tartozom bocsánatkéréssel. Nem akartam tolakodó lenni, csak szerettem volna előbb megbizonyosodni arról, hogy jól látom, amit látok.
– És mire jutott?
– Arra, hogy ez a hely magával együtt megváltozik. A levegőnek más illata lesz, a földnek más színe, és tegnap este hazafelé ugyanazt az édes, nedves tavaszi illatot éreztem a kabátomon, amit gyerekkoromból ismerek. Pedig itt régen eltűnt minden ilyesmi.
Shami szemében halvány fény villant.
– Akkor jó az orra.
A férfi elmosolyodott.
– Egyelőre ennyit állíthatok biztosan. A többihez talán bemutatkozás is illene. Nándor vagyok.
A nő biccentett.
– Shami.
– Örülök, hogy megismerhetem, Shami.
– Én is örülök, Nándor.
Pár pillanatig hallgattak. A bükkfa gyökereinél a szín tovább futott, és egy apró, zöld levél jelent meg.
Nándor észrevette.
– Ez minden hajnalban így történik?
– Igen.
– És maga minden hajnalban ide jön, ugyanebben az órában?
– Igen.
– Megkérdezhetem, miért csinálja?
Shami visszafordult a fához, ujjával végigérintette a kérget.
– Azért, mert itt nyílik meg az, ami máshol zárva marad.
– Ez szép válasz – mondta Nándor –, de egyelőre csak még kíváncsibb lettem tőle.
– A kíváncsiság jó kezdet.
– Ezzel egyetértek. Csak azt érzem, magának már régen kész a története, én pedig még az első mondatnál vagyok.
Shami most ráemelte a tekintetét.
– Talán azért, mert maga később érkezett ebbe a történetbe.
Nándor a fa mellé lépett. A levegő körülöttük melegebb lett, és a hideg avar illata közé mézre emlékeztető édesség keveredett.
– Mondok valamit őszintén – szólalt meg. – Gyerekkorom óta ugyanerről a helyről álmodom. Erdő, köd, fakó törzsek, aztán valaki színt önt a földre, és az egész körülötte feléled. Sokáig azt hittem, különös álom, később azt hittem, gyerekkori láz emléke. A múlt héten erre jártam, megláttam magát, és olyan érzés fogott el, hogy egyszerre lett ismerős minden, és mégis teljesen idegen. Ezért jöttem vissza másnap. Meg azután is.
Shami arcán átsuhant valami lágy szomorúság.
– Akkor valóban köze van ehhez a helyhez.
– Ezt úgy mondja, mint aki többet tud rólam, mint én magamról.
– Van ilyen.
– Szeretném, ha elmondaná.
– Elmondom – felelte Shami nyugodtan. – Csak ahhoz végig kell hallgatnia, és közben félre kell tennie mindazt, amit eddig gondolt.
Nándor közelebb húzta magán a kabátot, bár a hideg már jóval enyhébb volt.
– Itt állok hajnal óta egy szürke erdőben egy nő előtt, aki színeket önt a földbe, és édes lesz a levegő. Azt hiszem, ennél nagyobb dolgot ma már nehéz kérni tőlem.
Shami ajka sarkán halvány mosoly jelent meg.
– Rendben. Akkor figyeljen. Ez a hely kapu. Héberül úgy mondják: Sha’ar.
– Kapu hová?
– Oda, ahol az élet sűrűbb, gazdagabb, teljesebb. Oda, ahol a földből még valóban földillat árad, ahol a gyümölcsnek íze, a fénynek mélysége van. Ezen a vidéken régen átjárt egymásba a két oldal. Azután az egyik bezárult. A másik itt maradt kifakulva, kimerülve, egyre üresebben. Én azért jövök, hogy átengedjem, ami még hiányzik belőle.
Nándor sokáig csak nézte.
– Ezt valaki megtanította magának?
– Inkább úgy mondom: ezzel születtem.
– És miért maga?
– Mert vannak, akik hordozzák a színeket. Nem a ruhájukon. Belül.
Shami a szívére mutatott.
A férfi a földre nézett, majd újra rá.
– És én miért álmodtam erről egész életemben?
Shami lassan felelt.
– Mert járt már a kapu közelében. Egészen kicsi volt még. Akkor is nyitva állt egy rövid időre. Az ilyen érintést elfelejti, de a lélek nem.
Nándor torka összeszorult.
– Azt mondja, hogy én valóban láttam ezt?
– Többet látott, mint gondolja.
– Akkor mondja el azt is, miért érzem úgy, hogy későn érkeztem.
Shami lehajolt a kannáért, és megemelte.
– Mert ma van az utolsó hajnal.
Nándor arcán megfeszült valami.
– Az utolsó?
– Igen.
– Mit jelent ez pontosan?
– Azt, hogy ennyi elég volt. A föld már át tudja venni. A gyökerek továbbviszik. Holnapra ezt maga is látni fogja.
– És maga?
Shami ránézett.
– Én visszamegyek.
Nándor közelebb lépett.
– Oda, ahonnan mindezt átengedi?
– Oda.
– A kapu nyitva áll azoknak, akiknek még dolguk van vele. Az enyém itt most ért véget.
A férfi hirtelen, szinte ösztönből megfogta a kezét. A mozdulatban semmi durvaság nem volt, inkább kétségbeesés.
– Ne haragudjon – mondta rekedten. – Tudom, hogy ezt alig egy órája hallom magától, és talán különös, hogy ilyen gyorsan beszélek. Mégis azt érzem, hogy maga után megint ugyanaz maradna minden bennem, mint előtte. Egy hiányos mondat. Egy ajtó, amelyről sejtem, hogy létezik, mégsem tudom kinyitni. Maradhatna még egy napot. Vagy kettőt. Vagy annyit, hogy legyen időm felfogni, amit most mond.
Shami megszorította a kezét.
– Éppen azért kell ma elmennem, mert a kapuknak is megvan a maguk rendje. Ha túl sokáig maradok két oldal között, az egyik helyen sem leszek egészen jelen. Maga ezt érzi most rajtam, ezért ver gyorsabban a szíve.
– Azt is érzi, hogy gyorsabban ver a szívem?
– Azt is.
Nándor elkeseredetten elmosolyodott.
– Akkor legalább azt mondja meg, miért fáj ennyire, hogy elveszítem, amikor valójában alig ismerem.
Shami tekintete mélyebb lett.
– Mert maga régebb óta ismer, csak másképp. Vannak találkozások, amelyek később öltenek alakot. Magában sok éve ott élt ennek a hajnalnak a helye. Most kapott hozzá arcot, hangot, kezet.
Nándor lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Ez nagyon kevés vigasz.
– Tudom.
– És maga? Magának könnyű most?
– Könnyűnek egyáltalán nem mondanám. Én is örültem, hogy végre megszólított. Én is szerettem volna többet ebből a dologból.
A férfi lassan kinyitotta a szemét.
– Akkor miért beszél ilyen nyugodtan?
– Azért, mert aki kaput hordoz magában, az egy idő után megtanulja, hogy az érkezés és az elválás ugyanannak az útnak két széle.
A mondat után hosszú hallgatás maradt közöttük. A távolban madárszó rebbent, először egy, aztán kettő. Nándor felkapta a fejét. Az erdő szélén, ahol korábban csak fakó bokrok álltak, apró fehér virág nyílt az avar között.
Shami ekkor felemelte a kannát, és az utolsó színeket is a gyökerek közé öntötte.
Most erősebben futott végig a fény. A föld felitta, a törzsön arany és mélybarna színek húzódtak végig, a gyökerek mentén friss zöld kelt életre, és a levegő egyszerre telt meg eső utáni föld, moha, virágzó ág és érett alma illatával. Már az ösvényen túl is változott valami. A szürkeség oldódni kezdett a fák között.
A bükkfa közepén vékony, fényes hasadás nyílt meg.
Nándor megmerevedett.
A repedés mögött ragyogás húzódott, gazdag és mély, olyan, amit ezen a világon addig soha semmihez nem tudott volna hasonlítani.
Shami letette az üres kannát.
– Most már tovább él minden – mondta halkan. – Ennyit kellett átengedni.
Nándor szemében könny gyűlt.
– Tehát valóban eljött az a pillanat, amikor már nincs szükség magára itt.
– Úgy mondanám, hogy mostantól a föld is tudja, amit eddig én hoztam át neki.
Shami közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Nándor érezte rajta a friss föld és valami ismeretlen, tiszta virág illatát.
– Úgy, hogy körbenéz – mondta lágyan. – Úgy, hogy észreveszi holnap a rügyet, holnapután a levelet, aztán az első valódi tavaszi záport ezen az ösvényen. Úgy, hogy egyszer majd megérti, maga sem véletlenül maradt ezen az oldalon. Valakinek emlékeznie kell erre a hajnalra.
Nándor könnye végigfutott az arcán.
– Azt szeretném mondani, maradjon. Azt szeretném kérni, legyen most egyszer önző, és válasszon engem, ezt az oldalt. De ahogy nézem magát, egyre világosabb bennem valami. Maga azért tudta átadni az életet ennek a helynek, mert soha nem akarta birtokolni. Csak továbbadni. Talán nekem is ezt kell most megértenem.
Shami szemében is könny csillant.
– Igen.
Nándor felemelte a kezét, és végigsimított az arcán.
– Akkor hallja tőlem most – mondta remegő hangon. – Köszönöm, hogy eljött ide. Köszönöm, hogy végigcsinálta. Köszönöm, hogy ma megszólítottam, és köszönöm, hogy válaszolt. Nagyon fáj most, mégis azt érzem, ez így lesz jó. Menjen haza, Shami. Menjen úgy, hogy tudja, amit idehozott, abból bennem is marad.
Shami lehunyta a szemét az érintés alatt.
– Köszönöm, Nándor.
– Elengedem – mondta a férfi, és a hangja ekkor már megtört.
Shami homlokát finoman az övéhez érintette.
– Egyszer többre fog emlékezni ebből az egészből, mint hinné.
– Ezzel most be kell érnem.
– Egy időre igen.
Nándor hátralépett. A könnyeit már nem akarta elrejteni.
Shami még egyszer végignézett az erdőn. Az avar alól új zöld élet tört elő, a bokrok tövében virágok nyíltak. Aztán a bükkfa felé fordult, belépett a fényes hasadásba, és egyetlen pillanatra még látszott a szoknyája alján futó piros, kék, arany és zöld színek.
Utána a törzs összezárult.
Nándor mozdulatlanul állt még sokáig. A könnye sós íze elért a szájáig. A szél végigment az ösvényen, és már nem a régi, kimerült hideget hozta, hanem nedves, eleven tavaszt.
Lassan lehajolt a földhöz. Az ujja alatt puha moha simult szét. A talaj gazdag volt, sötét, tele élettel. Fölötte az ágak között apró levelek bontakoztak.
Ekkor értette meg egészen, hogy Shami valóban befejezte, amiért jött.
Ő pedig, könnyes arccal, fájdalommal telve, mégis tiszta szívvel, elengedte a nőt.
Pedig csak most talált rá.

A paplanos tehén



– Mama, a tehén bevitte a paplant az istállóba! – rohant lihegve Palkó.
– Micsoda?
A mama utánaindult, és az ajtóban megdermedt. Bözsi a szénán feküdt, gondosan betakarózva a virágos paplannal.
– Bözsi, te meg mit művelsz?
– Pihenek – felelte a tehén álmosan.
– Paplan alatt?
– Hideg volt az éjjel.
– A tehén szalmán alszik!
– Az tegnap volt – bőgte Bözsi. – Ma új életet kezdtem.
Palkó vigyorgott.
– Olyan, mint egy nyugdíjas néni.
Bözsi sértetten fújt egyet.
– Tévedés. Én luxustehenészetet vezetek.
Ekkor a kecske is benézett.
– Szabad hely van?
– Csak paplannal és horkolás nélkül – felelte Bözsi méltósággal.
A tyúk az ablakból kotkodácsolt:
– Ez már panzió, istálló helyett, kérem szépen!

A szív előre tudja



Szerintem az igazi álompár létezik – csak ritkán úgy érkezik, ahogyan gyerekként elképzeltük. Sokszor egészen más arccal, más időben, más úton lép be az életünkbe, mint ahogyan valaha vártuk.
Van, hogy valódi emberként egyszer csak ott áll előttünk, és valami különös csenddel felismerjük benne azt, akire a lelkünk már régóta emlékezik. Van, hogy sokáig csupán vágy marad, halk sejtelem, egy belső kép, amely újra és újra felbukkan bennünk. Van olyan is, hogy először csak képzeletben létezik, a szív titkos terében, ahol a legmélyebb vágyaink őrzik mindazt, amire igazán vágyunk.
Az álompár számomra nem csupán azt jelenti, hogy valaki szép, különleges vagy vonzó. Sokkal inkább azt, hogy mellette hazaér a lélek. Hogy a jelenlétében ellazul a szív, és helyére kerül valami bennünk. Ahol a vonzalom mellett béke is van, a vágy mellett gyengédség, a csoda mellett biztonság. Ahol a szerelem nemcsak fellobban, hanem él. Ahol két ember között valami láthatatlan, mégis nagyon is valóságos híd épül.
Ezért hiszem, hogy az igazi álompár létezik. Néha előbb belül teremtjük meg, és csak azután talál ránk kívül is. A lelkünk már jóval a találkozás előtt elkezdi hívni azt, akivel egyszer majd egymásra ismerünk. Talán ezért tud olyan erős lenni egy álom, egy megérzés, egy megmagyarázhatatlan vonzalom is. Mert van, amit a szív hamarabb tud, és van, aki először csak álmainkban él, hogy egyszer aztán valóban megérkezzen hozzánk.
Vajon amikor valakit ennyire mélyen megálmodunk, valóban csak képzeletet szeretünk – vagy egy már létező lelket érzünk meg előre?

2026. április 12., vasárnap

Pamcsi család – A kék Pamcsi vendégek


 Egy nyári napon a kis Pamcsik a réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Versenyeztek.

Miri gurult.

Mó gurult.

Milu gurult.

Egyszer csak két világoskék Pamcsi érkezett.

A kis Pamcsik megálltak.

Megijedtek.

Féltek.

– Mama! Papa!

– Mama! Papa!

– Mama! Papa!

kiabálta Mó, Miri és Milu.

A pamacsaik kékre váltottak.

Lumi mama odagurult.

Megsimította őket.

– Kedveseim, ők a rokonaink – mondta.

Lumó papa is odagurult.

A kislány a mamája mellé bújt.

– Ő Titi mama – mondta Lumi mama.

– Ő pedig Nimi.

A kis Pamcsik csak nézték őket.

– Sziasztok – mondta Nimi.

– Szia – mondta Miri.

– Szia – mondta Mó.

– Szia – mondta Milu.

– Miért vagytok kékek? – kérdezte Miri.

– A tengeren élünk – mondta Titi mama.

– A vízen is tudunk gurulni – mondta Nimi.

– Ha vízen gurulunk, aranyfény lesz rajtunk – mondta Nimi.

– Így száraz marad a bundánk.

– Hűha, azta! – mondta Mó.

Mó izgatottan Lumó papára nézett.

– Elmegyünk a tengerre hozzájuk? – kérdezte.

– Igen. El fogunk menni – mondta Lumó papa.

– Hurrá, de jó! – mondta Mó.

Mó pamacsa rózsaszín lett.

Milu közelebb gurult.

– Játszunk? – kérdezte.

– Játsszunk!

– Játsszunk!

– Játsszunk!

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Sokat játszottak.

Aztán elfáradtak.

A kis Pamcsik odabújtak Lumi mamához.

Titi mamához is odabújt a kék kis Pamcsi, Nimi.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelni kezdtek:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Azután édesen elaludtak.

A lila Pamcsik és a kék kis Pamcsi is.

A Szélfűház lágyan ringatózott a csendes éjszakában.


www.muzsakkonyvtara.hu

Az Ég felé (Fohász)



Hála ring bennem,
mint hajnal a dombok fölött,
arany szálakkal érkezik hozzám,
megsimítja a vállamat.
Fohász emelkedik felőlem,
szelíd lánggal az Ég felé,
Teremtő ereje árad át rajtam,
mint forrásvíz a száraz Föld szívén.
Fény érinti arcomat,
szeretet ül a mellem közepén,
átölel Isten láthatatlan jósága,
és szívem végre otthonra talál.
Segít a kéz, amely láthatatlan,
segít a kéz, amely belülről tart,
és amerre indulok,
ott puhább lesz alattam az út.
Tudom, hogy tartozom valahová,
hogy hív az Ég,
és válasz érkezik hozzám
minden felnéző mozdulat után.
Szívem kinyílik,
mint napra forduló virág,
s bennem él tovább Isten neve,
hiszen szeretet vesz körül.

2026. április 11., szombat

Hű társam, Mollyka



Mollyka, kis szívem,
puha lépteiddel mindig megérkezel hozzám.
Egy pillantásodból rögtön tudom,
hogy hozzád mindig hazatalálok.
Boldog kis tacskóm,
úgy bújsz hozzám,
mintha én lennék
a világ legjobb helye.
Úgy figyelsz rám,
olyan tisztán,
ahogy csak az tud szeretni,
aki teljes szívével szeret.
Ha mellém kuporodsz,
csendesebb lesz bennem minden.
Ha rám nézel,
egész közel jön az öröm.
Hű társam vagy,
kicsi testben nagy szeretet,
egyetlen mozdulatoddal is
sokat adsz nekem.
Szeretlek reggel,
szeretlek este,
szeretlek akkor is,
amikor csak itt vagy mellettem.
Mollyka, édes kiskutyám,
te hozzám tartozol,
én pedig hozzád,
és ettől szebb a világ.

Seléna láthatatlan kertje



Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.
Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.
A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.
Seléna leült a partjára.
A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.
Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.
Seléna csak nézte.
– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.
– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.
A csillag fénye finoman ragyogott.
– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.
Seléna lassan közelebb hajolt.
– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.
A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.
Seléna lassan összezárta az ujjait.
Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.
Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.
Seléna egy ágy mellett állt.
Az ágyban az édesanyja feküdt.
Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.
Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.
– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.
Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.
– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.
Seléna sírt.
– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.
Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.
– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.
Seléna lehajtotta a fejét.
– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.
Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.
– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.
Seléna sírva mosolyodott el.
– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.
– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.
A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.
Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.
Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.
Az emlék lassan halványulni kezdett.
Seléna kinyitotta a szemét.
Újra a kertben ült.
A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.
– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.
– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.
Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.
– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.
– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.
Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.
A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.
Seléna lehunyta a szemét.
A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.
Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.
Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.
Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.
Esténként egy apró csillag felragyog benne.

2026. április 10., péntek

Ember maradj (A jó és a rossz.)




A jó talán belső mérték,
amely helyén tartja magát,
s kezébe vett erő fölött
uralni tudja önmagát.
A rossz talán torzult középpont,
amikor minden összeszűkül,
s egyetlen én köré szorul
érték, törvény, vágy, ítéletül.
A jó talán annak tudása,
hogy lét a létre visszahat,
s aki másokat hátba támad,
önmagában is széthasad.
A rossz talán felejtés inkább,
elszakadás a lényegtől,
amikor az ember már csak
hasznot vár mindentől.
A jó ezért keményebb anyag,
mint lágy beszéd vagy szép mosoly,
mert tartást kér a pillanatban,
mikor a könnyebb út hajol.
A rossz ezért oly csábító,
mert gyors, tüzes, azonnali,
de útja végén üres kéz vár,
s benne az ember romjai.
Talán csak ennyi dönt közöttük:
mit kezdesz kapott életeddel,
falat emelsz-e mások köré,
vagy ajtót nyitsz jelenléteddel?
Jónak lenni így már annyi:
őrizni azt, ami valódi,
hogy ember maradj akkor is,
ha benned árnyék akar szólni.

Pamcsi család- Pamcsi dal

 Fogadjátok szeretettel a Pamcsi dalt melyet Dudik József zeneszerző, és társai készítették.


A Pamcsi mesék megtalálhatóak a Múzsák Könyvtára weboldalon.


A költészet öröksége Április 11. Költészet napja



Április fényében ünneppé lesz a szó,
József Attila jár a sorok peremén,
arca fölött sok csillag hajol,
s magyar szív őrzi költeményét.
A költészet ősforrás, mély kút, régi láng,
tegnapból hoz erőt, mába vet hidat,
holnap felé viszi az igaz szavakat,
s megtartja könyvekben a sorsokat.
Nekem az írás kenyér, kehely, menedék,
sebhelyből vert arany, belső jel,
amikor papírra hajol bennem a lét,
a hangtalan lényem végre alakra lel.
Ezért e napon hálával állok itt,
fejemben fény lobog, szívemben tisztelet,
József Attila neve, költészete él,
s aki ír, az mulandóból teremt életet.

Minden reggel újra



Az egészség nekem
reggeli fény a bőrömön,
finom erő a testemben,
ami végigjárja a lelkem.
Az egészség nekem
egy mély levegővétel,
amikor kitágul a mellkasom,
könnyebb lesz bennem minden.
Az egészség nekem
a föld érintése a kezemben,
egy madárhang,
egy szellő simítása az arcomon.
Az egészség nekem
több annál, mint amit egy szó elbír.
Kapcsolódás önmagamhoz,
figyelem a testem felé.
Az egészség nekem
hála azért,
hogy a testem hordoz engem.
Amikor a fájdalom elcsitul,
a lélek fellélegzik.
Az egészség nekem
a test és a lélek
egymásra találó egyensúlya,
valamiféle belső rend.
Az egészség nekem
életkedv.
Egy mosoly, egy egyszerű pillanatban,
egy séta, egy érintés,
egy békés este.
Az egészség nekem
annak biztos tudása,
hogy jó élni,
mert áldás.
Az egészség
emlékeztet rá,
hogy minden reggel
újra megszületek belül.