A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 21., péntek

Átváltozás


(Saját festményem)

Szikla peremén, mély erdő ölén,

nyirkos csend a puha köpenyén.

Szárnya fénylik, mint titkos igék,

bábként álmodik, s csak remél még.


Moha tapad rá, gyökér öleli,

szívében a fény feldereng.

Várja a szellőt, súgjon valamit,

hogy merjen repülni, útnak indulni.


Benne ég a nap, még fél táncolni,

szárnya alatt reszket álom-háló.

Egy percre még tartja a régi bilincs,

gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.


S aztán, mint hajnal könnyű csókja,

kibomlik benne a csoda —

egy pillangó, ki csendben született,

szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.

Kimondatlan szavak




Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.

Valahol



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Talán végre elérkezett az álom,
a vágy, mi csendben lappangott szívemben.
Valahol egy csoda születik halkan,
s a szívem arra vár, hogy valaki szeressen.
A legnagyobb vágy, mi bennem él,
hogy nem vagyok többé egyedül,
és valaki lát, érzékeny a létemre,
s azt mondja, szeret, hogy ő itt van nekem.
A csendben, mikor minden elcsitul,
érzem, hogy nem is vagyok egyedül,
hisz egy pillanatra végre megérzem,
hogy valahol él az igaz szerelem.
Érzem, létezik valahol, valahol ő,
aki látja mindazt, mi láthatatlan.
Annak látható, kinek szíve tiszta,
s ő valóban látja azt, aki vagyok: törékeny és tiszta.

Álmodó



Lelked fénye ragyogva szól,
Belső békéd, mint egy toll.
Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,
Szeretet ölel, mindig ébren.
Lelked fénye, tiszta, szép,
Álmok szállnak, halk és mély.
Nyugtató csendben pihenj hát,
Szeretet ölel, álmodban át.

2025. március 17., hétfő

Odadó anyai kéz




Honnan az erő? Senki sem tudja.
Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,
nem látod rajta soha,
Ha kell, kezét
meghosszabbítja,
átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.
Ad és ad, csendben, szelíden támogat,
Nem kér, nem vár, csak szívéből árad
minden tovább.
Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,
Szíve szeretetből van, mely egy csoda.
Szívből jövő szeretet termelődik benne,
Újra és újra, mint napsugár reggelre.
Odaadásból fakad, végtelen forrás,
gyermeke öröme számára a legnagyobb
boldogság.

Földanya



Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.
Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.
Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.
– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.
– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.
– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.
– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.
– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.
– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.
– De mit tehetek én, hogy segítsek?
– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.
– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?
– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.
– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.
– Szívesen. – válaszolta Földanya.
Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

2025. március 16., vasárnap

Álom marad?



Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?
A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.
Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.
Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.
Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?
De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

A lélek otthona



Behunyom a szemem,
és lassan felemelkedem –
mint széllel táncoló levél,
elhagyva a zajt, a terhet, a gondokat.
Oda, ahol a láthatatlan világ
szelíd fényekből és hangtalan dallamokból létező ölelés.
Érzem, ahogy áthat, átsimul rajtam,
ahol nincs fájdalom,
csak valami tiszta, örök lágyság.
Szeretem a földi életet, igen,
minden poros szépségével,
minden küzdésével együtt –
de néha nehéz, kegyetlen, könyörtelen,
mint sötét foltok a fény mögött.
Ott fenn azonban mennyei muzsika szól,
szinte megfoghatatlan,
mégis bennem rezeg,
mintha csillagok dalolnának
az ismeretlen terek peremén.
Fénye finoman körbeölel,
dallama úgy simul hozzám,
ahogyan itt, a Földön, ritkán –
mert ott minden hang
szeretetből fakad.
Érzem: nem vagyok egyedül.
Nem vagyok soha egyedül.
Végtelen karok tartanak,
túl minden határon.
Persze itt lent is él a szeretet –
néha gyönyörű,
néha még erősebb is talán,
de ilyen tisztán,
ilyen feltétlenül
ritkán mutatja arcát.
Kinyitnám a szemem…
mégsem teszem.
Ebben a pillanatban
minden, ami vagyok,
helyére simul –
hiszen otthon vagyok.
Ezt az érzést nem engedem,
nem eresztem.
Beleírom a szívembe,
oda rejtek egy apró darabját,
hogy amikor majd újra látok,
akkor is velem maradjon.
És így, lassan,
nyugodt lélekkel
kinyitom a szemem.

2025. március 15., szombat

Toszkán reggel 4.fejezet Valóra vált álom



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az elkövetkező napokban Giovanni viselkedése megváltozott. A korábbi közvetlenségét felváltotta egyfajta távolságtartás, mintha valami nyomasztaná. A telefonhívások egyre gyakoribbá váltak, és gyakran félrevonult, hogy beszéljen. Amikor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy üzleti ügyek, de a tekintete elárulta, hogy valami másról van szó.
Egyik reggel, amikor felébredtem, Giovanni nem volt mellettem. Az ágy hűvös volt, jelezve, hogy már régóta felkelt. Ahogy kiléptem a hálószobából, egy cetlit találtam az asztalon:
Sürgős ügy miatt el kellett mennem. Kérlek, ne aggódj. Hamarosan visszatérek. Giovanni.
A szívem összeszorult. Mi történhetett? Miért nem mondott semmit? A bizonytalanság és az aggodalom lassan felemésztett. Napok teltek el, és semmi hír nem érkezett tőle. Próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Az éjszakák magányosan teltek, és az ágy hidegsége emlékeztetett Giovanni hiányára.
Minden egyes nap nehéz volt nélküle. A gondolataim körülötte forogtak, a kétségek és a remények váltakoztak bennem. Miért hagyott el így? Talán megbánta, hogy együtt vagyunk? A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy Giovanni nem ilyen ember.
Hogy eltereljem a gondolataimat, belevetettem magam a regényírásba. A történet, amelyen dolgoztam, hirtelen új értelmet nyert. A főhősöm, aki elvesztette szerelmét, most az én érzéseimet tükrözte. Az írás lett a menedékem, a módja annak, hogy kifejezzem a fájdalmat és a reményt.
Eközben Toszkána egyre inkább az otthonommá vált, és végleg eldöntöttem itt maradok. Megismerkedtem a helyiekkel, barátságokat kötöttem, és felfedeztem a környék szépségeit. A naplementék, a szőlőültetvények, mind-mind vigaszt nyújtottak a magányos pillanatokban.
Egy este, amikor éppen a teraszon ültem és a naplementét néztem, halk kopogást hallottam az ajtón. A szívem hevesen dobogott, ahogy felálltam és az ajtóhoz léptem. Amikor kinyitottam, Giovanni állt ott, fáradtan, de a szemében mély megbánással.
– Viola… – kezdte halkan, de a hangja elcsuklott.
– Hol voltál? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom remeg az érzelmektől. – Miért nem mondtál semmit?
Giovanni mély levegőt vett, majd belépett a házba. Leültünk a nappaliban, és ő elkezdett mesélni.
– Van egy régi ismerősöm, Isabella. Évekkel ezelőtt szerelmes volt belém, de én sosem viszonoztam az érzéseit. Nemrégiben súlyos beteg lett, és nem volt senkije, aki mellette álljon. Amikor megtudtam, azonnal hozzá siettem, hogy segítsek neki. Nem akartam, hogy egyedül nézzen szembe a betegséggel.
A szavai őszinték voltak, és láttam a szemében a fájdalmat, a megbánást hogy nem mondta el nekem.
– Miért nem mondtad el ezt nekem? – kérdeztem halkan.
– Féltem, hogy félreértenéd. Hogy azt hinnéd, van valami köztünk. De most már látom, hogy hibáztam. Nem kellett volna eltitkolnom előled.
A csend súlyos volt közöttünk, de éreztem, hogy a szívemben a harag lassan feloldódik.
– Sajnálom, Viola. Tiszta szívemből szeretlek, és nem akartam fájdalmat okozni neked.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy közelebb léptem hozzá.
– Hiányoztál – suttogtam, és átöleltem.
Giovanni szorosan magához húzott, és éreztem, hogy a szívünk újra egy ritmusra ver.
Az éjszaka csendjében csak a szívünk dobbanása és a lélegzetünk hangja töltötte be a teret. Giovanni keze gyengéden simított végig az arcomon, majd az ajkai lágyan érintették az enyémet. A csókja tele volt szenvedéllyel és vággyal, mintha az elmúlt hetek minden érzelmét ebbe az egyetlen pillanatba sűrítené.
Lassan hátráltunk a hálószoba felé, miközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól. Ahogy az ágyra feküdtünk, Giovanni tekintete mélyen az enyémbe fúródott, és éreztem, hogy minden érintése, minden csókja azt üzeni: "Szeretlek."
Az éjszaka folyamán újra és újra egymásba fonódtunk, testünk és lelkünk egybeforrt. Minden mozdulatunkban ott volt a vágy, a szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. A hold fénye bevilágította a szobát, és a csendes éjszaka tanúja volt szerelmünk újjászületésének.
Néhány nappal később Giovanni meglepetést ígért nekem. Azt mondta, hogy van egy különleges hely, ahova el szeretne vinni. Ahogy megérkeztünk, rájöttem, hogy ugyanazon a tengerparton vagyunk, ahol először éltük át szerelmünk pillanatait.
A nap lassan lebukott a horizont mögött, a tenger aranyszínűvé vált, és a hullámok lágyan nyaldosták a partot. Giovanni egy pokrócot terített le a homokra, majd elővett egy csokor vörös rózsát és egy üveg pezsgőt. A szívem hevesen dobogott, ahogy leültünk.
– Viola – Giovanni mélyen a szemembe nézett, és egy kis dobozt vett elő. Ahogy felnyitotta, egy csillogó gyűrű bukkant elő benne. – Sosem gondoltam volna, hogy újra így fogok szeretni valakit, de te… te mindent megváltoztattál. Veled teljes az életem. Lennél a feleségem?
A könnyek némán gördültek végig az arcomon, de ezek már a boldogság könnyei voltak.
– Igen – suttogtam, és a karjaiba vetettem magam.
Giovanni gyengéden megcsókolt, a tenger halk morajlása körülölelt minket, és én tudtam: itt, ezen a helyen kezdődik el az új közös életünk.
Végérvényesen. Egy álom vált valóra.
VÉGE

Toszkán reggel – 3. rész Tengerpart



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A kanyargós toszkán utakon haladtunk hazafelé az étteremből. Az autó lágyan siklott a csendes éjszakában, csak a motor mély duruzsolása hallatszott. A csillagok ragyogva néztek le ránk, a Hold sejtelmes fénye pedig aranyhidat vont az égen. A friss, hűvös esti szellő végigsimította az arcom, mint egy láthatatlan kéz.
Giovanni és én szótlanul ültünk egymás mellett, de a csend nem volt terhes. Inkább olyan volt, mint egy finoman szőtt takaró, amely körülölelt bennünket. Egy pillanatra oldalra pillantottam, és ő is felém fordult. A mélybarna szemei úgy csillogtak a sötétben, mintha magukba szívták volna az éjszaka titkait. Egyszerre mosolyogtunk, szavak nélkül is értve egymást.
Amikor megérkeztünk, Giovanni a maga természetes eleganciájával nyitotta ki előttem az autó ajtaját. Ahogy kiszálltam, a pillantása rajtam pihent, és a tekintete olyan melegséggel telt meg, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem szólt semmit, csak finoman magához húzott, és gyengéden átölelt. Éreztem a karjainak biztonságot adó szorítását, a testének melegét, és mielőtt még tudatosulhatott volna bennem a pillanat, az ajkai újra az enyémre találtak.
A csókja puha és lassú volt, mintha felfedezne, mintha meg akarná érteni, ki vagyok, milyen íze van a vágyamnak. Egy pillanatig hezitáltam, majd ösztönösen viszonoztam az érintését. A testem minden porcikája reagált rá – a bőröm bizsergett, a gyomromban apró remegések futottak végig.
Amikor végül elváltunk egymástól, az arca még mindig közel volt az enyémhez.
– Viola… – suttogta halkan. – Nem találom a szavakat. Olyan furcsa… Zavart vagyok a jelenlétedben. Elvarázsolsz, pedig alig ismerlek.
A szavai megérintettek.
– Ugyanezt érzem – válaszoltam őszintén. – Mintha régről ismernénk egymást. Mintha tudnád, ki vagyok. Ismerem az érintésed, a csókodat, mintha már részemmé vált volna.
Tudtam, hogy most nem szabad túlságosan elmerülnöm ebben a pillanatban. Túlságosan friss volt, túlságosan új.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam halkan, mert éreztem, hogy ha még egy percig az ölelésében maradok, nem tudok ellenállni a vágynak, amely egyre inkább magával ragadott.
Giovanni egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.
– Igen. Jobb lesz így – mondta csendesen. Aztán egy kis mosoly játszott az ajkai sarkában. – Holnap láthatlak?
A szívem nagyot dobbant.
– Hogyne, persze – feleltem.
Még egyszer végigsimított a karomon, majd elengedett. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a szívem még mindig vadul kalapált.
Összezavarodtam. Az eszem azt súgta, ez túl gyors. Nem is ismerem igazán. Mi van, ha csak egy játék vagyok a számára? Ha csak egy olasz férfi, aki elcsábít és aztán eltűnik?
De a szívem másként súgott.
– Ne félj! Engedd meg magadnak ezt a csodát. Nem számít, meddig tart – csak éld át.
Az illata még mindig ott lebegett körülöttem, és úgy aludtam el, hogy a karjai melegét éreztem a bőrömön.
Másnap boldogan ébredtem. Az este emlékei még mindig a bőrömön bizseregtek, és ahogy kinyitottam a szemem, a szívem tele volt várakozással. A reggeli kávé illata betöltötte a kis konyhámat, miközben próbáltam néhány oldalt írni a regényembe, de a gondolataim folyton elkalandoztak. Giovanni mélybarna tekintete, a hangja, az érintése újra és újra betolakodott a mondataim közé.
Vártam őt. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.
Délután végre megérkezett. Ahogy belépett az ajtón, egy pillanat alatt eltűnt minden bizonytalanságom. Odalépett hozzám, magához húzott, és a fülembe súgta:
– Ma még szebb vagy, mint tegnap.
Nevetve megráztam a fejem.
– Ne bolondozz!
– Pedig így van, drága Viola – mondta halkan, majd mielőtt még bármit válaszolhattam volna, ajkai lágyan az enyémre simultak.
Összefonódtunk egy hosszú csókban, amelyben ott volt az elmúlt órák várakozása, a kimondatlan vágy és a lassan kibontakozó szerelem ígérete.
– Egész nap rád gondoltam – vallotta be, amikor végre elszakadtunk egymástól. – Alig tudtam a munkámra figyelni. Úgy hiányoztál.
A szavai melegséggel töltöttek el, és alig mertem elhinni, hogy tényleg rólam beszél.
– Mit szólnál egy szép naplementés estéhez? – kérdezte lelkesen. – Van egy hely, ahova elvinnélek.
A szívem megdobbant az izgalomtól.
– Mindig is erről álmodoztam – vallottam be. – Ahol én éltem, nem volt tenger. Mindig elképzeltem, milyen lehet egyszerre érezni a Napot, a szelet, a vizet és a földet. Milyen lehet egyszerre érezni mindent.
Giovanni mosolygott.
– Akkor ezt most valóra váltjuk. Nincs messze, egy kis autózás, és ott is vagyunk. Egy óra múlva érted jövök.
Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd sietve távozott.
Még percekig álltam az ajtóban, néztem utána, ahogy eltűnik az utcán. Olyan vonzónak és figyelmesnek láttam. Vajon valóban létezik ilyen férfi? Vagy csak álmodom ezt az egészet?
A gondolataim kavarogtak, de végül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.
Összekészítettem néhány dolgot, amire szükségem lehetett, és amikor Giovanni ismét megérkezett, készen álltam rá, hogy elinduljunk egy felejthetetlen estére.
A tengerpart felé vezető úton csendesen ültünk egymás mellett, de a köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt. A nyitott ablakon át beáramlott a sós levegő, a távolban már látni lehetett a nap aranyló fényében fürdőző hullámokat. A horizont vörösbe és narancsba öltözött, ahogy a Nap lassan a víz fölé hajolt, mintha maga is a tenger ölelésére vágyna.
Amint kiszálltunk, mezítláb léptem a finom homokra. A meleg szemcsék puhán simultak a talpam alá, és minden lépésnél apró fodrok rajzolódtak ki körülöttem. Giovanni figyelte, ahogy lehunyt szemmel élvezem a pillanatot, majd közelebb lépett, és finoman végigsimított a karomon.
– Gyönyörű itt – suttogtam, mintha attól félnék, hogy a hangom megtörné ezt a varázslatos pillanatot.
– Te vagy gyönyörű – válaszolta halkan, és a hangjában ott volt valami mély, őszinte csodálat.
Lassan elindultunk a víz felé, ahol a hullámok selymes öleléssel simultak a part homokjához. Giovanni hirtelen megállt, majd huncut mosollyal rám nézett.
– Gyere velem a vízbe!
Megráztam a fejem, nevetve hátráltam egy lépést.
– Nem hoztam fürdőruhát…
– Ki mondta, hogy kell? – A szeme pajkosan csillant, majd egyetlen mozdulattal ledobta az ingét. Az aranyló fényben a bőre bronzosan ragyogott, és ahogy belépett a vízbe, mintha a tenger is köré fonta volna hullámait.
Egy pillanatig hezitáltam, de a hűs szellő, a víz hívogató morajlása és Giovanni vágyakozó tekintete ellenállhatatlanná tette az ajánlatot. Lassan léptem utána, érezve, ahogy a víz simogatva körülölel.
Giovanni hozzám lépett, a kezei finoman érintették meg a derekamat, majd egy apró hullám szelíden hozzásodort.Egyik karjával átölelt, másik kezével az arcomat simította, és lágyan megcsókolt.
A csókunk íze sós volt, a tenger és a vágy keveredése.
Minden érzékem kiélesedett – éreztem a víz hűvös simogatását a bőrömön, Giovanni testének melegét, az ujjai finom érintését, ahogy végigsimította a hátamat. A nap lassan lebukott a horizont mögé, a világ bíborszín fényben úszott, a hullámok ritmusa egybeolvadt a szívverésemmel.
Giovanni ajkai a vállamra tévedtek, majd lassan felfelé haladtak a nyakamon, egészen a fülemig, miközben a karja erősebben vont magához.
– Gyere – suttogta, és finoman a part felé vezetett.
A homok még mindig langyos volt a talpunk alatt, a világ körülöttünk lassan sötétbe borult, csak a hold fénye és a távolban pislákoló csillagok őrizték meg a nap utolsó sugarait.
Ahogy a homokra feküdtünk, Giovanni keze újra és újra végigsimított rajtam, mintha be akarna vésni minden vonásomat az emlékezetébe. A csókja egyre mélyebbé, az érintése egyre követelőzőbbé vált, de mozdulatai mégis gyengédek maradtak.
A sós levegő, a lágy szellő, a bőrünk forrósága… minden egyetlen tökéletes pillanatban olvadt össze.
A tenger halk morajlása kísérte szerelmes együttlétünk dallamát, és ahogy Giovanni a nevemet suttogta a fülembe, úgy éreztem, mintha a világ egyetlen mozdulatba sűrűsödött volna – egy ölelésbe, egy érintésbe, egy pillanatba, amelyben minden tökéletes volt.
Mire a csillagok teljesen átvették az égbolt felett az uralmat, szorosan összebújva feküdtünk a homokban. Giovanni ujjai lustán rajzoltak apró köröket a hátamra, én pedig lehunyt szemmel, elégedetten mosolyogtam.
Nem gondoltam a holnapra. Nem kérdeztem semmit. Csak hagytam, hogy ez az este a lelkemben maradjon – örökre.
Elindultunk boldogan haza.
Ahogy beléptünk a házba, még mindig a bőrömön éreztem Giovanni érintését, a csókjának íze ott vibrált az ajkaimon. A csend puha takaróként borult ránk, mintha az éjszaka is megőrizné ennek az estének az emlékét.
Aztán hirtelen megszólalt a telefon. Hangja élesen vágott bele a nyugalomba.
Giovanni megmerevedett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan elővette a készüléket. A kijelző fénye megvilágította az arcát – mintha egy árnyék suhant volna át rajta.
– Nem veszed fel? – kérdeztem halkan.
A férfi habozott, aztán határozott mozdulattal elnémította a hívást.
– Nem fontos – mondta röviden.
Mielőtt bármit mondhattam volna, a telefon újra megcsörrent. Majd ismét. Giovanni ajka megfeszült, ujjai szorosabban markolták a készüléket.
– Ki keres ilyen kitartóan? – kérdeztem ismét, de most már éreztem, hogy valami nincs rendben.
Giovanni egy hosszú másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott, de a mosolya nem volt olyan, mint eddig. Egy árnyalatnyi feszültség bujkált benne, valami, amit nem tudtam megfejteni.
– Tényleg nem fontos – felelte végül, majd közelebb lépett, és gyengéden végigsimított az arcomon és megpuszilta. – Holnap jövök, Viola.
A szavai melegek voltak, az érintése ismerős, mégis, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy furcsa, érzés maradt utána.
És én azon kaptam magam, hogy azt érzem Giovanni nem mondott igazat. Valamit titkol előlem. Talán nős?

Végtelen csend



Lelkem csónak, ring a létben,
szél sodor el messzi fényben.
Sorsom hív, egy hangtalan dal,
tenger mélyén titokat hall.
Vágyam szárnyát égnek adom,
álmom partját úgy akarom,
Végtelenben nincsen perc,
csak béke, mely szeretve ölel.

Petőfi öröksége



Március fénye lobban az égen,
piros-fehér-zöld száll a szélben.
Szívemben él egy régi dallam,
Petőfi szava szól ma bennem.
Látom, ahogy lép a térre,
láng gyúl a tiszta szemébe.
Szavában tűz, szívében élet,
hazája sorsa benne ébred.
„Talpra, magyar!” – szívemben éled,
lelkem mélyén visszhangzik csendben.
Szabadság és szerelem lángja,
örök tavasz hazája.
Mert Petőfi nem csupán emlék,
nem csak könyvlapok között él.
Minden magyar szívében ott van,
minden magyarban, örökké él.