Látható és nem látható

Van, ami látható,

van, ami belül él.

A szem a formák között jár,

fény ül a tárgyakon,

körvonal születik,

és minden a helyére simul.

Belül közben mozdul valami,

név nélkül, csendben.

Egy érzés, amelynek súlya van,

mégsem fogható meg.

A kimondott szó csak jel,

felszínre húzott vonal,

alatta ott marad

mindaz, ami igaz.

Egy tekintet tovább ér,

mint amit látni lehet,

egy jelenlét többet mond,

mint amit hallani lehet.

A látható rendet ad,

a láthatatlan tartalmat.

Ami fontos,

ritkán kér alakot,

csak áthalad rajtunk,

és nyomot hagy.

Eljön az idő

A színház számomra mindig valami távoli, mégis különös módon ismerős világ maradt. Gyermekkoromban sem, később sem adatott meg, hogy ott üljek a nézőtéren, hogy felgördüljön előttem a függöny, és élőben lássam a történeteket. A család és a körülmények ezt akkor nem tették lehetővé.

Maradt a televízió. Onnan ismertem meg a színpad varázsát – egy képernyőn keresztül, távolról, mégis csodálattal figyelve. Gyermekként is csodáltam a színészeket, ma is ugyanazzal a tisztelettel nézek rájuk. Mindig lenyűgözött, ahogyan egy szerepben sorsokat, érzéseket, emberi világokat keltenek életre. Egyszer csak megelevenedik egy történet, és többé válik puszta szavaknál.

Az olvasás lett a mindenem. A könyvek, amelyek kézről kézre jártak, megsárgult lapokkal, mások érintésével, történetekkel telve. Ott tanultam meg igazán látni. Ott épültek fel bennem a díszletek, ott szólaltak meg a szereplők hangjai, ott lettem egyszerre néző és alkotó.

Hiszem, hogy ebben az életben még részem lesz abban az élményben is, hogy élőben lássak színházi előadásokat. Eljön az idő, amikor felgördül előttem a függöny, és a nézőtéren ülve végre átélhetem azt, amit addig csak messziről csodáltam. Talán éppen ezért lesz olyan különleges minden egyes előadás.

Számomra a színház ezért több mint egy épület. Egy belső tér. Egy hely, ahol a képzelet függönye újra és újra felgördül.

www.muzsakkonyvtara.hu

A mag

Van nálam valami.

Egy falat. Egy perc.

Senki nem kér számon semmit.

Ott áll valaki előttem

esőben, némán.

Nem történik semmi különös.

A kezem mozdul.

Mint amikor a mag kihull a tenyérből,

és nem kérdezi meg a földet.

Nem leszek több tőle.

Sem több, sem kevesebb.

De aki kapja, ő igen.

Mert valaki észrevette.

www.muzsakkonyvtara.hu

Elköszönök a múlttól

Ébredezem.

Csendben ülök, a kávé lassan kihűl a kezemben. Az érzéseim és a gondolataim egymásba csúsznak, mint egy régi filmszalag képei. Az elmúlt évek, hónapok, napok peregnek. Arcok. Szavak.

Megszólal bennem a belső hangom.

– Mit figyelsz ennyire?

– Az életemet.

– És mit látsz?

– Hogy megtörtént, minden. A jó is. A nehéz is. Éveket látok elsuhanni.

Figyelek tovább.

– És most?

– Most már értem.

Kinézek a kertre. Lassan ébred. A fák rügyeznek, a zöld már ott lüktet az ágakon. Minden indul. Minden kifelé mozdul.

Én viszont befelé.

– Furcsa ez – mondja a belsőm. – A természet ébred, te pedig visszahúzódsz.

– Inkább be.

– Miért?

Elmosolyodom. Lassan, nyugodtan.

– Mert megtettem, amit kellett.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Segítettem, ahol tudtam. Bátorítottam. Láttam, ahogy tanulnak, fejlődnek, és felnőttek.

– És akik elmentek?

– Elvitte őket az útjuk másfelé.

– Akik bántottak?

– Kihullottak mellőlem, és belőlem is.

– És akik el sem köszöntek?

– Ők is a múlt részei már. Nem ott volt a helyük.

A kávémra nézek.

– Minden jól van a teremtés egészében.

A hang most közelebb jön.

– Akkor most mi lesz?

– Elköszönök.

– Mitől?

– A múlttól. Az évektől. Az emberektől. Attól az életszakasztól, amit végigvittem.

– Könnyű?

– Nem volt az. Olyan volt, mintha egy nagy gyermeket neveltem volna.

– És most?

– Most elengedem.

– Fáj?

– Már nem – mosolygom.

A kertben egy madár megmozdul. A fény erősödik.

– Hova mész most? – kérdezi újra.

– Tovább.

– Ugyanazon az úton?

– Nem.

– Akkor merre?

Egy pillanatra becsukom a szemem.

– A szívem tudja.

– Te mindig alkottál – szól újra – Most is fogsz?

Felnevetek, halkan.

– Írás nélkül élni sem tudnék.

– De most más lesz?

– Igen.

– Milyen?

– Olyan, ami nem fáraszt el. Ami nem csak visz, hanem vissza is ad. Ami nem kifacsar, hanem éltet.

A belsőm elcsendesedik.

– Megértelek.

Én pedig csak ülök ott, a kávéval a kezemben, és először érzem azt, hogy valóban nincs bennem ragaszkodás. Csak egy nyugodt, tiszta érzés, egy mozdulat: megtettem. Teremtettem.

És most itt az ideje elindulni egy másik úton.

Biztosan tudom. A Teremtés bennem él. Új dolgok, új örömök várnak rám. Erre születtem. Adni, támogatni, tanítani.

Lassan felállok. És elindulok.

Pamcsi család – Jaj, tüske!

Egy szép nyári délelőtt a kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

Milu messzebbre gurult.

Egészen az erdő széléig.

Meglátott egy gyönyörű virágot.

A szirma piros és fehér volt.

Milu csak nézte.

Nézte.

Nézte.

– De szép… – suttogta.

Hozzáért.

– Jaj! – kiáltotta.

Valami megszúrta Milu kis kezét.

– Jaj! Jaj! – sírt Milu.

A pamacsa piros lett a fájdalomtól.

Mó és Miri gyorsan odagurultak hozzá.

– Mi történt, Milu?

– Mi történt?

Milu csak sírt, sírt.

– Megszúrt…

– Fáj…

A kis Pamcsik aggódtak.

Ilyet még sosem láttak.

Gyorsan hazagurultak Lumi mamához.

– Mama! – kiáltotta Milu

– Mama! – kiáltotta Mó.

– Mi ez? – kérdezte Miri

Lumi mama odagurult Miluhoz.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte.

– Megszúrt… – sírta Milu.

– Fáj…

– Ez tüske, kicsim – mondta halkan.

Óvatosan kivette.

Gyógyító kenőccsel bekente.

Aztán puha virágszirmokból kis kötést tett rá.

– Mindjárt jobb lesz…

– Jobb lesz…

Milu még egy kicsit szipogott.

Lumi mamához bújt.

A mama átölelte.

– Itt vagyok, kincsem – suttogta.

– Minden rendben.

Milu pamacsa lassan újra sárga lett.

Este lett.

Milu, Mó és Miri Lumi mamához bújtak.

Lumi mama halkan énekelni kezdte a Pamcsi altató dalt:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

A kis Pamcsik hallgatták az altató dalt.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Csillagszemeik szépen lecsukódtak.

A szélfűház csendesen ringatózott a nyári éjszakában.

www.muzsakkonyvtara.hu

Egy szó nyílik

Rügyek feszülnek hajnal peremén,

harmat ül a levelek szélén,

a Nap

lassan ébreszti az alvó világot.

Valami moccan föld alatt,

éledés a nedves ágakban,

ahogy a fény egyre mélyebbre ér.

A levegő friss ezen a reggelen,

nincs benne tegnap, csak a pillanat,

ahol minden apró mozdulás

új fényre rezdül.

Ott állsz benne te is,

egy rügy, egy sugár között,

ahol már sarjadás van,

egy szó nyílik:

Élni

www,muzsakkonyvtara.hu

Egy buboréknyi öröm

A buborékban mindig volt számomra valami több, mint játék. Ahogy felszáll, ahogy magán hordja a színek halk mozdulatát, ahogy egy rövid időre szinte kis csodává válik a levegőben, abban van valami ismerős. Olyasmi, mint az élet apró örömei. Egyszer csak megérkeznek hozzánk, váratlanul, és egy pillanatra minden szebb lesz tőlük. Egy mosoly, egy nevetés, egy könnyű perc, egy érzés. Talán éppen azért olyan szépek ezek a pillanatok, mert múlandók. Nem maradnak itt örökre, mégis adnak egy rövid ideig tartó örömet. A buborék ezért több, mint lebegő szín és játék. Emlékeztető arra, hogy az élet apró, rövid pillanatokból áll, és éppen ezekben mutatja meg a legszebb arcát.

Pamcsi család – Eső! Eső! Eső!

 

Egy meleg napon három kis Pamcsi gurult a virágos réten.                                   

Egyszer csak az ég sötétebb lett.

A nap elbújt.

Csepp… csepp…

Egy vízcsepp hullott Miri bundájára.

Aztán még egy.

Elkezdett esni az eső.

Mó, Miri és Milu megálltak.

Tátva maradt a szájuk.

Csurgott róluk az esővíz.

– Mi ez, mama? – kérdezte Miri.

– Ez az eső? – kérdezte Milu.

– Eső – mondta Lumi mama.

– Eső! – mondta Mó.

– Eső! – mondta Miri.

– Eső! – mondta Milu.

Aztán nevetni kezdtek.

Vidáman gurultak tovább, már csuromvizesen.

Nevettek, gurultak, pancsoltak.

Lumi mama és Lumó papa csendben figyelték őket.

A langyos nyári zápor lassan elállt.

A nap újra kisütött.

A kis Pamcsik megálltak.

– Nézzétek! – kiáltotta Milu.

A pamacsuk szivárványszínű lett.

Miri csodálkozott.

– Mi ez, mama?

– Ez milyen szín?

Lumi mama mosolygott.

– Az eső miatt – mondta halkan.

– Szivárványszínű.

A nap melegen sütött tovább.

A bundájuk gyorsan megszáradt.

A pamacsuk lassan újra rózsaszínű lett.

Vidáman gurultak tovább.

Elfáradtak.

Este lett.

A három fáradt kis Pamcsi Lumi mamához bújt.

Ő gyengéden átölelte őket, és halkan énekelni kezdte a Pamcsi altató dalt:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

A kis Pamcsik egymáshoz bújtak.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Csillagszemeik szépen lecsukódtak.

A szélfűház csendesen ringatózott a csillagok alatt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Húsvéti rózsaillat (Locsoló vers.)

Húsvét reggel útra keltem,

hozzád, rózsám, idejöttem,

rózsaillat kis palackban –

szívemet is beleraktam.

Szabad-e locsolni?

A csodálatos víz

A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni.

Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér.

A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel.

És mégis, minden cseppben ott van az élet. Nem kér, csak ad. Nem beszél, mégis mesél. Megtisztít, megnyugtat, elvisz és visszahoz. A víz nem csak körülöttünk van – bennünk is áramlik, mint egy láthatatlan folyó, amely összeköt minket a világgal.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szó ünnepe A költészet világnapja alkalmából

Ma fényből szőtt sorok nyílnak bennem,

mint hajnal, mely csöndből felemel,

suttog a toll, s a lélek ír helyettem,

hol minden szó egy rejtett üzenet.

Ott ül velem József Attila csöndje mélyén,

mint padra hullt, megfáradt gondolat,

szívem peremén rezdül a törékeny fény,

s egy elhagyott vers bennem marad.

Lobban a sor, mint Ady Endre tüze bennem,

láz és ima egyszerre szól,

a vágyból épülő jelenben

minden kimondott szó egy oltárból.

És halk esőként hull Radnóti Miklós hangja,

mint levél, mely az időn áthalad,

fájdalom szirma ring a szél karjába,

s mégis széppé oldja a szavakat.

Messziről érkezik Rainer Maria Rilke mélye,

mint kút, melyben csillag alszik el,

csendbe hajló lélek tükröt kérve

önmagához végül visszafelé lel.

Ma ünnep van – de bennem él tovább,

időn túl íródó pillanat,

a költészet bennem nyitja önmagát,

mint örök, fénybe írt végtelen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Tollas lelkiismeret

A falusi pap épp a templom előtt toporgott, és a kulcsát kereste. A papagáj a kapu fölött üldögélt, majd megszólalt:

– A kulcs a bal zsebedben van, te szétszórt szent!

A pap felkapta a fejét.

– Már megint beszélsz?

– Én mindig beszélek.

A pap benyúlt a zsebébe, és valóban ott lapult a kulcs.

– Te ezt honnan tudod?

– Onnan, hogy melletted élek. Valakinek észnél is kell lennie.

A pap elmosolyodott.

– És azt is tudod, hol van a türelmem?

– Hogyne. Tegnap letetted a persely mellé, és ott is felejtetted.

A pap felnevetett.

– Te papagáj helyett inkább a lelkiismeretem vagy.

– Talán igen. Csak tollasabb kiadásban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Kinevettem a múltam

Mosolyog a szívem, miért ne tenné?

Búsultam már eleget, könnyeim jöttek, mint tengerek.

Kinevettem a múltam,

igen, én ilyen voltam.

Hibáztam, de kérdezem én, ki nem?

Hiszen tökéletes ember nincsen.

Őszintén igyekeztem,

ez lettem én, ilyen.

Jól vagyok, ahogy vagyok,

szívemet, ha kell, megosztom,

odaadom.

Ki szeret, elfogad így, ahogy vagyok.

Ki nem, az jó helyen van nagyon.

Mosolygok, mert itt az ideje,

a múltat is kinevettem kedvesen.

A tanulás és a lecke

mind a jövőmet segítette előre.

Hála és köszönet érte mindenkinek,

azoknak is, akik soha nem hittek bennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi márciusi nevek

Sándor, József, Benedek,

régi márciusi nevek,

szájuk nyomán száll a hír,

enged már a téli szíj.

Zsákban hozzák a meleget,

így mondták az öregek,

s míg a szél a kertre hajol,

éled a Föld mindenhol.

Cseppen eresz, olvad a jég,

világosabb lesz már az Ég,

s mire Benedek megérkezik,

rügy fakad, a tél búcsút int.

Künn a fényes déli órán

szebbnek látszik udvar, határ,

s minden ember szívére száll

egy szelíd, langyos napsugár.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendes társaim

Vagyok, aki vagyok,

a tökéletesség hívása

már elkerül,

s jól van ez így.

Múltam egy regény,

s a jövőm

még mindig az enyém.

A jelenemet élem,

néha még félelem

suhan át rajtam,

de egyre biztosabban

lépek ki a sárból.

Társam a Nap,

a Szél, az Eső,

és a Föld.

Éjjel a Hold

s a csillagok

vigyáznak rám.

Ők a tanúi annak,

aki most vagyok.

Csendes társaim,

akik halkan, szelíden

ölelnek minden nap.

Szeretnek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Illatos locsolóvers

Harmat ül a fűszálon,

fény csillan a virágon.

Kis üvegben illat jár,

tavasz cseppje rád talál.

Ha meglocsollak téged,

illatod száll a széllel.

Szabad-e locsolni,

egy cseppet rád hinteni?

Pamcsi család – Mó Pamcsijegye megjelent

 Egy gyönyörű napon, amikor a tavasz már átölelte a nyarat, három kis Pamcsi gurult a virágos réten.

Egyszer csak Mó megállt.

– Nézzétek! Nézzétek! – kiabálta boldogan.

Miri és Milu gyorsan odagurultak hozzá.

Mó bundáján egy apró, aranyszínű Pamcsijegy jelent meg.

Olyan volt, mint egy kis makk.

– Nézzétek! Nézzétek! – kiabálta újra Mó.

– Megjelent a Pamcsijegyem!

Mó pamacsa rózsaszínű lett az örömtől.

A szülők büszkén néztek Móra.

– Mó Pamcsijegye! – mondta Milu.

Miri is nézte Mó Pamcsijegyét.

Aztán elcsendesedett.

A pamacsa kék lett a szomorúságtól.

Elfordult.

Egy könnycsepp gurult le az arcán.

Lumi mama lassan odagurult hozzá.

– Mi bánt, kis csillagszemem? – kérdezte lágyan.

Miri halkan megszólalt:

– Nekem mikor jön elő a Pamcsijegyem mama?

Lumi mama gyengéden megsimogatta.

– Neked is lesz, hidd el Miri.

– Tényleg? – kérdezte.

– Tényleg – mosolygott Lumi mama.

A szülők egymásra mosolyogtak.

Lumó papán a csepp, Lumi mamán a csillag ragyogott.

Miri lassan megnyugodott.

Odabújt Lumi mamához.

Mó is odagurult hozzá.

Milu is közelebb gurult.

A kis Pamcsik összebújtak.

Miri pamacsa lassan újra sárga lett.

Mó pamacsa még mindig rózsaszínű volt az örömtől.

Este a hold fénye bevilágított az ablakon.

Lumi mama halkan énekelni kezdte a Pamcsi altató dalt:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

Miri a mama bundájához bújt.

Pislogott egyet.

Pislogott kettőt.

Csillagszemei szépen lecsukódtak.

Miri nyugodtan feküdt a testvérei mellett, és édesen aludt velük együtt.

www.muzsakkonyvtara.hu

A csillagfényes tojás

A tavasz halk léptekkel érkezett meg az erdőbe. A fák ágán pici rügyek ringatóztak, a fű között százszorszépek nyíltak, és a reggeli szél mézédes virágillatot vitt magával.

A domb alján, egy virágos bokor mellett lakott Ficak, a kis húsvéti nyuszi. Puha, szürke bundája volt, hosszú füle, és olyan szeme, mint két fénylő mogyoró. Aznap kora reggel vidáman szaladt ki a tisztásra, mert fontos dolga akadt.

Közeledett a húsvét, Ficak pedig tojásokat festett a nagy kosarába. Pirosat, kéket, sárgát, zöldet. Egymás mellé rakosgatta őket, és örömmel nézegette a sok szép mintát.

Amikor a kosár aljára nyúlt, egy különös tojást talált. Hófehér volt, és halk fény derengett benne, mintha egy apró csillag ragyogna a közepében.

– Téged is megfestelek – mondta Ficak mosolyogva.

Elővette a legvékonyabb ecsetét, és arany csillagot festett rá. Ám mire újra ránézett, a csillag eltűnt. A tojás ismét tiszta fehér lett.

– Jaj! – nézett rá Ficak. – Hová lett a csillagom?

Próbált rá kék virágot festeni. Az is eltűnt. Piros pöttyöket tett rá. Azok is eltűntek. Zöld leveleket festett rá. Azok is lassan elhalványultak.

Éppen arra szállt egy kis vörösbegy. Leült egy ágra, és kíváncsian nézett le rá.

– Mi bánt, Ficak? – kérdezte.

– Találtam egy különös tojást – felelte a kis nyuszi. – Akármit festek rá, mindig eltűnik.

A vörösbegy közelebb billentette a fejét.

– Talán azért, mert ez a tojás így teljesen kész – csipogta halkan.

Ficak óvatosan a tenyerébe vette a tojást, és sokáig nézte.

– Akkor valaki egészen különlegesé lesz ez a tojás – suttogta.

Húsvét hajnalán útnak indult a kosarával. Sok kertbe rejtett színes tojásokat. A gyerekek örültek, nevetgéltek, és boldogan keresték a színes tojásokat.

A falu szélén állt egy kis ház. Az udvaron egy kislány ült a padon. Lilla volt az. Az ölében egy puha plüssnyuszit tartott, és szomorúan nézte a kertet.

Ficak megállt a bokor mögött.

Lilla azért volt szomorú, mert nemrég meghalt a nagypapája. Tavaly még együtt keresték a húsvéti tojásokat. A nagypapa mindig mosolygott, és azt mondta:

– A legszebb tojás mindig ott van, ahol a szív jelez.

Most a pad mellett üresen állt a kis fonott kosár, és Lilla halkan ezt suttogta:

– Idén már egyedül keresem a tojásokat.

Ficak szíve összeszorult. Ekkor a kosarában fekvő fehér tojás lágyan felragyogott. Mintha ő is tudta volna, a kislányhoz érkezett.

A kis nyuszi óvatosan a padra tette a tojást, aztán gyorsan elbújt a bokor mögé.

Lilla észrevette. Két kezébe vette a tojást, és nagy szemekkel nézte.

– Milyen gyönyörű… – suttogta.

Abban a pillanatban a tojás meleg fénye végigsimította Lilla arcát, és a kislány úgy érezte, mintha a nagypapája mosolya egy pillanatra visszatért volna.

– Olyan, mintha a nagypapa üzent volna… hogy mindig velem van – suttogta Lilla.

Amikor felemelte a fejét, már mosolygott.

Ficak a bokor mögött boldogan megmozgatta a fülét. Tudta, hogy a csillagfényes tojás jó helyre került.

Lilla attól a naptól kezdve az ablakába tette a különös tojást. Reggelente szépen ragyogott, esténként pedig olyan lágy fénye volt, mint egy picike csillagnak. Valahányszor ránézett, melegség költözött a szívébe.

Ficak pedig azóta minden húsvétkor figyelmesen belenéz a kosara aljába, hátha ott lapul újra egy hófehér tojás, benne egy apró csillag fényével. Mert már tudja, hogy vannak ajándékok, amelyeket festeni sem kell – csak eljuttatni ahhoz, akinek a szíve várja őket.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szeret a szívem

Szeret a szívem – erre született.

Mielőtt szó lett belőlem,

ő már tudta ezt a nyelvet.

A szeretet volt első hangja,

első fény bensőm mélyén.

Szeret a szívem – mert ilyen.

Szeret akkor is, amikor elfárad bennem minden,

amikor őszinte ölelésre nyílna, s válasz helyett hallgatás felel,

és kimondatlan szavak

egymás után visszapattannak.

Szeret akkor is, amikor ritkán érkezik válasz,

amikor üres marad a szív,

amelyhez tisztán hozzáérne.

Szeret a szívem akkor is,

amikor túl sokat visznek belőle.

Szeret hosszú, néma napok alatt,

és szeret ott is, ahol már fáj.

Úgy őrzi benne a megszületett reményt,

mint éjben virrasztó kis gyertyaláng,

melyet még nem fújt el a szél.

Szeret a szívem – mert erre teremtett.

Így dobban nap mint nap,

így marad hű önmagához,

így marad élő a legsötétebb órákban is.

Talán ez az ereje,

talán ez a sorsa,

talán ez benne a legszebb:

hogy bármi érje is,

mindig őszintén szeret.

www.muzsakkoknyvtara.hu

Színház az egész világ

Az élet néha olyan, mint egy hatalmas színház. Mindannyian szerepeket hordunk: szülők, gyermekek, barátok, társak vagy éppen csendes szemlélők vagyunk egy-egy jelenetben.

Egyes napokon könnyedebb szerepet kapunk, máskor nehezebb jeleneteket játszunk el. Mégis mindannyian ugyanazon a színpadon állunk, ugyanabban a történetben.

Van, hogy sírunk, szenvedünk. Van, hogy felszabadultan kacagunk. Az élet minden érzését átéljük. Hiszen embernek születtünk, és ezzel együtt kaptuk a szívünket is – hogy érezzünk, szeressünk, reméljünk, és olykor el is bizonytalanodjunk.

Olykor taps hallatszik, máskor csak csend ül a nézőtéren. De a függöny mögött mindannyian ugyanazt keressük: egy kis örömöt, egy kis megértést, egy emberi pillanatot.

A legszebb jelenetek mégis azok, amikor észrevesszük egymást. Amikor megállunk egy beszélgetésre, amikor együtt nevetünk, vagy csak csendben sétálunk egymás mellett. Ezek a pillanatok adják az előadás igazi fényét.

Mert végül az együtt töltött idő az, ami valódi tartalmat ad ennek a különös előadásnak. A többi lassan eltűnik a süllyesztőben.

Shakespeare-nek igaza volt: „Színház az egész világ.”

A kérdés csak az: vajon mennyire vagyunk jelen a saját életünk színpadán?

www.muzsakkonyvtara.hu