2025. január 31., péntek

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,
szikrák táncolnak az égben,
a Tűz Birodalmába lépek.
A kapu tárul előttem,
csupán egy vöröslő ölelés.
Ahogy beléptem,
minden, ami emberi, eloszlik,
és a tűz átformál,
mint a tűző nap, mely éget,
de formálja a földet.
A földi test elhamvad,
a lélek könnyedén emelkedik,
mint szálló arany füst,
angyali szárnyakra lel.
A lángok nem égetnek,
csupán szelíden karolnak,
mint egy szerető kéz,
mely örökre átölel.
Itt, a tűzben,
minden, ami fáj, eltűnik.
A test elporlad,
de a lélek örök.
És amikor már nem marad semmi,
csak a fény és a csend,
angyalok karja ölel,
és már nem vagyok más,
csak a Tűz Angyala,
a végtelen lángok tiszta szívében.

Tiszta Lélek

 


A tiszta lélek, mint égi fény,
Sérthetetlen, mint az időtlen táj,
Összetörhetetlen, mint a csend,
Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,
Mi mindent átölel, és meggyógyít.
Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,
Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.
Lélekben rejlik a tiszta csend,
Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,
Szemekben tükröződik a tisztaság,
Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.
Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,
Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,
A szívben, lélekben örökre ott marad,
Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.
Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,
A lélek nem védelmezi önmagát,
Szeretetet nem kér, csak ad,
Fényében minden árnyék elhalványul,
És semmi sem veszélyezteti,
Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

2025. január 30., csütörtök

Elfáradt élet


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Elfáradt életem, mint őszi falevél,

Melyet a szél könnyedén elvisz,

Minden lépés, minden nap, egy újabb teher,

A világ súlya rajtam pihen.

 

Hosszú volt az út, amit bejártam,

Sokszor elestem, mégis felálltam,

De most már nincs erőm tovább,

Az álmok mind elhalnak, szerte foszlanak.

 

Szívem már nem dobog úgy, mint régen,

A szeretet, mit adtam, mind elveszett,

Minden küzdelem, amit vívtam,

Csak egy újabb seb lett a szívemen.

 

A fájdalom suttog, halk és mély,

De lelkem terhe sokkal nehezebb,

A világ, amit oly sokáig kerestem,

Ma már csak homályos, távoli emlék.

 

Az élet, mit valaha csodáltam,

Most csak egy messzi, elérhetetlen vágy,

Ami bennem élt, és ami hajtott,

Most csendben elszáll, és velem elhal.

 

Ami maradt, már nem én vagyok,

Csak egy árnyék, mi próbál tovább élni,

Elfáradtam, már nem kérdezem,

Miért?

Csak várom, hogy elengedjen a földi lét,

A csendbe, mélybe, hol végre pihenhetek.

 

Lelkemet minden fájdalom sújtja.

Talán van még remény,

Hogy egyszer végre megtalálom a békét,

Egy helyet, hol elhalkul a fájdalom,

És a múlt, mint szél, elillan, csendben.

 

2025. január 29., szerda

Csak Adni

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Kezeim átölelnek téged,
nem kérve, csak adva,
mert a szeretet nem vár,
csak áramlik, mint a folyó.
Szívemből adok, míg élek,
nem számít, mi jön cserébe,
hiszen a szeretet nem vágyik semmire,
csak él, és mindenbe belefonódik.
Kezeim átölelnek,
megérzed a szavak nélküli bizalmat,
mert az igazi kapcsolat
nem szavakban rejlik, hanem cselekedetben.
Nem várok semmit, csak adok,
hiszen a szeretet lényege éppen ez:
nem kér, nem vár,
csak jelen van, és örökké ad.
A szívem minden egyes dobbanásával
adni akar, hogy a világ szebbé váljon,
mert igazi szeretetet
csak szívünkből adhatunk.

2025. január 28., kedd

Farsangi bál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


 

A pezsgő halkan pezseg a kristálypohárban, miközben lassan sétálok a bálteremben, egy rokokó kastély csillogó termében. A falakat aranyozott díszek borítják, a mennyezetet mitológiai jelenetek freskói díszítik. A hatalmas kristálycsillár ezernyi gyertyájának fénye apró szivárványokat szór a csiszolt parkettre, ahol elegáns párok suhanó lépteit követi a zene. A levegőben parfüm illata keveredik a viaszos gyertyák aromájával, miközben Wolfgang Amadeus Mozart „Menuett és Trio” című darabja szól a háttérben.

 

Ruhám halvány rózsaszín selyem, szoknyám abroncsos és gazdagon rétegzett, csipkékkel és aranyszállal hímzett szegélyei puhán hullámoznak minden lépésemnél. A fűzős felsőrész szorosan követi az alakom, aranyszálas díszítése a gyertyafényben finoman csillan. A vállaimat leheletfinom, áttetsző tüll takarja, amely alig érinti a bőrömet. A hajam magasra tupírozott, apró gyöngyökkel és rózsaszín tollakkal díszített, ahogy a kor elegáns stílusa megkívánja. Arcomat finoman díszített maszk fedi: halvány arany, amelyet apró gyöngyök és csipkék szegélyeznek. Ujjatlan selyemkesztyűt viselek, és minden mozdulatom visszatükrözi az este eleganciáját.

 

Kezemben egy kristálypoharat tartok, benne pezsgő csillog. Az ital apró buborékjai finoman csiklandozzák az ajkamat, miközben figyelem az álarcosokat. Nézem, ahogy a táncok kavalkádjában a fényes kelmék, színes maszkok és titokzatos pillantások mind egy különleges történetet mesélnek.

 

Egyszer csak érzem, hogy valaki figyel. Felnézek, és egy magas férfi áll előttem. Arcát fekete selyemmaszk fedi, amely csak a gyönyörű, mélykék szemeit engedi láttatni. Kabátja ezüsthímzése megcsillan a gyertyafényben, és ahogy egy lépéssel közelebb jön, könnyedén meghajol előttem.

 

– Úgy tűnik, egyedül van ebben a csodálatos forgatagban – mondja lágy, mély hangon.

 

– Egyedül? – mosolygok rá, miközben szemem szórakozottan végig pásztázza a termet. – Csak addig, amíg valaki el nem hív egy táncra.

 

– Akkor úgy tűnik, hogy megérkezett a pillanat – válaszolja egy titokzatos mosollyal, és kezét nyújtja. – Engedje meg, hogy én legyek az, aki elviszi táncolni.

 

A zene felhangosodik, és a keringő ritmusára kezdek lépdelni a férfival. Minden egyes lépésünk tökéletes összhangban van, mintha a tánc örökre a miénk lenne. A maszkja mögött ott vannak azok a gyönyörű, mélykék szemek, amelyek minden fordulatnál rám szegeződnek. Úgy érzem, ezek a szemek mindent tudnak rólam, minden gondolatomat, titkomat ismerik, mégis valami titokzatos fátyol mögé rejtik a sajátjukat.

 

– Ismerjük egymást? – kérdezem végül, a zene lágy hullámai fölé emelve a hangomat.

 

– Talán – feleli, egy pillanatnyi hatásszünet után. – De az is lehet, hogy csak ma este kell megismernünk egymást.

 

A szavai egyszerre titokzatosak és megnyugtatóak. Ahogy a zene lassan a végéhez közeledik, a teremben a többi vendég tapsolni kezd, de nekem úgy tűnik, hogy a világ megszűnik körülöttünk létezni. A férfi finoman elenged, egy mély meghajlással, és mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik a tömegben.

 

Még utána fordulok, próbálom követni, de már sehol sem látom. A terem fénye lassan elhalványul, mintha a gyertyák lángjai kihunynának, a zene halk zúgássá olvad, és a tömeg is mintha eltűnne körülöttem.

 

A következő pillanatban kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, körülöttem a reggel tompa fénye. Az éjszaka emléke azonban még mindig ott lüktet bennem – a tánc, az érintés, a szavak. De legfőképpen azok a gyönyörű kék szemek, amelyek a maszk mögül rám ragyogtak. A szemek, amelyek még most is ott ragyognak a gondolataimban, titokzatosak, mintha egy másik világból jöttek volna. Talán álom volt, talán valami több. De a szemeinek titokzatos ragyogása örökre velem marad.

 

 

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,
minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.
A pillantásod, mint egy halk dallam,
amit csak a szívem hallhat,
és ettől megrezdül minden.
Az érintésed – több, mint csupán érintés:
hullámok, melyek partokat formálnak,
kavicsokat simítanak,
de a szívem szikláját is
szelíden homokká oldják.
Nem beszélünk. Minek is?
Minden szó csak megtörné a csendet,
amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,
meleg takarót.
Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:
nem a világban, hanem a lelkedben.
Amikor hozzám hajolsz,
az idő eltűnik,
ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,
és elhozza az álmainkat, a holnapot,
és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,
hogy a szerelmünk sosem ér véget.

Vihar szárnyán

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A villámlás hasítja az ég sötétjét,
a tenger halk sóhajomat elnyeli,
az élet lüktet, zúg a ritmusában,
mint egy dallam, mely a vihar szárnyán repül.
A szél táncol a hajam között,
a ruhám lebeg a szélben,
minden lépés új utakat nyit,
és menni kell tovább,
mert a vihar egy emlék,
ami elhalványul a következő fényben.
A tenger minden titkot megőríz,
és bár a könnyeim láthatatlanokká válnak,
az élet, a dallam,
sosem áll meg,
mint a végtelen horizont,
ahol a vihar is csenddé válik.
Mikor elcsendesül a vihar,
a tenger hullámai lágyan simítanak,
az élet, mint egy dallam, csendben visszhangzik,
és tudom, hogy menni kell tovább,
mert nekem is tartogat még az élet sok apró csodát.

Tavaszi varázs


Lennék hóvirág,
tavasz hírnöke, amely a hó alól
szelíden kibontja apró szirmait,
egy titok, mit a tél még rejteget.
Napfény öleli halvány szirmaim,
csendben remeg a Föld, ahol állok,
érzem, hogy az ébredés már halkan lép,
s szívemben a szirmok suttognak, dalolnak.
Hirdetem a szépet, a csodát,
hó alól ragyogjon mindaz, mi vár,
e pillanatban nyíljon meg a világ,
s titkokból szőjön tavaszi varázst.

2025. január 25., szombat

Én történetem





Miért félünk élni?
Miért rettegünk boldognak lenni,
miért félünk önmagunkká válni?
Miért könnyebb mások útját követni,
mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?
Tesszük, amit várnak tőlünk,
miközben az idő homokként pereg.
Fejünket kapkodva látjuk,
mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,
álmaink, amiket sosem éltünk meg.
Én megálltam.
Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,
talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.
Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,
és most éljek végre, szabadon.
Nem mások életét akarom élni,
nem mások vágyait követni,
Hagyom, hogy az idő érintsen,
a hajnal ott ér, ahol engem akar.
Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.
Figyelek magamra, szeretettel,
hiszen minden nap egy megíratlan sor,
és most már tudom: ez az én történetem.
Az idő rohan, de most már nem bánom,
mert amit megélhetek, az az enyém,
és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

Örök Tűz

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ajkaid ívén a vágy is izzik,
minden érintésed perzsel,
bőröd, mint éjfélkor nyíló virág,
magába von, elrejt,
és én nem akarok többé szabad lenni.

Illatod körém fonódik, vad kísértés,
melyből nem menekülhetek – s nem is akarok.
Vágyam lángja bőrödön táncol, lobban,
ujjaim lassan fel fedeznek titkokat,
mintha a lét legmélyebb dallamát érinteném.

Kíváncsian kutatom pillantásod mélyét,
ott izzik minden,
amit szavakkal soha nem mondhatnánk el.
Minden mozdulatban ott lüktetünk,
s mikor hozzám érsz,
a világ elnémul.

Te vagy az álom,
és én az ébredésed,
a vágy, amely sosem csillapul.
Ölelj! – égjünk el együtt,
mert a szerelem lángja nem alszik,
csak egyre hevesebben éget,
és mi együtt leszünk az örök tűz.

2025. január 24., péntek

A szerelem




Szerelem az, mikor a másik szeme,
titkok kapuja, tüzed örök mezeje.
Mikor minden szava dallam neked,
s érintése láng, mely el nem enged.
Benne lenni olyan, mintha hazatérnél,
ahol nincs idő, nincs félelem – csak fény,
ahol szívdobbanásod egy vallomás,
s az együttlét maga az oldódás.
Két lélek, mikor egymásra talál,
egymásban élve halhatatlanná vál.
Egyetlen érzés, mely az életet tölti,
s a szerelem teljesen átöleli, betölti.
Ezért vágyja minden szív ezt az érzést,
mert benne lüktet a vágy – özönként.
A másik szívének ritmusát ölelni,
meglátni magad benne, és benne elveszni – szeretve elmerülni.
Szerelem az, mikor nincsenek szavak,
a csendben rejlik mi igaz.
Mikor két testben egyetlen lélek él,
s a két világ végleg összeér.
Ezért akarjuk újra, újra megélni,
hogy szeretni tudjunk, és szeretve lenni.
Mert mikor finoman simítjuk egymást,
lelkünk szárnyal, éget az izzó vágy.
Kívánjuk, bár sosem érne véget –
maradni ebben a létben, szerelmes ölelésben,
és örökké ezt érezni:
Szerelmes mámorból soha fel nem ébredni.

2025. január 23., csütörtök

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,
hol a hullámok selymes sóhajai
szavak nélkül mesélnek rólad.
A szellő arcomhoz ér,
mintha üzeneted hozná,
lágy érintése szívem reménysége.
Egy álom vagy, mely sosem fakul;
minden hullám feléd sodor,
minden szellő téged idéz,
s én hagyom, hogy magával vigyen
a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.
A nap lassan leereszkedik az égen,
s aranyhidat von kettőnk közé,
s én ott várok rád,
hol a fény ölel,
hol a szél már nem ismer távolságot,
és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.
Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,
két szellő, mit az éj ölel át,
egy álom megvalósulásának,
hol az idő megáll,
és csak a szerelem létezik.

A Magyar kultúra emlékére




Bár a fák ága suttogja a múltat,
a szél mesél elfeledett dalokat,
szívünkben él a Magyar Föld varázsa,
mely örök, mint a Duna, ősi és tiszta.
A költők szavai fénysugarak,
melyek rég eltűnt idők emlékeit őrzik,
Petőfi hangja, Ady szárnyra kel,
s minden szóban ott él a nemzet ereje.
A népdalokban tánc lengi be a tájat,
a festő ecsetén életre kel a világ,
minden vers, minden dallam szent ajándék,
melyben rejlik a magyarok hite, reménye.
E napon, mikor ünnepeljük a kultúrát,
emlékezzünk, hogy mind a Magyar Föld gyermekei vagyunk,
s minden szó, minden ének, minden szép mozdulat
egy híd a jövőbe, a múlt szeretetén át.

Kilépés az igaz életbe

 


Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:
– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:
– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:
– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:
– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:
– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:
– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.
– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:
– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.
– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:
– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:
– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

A szerelem fa hívása




Andrea egy csendes, kis városban élt, ahol mindenki ismerte. Szépsége és kedvessége mindenkit elbűvölt, de ő maga sosem tartotta magát különlegesnek. Egyszerű életet élt, és szívvel-lélekkel végezte munkáját: gyerekeket tanított iskolában. Boldogságot talált a munkájában, de a szíve mélyén ott lapult egy fájdalom. A szerelem valahogy mindig elkerülte őt. Voltak jelentkezők, férfiak, akik szerették volna elnyerni a szívét, de Andrea egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Mintha valami hiányzott volna mindegyikükből, valami, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de érezte, hogy e nélkül az érzés nélkül nem lehet boldog.

Andrea már szinte beletörődött, hogy egyedül éli le az életét. A szíve mélyén fájdalmasan elfogadta, hogy talán a szerelem nem neki való.

Eközben egy nyüzsgő nagyvárosban élt Dominik. Mindennapjait a rohanás és a munka töltötte ki. Egy vállalat igazgatóhelyettese volt, és a munkája rengeteg energiáját felemésztette. Gyönyörű, szőke, hullámos hajával és mélykék szemeivel mindenkit lenyűgözött, de ezeket a külsőségeket már régen nem tartotta fontosnak. Fiatalabb korában élt a külseje adta lehetőségekkel, de mára már csak egyet keresett: az igazi szerelmet.

Dominik szíve azonban üres volt, és bármerre nézett, sehol sem találta azt, amit keresett. Nap mint nap úgy érezte, talán a szerelem csak egy illúzió, egy álom, amit nem lehet elérni.

A különös álom

Egy éjszaka azonban minden megváltozott. Andrea és Dominik ugyanazon az éjjelen ugyanazt az álmot látták. Egy gyönyörű, hatalmas fa jelent meg előttük, amelynek törzsén vörös szívek lüktettek. A szívek ritmikusan dobogtak, mintha éltek volna. A fa mellett egy halk dallam szólt, mintha a fa énekelne. Az álomban mindketten ugyanazt érezték: egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket a fához.

Amikor álmukban megérintették a fát, különös melegség járta át a testüket. Mintha az egész lényükbe valami ismeretlen, gyengéd érzés áramlott volna. A szívükben békét és örömöt éreztek, olyasmit, amit addig sosem tapasztaltak. Bár nem látták egymást, a fa mindkettőjük számára ugyanazt az üzenetet közvetítette: ide kell eljönniük, meg kell találniuk ezt a helyet.

Amikor reggel felébredtek, mindketten zavartan ültek az ágyuk szélén. Az álom olyan valóságos volt, hogy képtelenek voltak kiverni a fejükből. Andrea egész nap a fára gondolt, és úgy érezte, valami nincs rendben vele. Mintha a szíve azóta nyugtalanságban dobogott volna. Úgy döntött, szabadságot vesz ki, hogy megnyugodjon, és egy hétre elutazik a hegyekbe túrázni.

Dominik hasonlóképpen érzett. Az álom óta szinte képtelen volt koncentrálni a munkájára. Főnöke végül szabadságra küldte, és ő is lefoglalt egy hetet a hegyekben, hogy kipihenhesse magát. Bár Dominik nem tudta, miért, az álom képei vezették. Úgy érezte, meg kell találnia a választ.

A fa hívása

Andrea a szállodába érkezve még mindig a különös álmán töprengett. A hegyi levegő és a természet közelsége nyugtatóan hatott rá, de a szíve mélyén egyre erősebben érezte, hogy valami vár rá az erdőben. Másnap reggel, amikor a madarak énekére ébredt, elhatározta, hogy elindul felfedezni a környéket.

Ugyanezen a reggelen Dominik is felkelt, és úgy döntött, sétára indul. Az erdő csendje és a természet szépsége lassan megnyugtatta, de az álom képei még mindig élénken éltek benne. Valami azt súgta neki, hogy egy nagy sétára induljon az erdőbe.

Mindketten elindultak az erdőbe, más-más ösvényen, de ugyanabba az irányba. Ahogy haladtak, hirtelen ugyanaz a dallam ütötte meg a fülüket, amit az álmukban hallottak. A zene mintha hívta volna őket, és mindketten a hang irányába indultak.

A fák közül lassan előtűnt a hatalmas, ősi fa, amit mindketten az álmukban láttak. A fa szíveinek lüktetése most hangosabban hallatszott, mintha üdvözölné őket. Andrea és Dominik egyszerre léptek ki az ösvényre.

A találkozás

Andrea lassan lépett a tisztás szélére, ahol a hatalmas fa állt. Ahogy a napfény átszűrődött az ágak között, a vörösen izzó szívek lüktetése szinte megállította a lélegzetét. A látvány egyszerre volt megnyugtató és szívszorító, mintha minden érzés, amit valaha átélt, ebben a pillanatban összpontosult volna.

– Ez csoda – gondolta magában, ahogy óvatosan közelebb lépett. A szívek dobbanásának ritmusára az ő szíve is hevesen vert. Mintha a fa nemcsak állt volna ott, hanem élt is. De akkor valami másra lett figyelmes: valaki más is ott volt.

A tisztás túloldalán egy magas, szőke férfi állt. Mély, kék szemei azonnal találkoztak az övéivel. Andrea teste megfeszült, majd a szíve még hevesebben kezdett verni, ahogy a férfi lassan elindult felé.

Szia – mondta Dominik halkan.

Andrea meglepetten, de kedvesen mosolyogva válaszolt.
– Szia.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, de a csend nem volt kellemetlen. Inkább olyan érzés volt, mintha minden szónál többet mondott volna az, ahogyan egymásra néztek.

Andrea törte meg a csendet, kissé bizonytalanul, de őszintén.
– Te is álmodtál erről a fáról?

Dominik bólintott, miközben közelebb lépett.
– Igen. Pontosan így láttam álmomban. És azt hiszem… mintha éreztem volna, hogy nemcsak a fához kell jönnöm, hanem… hozzád is.

Andrea szemeiben könnyek csillantak.
– Én is ezt érzem. Ez az egész olyan hihetetlen. Mintha valami különleges erő vezetett volna.

Dominik lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Andrea kezét. Az érintésük nyomán forróság áradt szét mindkettőjük testében, mintha a fa minden melege és szeretete beléjük költözött volna.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Dominik, szinte suttogva – de úgy érzem, hogy mindig is téged kerestelek. És most, hogy itt vagy, nem akarom többé elengedni ezt az érzést.

Andrea elmosolyodott, és szabad kezével finoman megérintette Dominik arcát.
– Nem őrültség. Én is érzem.

Ekkor a fa halk, gyengéd lüktetése hirtelen felerősödött, és egy mély, lágy hang szólt hozzájuk, amelyet nem a fülükkel hallottak, hanem a szívükben éreztek:

– Két szív, amely egymáshoz tartozik, mindig utat talál. Ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Szeressétek és vigyázzatok egymásra, mert az igaz szerelem ritka ajándék.

A fa szavai után Andrea és Dominik összenéztek, és egyszerre érezték, hogy minden, amit a fa mondott, igaz. A fa fénye lassan elhalványult, a lüktetése elhalkult, és végül teljesen eltűnt a szemük elől, mintha soha nem is lett volna ott.

Dominik megszorította Andrea kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Szabad lesz, elkísérhetlek vissza a szállodába?

Andrea halkan felnevetett, miközben a könnyek még mindig csillogtak a szemeiben.
– Szívesen venném.

Egymás kezét fogva indultak el vissza, miközben szívükben ott lüktetett a szerelem, amihez a fa hozzásegítette őket. Az erdő csendje most már nem magányos volt, hanem tele reménnyel és új kezdetekkel.