Eszmi, a csillagfa angyala

Eszmi még alig volt több fényből született szelíd rezdülésnél, amikor Isten magához hívta, és kedvesen szólt hozzá: – Eszmi, egy feladatot bízok rád. Ültess egy fát. Nem akármilyet: egy Csillagfát. Olyan fát, amelyben minden fény egy-egy lélek reménye, tisztasága és ereje. Gondozd nap mint nap, szeretettel, ahogy csak egy angyal tud szeretni.

Eszmi két kezébe fogta a piciny, fénylő magot, és a mennyei kert egyik hófehér tisztásán elültette. A mag csendesen fölfénylett, az angyal pedig minden reggel és este hozzá hajolt. Rásimította gondoskodását, énekelt neki, s a fa lassan növekedni kezdett. Évek múltak el, a csillagok száma pedig egyre nőtt az ágakon. Némelyik finoman pislákolt, másik ragyogva lobbant fel, de mindegyik Eszmi szeretetéből született. Ő sosem fáradt el; az angyali türelemből és tisztaságból épült. A gondoskodás lett a létezése, s a Csillagfa mindezt hálás fénnyel viszonozta.

Egy napon Isten ismét magához hívta: – Eszmi, eljött az idő. Karácsony estéjén a fát le kell vinned a Földre. Sok lélek készen áll rá, hogy megváltoztassa az életét. Egyetlen csillag magában hordozza az isteni szeretet minden összetevőjét. Aki befogadja, meg tudja változtatni az életét, abba az irányba, amelyre vágyik. Ez a te feladatod: juttasd el a fát azokhoz, akik meg tudják nyitni a szívüket.

Eszmi örömmel fogadta a küldetést. Karácsony éjjelén a Csillagfa ágai megnyíltak, és az angyal óvatosan a Földre ereszkedett vele. A hó puhán érintette apró lábait.

Az első csillagot egy idősebb hölgynek vitte. Egy nőnek, aki sokat látott és sok mindent megélt; hosszú idő óta úgy érezte, fénye talán már nem elég erős ahhoz, hogy bármit megváltoztasson. Egész életében adott másoknak: szeretett, segített, támogatott. A sajátjából adott akkor is, amikor már alig bírta. Kívülről erősnek tűnt, belül azonban napról napra gyűltek a terhei. A saját életében egyre nehezebben boldogult, mintha alig haladna valamire.

Azon az estén is ott ült a szobájában, körülötte a feladatok sora végtelennek tűnt. Leült, arcát a tenyerébe rejtette, és halkan mondta: – Adok, szeretek, segítek… mégis úgy érzem, a saját életem valahogy nem alakul. Valamit elrontottam? Nem jól csinálom? A kérdések már régóta benne éltek, most végre kimondódtak. Miért nem alakul úgy az életem, ahogy szeretném? Elfáradtam…

Ekkor rebbent meg körülötte a levegő. Eszmi ott állt előtte. A hölgy nem látta, de érezte a jelenlétet: gyengéd, békés, meleg, szeretettel teli. Az angyal tenyerében kibomlott egy apró, aranyló fénygömb – a Csillagfa egyik legfényesebb csillaga. A csillag lassan a hölgy mellkasához szállt, és hangtalanul belesimult a szívébe.

A nő mellkasában valami felengedett; mintha befagyott tájak olvadnának fel benne, mintha évtizedek súlya könnyülne el egyetlen pillanatban. A fény azt súgta: – Értékes vagy. Nem vagy egyedül. Álmaid valóra válnak. A hited meghozza a gyümölcsét.

A nő szeme megtelt könnyel, de ez nem fájdalom volt, hanem felismerés. A csillag finoman szétterjedt benne, melegséget vitt minden zugba, reményt a fáradt részekbe.

A következő hetekben lassan, de biztosan változni kezdett az élete. Először belül történt minden: a reggelek könnyebbé váltak, a teher kisebbnek tűnt, a feladatok nem tornyosultak olyan magasra. Mintha a csillag arra tanította volna, hogyan lélegezzen újra. Aztán megérkezett a valódi fordulat. Egy nap különös hívást érzett: itt az idő továbblépni, helyet adni annak az életnek, amelyre mindig vágyott.

Régóta dédelgetett egy álmot: egy otthont a természetben, nagy terasszal, ahol a reggelek békések, a napok nyugodtak. Sokáig, hosszú-hosszú évekig azt hitte, ez számára lehetetlen. Ám ekkor, mintha a sors megmutatná az utat, felbukkant egy lehetőség: egy kicsi ház az erdő szélén, nagy terasszal, madarak énekével, csenddel, békével. Pont olyan, amilyet hosszú idő óta a szívében hordott.

Régen habozott volna, most azonban a csillag fénye fellobbant benne. Elment, megnézte, és amikor kilépett a teraszra, a levegő friss volt, a fény tiszta, és hirtelen tudta: otthon van. Nem az épület miatt, hanem mert a lelke végre helyet talált – egy helyet, ahol békében és boldogságban élheti hátralévő életét.

Rövid időn belül odaköltözött. A természet ölelése, a reggelek fénye, a terasz csendje olyan lett számára, mintha a csillag minden nap kibontaná benne mindazt, amire hosszú időn át vágyott.

Álmai valóra váltak.

www.muzsakkonyvtara.hu

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

A régi kendő

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.

A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.

Azt mondták neki:

„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”

Ő pedig hitt nekik.

Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.

Azt mondták: lezuhant. Meghalt.

Egy viharos napon elragadta a szél.

Nem maradt utána semmi.

Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.

Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.

Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.

Mara megtorpant.

A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.

Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.

Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.

A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.

És akkor… meglátott valakit.

A túloldalon egy nő állt.

Nem mozgott sokat.

Csak figyelte őt.

Mara először nem hitt a szemének.

A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.

Nagyon is valódi, igaz.

A nő lassan lépett egyet a perem felé.

A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.

— Mara.

A lány torka összeszorult.

— Nem lehet… — suttogta.

A nő szeme megtelt nedvességgel.

— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.

Mara megdöbbenve állt.

A mellkasa fel-felrándult.

Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.

A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:

— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.

Mara megkövülten hallgatta.

A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.

A hazugság súlya most egyben zuhant rá.

— Ki volt az? — kérdezte halkan.

A nő lesütötte a szemét.

— A férfi, akit te apának hittél.

Mara lélegzete elakadt.

A gyomrába hideg fájdalom hasított.

Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.

— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.

Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.

— Anya… — remegett a hangja.

— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.

Mara körbenézett.

A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.

De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.

Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.

— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.

Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.

A lábai bizonytalanul vitték.

A torka égett.

De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.

Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.

Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.

A víz alant halk morajlással mozgott.

Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.

A híd keskeny volt.

A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.

Az anya is rálépett a túloldalról.

Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.

Amikor egymás elé értek, Mara megállt.

A teste remegett.

Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.

Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:

— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.

Az anya szeméből kicsordult a könny.

— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.

Mara ekkor már nem bírta tovább.

A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.

A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.

A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.

A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.

Nem kellett hozzá szó.

Az a pillanat mindent megváltoztatott.

Végül Mara megszorította az anya kezét.

— Most már hazamegyünk — mondta halkan.

Az anya bólintott.

— Igen, kicsim. Most már igen.

Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.

A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

Maja és én Positanóban

A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.

– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.

– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.

A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.

Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.

– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.

– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.

A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.

– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.

Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.

– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.

Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.

Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.

– Buonasera! Due angeli per la cena?

Maja felnevetett.

– Azt mondta, angyalok vagyunk!

– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.

A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:

– Anya… én itt boldog vagyok.

Átöleltem.

– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.

A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.

Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.

– Anya, menjünk oda.

A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:

– Piccola stella… kipróbálod?

Maja hirtelen meghökkent.

– Anya… én ezt nem…

– Ahogy érzed – biztattam.

A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.

Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.

– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.

– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.

– Veled együtt engem is – felelte halkan.

A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.

– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.

– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.

Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:

– Akkor majd itt találkozunk vele újra.

A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.

A Pecsét

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.

A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.

A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.

Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

A varázstükör lehelete

A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.

Aznap este azonban valami megváltozott.

A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.

– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.

– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.

– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.

Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.

– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.

– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!

A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.

Aurora könnyei végiggördültek az arcán.

– Ez… ez az én világom?

– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.

A nő térdre rogyott a tükör előtt.

– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.

– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.

A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.

– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.

– És ha nem lépek?

– A világod elcsendesül. Mindennek vége.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.

– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.

Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.

– Most már érted? – kérdezte a hang.

– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.

A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.

A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.

A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:

„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.