Az emlékek Őrzője

Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.

Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, nem benne.

Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.

Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.

Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.

Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.

A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:

– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.

Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.

Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.

Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/657-az-emlekek-orzoje-aurora-amelia-joplin

A múlt és a jövő találkozása

Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá.

A fény egyszer csak megváltozott.

A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak.

A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett.

– Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos.

Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte.

– Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz.

A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.

– Megijedtem – vallotta be. – Azt hittem, valami baj történt. Olyan érzésem volt, mintha ki lennék emelve az időből.

– Pontosan ez történt – felelte. – Egy pillanatra félreállt az idő.

Leültek egymással szemben. A fény nem tűnt el, körülvette őket, mintha egy külön térben lennének.

– Te tényleg én vagyok? – kérdezte a huszonéves. – Mármint… így? A jövőben, ilyen vagyok?

– Igen. Csak én ötvenhárom éves vagyok – bólintott. – És most olyasmit mondok, amit most még nehéz lesz elfogadnod.

A másik elhallgatott, figyelt.

– Eredetileg harminckét éves korodig akartál itt maradni a földön – hangzott el csendesen. – Akkor úgy érzed majd, már nem bírod tovább. A lehető legnehezebb utat választottad. Nem véletlenül. Később megérted, miért volt így minden jó. Egy betegség vitt volna el, lassan, kimerítően. Feláldozod magad a családodért és másokért. Mindig csak adsz, erődön felül is. A tested elfárad. A szeretet nélküli környezet elszívja az erődet.

A fiatalabb arca megfeszült.

– Ez… bennem tényleg ott van – mondta halkan. – Néha érzem, hogy elfáradok az életben.

– Tudom – érkezett a válasz. – De változtatsz rajta. Meghosszabbítod a földi létedet. Nem csodával, hanem döntésekkel.

– Milyen döntésekkel? – kérdezte gyorsan. – Mondd el, kérlek. Mit csinálok most rosszul?

Egy pillanatnyi csend után érkezett a válasz.

– Az a gond, hogy mindent magadra veszel. Azt hiszed, mindenért felelős vagy, mindenkit meg kell értened, mindenkit meg kell tartanod. Közben nem figyelsz magadra. De mindez nem rossz. Te ilyennek születtél.

– De ha elengedem őket, akkor ki segít nekik? – kérdezte a huszonéves.

– Nem arról van szó, hogy ne segíts – hangzott el nyugodtan. – De magadra is gondolj.

A fiatalabb lesütötte a szemét.

– Félek, hogy önző leszek.

– Nem leszel önző – jött a válasz. – Csak végre jelen leszel a saját életedben.

– És mi lesz velem később? – kérdezte halkan. – Mivel foglalkozom? Ki leszek?

Az idősebb Aurorának mosoly jelent meg az arcán.

– Tanítani fogsz embereket. Nem úgy, ahogy most gondolod. Nem módszerekkel, nem tananyaggal. A jelenléteddel, a sok tapasztalatoddal, amely később tudatossággá érik.

– Ezt most még nem értem – rázta meg a fejét.

– Tudom. Ez maradjon meglepetés.

Csend lett.

– Akkor még dolgom van itt a földön. Nem csak a gyermekeimet felnevelni, más is? – kérdezte végül.

– Így van. Sok embernek adsz majd hitet, önbizalmat – hangzott el. – De már nem egyedül teszed. Én, a jövőbeli éned, mindig veled leszek. És tudd: nagyon, nagyon szeretlek.

Felálltak. Az ölelés most már könnyű volt, szeretettel teli.

– Köszönöm szépen – suttogta a fiatal Aurora.

Az idős büszkén nézett rá. Tudta, még poklok pokla vár rá, de kibírja, mert erős, és csupa szeretet.

A fiatalabb alak lassan fénnyé vált, majd feloldódott a szobában.

Aurora visszaült a fotelbe. A lámpa fénye másként világított. Fényesebben. A szobában újra csend volt.

Tudta, most segített. Hogy kibírja a fiatalabb énje a nehézségeket, és átadott a jövőből annyi szeretetet, ami elég lesz a nehéz időszakban. Ezért jött.

Szeretetért.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/646-a-mult-es-a-jovo-talalkozasa-aurora-amelia-joplin

A csengő

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.

Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.

Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.

A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat elé. Nem sietett. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.

Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.

Odaszólt bátortalanul a férfihoz:

– Ott felejtette – mondta halkan.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Így akartam. Pont így.

– Kinek szánta?

A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.

Évike lenézett a csomagra.

– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?

A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.

– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.

Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.

– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.

Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.

– Igen. Mindig – mondta végül.

Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.

– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.

– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.

Évike megrázta a fejét.

– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.

A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.

– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.

Évike a csengőt felé nyújtotta.

– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.

A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.

Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.

– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.

Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.

Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.

A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Karácsony napja volt, szent este.

Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.

A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.

– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.

Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.

– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.

Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.

– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.

A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.

– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.

Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.

– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.

A fiú bólintott, nagyon lassan.

– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.

Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.

– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.

Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.

Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.

– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?

Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.

A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

www.muzsakkonyvtara.hu

Eszmi, a csillagfa angyala

Eszmi még alig volt több fényből született szelíd rezdülésnél, amikor Isten magához hívta, és kedvesen szólt hozzá: – Eszmi, egy feladatot bízok rád. Ültess egy fát. Nem akármilyet: egy Csillagfát. Olyan fát, amelyben minden fény egy-egy lélek reménye, tisztasága és ereje. Gondozd nap mint nap, szeretettel, ahogy csak egy angyal tud szeretni.

Eszmi két kezébe fogta a piciny, fénylő magot, és a mennyei kert egyik hófehér tisztásán elültette. A mag csendesen fölfénylett, az angyal pedig minden reggel és este hozzá hajolt. Rásimította gondoskodását, énekelt neki, s a fa lassan növekedni kezdett. Évek múltak el, a csillagok száma pedig egyre nőtt az ágakon. Némelyik finoman pislákolt, másik ragyogva lobbant fel, de mindegyik Eszmi szeretetéből született. Ő sosem fáradt el; az angyali türelemből és tisztaságból épült. A gondoskodás lett a létezése, s a Csillagfa mindezt hálás fénnyel viszonozta.

Egy napon Isten ismét magához hívta: – Eszmi, eljött az idő. Karácsony estéjén a fát le kell vinned a Földre. Sok lélek készen áll rá, hogy megváltoztassa az életét. Egyetlen csillag magában hordozza az isteni szeretet minden összetevőjét. Aki befogadja, meg tudja változtatni az életét, abba az irányba, amelyre vágyik. Ez a te feladatod: juttasd el a fát azokhoz, akik meg tudják nyitni a szívüket.

Eszmi örömmel fogadta a küldetést. Karácsony éjjelén a Csillagfa ágai megnyíltak, és az angyal óvatosan a Földre ereszkedett vele. A hó puhán érintette apró lábait.

Az első csillagot egy idősebb hölgynek vitte. Egy nőnek, aki sokat látott és sok mindent megélt; hosszú idő óta úgy érezte, fénye talán már nem elég erős ahhoz, hogy bármit megváltoztasson. Egész életében adott másoknak: szeretett, segített, támogatott. A sajátjából adott akkor is, amikor már alig bírta. Kívülről erősnek tűnt, belül azonban napról napra gyűltek a terhei. A saját életében egyre nehezebben boldogult, mintha alig haladna valamire.

Azon az estén is ott ült a szobájában, körülötte a feladatok sora végtelennek tűnt. Leült, arcát a tenyerébe rejtette, és halkan mondta: – Adok, szeretek, segítek… mégis úgy érzem, a saját életem valahogy nem alakul. Valamit elrontottam? Nem jól csinálom? A kérdések már régóta benne éltek, most végre kimondódtak. Miért nem alakul úgy az életem, ahogy szeretném? Elfáradtam…

Ekkor rebbent meg körülötte a levegő. Eszmi ott állt előtte. A hölgy nem látta, de érezte a jelenlétet: gyengéd, békés, meleg, szeretettel teli. Az angyal tenyerében kibomlott egy apró, aranyló fénygömb – a Csillagfa egyik legfényesebb csillaga. A csillag lassan a hölgy mellkasához szállt, és hangtalanul belesimult a szívébe.

A nő mellkasában valami felengedett; mintha befagyott tájak olvadnának fel benne, mintha évtizedek súlya könnyülne el egyetlen pillanatban. A fény azt súgta: – Értékes vagy. Nem vagy egyedül. Álmaid valóra válnak. A hited meghozza a gyümölcsét.

A nő szeme megtelt könnyel, de ez nem fájdalom volt, hanem felismerés. A csillag finoman szétterjedt benne, melegséget vitt minden zugba, reményt a fáradt részekbe.

A következő hetekben lassan, de biztosan változni kezdett az élete. Először belül történt minden: a reggelek könnyebbé váltak, a teher kisebbnek tűnt, a feladatok nem tornyosultak olyan magasra. Mintha a csillag arra tanította volna, hogyan lélegezzen újra. Aztán megérkezett a valódi fordulat. Egy nap különös hívást érzett: itt az idő továbblépni, helyet adni annak az életnek, amelyre mindig vágyott.

Régóta dédelgetett egy álmot: egy otthont a természetben, nagy terasszal, ahol a reggelek békések, a napok nyugodtak. Sokáig, hosszú-hosszú évekig azt hitte, ez számára lehetetlen. Ám ekkor, mintha a sors megmutatná az utat, felbukkant egy lehetőség: egy kicsi ház az erdő szélén, nagy terasszal, madarak énekével, csenddel, békével. Pont olyan, amilyet hosszú idő óta a szívében hordott.

Régen habozott volna, most azonban a csillag fénye fellobbant benne. Elment, megnézte, és amikor kilépett a teraszra, a levegő friss volt, a fény tiszta, és hirtelen tudta: otthon van. Nem az épület miatt, hanem mert a lelke végre helyet talált – egy helyet, ahol békében és boldogságban élheti hátralévő életét.

Rövid időn belül odaköltözött. A természet ölelése, a reggelek fénye, a terasz csendje olyan lett számára, mintha a csillag minden nap kibontaná benne mindazt, amire hosszú időn át vágyott.

Álmai valóra váltak.

www.muzsakkonyvtara.hu

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

A régi kendő

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.

A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.

Azt mondták neki:

„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”

Ő pedig hitt nekik.

Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.

Azt mondták: lezuhant. Meghalt.

Egy viharos napon elragadta a szél.

Nem maradt utána semmi.

Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.

Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.

Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.

Mara megtorpant.

A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.

Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.

Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.

A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.

És akkor… meglátott valakit.

A túloldalon egy nő állt.

Nem mozgott sokat.

Csak figyelte őt.

Mara először nem hitt a szemének.

A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.

Nagyon is valódi, igaz.

A nő lassan lépett egyet a perem felé.

A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.

— Mara.

A lány torka összeszorult.

— Nem lehet… — suttogta.

A nő szeme megtelt nedvességgel.

— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.

Mara megdöbbenve állt.

A mellkasa fel-felrándult.

Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.

A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:

— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.

Mara megkövülten hallgatta.

A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.

A hazugság súlya most egyben zuhant rá.

— Ki volt az? — kérdezte halkan.

A nő lesütötte a szemét.

— A férfi, akit te apának hittél.

Mara lélegzete elakadt.

A gyomrába hideg fájdalom hasított.

Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.

— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.

Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.

— Anya… — remegett a hangja.

— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.

Mara körbenézett.

A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.

De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.

Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.

— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.

Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.

A lábai bizonytalanul vitték.

A torka égett.

De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.

Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.

Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.

A víz alant halk morajlással mozgott.

Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.

A híd keskeny volt.

A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.

Az anya is rálépett a túloldalról.

Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.

Amikor egymás elé értek, Mara megállt.

A teste remegett.

Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.

Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:

— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.

Az anya szeméből kicsordult a könny.

— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.

Mara ekkor már nem bírta tovább.

A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.

A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.

A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.

A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.

Nem kellett hozzá szó.

Az a pillanat mindent megváltoztatott.

Végül Mara megszorította az anya kezét.

— Most már hazamegyünk — mondta halkan.

Az anya bólintott.

— Igen, kicsim. Most már igen.

Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.

A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

Maja és én Positanóban

A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.

– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.

– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.

A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.

Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.

– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.

– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.

A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.

– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.

Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.

– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.

Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.

Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.

– Buonasera! Due angeli per la cena?

Maja felnevetett.

– Azt mondta, angyalok vagyunk!

– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.

A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:

– Anya… én itt boldog vagyok.

Átöleltem.

– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.

A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.

Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.

– Anya, menjünk oda.

A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:

– Piccola stella… kipróbálod?

Maja hirtelen meghökkent.

– Anya… én ezt nem…

– Ahogy érzed – biztattam.

A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.

Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.

– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.

– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.

– Veled együtt engem is – felelte halkan.

A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.

– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.

– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.

Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:

– Akkor majd itt találkozunk vele újra.

A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.