A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.

Árnyék és fény

A faluban azt suttogták, hogy ha egyszer a Hold teljesen az árnyék mögé kerül, valami végérvényesen megváltozik. Nem a világban – hanem bennünk.

Aznap éjjel az emberek a dombtetőn gyűltek össze, a levegő vibrált a feszültségtől. A Hold lassan vörösbe fordult, mintha vért sírna. A gyerekek sírtak, az öregek imádkoztak, de Anna csak némán állt, a szívében egyetlen gondolattal:

– Ha tényleg eljön a vég, bárcsak még egyszer láthatnám őt a Hold fényénél.

És akkor, a sötétség közepén – ott állt előtte. Az a férfi, akit évekkel korábban elveszített. A szerelme. Nem álom volt, nem látomás: érezte a jelenlétét, a tekintetét, a mosolyt, amit soha nem tudott elfelejteni. A Hold vörös fénye alatt minden valóságosnak tűnt.

– Anna szerelmem! Nem maradhatok – suttogta a férfi. – Csak amíg a Hold újra felragyog.

– Annyira hiányzol! Megszakad a szívem! – mondta izgatottan Anna.

– Tudom! De legalább utoljára láthatjuk egymást. Szeretlek! – súgta oda Annának.

Anna térdre rogyott, és zokogva kapaszkodott volna belé, de nem érhetett hozzá. Csak a szemeik találkoztak, csak a lelkük érintkezett egyetlen, lopott pillanatra. A Hold árnyéka köréjük vonta a világot, mintha az egész univerzum figyelné ezt az örök búcsút.

Aztán a Hold fénye lassan visszatért. Az árnyék hátrált, a vörös szín halványodott, és vele együtt a férfi alakja is elenyészett. Mintha soha ott sem lett volna.

Anna egyedül maradt a csillagok alatt, könnyekkel az arcán. A többiek örültek, hogy véget ért a fogyatkozás. Ő viszont tudta: elveszítette másodszor is. És ez a második veszteség fájdalmasabb volt, mint az első, mert soha többet nem láthatja.

Mert a Hold árnyéka nem csak elnyeli a fényt – elrabolhatja azt, amiért a szívünk a legerősebben dobog.

Csillogó toll

A park ködös fényében egy bagoly suhant gördeszkán. Kerekei koppantak a járdán, szárnya finoman egyensúlyozott, mintha a levegő és a föld között táncolna. A kislány szeme elkerekedett, szíve hevesen dobogott, levegőt is alig mert venni.

– Ez… tényleg megtörténik? – suttogta, hangja remegett a csodálattól.

A bagoly megállt, fejét oldalra döntötte, szeme komolyan csillogott.

– Csak gyakorolok.

– Gördeszkával gyakorolni?– ámuldozott a kislány.

– Mindenki gyakorol valamit – huhogta.

A kislány közelebb lépett, szívét melegség öntötte el. A bagoly lendületet vett, egy trükköt mutatott, és a deszka alól egy apró, ezüstösen csillogó toll hullott a lány kezébe.

– Ezt… nekem hagytad? – lehelte, szívében ámulat és csodálat vegyült.

Felemelés

A Nap aranyló fényben fürdette a mezőt, de a mély gödör alján minden árnyékba borult. A Föld illata keveredett a kétségbeesésével.

– Már azt hittem, senki sem talál rám – szólalt meg rekedten a lent rekedt férfi. Karjai gyengén kapaszkodtak a sötét falakba, de minden próbálkozása hiábavaló volt.

A gödör szélén egy másik férfi térdelt. Szemében aggodalom, szívében remény.

– András… miért nem szóltál, hogy ennyire fáj minden? – kérdezte halkan, miközben kezét nyújtotta.

– Nem akartalak terhelni, Péter… Azt hittem, kibírom. A veszteség… az üresség… csak elviselni kellett volna.

Péter szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy András a felesége halála óta minden nap harcolt – kívül mosolygott, belül darabokra hullott.

– Nem kellett volna egyedül cipelned. – Péter hangja remegett, mégis erősen tartotta a kezét. – Én itt vagyok. Nem engedlek el.

András felnézett, és először látta meg igazán a fényt a felszínen – nem csak a napét, hanem a reményét.

– Félek, hogy nem tudok kimászni… – suttogta.

– Nem kell egyedül. Én felhúzlak. De ígérd meg, hogy ezután elmondod, ha baj van. Hogy hagyod, hogy melletted legyek.

Egy pillanatnyi csend, majd András könnyes szemmel bólintott. Ujjai szorosan fonódtak Péterére, s lassan, centiről centire elindult felfelé.

Mikor felértek, Péter átölelte barátját, erősen és biztosan, mint a Föld, amelyre újra rá lehet lépni.

– Látod? – súgta. – Egy igaz barát mindig képes felemelni, amikor már nem hiszel magadban.

A Nap áttört a felhőkön, és fénybe vonta a mezőt – ahogy a barátság ereje is képes beragyogni a legmélyebb sötétséget.

Elveszett dallam

Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.

Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.

Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.

– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.

Papucsvadászat

A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.

– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.

Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.

– Hé! Az enyém! – kiáltotta.

A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.

Anna sóhajtott egy jó nagyot.

– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.

Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.

Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Sikoltó jéghegy

Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.

– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.

A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.

– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.

Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.

Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:

– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.

– Nos… legalább a sminkem túlélte!

– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.

Eltévedt csillag

Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.

– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.

– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.

Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.

Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.

Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.

Tojásfény szonáta

– Mi van a zongorán, Marika néni? – kérdezte Pista, miközben a nappali ajtajában megállt, és körbesandított a könyvekkel teli, napfényben úszó szobában, ahol a levegőben kávé illata szállt.

– Egy tyúktojás.

– Tyúktojás? Zongorán? Ez új művészeti irányzat?

– Hát igen, fiam, a tyúk is művészlélek. Tegnap hallgatta, ahogy játszom a „Holdfény szonátát”, aztán felugrott a zongorára, és ott pottyantotta el.

– Ez már inkább „Tojásfény szonáta” – vigyorgott Pista szélesen.

Marika néni bólintott, ujjai finoman játszottak a billentyűkön.

– És képzeld, azóta a tyúk minden reggel itt vár, hogy játsszak.

– Akkor az a tyúk… zongorista?

– Nem, inkább kritikus. Ha hamisan ütöm, nem tojik, csak felháborodva kotkodácsol.

Kávé-suttogás

Anne az írógépe fölé hajolt, ujja megállt a billentyű felett. A kávé illata betöltötte a kis konyhát, mint egy halk, vigasztaló ölelés, amely enyhítette a lelkében gyűlő feszültséget.

– Nem írsz ma? – kérdezte a fekete bögre, hangja mély, mégis meleg volt, mintha élne, törődne vele.

– Még nem tudom, miről… – sóhajtotta, miközben félve és kíváncsian várta, vajon mi jön még.

A gőz lassan kígyózott felfelé, majd a porcelánból halk, titokzatos suttogás érkezett: „Írj rólam.”

Anne elmosolyodott, megnyugodott, és tollát tintába mártotta, végül írni kezdett.

Másnapra a bögre üresen állt – a kézirat viszont tele volt olyan sorokkal, amelyeket Anne soha nem írt le.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

A tükör titka

Az ódon bazár félhomályában egy teve mozdulatlanul állt. Mellette egy repedezett tükör, aranykeretben, rajta évszázadok pora.

– Ez nem eladó – szólt a kereskedő rekedt hangon.

– Miért nem? – kérdeztem halkan, miközben a szívem furcsán dobbant.

– Aki belenéz, megváltozik. Átok ül rajta – felelte komoran.

– Nem hiszek a babonákban – mondtam kíváncsiságtól fűtve.

Jót mosolyogtam, belenéztem a tükörbe.

A tükörben a teve futott, mögötte én ültem, palástban.

Homok ropogott a fogaim közt. A Nap égette a bőrömet.

– Ez… hogyan lehetséges? – suttogtam.

A bazár egy pillanat alatt eltűnt körülöttem, és a forró homok nyelt el mindent, miközben a tükörben egy boszorkány arcát láttam, aki hangosan kacagott.

A lélek szárnyai

A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.

– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.

– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.

– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?

Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.

– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.

A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.

– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.

A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.

A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.

– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.

– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.

A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.

És hisz a csodában.

Béka-pizsama

 

Lili esténként mindig a zöld, pöttyös béka-pizsamájában aludt.

– Olyan vagy benne, mint egy brekegő hercegnő! – mondta a nagyi.

– Akkor majd álmomban varangyokat vezényelek – kuncogott Lili.

Majd mély, békés álomba szenderült.

Minden este mást álmodott, de ez az álom különleges volt.

Aznap éjjel tóparti koncerten találta magát. Száz béka ült kottával, pizsamában, sorban. Ő volt a karmester.

– Egy-két-há, brekk! – intett, a kórus zengett.

A tavirózsák ritmusra ringatóztak, a nádas lelkesen tapsolt.

Reggel Lili nem volt az ágyban.

A pizsama a fűben hevert.

Mellette nyálas levél:

„Elugrottam turnézni. Majd brekegek, ha hazajöttem.”

Anya felsóhajtott.

– Legalább egy esernyőt vitt volna.

Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

A jel beszél

– Hallottad a csengőt? – kérdezte Nóra, miközben a homokban mezítláb lépkedett, mintha a föld meséit hallgatná.

– Csak a szél mozdította meg – felelte Bence, a sátor felé pillantva, ahol egy szarka figyelte őket, tollát igazítva.

Nóra a kardigán ujjába törölte a kezét, elővette a rúzst, és lassan végighúzta ajkán, mintha bátorságot festene rá.

– Ha elmondom, mit érzek, bolondnak hiszel – súgta halkan.

– A képzelet a legszebb igazság – válaszolta.

Ekkor egy méhecske szállt a friss paradicsom illatára, mintha jelet hozna.

– Minden jel beszél hozzánk, ha figyelünk – mondta Nóra.

Az este hűvös szellője körülölelte őket, és egy meleg, szelíd ölelésben a világ csendesen megállt örökre.

A fehér virág

A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.

– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.

Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.

– Mint én? Egy virág?

– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.

A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.

– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.

Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.

– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.

– Megvársz, míg lemegyek?

– Persze. Nem sietek sehová.

A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.

– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.

– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.

– Lehet, hogy bénán csinálom.

Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:

– Nem bénán. Csak… igazin.

Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.

Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.

– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.

Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.

– Ezt most hogy érted?

– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.

A lány ránézett, huncut mosollyal.

– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.

– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.

– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.

Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.

– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.

Ádám nevetett.

– Ez bók, ugye?

– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.

A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:

– Most… szabad megcsókolhatlak?

Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.

– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.

Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.

Epilógus – három év múlva

Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?

Ádám nevetett.

– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.

– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.

Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:

– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.

Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.

Az igazi Léna

– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.

– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.

Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.

Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.

Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.

– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.

– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.

– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.

Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.

Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.

– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.

– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.

De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.

Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:

– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.

Barnabás csak ennyit felelt:

– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.

– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.

Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.

Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.

És ez sokkal szebb volt mindennél.