A csodálatos gyógyulás

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Kellemes nyári délután volt. A nap aranyló fénye lágyan simogatta Franciaország egyik gyönyörű tengerpartját. Jézus csendesen sétált a part mentén. Bejárta már a világ számos táját, de ehhez a helyhez mindig visszatért. Volt benne valami különleges – a tengerpart, a homok, a napfény és a levegő tisztábbnak, finomabbnak tűnt, mintha maga a Nap is szelídebben ragyogna itt.

Leült a homokba, figyelte a hullámokat, és hallgatta a tenger nyugtató morajlását. Egy pillanatig nem gondolt semmire, csak élvezte a természet szépségét.

Ekkor gyermeki nevetésre lett figyelmes. Egy ötéves forma kislány szaladt vidáman a tengerparton, hosszú szőke haja lobogott a szélben. Mellette egy kutya ugrándozott boldogan. Együtt játszottak, mintha semmi más nem létezne a világon.

Jézus felállt, és figyelte őket. Ahogy a kislány közelebb ért, látszott, hogy arca torzan fejlődött, egyik keze béna volt. Mégis, a gyermek szemében nem volt szomorúság, sem fájdalom – csak tiszta öröm és szeretet.

A kislány megállt előtte, és kedvesen így szólt:

– Szeretnél te is játszani a kutyusommal? Szívesen odaadom neked. Tessék!

Jézus elámult. A gyermek arcának torzulása, mozgásának nehézsége nem zavarta őt, de az még inkább megérintette, hogy a kislányt sem zavarta saját testi hibája. Sugárzott belőle a szeretet, a tisztaság, a feltétel nélküli elfogadás.

Jézus felemelte a kislányt, és ekkor valami különleges történt. A szívében az isteni szeretet határtalan ereje áradni kezdett. A szeretet fénye átjárta őt, majd finoman megcsókolta a gyermek homlokát.

Abban a pillanatban a kislány meggyógyult. Arca kisimult, keze erőre kapott. Jézus magához ölelte, majd letette a földre.

A kislány hazaszaladt, ahol szülei döbbenten nézték.

– Mi történt? – kérdezték izgatottan, miközben magukhoz ölelték.

A gyermek csillogó szemekkel mesélte:

– A parton találkoztam egy bácsival. Felemelt, megpuszilta a homlokomat, és hirtelen furcsa melegséget éreztem. Mindenhol fényeket láttam. Aztán letett és elköszönt. Csak annyit mondott, hogy „köszönöm neked”. De nem tudom, mit köszönt meg…

A szülők hallgatták, és könnyeikkel küszködtek. Boldogok voltak, hogy gyermeküket egészségesnek láthatják. Meg akarták köszönni a csodát, de amikor a partra siettek, Jézus már nem volt ott. Továbbindult.

A szeretet ereje a legnagyobb gyógyító erő. A kislány ártatlanul tiszta lelke és boldogsága, amely nem függött testi állapotától, mélyen megérintette Jézust. Amikor a gyermek észrevette, hogy keze ép, és arcát a tenger tükrében meglátta, hálásan Jézusra nézett. Szólni nem tudott, de szeméből minden érzés kiolvasható volt.

Jézus mosolygott, majd boldogan folytatta útját tovább.

Összetört álom

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A nap már lemenőben volt, a tenger felülete aranylón csillogott, ahogy a hullámok lustán nyújtóztak a part felé. A levegő sós illata keveredett a friss lime és kókusz aromájával. A tengerparti bungalók verandáján mécsesek égtek, lángjaik táncot jártak a lágy esti szélben. A fák között apró lámpások függtek, halvány fényük sejtelmesen világította meg a fehér homokot.

Emma a sekély vízben állt, a finom homok terült el a lábai körül, ahogy a hullámok átölelték. Hosszú, gesztenyebarna haját felfogta, de néhány tincs kiszabadult, és finoman az arcához tapadt a párás levegőben. Ruhája könnyű selyem, narancssárga, mint a napfelkelte első fényei. Tekintete nyugodt volt, de a szívében izgatott lüktetés vert gyökeret.

A parton, néhány méterre tőle, Kristóf egy fa alatt állt, lazán begombolt ingben, mezítláb, kezében egy üveg borral. Szőke haja kócos volt a szélben, tekintete sötéten figyelte Emmát. Mindig volt benne valami titokzatos, valami, amitől Emma úgy érezte, sosem tudja teljesen kiismerni.

— Gyere ide! — hívta a férfi rekedten.

Emma mosolyogva lépett ki a vízből, a selyemruha nedves szegélye a bőréhez tapadt. Kristóf egy poharat nyújtott neki. Az ujjuk összeért, és a lány bőrén forróság futott végig.

Leültek a homokba, háttal a végtelen tengernek. Kristóf lassan cirógatta Emma kezét, majd finoman megérintette az arcát.

— Tudod, hogy ez a hely olyan, mint egy álom? — suttogta Emma.

— Te vagy az álom — válaszolt Kristóf, majd közelebb hajolt, ajkai puhán érintették a lányét.

A csók mély volt, lassú és ismerős, mégis minden alkalommal új. Emma szíve zakatolt, ujjai Kristóf tarkójára siklottak, és elvesztek egymásban, mintha az idő is megállt volna.

Aztán hirtelen, egészen halk, alig hallható rezgés törte meg a csendet. Kristóf zsebében mozdulatlanul fekvő telefonja megremegett egy pillanatra. Olyan halk volt, hogy Emma szinte nem is érzékelte, inkább csak a férfi reakciója tűnt fel neki. Kristóf keze megfeszült a hátán, a csók egy röpke másodpercre megszakadt. De aztán, mintha mi sem történt volna, Kristóf folytatta.

Emma egy pillanatig gondolkodott, mondani akart valamit, de a férfi érintése újra magával ragadta. A telefon néma maradt. Talán csak egy jelentéktelen üzenet volt. Talán semmi fontos.

De az idő nem állt meg. És az éjszaka sem tarthatott örökké.

Másnap reggel Emma lassan ébredt. A nap fénye aranyló csíkokban esett a hófehér lepedőkre. Kristóf oldalt feküdt, de nem nézett rá. A mobilját szorította, és az arcán egy furcsa árny suhant át.

— Minden rendben? — kérdezte Emma álmosan.

Kristóf összerezzent, majd azonnal elmosolyodott. De Emma észrevette, hogy a mosoly nem ért a szeméig.

A férfi gyorsan felült, a lepedő összegyűrődött a mozdulattól.

— Csak egy hívás... semmi fontos.

Emma ösztönösen érezte, hogy hazudik. A szívében valami halkan megroppant, ahogy Kristóf távolabb húzódott tőle.

A férfi felállt, keresztbe font karokkal nézett ki az ablakon.

— Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el… — kezdte halkan.

A lány légzése elakadt. A bőrén még mindig ott égett az előző éjszaka minden érintése, minden csók, minden suttogás.

Kristóf mélyet sóhajtott.

— Valaki mást szeretek. Beleszerettem egy másik nőbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Egy ideje találkozgatunk. Ne haragudj. Nagyon nehéz ez most nekem is. Téged is szeretlek, de ő az igazi.

A szavak kíméletlenül csapódtak Emma mellkasába. A világ egyszerre szűk lett és fullasztó.

A szél meglibbentette a függönyt, behozva a tenger illatát. De most nem volt álomszerű. Csak sós és keserű, akár a könnyek, amelyek Emma torkában rekedtek.

Kristóf mozdulatlanul állt, mintha várná, hogy a lány mondjon valamit. De mit lehet mondani ilyenkor?

Emma lassan felállt. Egy pillanatra nézte a férfit – azt a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.

Aztán elmosolyodott.

Kristóf meglepetten nézett rá.

— Mi az?

Emma megrázta a fejét.

— Semmi. Csak... hirtelen olyan világos lett minden.

A szemei csillogtak, de nem a könnyektől. Hanem a felismeréstől.

A férfi úgy tűnt, mintha várna valamire. De Emma már tudta. A férfi sosem volt az övé igazán. Az álom, amit ő épített köré, csak egy illúzió volt, amit a vágy szőtt bele a valóságba. Ő túlzottan bízott abban, hogy az ő szeretete elég lesz a férfi számára. De most, ahogy ott állt, rájött, hogy az igazság más. Ő volt az, aki túlzottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, ami már a kezdetekkor is törékeny volt.

Megkerülte Kristófot, és odalépett az erkélyhez. A tenger még mindig ott volt, változatlan, hatalmas és gyönyörű. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és érezte a sós levegőt, a nap melegét a bőrén.

A tenger felé fordulva Emma elhúzta a haját az arcából. Az reggeli napfény fényei lassan belesimultak a hullámokba, mintha valami elúszott volna, ami már nem térhet vissza.

Ahogy ott állt, a férfi már nem volt ott. Elment.

Az idő nem adhatja vissza azt, amit már elvett.

Emma megértette, hogy a fájdalom egy új kezdetet hoz magával. És bár a szíve még fájt, tudta, hogy nem állhat meg – az életet tovább kell élni, lépésről lépésre.

Új Föld

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy nyári estén sétáltam az erdőben. A lombok lágyan susogtak a szélben, mintha titkokat suttognának egymásnak, a madarak csivitelése pedig betöltötte a teret, mintha az alkonyat utolsó üzenetét közvetítenék. A Nap méltóságteljes lassúsággal ereszkedett alá az égen, aranysárga fénye áttört a fák sűrű lombján, és meleg simogatással érintette az arcomat.

A levegő selymes volt és hűvösen simogató, mégis magában hordozta a nyári Föld illatát – a mohák és páfrányok zöld frissességét, a virágok bódító édes aromáját, és a fák kérgének enyhén fűszeres, mély illatát. A talaj puha volt a lábam alatt, apró gallyak roppantak meg minden lépésnél, mintha az erdő maga is figyelné az utamat.

Szerettem ezt a helyet. Mindig úgy éreztem, hogy az erdő magához ölel, hogy a fák bölcsessége és nyugalma belém áramlik. Ujjaimat végighúztam egy hatalmas tölgy érdes kérgén, és éreztem benne az időt, az évszázadok lenyomatát. Mennyi vihart, hideget, hőséget átélt már, és mégis szilárdan állt, rendíthetetlenül.

Ahogy beljebb sétáltam, elcsendesedtek a gondolataim. Az erdő mindig nyugalmat adott, energiát, békét – és soha nem várt semmit cserébe. Ahogy a Nap, a Hold és a csillagok sem kérnek semmit, csak léteznek, és fényükkel szolgálnak.

Hálás voltam ezért. Mindig megköszöntem az erdőnek, amikor befejeztem a sétát, hiszen oly sokat adott nekem.

Aztán megláttam egy különösen hatalmas fát.

Törzse vastag volt, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai szélesen terültek el, mintha át akarná ölelni a világot. A kérge simább volt, mint a többi fáé, melegséget sugárzott. Valami megmagyarázhatatlan vonzást éreztem felé. Lassan közelebb léptem, és átöleltem.

Ekkor különös érzés kerített hatalmába.

A Föld megremegett körülöttem, a levegő vibrálni kezdett. Egy pillanat alatt minden forogni kezdett, mintha egy láthatatlan örvény ragadott volna magával. A testem könnyűvé vált, mintha lebegnék, mégsem féltem. Csak hagytam, hogy az energia körülvegyen, áthasson.

Majd hirtelen minden elcsendesedett.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ugyanannál a fánál álltam – vagy mégsem? Az erdő teljesen megváltozott. A levegő kristálytiszta volt, olyan illatos, hogy minden lélegzetvétel szinte életenergiával töltött meg. A Nap még mindig ragyogott, de nem mozdult az égen, mintha az idő másképp létezne itt.

A fa megszólalt.

– Helló, kedves Emília. Tudom, most meg vagy lepődve. Nem őrültél meg, és nem haltál meg. Ezeket gondolod most, látom. Igen, érzem, amit érzel. Egy másik helyre kerültél. Új Földnek hívják. Létezik több Új Föld is. Itt minden kommunikál mindennel. Értjük egymást, legyen az a természet vagy az állatok. Mint ahogy te most érted, amit mondok. Ez itt hirtelen szokatlan neked, mivel a Földön az emberek csak emberekkel kommunikálnak. Nem értik sem az állatvilág nyelvét, sem a természetét. Energiával kommunikálunk. Ehhez magas szintű tudatosság szükséges.

A szívem hevesen vert.

– Hogy kerültem ide? És miért?

A fa lombja lágyan rezzent a szélben, mintha mosolygott volna.

– Ahogy átöleltél engem, a szíved tisztasága, a határtalan szeretet és a tudatosságod megnyitotta a kaput. Én csak hozzásegítettelek. Nézd csak! Ott várnak téged.

Előttem egy ösvény bontakozott ki, sima és fényes, mintha maga a természet formálta volna. A végén emberek álltak – békés arcok, tiszta tekintetek, szemükben nyugalom és szeretet ragyogott. Néhányan mosolyogtak, mások intettek felém.

– Üdvözlünk, Emília! – szólalt meg egy nő, akinek hosszú, fehér ruhája lágyan lebegett körülötte.

A nő, aki köszöntött, mosolyogva lépett mellém.

– Kedves Emília! Gyere, sétáljunk egyet. Ez itt az Új Föld. A szeretet bolygója. Itt a szeretet más minőségben létezik, mint a Földön. Mesélek neked, milyen is itt nálunk. Kérdezz bátran.

Ahogy elindultunk, nem bírtam magamban tartani a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

– Azt mondtad, hogy itt a szeretet egészen más… De miben más? Hiszen a Földön is szeretnek az emberek, mégis annyi fájdalmat láttam már…

A nő kedvesen rám mosolygott.

– A Földön a szeretetet szinte mindig feltételekhez kötik. „Szeretlek, ha viszontszeretsz.” „Szeretlek, ha megfelelsz az elvárásaimnak.” Itt a szeretet önmagáért létezik. Nem birtokol, nem követel, nem szab feltételeket. Itt minden létező önmaga teljességében szerethető, és mindenki érzi ezt a mély, tiszta kapcsolódást mindenkivel és mindennel.

Emília elgondolkodott, majd hálásan nézett a nőre.

– Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Érzem, hogy itt sok mindent tanulok majd a jövőben, és vissza is fogok térni. Vágyom az igazi szeretet megértésére. De most… ez hirtelen túl sok nekem. Szeretném feldolgozni mindezt.

A nő mosolygott, megértően bólintott.

– Persze, kedvesem. Nem kell siettetni. Szeretettel várunk.

A hölgy megölelt, és éreztem belőle áradó tiszta szeretetet. Én is megöleltem.

Végignéztem a békés tájon, a mosolygó embereken, a tiszta, ragyogó égbolton.

Aztán visszasétáltam a fához.

– Köszönöm – suttogtam.

Amikor újra átöleltem, ismét elragadott az energia, az örvény.

Amikor kinyitottam a szemem, a földi erdőben álltam. A Nap lebukott, a madarak elcsendesedtek.

De már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy bármikor visszatérhetek az Új Földre. De egyelőre dolgom van itt. Még mielőtt elmentem volna az Új Földről, már vágytam vissza. Az ottani világ békéje, a félelem és fájdalom nélküli létezés mindenemet áthatott, és úgy éreztem, hogy ott végre teljesebb lehetek. Azonban tudtam, hogy bármikor visszatérhetek. Az Új Föld hívott, egy hely, ahol a szeretet mindenek felett áll, és ahol végre otthon érezhetem magam.

Tanítani fogom mindazt amit az Új Földön megtanulok. Az igazi tiszta szeretetet.

Farsangi bál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

 

A pezsgő halkan pezseg a kristálypohárban, miközben lassan sétálok a bálteremben, egy rokokó kastély csillogó termében. A falakat aranyozott díszek borítják, a mennyezetet mitológiai jelenetek freskói díszítik. A hatalmas kristálycsillár ezernyi gyertyájának fénye apró szivárványokat szór a csiszolt parkettre, ahol elegáns párok suhanó lépteit követi a zene. A levegőben parfüm illata keveredik a viaszos gyertyák aromájával, miközben Wolfgang Amadeus Mozart „Menuett és Trio” című darabja szól a háttérben.

 

Ruhám halvány rózsaszín selyem, szoknyám abroncsos és gazdagon rétegzett, csipkékkel és aranyszállal hímzett szegélyei puhán hullámoznak minden lépésemnél. A fűzős felsőrész szorosan követi az alakom, aranyszálas díszítése a gyertyafényben finoman csillan. A vállaimat leheletfinom, áttetsző tüll takarja, amely alig érinti a bőrömet. A hajam magasra tupírozott, apró gyöngyökkel és rózsaszín tollakkal díszített, ahogy a kor elegáns stílusa megkívánja. Arcomat finoman díszített maszk fedi: halvány arany, amelyet apró gyöngyök és csipkék szegélyeznek. Ujjatlan selyemkesztyűt viselek, és minden mozdulatom visszatükrözi az este eleganciáját.

 

Kezemben egy kristálypoharat tartok, benne pezsgő csillog. Az ital apró buborékjai finoman csiklandozzák az ajkamat, miközben figyelem az álarcosokat. Nézem, ahogy a táncok kavalkádjában a fényes kelmék, színes maszkok és titokzatos pillantások mind egy különleges történetet mesélnek.

 

Egyszer csak érzem, hogy valaki figyel. Felnézek, és egy magas férfi áll előttem. Arcát fekete selyemmaszk fedi, amely csak a gyönyörű, mélykék szemeit engedi láttatni. Kabátja ezüsthímzése megcsillan a gyertyafényben, és ahogy egy lépéssel közelebb jön, könnyedén meghajol előttem.

 

– Úgy tűnik, egyedül van ebben a csodálatos forgatagban – mondja lágy, mély hangon.

 

– Egyedül? – mosolygok rá, miközben szemem szórakozottan végig pásztázza a termet. – Csak addig, amíg valaki el nem hív egy táncra.

 

– Akkor úgy tűnik, hogy megérkezett a pillanat – válaszolja egy titokzatos mosollyal, és kezét nyújtja. – Engedje meg, hogy én legyek az, aki elviszi táncolni.

 

A zene felhangosodik, és a keringő ritmusára kezdek lépdelni a férfival. Minden egyes lépésünk tökéletes összhangban van, mintha a tánc örökre a miénk lenne. A maszkja mögött ott vannak azok a gyönyörű, mélykék szemek, amelyek minden fordulatnál rám szegeződnek. Úgy érzem, ezek a szemek mindent tudnak rólam, minden gondolatomat, titkomat ismerik, mégis valami titokzatos fátyol mögé rejtik a sajátjukat.

 

– Ismerjük egymást? – kérdezem végül, a zene lágy hullámai fölé emelve a hangomat.

 

– Talán – feleli, egy pillanatnyi hatásszünet után. – De az is lehet, hogy csak ma este kell megismernünk egymást.

 

A szavai egyszerre titokzatosak és megnyugtatóak. Ahogy a zene lassan a végéhez közeledik, a teremben a többi vendég tapsolni kezd, de nekem úgy tűnik, hogy a világ megszűnik körülöttünk létezni. A férfi finoman elenged, egy mély meghajlással, és mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik a tömegben.

 

Még utána fordulok, próbálom követni, de már sehol sem látom. A terem fénye lassan elhalványul, mintha a gyertyák lángjai kihunynának, a zene halk zúgássá olvad, és a tömeg is mintha eltűnne körülöttem.

 

A következő pillanatban kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, körülöttem a reggel tompa fénye. Az éjszaka emléke azonban még mindig ott lüktet bennem – a tánc, az érintés, a szavak. De legfőképpen azok a gyönyörű kék szemek, amelyek a maszk mögül rám ragyogtak. A szemek, amelyek még most is ott ragyognak a gondolataimban, titokzatosak, mintha egy másik világból jöttek volna. Talán álom volt, talán valami több. De a szemeinek titokzatos ragyogása örökre velem marad.

 

 

Kilépés az igaz életbe

 

Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:

– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:

– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:

– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:

– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:

– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.

– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.

– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:

– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

A szerelem fa hívása

Andrea egy csendes, kis városban élt, ahol mindenki ismerte. Szépsége és kedvessége mindenkit elbűvölt, de ő maga sosem tartotta magát különlegesnek. Egyszerű életet élt, és szívvel-lélekkel végezte munkáját: gyerekeket tanított iskolában. Boldogságot talált a munkájában, de a szíve mélyén ott lapult egy fájdalom. A szerelem valahogy mindig elkerülte őt. Voltak jelentkezők, férfiak, akik szerették volna elnyerni a szívét, de Andrea egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Mintha valami hiányzott volna mindegyikükből, valami, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de érezte, hogy e nélkül az érzés nélkül nem lehet boldog.

Andrea már szinte beletörődött, hogy egyedül éli le az életét. A szíve mélyén fájdalmasan elfogadta, hogy talán a szerelem nem neki való.

Eközben egy nyüzsgő nagyvárosban élt Dominik. Mindennapjait a rohanás és a munka töltötte ki. Egy vállalat igazgatóhelyettese volt, és a munkája rengeteg energiáját felemésztette. Gyönyörű, szőke, hullámos hajával és mélykék szemeivel mindenkit lenyűgözött, de ezeket a külsőségeket már régen nem tartotta fontosnak. Fiatalabb korában élt a külseje adta lehetőségekkel, de mára már csak egyet keresett: az igazi szerelmet.

Dominik szíve azonban üres volt, és bármerre nézett, sehol sem találta azt, amit keresett. Nap mint nap úgy érezte, talán a szerelem csak egy illúzió, egy álom, amit nem lehet elérni.

A különös álom

Egy éjszaka azonban minden megváltozott. Andrea és Dominik ugyanazon az éjjelen ugyanazt az álmot látták. Egy gyönyörű, hatalmas fa jelent meg előttük, amelynek törzsén vörös szívek lüktettek. A szívek ritmikusan dobogtak, mintha éltek volna. A fa mellett egy halk dallam szólt, mintha a fa énekelne. Az álomban mindketten ugyanazt érezték: egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket a fához.

Amikor álmukban megérintették a fát, különös melegség járta át a testüket. Mintha az egész lényükbe valami ismeretlen, gyengéd érzés áramlott volna. A szívükben békét és örömöt éreztek, olyasmit, amit addig sosem tapasztaltak. Bár nem látták egymást, a fa mindkettőjük számára ugyanazt az üzenetet közvetítette: ide kell eljönniük, meg kell találniuk ezt a helyet.

Amikor reggel felébredtek, mindketten zavartan ültek az ágyuk szélén. Az álom olyan valóságos volt, hogy képtelenek voltak kiverni a fejükből. Andrea egész nap a fára gondolt, és úgy érezte, valami nincs rendben vele. Mintha a szíve azóta nyugtalanságban dobogott volna. Úgy döntött, szabadságot vesz ki, hogy megnyugodjon, és egy hétre elutazik a hegyekbe túrázni.

Dominik hasonlóképpen érzett. Az álom óta szinte képtelen volt koncentrálni a munkájára. Főnöke végül szabadságra küldte, és ő is lefoglalt egy hetet a hegyekben, hogy kipihenhesse magát. Bár Dominik nem tudta, miért, az álom képei vezették. Úgy érezte, meg kell találnia a választ.

A fa hívása

Andrea a szállodába érkezve még mindig a különös álmán töprengett. A hegyi levegő és a természet közelsége nyugtatóan hatott rá, de a szíve mélyén egyre erősebben érezte, hogy valami vár rá az erdőben. Másnap reggel, amikor a madarak énekére ébredt, elhatározta, hogy elindul felfedezni a környéket.

Ugyanezen a reggelen Dominik is felkelt, és úgy döntött, sétára indul. Az erdő csendje és a természet szépsége lassan megnyugtatta, de az álom képei még mindig élénken éltek benne. Valami azt súgta neki, hogy egy nagy sétára induljon az erdőbe.

Mindketten elindultak az erdőbe, más-más ösvényen, de ugyanabba az irányba. Ahogy haladtak, hirtelen ugyanaz a dallam ütötte meg a fülüket, amit az álmukban hallottak. A zene mintha hívta volna őket, és mindketten a hang irányába indultak.

A fák közül lassan előtűnt a hatalmas, ősi fa, amit mindketten az álmukban láttak. A fa szíveinek lüktetése most hangosabban hallatszott, mintha üdvözölné őket. Andrea és Dominik egyszerre léptek ki az ösvényre.

A találkozás

Andrea lassan lépett a tisztás szélére, ahol a hatalmas fa állt. Ahogy a napfény átszűrődött az ágak között, a vörösen izzó szívek lüktetése szinte megállította a lélegzetét. A látvány egyszerre volt megnyugtató és szívszorító, mintha minden érzés, amit valaha átélt, ebben a pillanatban összpontosult volna.

– Ez csoda – gondolta magában, ahogy óvatosan közelebb lépett. A szívek dobbanásának ritmusára az ő szíve is hevesen vert. Mintha a fa nemcsak állt volna ott, hanem élt is. De akkor valami másra lett figyelmes: valaki más is ott volt.

A tisztás túloldalán egy magas, szőke férfi állt. Mély, kék szemei azonnal találkoztak az övéivel. Andrea teste megfeszült, majd a szíve még hevesebben kezdett verni, ahogy a férfi lassan elindult felé.

Szia – mondta Dominik halkan.

Andrea meglepetten, de kedvesen mosolyogva válaszolt.

– Szia.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, de a csend nem volt kellemetlen. Inkább olyan érzés volt, mintha minden szónál többet mondott volna az, ahogyan egymásra néztek.

Andrea törte meg a csendet, kissé bizonytalanul, de őszintén.

– Te is álmodtál erről a fáról?

Dominik bólintott, miközben közelebb lépett.

– Igen. Pontosan így láttam álmomban. És azt hiszem… mintha éreztem volna, hogy nemcsak a fához kell jönnöm, hanem… hozzád is.

Andrea szemeiben könnyek csillantak.

– Én is ezt érzem. Ez az egész olyan hihetetlen. Mintha valami különleges erő vezetett volna.

Dominik lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Andrea kezét. Az érintésük nyomán forróság áradt szét mindkettőjük testében, mintha a fa minden melege és szeretete beléjük költözött volna.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Dominik, szinte suttogva – de úgy érzem, hogy mindig is téged kerestelek. És most, hogy itt vagy, nem akarom többé elengedni ezt az érzést.

Andrea elmosolyodott, és szabad kezével finoman megérintette Dominik arcát.

– Nem őrültség. Én is érzem.

Ekkor a fa halk, gyengéd lüktetése hirtelen felerősödött, és egy mély, lágy hang szólt hozzájuk, amelyet nem a fülükkel hallottak, hanem a szívükben éreztek:

– Két szív, amely egymáshoz tartozik, mindig utat talál. Ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Szeressétek és vigyázzatok egymásra, mert az igaz szerelem ritka ajándék.

A fa szavai után Andrea és Dominik összenéztek, és egyszerre érezték, hogy minden, amit a fa mondott, igaz. A fa fénye lassan elhalványult, a lüktetése elhalkult, és végül teljesen eltűnt a szemük elől, mintha soha nem is lett volna ott.

Dominik megszorította Andrea kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Szabad lesz, elkísérhetlek vissza a szállodába?

Andrea halkan felnevetett, miközben a könnyek még mindig csillogtak a szemeiben.

– Szívesen venném.

Egymás kezét fogva indultak el vissza, miközben szívükben ott lüktetett a szerelem, amihez a fa hozzásegítette őket. Az erdő csendje most már nem magányos volt, hanem tele reménnyel és új kezdetekkel.

A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Helmina, a csillag

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Helmina, a gyönyörű smaragdzöld szemű csillag, minden éjszaka boldogan ragyogott az égbolton társai között. Az örök égi táncban élt, ahol a csillagok milliói együtt szőtték az univerzum fényét. Számára a létezés mindig is természetesen szép volt: ragyogni, adni és szeretetben létezni.

Egy éjjel azonban különös dolog történt. Ahogy az égen pihent, figyelme egy férfira irányult, aki magányosan ült egy parkban lévő padon. Ádám, egy hullámos hajú, barna szemű, harmincas éveiben járó férfi volt, aki szomorúan meredt maga elé. Az arckifejezésén látszott, hogy a fájdalom mélyen megsebezte. Mintha az egész világ súlya a vállát nyomta volna.

Helmina nem tudta levenni róla a szemét. Minden este megkereste őt az ég végtelenjéből, és figyelte, ahogy a férfi csendesen üldögél. Valami furcsa érzés kezdett növekedni benne, egy érzelem, amit addig nem ismert. Már nem volt elég csupán távolról szemlélnie. Helmina beleszeretett a földi férfiba.

Egy nap Helmina úgy döntött, hogy Istenhez fordul.

– Kérlek, Uram – kezdte, miközben szemeiben a vágy zöld fénye szikrázott – engedd meg, hogy ember legyek! Szeretni akarok. Érezni, ölelni, és Ádám mellett lenni.

Isten arcán szelíd mosoly futott végig, de hangja komoly maradt.

– Tudod te, mit kérsz, drága csillagom? Az emberi lét nehéz. Tele van fájdalommal, veszteséggel, gyötrődéssel. A szeretet földi formája gyönyörű, de törékeny, és az örömöt gyakran könnyek kísérik. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Helmina szemeiben eltökéltség tükröződött.

– Tudom, hogy nehéz lesz, de vállalom. Engedd meg, hogy mellette legyek! – könyörgött.

Isten szelíden bólintott.

– Rendben, Helmina. Emberré válsz, de egy dolgot tudnod kell. Ha valaha úgy érzed, hogy az emberi lét túl nehéz számodra, egyszer visszatérhetsz hozzám, és újra csillag lehetsz. De akkor már soha többé nem térhetsz vissza a Földre. Most menj, és szeress.

Helmina a Földre érkezett. Egy gyönyörű, harmincas éveiben járó nő testét kapta, hosszú, aranyszínű hajjal és smaragdzöld szemekkel, amelyek mélyebb fényt árasztottak, mint bárki másé. Egyik este, amikor Ádám ismét a padon ült, Helmina odasétált, és leült mellé.

Amikor a férfi felnézett, tekintetük találkozott. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Ádámot azonnal elbűvölte a nő smaragdzöld szemeinek mélysége – olyan volt, mintha egy másik világba nyitott volna kaput, egy helyre, ahol csak fény, béke és szeretet létezett.

A férfi nem tudta levenni róla a szemét, és szinte elfelejtette a bánatot, amely napok óta szorította a szívét. Helmina mosolygott, és az a mosoly valami olyat hozott magával, amit Ádám már rég elveszettnek hitt: a reményt.

– Szia – szólalt meg Helmina lágyan, mintha a szavai is a csillagok fényéből születtek volna. – Nem bánod, ha leülök ide?

Ádám megköszörülte a torkát, de nehezen találta a szavakat.

– Nem, dehogy – válaszolta végül, de még mindig csak Helmina szemét nézte, mintha azok bűvöletében elveszett volna. – Nyugodtan ülj le.

Aznap este beszélgetni kezdtek, és ahogy múltak a napok és hetek, újra és újra találkoztak ugyanazon a padon. Helmina sosem árulta el, honnan jött valójában, de mindent megtett, hogy Ádámot megismerje, és megvigasztalja. A férfi elmesélte élete történetét, veszteségeit, fájdalmát, és azt, hogy úgy érzi, soha nem talál már boldogságot.

Helmina türelmesen hallgatta őt, és a jelenlétével lassan, de biztosan gyógyította a férfi lelkét. Ádám nem tudta megmagyarázni, de a nő mellett mintha minden könnyebb lett volna. Egy este, ahogy a csillagok alatt ültek, Ádám a nő kezéért nyúlt.

– Helmina, te vagy az, aki visszahozott az életbe. Titokzatos vagy. Nem akarom tudni a múltad, ha nem akarsz róla beszélni, nem baj. Csak az számít, hogy itt vagy. És beléd szerettem.

Helmina szíve megtelt boldogsággal, és tudta, hogy a döntése helyes volt. Szerelmük évek alatt egyre mélyebb lett, és amikor gyermekeik megszülettek, mindegyikük örökölte anyjuk ragyogó zöld szemét. Helmina soha nem hívta Istent, hogy vissza akar térni, mert tudta, hogy a földi élet minden fájdalmával együtt is megérte embernek lenni – Ádámért, a gyermekeikért, és a szeretetért, amit megtapasztalt.

Ahogy Isten az égből figyelte őket, mosolygott, mert látta, hogy a szeretet ereje még az égi törvényeket is legyőzheti. Helmina szemeiben pedig a csillagok fénye továbbra is ott ragyogott – emlékeztetve mindenkit, hogy a szerelem valódi csodákra képes.