A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 12., csütörtök

Molly, az időjós



Amint dördül az Ég, Molly azonnal akcióba lendül.
Takaró le a kanapéról. Fel a fotelra. Vissza a kanapéra. Aztán a szőnyeg alá. Majd őrült vágtában újra fut a fotelhoz. Villan az Ég, Molly nyüszít, kéri, vegyem fel azonnal, de közben remeg is.
Én csak állok, kezemben a teával, és nézem, ahogy hetedszerre is belegabalyodik a takaróba.
Végül megdermed, mint egy múmia, csak az orra látszik ki. Feszült csönd. Kinn dörög, villámok cikáznak.
Aztán halk, sértett hang szól, nyüszítve a pokróc alól:
„Valaki mondja meg a villámnak, hogy nem vagyok itthon!”
Azután már csak egy kupac takaró marad a szoba közepén.

2025. június 11., szerda

Az utolsó eper


 – Eper? – kérdezte.

– El akar­lak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.

A nő lehunyta a szemét.

– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.

– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.

Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.

– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.

– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.

2025. június 10., kedd

A lila virág (100 szavas novella)



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.
– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.
– Mitől?
– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.
– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.
Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.
Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.
Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.
A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.
Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

A lila virág



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.
A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.
– Mitől?
– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.
A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.
A félelem lassan eltűnt belőle.
Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.
Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.
A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.
Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.
A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

2025. június 4., szerda

Sötétség



A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.
A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.
Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.
Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.
De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.
A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.
Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.
A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:
– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.
A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.
Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.
– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.
Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.
Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.
Csak a tenger.
És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.
A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.
És vele Élaine is – örökre.

2025. június 3., kedd

A legszebb nem



A toszkán dombok alatt, egy kis tisztáson, a fák között megbúvó réten állt két nyugágy. Az egyikben Emma ült, harminc körüli, selymes vörös hajjal, napszemüvegben. A másik üres volt – még.
A napfény mézszínű sugarakban zuhant rájuk, valószínűtlenül tökéletes szögben. A virágok illata – jázmin, kakukkfű, frissen szedett rózsa – betöltötte a levegőt. A háttérben egy kis tó tükrözte az eget. Minden olyan volt, mint egy álom.
– Tudod, ez az egész egy kicsit gyanús – szólalt meg Emma. A hangja nem volt éles, inkább játékos.
– Miért? Túl romantikus? – kérdezte Dávid, miközben leült a másik nyugágyba. Lazán, de kicsit izgatottan.
– Nem. Túl tökéletes. Mintha Pinterest-táblából másoltad volna ki.
Dávid nevetett. Egy faasztalkán gyümölcsök sorakoztak: barack, eper, egy kis vörösbor. És virágcsokor – nem csak úgy összedobott. Gyanúsan komponált.
– Te vagy az egyetlen nő, aki egy toszkán pikniknél kezd gyanakodni – mondta, de a szeme elárulta, hogy számított erre.
Emma levette a napszemüvegét. Szép volt, de nem a klasszikus módon. Inkább az a fajta, akinek a mosolya egy kicsit veszélyes.
– Figyelj – kezdte Dávid. – Négy éve ismerlek. Három éve vagyunk együtt. Két éve nevettél a halandzsa olaszomon, és egy éve sírtál a vállamon. Szóval... – kotorászni kezdett a zsebében, elővett egy kis dobozkát, és egyetlen mozdulattal kinyitotta. Gyűrű volt benne. Egyszerű, de gyönyörű.
– Emma, hozzám jössz feleségül?
A levegő megállt. A Nap egy pillanatra mintha fényesebben világított volna.
Emma ránézett, lassan, mélyen, hosszasan. Aztán elmosolyodott.
És így szólt:
– Nem.
Dávid arcáról lefagyott a mosoly. – Tessék?
– Nem. Nem így. Nem itt, nem most, nem... ez így... – felállt, megkerülte az asztalt, közelebb hajolt hozzá. – Szeretlek, idióta. De ha valamit megtanultunk három év alatt, az az, hogy mi nem vagyunk tökéletesek.
– Te most visszautasítasz... és közben azt mondod, hogy szeretsz?
– Pontosan. – Megfogta Dávid kezét. – Én akkor akarok igent mondani, amikor épp nincs gyűrű. Amikor nem készültél fel. Amikor nem számítasz rá. Akkor fogom azt mondani, hogy igen, örökre.
Egy másodperc csend, aztán Dávid elmosolyodott. Felállt, megölelte, megcsókolta.
– Istentelenül bonyolult nő vagy.
– És te pont ezt szereted bennem.
A pillanat, amikor nemet mondott, néha a legőszintébb igen , éppen akkor hangzik el, amikor nem -nek hallatszik.

2025. május 29., csütörtök

Pici szív, nagy lélekkel



A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.
Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.
Egy kisfiú minden nap odajárt.
Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.
— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.
A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.
— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.
A felnőtt csak legyintett, és elment.
De a fiú maradt.
Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.
És egy nap… valami történt.
Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.
— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!
— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.
Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.
A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.
— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.
A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:
— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.
A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.
És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.
Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

2025. május 27., kedd

Örökre





A Vert forrásánál a hajnal olyan volt, mint egy elfeledett vallomás: halk, áttetsző, leheletfinom. Lucette a sziklákon ült, a korsó hűvösen simult a tenyeréhez. A szíve dobogott, mintha minden ütése azt suttogná: jöjj már…

— Azt hittem, nem jössz.
— Mindig jövök. Hozzád mindig.

Adrien kilépett a fák közül. Ruhája egyszerű volt, mint egy vándoré, de a szeme… az ismerte Lucette minden álmát.
Közelebb lépett. A lány nem hátrált, csak nézte.

— Nem bírom tovább.
— Én sem. Két életem van: egy ott, és egy itt. Veled.

Adrien ujjai megérintették Lucette arcát. Lassan, óvatosan, mintha törékeny csodát tartana a kezében.

— Csak itt vagyok igazán élő, veled, szerelmem.

Lucette tekintete megrebbent, majd ajkai elnyíltak. A csók nem kérdés volt — válasz. Mély, tiszta, szomjas. Benne volt minden kimondatlan vágy, minden elhallgatott este, minden képzeletben megélt ölelés.

Lucette ujjai Adrien hajába csúsztak. A világ eltűnt. Nem maradt más, csak ez az egyetlen pillanat, amit meg akartak tartani örökre.

— Vigyél el innen. — suttogta végül.
— Most?
— Most. Mielőtt újra felébredek ebből az álomból.

Adrien nem szólt. Csak megfogta Lucette kezét — és soha többé nem engedte el.

Lucette nem vitte magával a korsót. Csak a szívét. És Adrient.

Még aznap éjjel elszöktek. Az erdő suttogott mögöttük, de nem néztek vissza. Átvágtak hegyeken, városokon, egészen addig, amíg meg nem találták azt a helyet, ahol a világ elhallgatott, és csak ők ketten maradtak.

Egy kis házban telepedtek le, messze mindentől. Lucette kertet ültetett, Adrien könyveket írt. És amikor esténként egymás mellé ültek, úgy nevettek, mintha először élnének igazán.

Boldogan éltek. Nem úrként és szolgálóként — hanem emberként és emberként. Szerelemben. Szabadságban.

A Vert partján ma is csörgedezik a forrás. A kő, ahol egykor a korsó állt, még őrzi a titkot.
Ha napfelkeltekor közel hajolsz, láthatod a kőbe vésett szót:

Örökre.

2025. május 20., kedd

A titok neve: Iléna



A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.
Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.
Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.
Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.
Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.
„Drága Iléna,
most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.
Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.
Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.
Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.
Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.
– Éva"
Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.
Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.
Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.
Másnap hajnalban indult útnak.
Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.
A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:
„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”
Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:
– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...
Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:
– Én vagyok.
És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.
Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány



A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.
– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!
Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.
– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?
– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.
– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.
Lia szeme elkerekedett.
– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!
Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.
Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:
– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.
– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

2025. május 19., hétfő

A szeretet is elfárad /lélektörténet/



A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.
De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.
– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.
Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:
– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?
Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.
Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.
– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.
És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:
– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.
A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.
Még ha csak egy pillanatra is.

2025. május 13., kedd

A 84. lépcsőfok



Minden reggel ugyanabban a könyvtárban ébredt. A nap sosem ment le, csak áttetsző fény derengett a könyvtárban, a fakó lapokon. Egy rézlépcső vezetett felfelé – 83 fok, mindig pontosan annyi.
Egy reggel azonban 84 volt. A plusz lépcsőfokon egy férfi állt. Mosolygott, de mintha visszafelé nézne az időben. Tekintete furcsán fénytelen volt. Az arca ismerős, de mégis idegen.
– Vártalak – mondta. – Te írtál engem, te hívtál engem elő. Itt vagyok.
Emília előszőr meglepődött, majd halkan felnevetett.
– Igen, lehet. De, azt is én döntöm el, mikor tűnsz el.
A férfi pislantott, majd szétfoszlott. A lépcső újra csak 83 fokos lett.

2025. május 7., szerda

Utolsó alkony



A szőke leány a dombtetőről figyelte az alkony lassú hullámzását. A nap épp búcsút intett a világnak, a horizont vörösbe hajlott, de a szívében csak a kék lakozott. A kék, ami a szabadság színe kellett volna legyen, de most inkább a gyászé volt.
A fiút csak néhány hete ismerte, mégis úgy tűnt, mintha öröktől fogva az ő nevetését kereste volna minden iskolaudvaron, minden pad mögött, minden nap. Már nem gyerekek, nem is felnőttek – valahol a kettő között, ahol a vágyaknak még nincs nevük, csak illatuk. Mint egy rózsa – mély, vörös és veszélyesen szúrós.
– Iszol velem egy utolsót? – kérdezte a fiú, és a kezében lévő borosüvegre mutatott. A vörösbor fénye úgy játszott a pohárban, mint egy soha ki nem mondott titok.
– Nem tudom, hogy akarok-e… Ez szomorú nap – válaszolta a lány, miközben ujjai végigsimítottak a selymes fekete terítőn, mintha érezni akarná a bor hőjét, még mielőtt ajkához érne.
– Akkor igyunk a felejtésre. – A fiú töltött mindkettejüknek. – Az iskola véget ért. Holnap mindketten máshol leszünk. Más város. Más élet.
– És hiányozni fogsz… – mondta a lány.
Csend ült közéjük. Csak a rózsák illata, a bor zamata és az alkonyat halk sóhaja maradt. Egyetlen perc kellett hozzá, hogy mindez örökre megváltozzon.
A fiú felállt, zsebéből egy levelet húzott elő.
– Anyám írta. Azt hittem, sosem tudom elmondani neked. Nem ő a vér szerinti anyám. Örökbefogadtak. Ma megtudtam, ki volt az igazi. A te anyád. Te vagy a húgom.
A lány kezéből kiesett a pohár. A bor lassan szivárgott a sötét anyagon, akár egy elcsent élet.
– Hazudsz… – suttogta. – Ez nem lehet igaz… – mondta döbbenettől lehidalva.
– El kellett mondanom. Mert beléd szerettem. És ez a legnagyobb bűnöm. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk.
A bor illata fojtóvá vált. A kék már nem a szabadság színe volt – hanem egy örökkévaló tilalomé.

2025. május 5., hétfő

Váratlan szerelem 6. Fejezet: Leonardo szerelmet vall


 

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.
Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:
– Szia, Bonnie!
– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.
– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.
Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.
– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül voltam. Féltem, hogy elrontom. Minden annyira összekuszálódott.
– És miért nem mondtad, hogy gyermeket vársz tőlem? – Leonardo hangja most már erősebb volt, mint előzőleg. A kérdés nem csupán a szavak szintjén, hanem valami mélyebb fájdalomban is megmutatkozott. – Miért nem mondtad?
Bonnie ajkai megremegtek. Tudta, hogy el kell mondania az igazságot.
– Mert... úgy éreztem, hogy már túl késő, hogy talán már nem is akarnád tudni.
Leonardo szomorúan nézett rá, majd lassan elmosolyodott.
– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És a fiam... az én fiam a legnagyobb ajándék az életemben. Soha nem hagytalak volna el. Tiszta szívemből szerettelek. Ha tudtam volna, hogy babát vársz... Abban maradtunk, hogy írsz nekem. De egy levelet sem kaptam. Pedig minden nap vártam...
Soha nem tudtalak elfelejteni.
Ez a beszélgetés azonban nem maradt titokban. Matteo, aki épp véletlenül hallgatta meg a szülei beszélgetését, most először szembesült azzal, hogy milyen világban is élhetett volna. A férfi szavai mélyen beleégtek a lelkébe.
Később Leonardo és Matteo minden pillanatot együtt töltöttek, és a közöttük kialakuló kapcsolat szinte észrevétlenül, de mélyen formálódott. Bonnie figyelte őket, és miközben örült, hogy apa és fia egymásra találtak, egyre gyakrabban bámult ki az ablakon a hegyek felé. A múlt árnyéka nemcsak kopogtatott, hanem betört az ajtaján.
Este volt, mikor Bonnie egyedül ült a verandán. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek a sötétben. Hirtelen léptek zaja hallatszott. Felkapta a fejét. Leonardo volt az.
– Nem tudtam elaludni – mondta halkan, és leült mellé. – Csak rád gondoltam. Mindig rád gondolok.
Bonnie szíve megdobbant. A sötét, csendes éjjelben minden szó hangosabbnak tűnt, minden pillanat hosszabbnak. A férfi közelebb hajolt, mintha keresné a szavakat.
– Én még mindig szeretlek. Nem múlt el, Bonnie. Semmi nem múlt el bennem.
Bonnie nem felelt. A szíve zakatolt, a gondolatai kuszák voltak. Aleandro képe felvillant előtte – a férfi, aki mellette állt, aki nem kérdezett, csak ott volt mindig. De Leonardo szavai, a múlt illata, a közös titkok mind felerősödtek.
Leonardo még közelebb lépett. Egy lélegzetvételre voltak egymástól. Bonnie nem mozdult.
– Csak egy érintés, Bonnie – suttogta a férfi. – Hogy tudjam, nem álmodom.
Bonnie lehunyta a szemét. Érezte Leonardo kezét a sajátján, és hagyta, hogy az ujjai közé fonódjon. A csend súlyos volt, de most nem kellett több szó. Ez nem csók volt, nem vallomás, csak két szív pillanatnyi egymásba kapaszkodása. Törékeny volt, őszinte és veszélyes.
Aztán Bonnie lassan elhúzta a kezét.
– Nehéz – suttogta. – Aleandro is szeret. És én… nem tudom, mit érzek. A múlt feltört bennem, és te is… túlságosan közel vagy.
Leonardo bólintott. Nem erőltette tovább. Felállt, és ránézett szerelmes tekintettel, mely tele volt vággyal.
– Tudom, hogy nem kérek könnyűt. De én még mindig a tiéd vagyok. Akkor is, ha csak csendben, távolról.
Amikor Leonardo visszalépett a házba, Bonnie még sokáig ott ült a sötétben. Zavaros érzések kavarogtak benne: szerelem, bűntudat, vágy és félelem. Tudta, hogy a döntés, amit majd meg kell hoznia, egy egész életét átformálja.
Az esték csendje már nem volt olyan nyugodt, mint korábban. Bonnie egyre gyakrabban tévedt ki a verandára, kezében egy pohár borral, és a sötétségbe bámulva a szíve kusza ritmusát próbálta megérteni. Nem tudta, mit keres pontosan ebben a helyzetben – talán válaszokat, vagy csak a megerősítést, hogy még mindig képes érezni.
Egy napon, amikor a ház elcsendesedett, és Matteo Aleandróval töltötte a délutánt a városban, Bonnie elindult a régi szőlősorok közé.
Meglepetésére Leonardo is ott volt
félárnyékban, fehér inge gyűrötten simult izmos testén tekintete égetett.
– Úgy örülök, hogy látlak – mondta halkan, de hangja súlyosabb volt a levegőnél.
Bonnie megállt előtte, nézte a férfit, akinek arcvonásai évek alatt sem veszítettek erejükből. Megváltozott – de mégis ugyanolyan volt. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, két élet, két szív, két múlt.
– Nem tudtam! Minden érzés kusza bennem. Helyes-e ez... – válaszolta végül. – A szívem nem kérdezett, válaszokat vár...
Leonardo egy lépést tett felé. Bonnie megérezte az illatát, az ismerős melegséget, amit annyi év alatt sem feledett.
– Szeretlek, Bonnie – mondta ki úgy, mintha minden korábbi hallgatás feloldódott volna e három szóban. – Mindig is szerettelek. És igen, Aleandro is szeret téged. De én előbb szerettelek már. Csak elveszítettelek egy hosszú időre.
Bonnie szemei megteltek könnyekkel. A múlt sebei felszakadtak, de most elkezdtek gyógyulni. A nő megérintette Leonardo karját, ujjaival végigsiklott rajta.
– Nem tudom, mit érzek. Talán túl sokat. Talán épp ezért félek – suttogta.
Leonardo közelebb lépett, már alig maradt levegő köztük. Az ajkuk oly közel volt, a vágyak felerősödtek. Leonardo gyengéden közelebb húzta Bonniét, és lágyan megcsókolta. A régi érzések előtörtek. Bonnie visszacsókolt. Ugyanúgy, mint a régmúltban. Aztán gyorsan hátralépett.
– Mit tettem? Aleandrót elárultam.
Gyorsan visszasietett a házba.
Aleandro a teraszon várta. Arcáról a düh és féltékenység leolvasható volt.
– Merre jártál? – kérdezte idegesen Bonniét.
– Én csak sétáltam egyet – hetente zavartan.
– Valóban? És egyedül? Bonnie beszélnünk kell! – mondta mérgesen Aleandro.