A varázstükör lehelete

A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.

Aznap este azonban valami megváltozott.

A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.

– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.

– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.

– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.

Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.

– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.

– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!

A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.

Aurora könnyei végiggördültek az arcán.

– Ez… ez az én világom?

– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.

A nő térdre rogyott a tükör előtt.

– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.

– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.

A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.

– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.

– És ha nem lépek?

– A világod elcsendesül. Mindennek vége.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.

– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.

Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.

– Most már érted? – kérdezte a hang.

– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.

A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.

A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.

A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:

„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

A világ tetején

A levegő tiszta volt odafent.

A hegytetőről Marianna előtt kiterült a világ — városok, folyók, erdők, amiket az alkonyi fény aranyra festett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett benne.

Leült a kősziklára, átkarolta a térdeit. A szél a hajába kapott, mintha beszélni akarna vele.

– Na, hát ide jutottunk… – suttogta.

A hangja beleveszett a tágas levegőbe, de nem bánta. Ez a csend már a barátja volt.

Az elmúlt évek emlékei sorra suhantak el előtte: az irodai ablakok mögötti szürke napok, a döntések, amiket mások hoztak meg helyette,

és az a pillanat, amikor rájött, hogy egy életet él, ami nem az övé.

Most először nem volt rajta smink, nem volt rajta maszk, sem elvárás.

Csak ő maga. És a világ, ami egyszerre tűnt félelmetesnek és gyönyörűnek.

A távolban egy férfi közeledett – hátán túrazsák, kezében kulacs. Amikor mellé ért, megállt.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte.

– Az. – Marianna bólintott. – Valahogy… valóságosabb, mint bármi odalent.

A férfi leült mellé. Nem szóltak percekig. A csend most nem volt kínos, inkább békés –

mint amikor két idegen ugyanazt érzi, csak más szavakkal.

– Miért jött fel ide? – kérdezte végül.

Marianna elmosolyodott. – Hogy megtaláljam, amit elvesztettem.

– És mi az?

– A hitem… magamban.

A férfi bólintott, mintha értené.

– Tudja, néha el kell menni messzire, hogy lássuk, milyen közel volt mindig.

Marianna ránézett.

– Maga is ezért van itt?

– Én csak meg akartam nézni a naplementét. De most úgy tűnik, többet kaptam.

Nevettek. Halkan, őszintén.

Ahogy a nap lebukott a horizont mögé, a fényük aranyban úszott.

Marianna úgy érezte, mintha a világ újraindult volna – de most vele együtt.

A szívében nem volt többé félelem, csak egy halk, meleg bizonyosság:

a változás nem a városokban, nem az években történik meg,

hanem egy pillanatban, amikor végre mersz leülni, és ránézni arra, aki vagy.

A férfi felállt, kezét nyújtotta.

– Lejöjjünk együtt? – kérdezte.

– Igen – felelte Marianna. – De csak lassan. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.

Elindultak lefelé a lejtőn, egymás mellett.

Fent maradt utánuk a napfény és a szél –

és az a csend, amiben megszületett valami új.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

A szabadság ösvénye

Az erdő arany levelekbe öltözött, mintha maga az ősz hintette volna szét a szabadság fényét. A szél játszva kapott Annamária hajába, miközben fekete lován egyre gyorsabban vágtatott előre. Mögötte maradt a múlt: a rideg falak, a fogság, a kényszerű csend. Előtte viszont ott terült el a szabadság útja, mint egy kinyíló könyv lapja.

A szíve hevesen vert, minden dobbanásban egyetlen név csengett: László. Tudta, hogy vár rá. Tudta, hogy ott lesz – az erdő mélyén, ahol már nem kell félniük, ahol végre ők írhatják a saját történetüket.

A ló patái alatt zizegtek a lehullott falevelek. A kanyarban végre megpillantotta: László ott állt, fekete köpenyében, és tekintete úgy ragyogott, mintha a csillagok fénye tükröződne benne.

– Annamária! – kiáltotta. Hangja boldog volt. – Eljöttél?

Annamária szinte leugrott a nyeregből, és futva szelte át a köztük lévő távolságot. Amikor a karjába omlott, zihálva suttogta:

– Azt hitted, ott maradok? Hát azt hitted, elviselem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, kit szeressek?

László átölelte, és arcát a hajába temette. – Féltem, hogy visszatartanak… hogy elveszítelek.

– Nem tart vissza többé senki – felelte Annamária. Szeme könnyben úszott, mégis mosolygott. – A szívem döntött. És a szívem hozzád vezetett.

László gyengéden végigsimította az arcát, mintha még mindig alig hinné, hogy ez valóság. – Mostantól együtt élünk. Nem lesz többé lánc, nem lesz többé parancs. Csak mi ketten.

– Igen – suttogta Annamária. – Élni. Végre élni úgy, ahogy a szívünk diktálja.

A nap utolsó sugarai aranyba vonták az erdőt, amikor kéz a kézben indultak tovább az ösvényen. A könyv lapjai mögött új fejezet kezdődött: a szerelemé és a szabadságé, amelyet senki sem törhetett össze többé.

Virágokba rejtett vallomás

A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.

A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.

A park sztárja

A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.

– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.

Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.

A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.

Az Élet ajándéka

Az eső csendesen hullott, mintha az ég könnyei puhán cirógatnák a földet. A felhők mögül halvány arany fény derengett, s az őszi lombok színei táncot jártak a szélben. A rét közepén egy idős házaspár állt, cipőjük alatt csobbanva gyűlt a pocsolya vize, hajukban az ősz fehérsége ragyogott, mint az idő ajándéka.

– Nézd csak, milyen szép – mosolygott az asszony, miközben szorosabban fonta karját férje nyaka köré. – Az eső illata mindig a fiatalságunkra emlékeztet.

– És arra a napra, mikor először kértelek fel táncolni – felelte a férfi, szeme csillogott a szürke felhők alatt is. – Ugyanilyen eső volt, és te ugyanolyan szép voltál, mint most.

A nő felnevetett, hangja tisztán csengett, akár egy harangszó. Szoknyája körbe libbent, amikor férje megforgatta, cipőjük alól vidáman fröccsent szét a víz.

– Bolond vagy – mondta játékosan, de arcán ott égett a boldogság. – Az emberek kinevetnek minket.

– Hadd nevessenek – felelte az öreg, miközben szorosabban magához húzta. – Mi tudjuk, mi az élet igazi öröme.

Táncoltak a rét közepén, miközben az esőcseppek úgy hullottak rájuk, mintha az ég is tapsolt volna. Körülöttük a természet ünnepet ült: a távolban lovak lépdeltek békésen, a patak vidáman csobogott, a fák lombjai alatt vöröslő bogyók izzottak.

A férfi lehajolt, ajka a nő homlokához ért. – Ígérd meg, hogy mindig táncolunk, amíg csak lélegzünk.

– Ígérem – suttogta az asszony, könnyei összekeveredtek az esőcseppekkel. – Mert táncolni veled olyan, mintha a szívem örökké fiatal maradna.

És így, az esőben, őszi fényben, összefonódva táncolt két lélek, akik tudták: az élet igazi ajándéka nem más, mint az a pillanat, amikor ketten egy ritmusra dobban a szívük.

A síró szél

A szél sírva suhant végig az elhagyott falun, mintha régi fájdalmakat keresne a repedezett kövek között. Mira félve állt a rozsdás kapu előtt, kezében egy kulcsot szorongatva. Gyerekkorában a nagymamája azt mondta neki, hogy e kulcs egyszer ajtót nyit majd a boldogságra. Most azonban csak egy omladozó, rozoga ház várta, ablakaiban fekete üresség, mintha az idő falja volna a fényt, és minden álom elporladna benne.

– Itt vagyok… – suttogta a szélnek, mintha választ remélne, de csak hideg fuvallat felelt.

A kulcs kicsúszott ujjai közül, beleveszett a porba. A szél felkapta, elsodorta, mintha soha nem is létezett volna – ahogy az ígéret sem.

Élet állomás

 

A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető.

– Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt.

– Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben.

– És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené.

– Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták.

Ekkor a Tenger is megszólalt, mély zúgásban:

– Igazat mond. Én magam sodorhatnék mindenkit messze, ismeretlen partokra. De kell valaki, aki megadja a biztonságot, a nyugalmat. Az állomást, ahová hazaérkezhetnek.

A Nap lassan búcsúzni kezdett, utolsó sugarát a Horgonyra vetve:

– Te vagy az élet állomása. Nem út vége vagy, hanem pihenő, ahol a szív megtanulja, merre tovább.

A Horgony hallgatott, csak mélyen kapaszkodott a víz alatti homokba. Tudta, hogy minden hajó, minden ember, aki hozzá érkezik, nemcsak megáll, hanem erőt is gyűjt, hogy továbbindulhasson.

A tenger felett sötétedni kezdett az ég, s a csillagok lassan felragyogtak, mintha az égi állomás lámpásai gyúlnának fel.

És a Horgony ekkor halkan, csak önmagának mondta ki a titkot:

– Az élet állomás nem hely. Hanem pillanat, amikor végre mersz megérkezni… önmagadhoz.

Utolsó kenyér

 "Valahol a Tisza háton

élt egy gazda, Pál barátom" –

Fogadjátok szeretettel!

Utolsó kenyér

"Valahol a Tisza háton

élt egy gazda, Pál barátom" –

így kezdődött a régi ballada, amit még gyermekkoromban hallottam a falusi vásárban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy öregember tornácán hallom ennek a mondatnak a valóságát.

A fehérre meszelt fal mellett ült, előtte a kopott asztalon félbevágott kenyér, mellette egy régi tányér. A gazda, Pál, lassú mozdulatokkal szelte a szalonnát a bicskájával. Néha felnézett rám, a bajusza alatt megbújó mosollyal.

– Gyere csak közelebb, fiam – szólt rekedtes hangon. – Nem jó egyedül enni.

Leültem mellé. A kenyér illata összekeveredett a frissen meszelt fal és a szabad levegő tisztaságával.

Pál a szívéből adott, nem a kamrájából: minden falatját megosztotta volna velem.

– Tudod – kezdte lassan –, amíg az embernek van kenyere, addig nincsen baja. A kenyérben benne van az asszony keze, a föld íze, az Isten áldása.

Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy a reszkető kéz apránként kenyeret tör. Aztán előhúzott a mellényéből egy gyűrött, sárgult papírt.

– Ezt írtam még régen… mikor a világ más volt. – Átnyújtotta.

A papíron göcsörtös kézírás állt, tintával:

"Ha egyszer nem leszek,

a kenyér mellé nézzetek.

Ott marad a morzsa között

a szívem emléke."

A sorokat olvasva valami szorította a torkom. A szavak egyszerre voltak egyszerűek és súlyosak.

– Miért mutatod ezt most nekem, Pál bátyám? – kérdeztem halkan.

Ő elmosolyodott, s letette a kést.

– Azért, fiam, mert ma reggel eszem életem utolsó kenyerét.

A kenyérhéj rec

csenése közben a szél megmozdította a papírt, és a szavak mintha életre keltek volna.

Én pedig akkor értettem meg igazán, hogy nem vendégségben vagyok – hanem tanúja egy búcsúfalatnak.

A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.