A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Soha többé egyedül

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.

Öreg pad

(A képet mesterséges intelligenci készítette.)

Egyszer volt, talán ma éjjel, egy kis pad a világ végén. Nem volt különleges – egyetlen öreg fa alatt állt, félrebillenve, kopottan. De aki ráült, annak a szíve újra éledt.

Egy lány érkezett oda, fáradtan, mintha minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt volna számára. Halk léptekkel jött, a szél összeborzolta a haját, és a kabátja ujját markolta – mintha valami bátorítást keresett volna. Talán abban a mozdulatban, talán a hűvös érintésben, talán a csendben, ami körülvette. Leült, fáradtan. Az egész lényében ott volt a kimerültség, a vágy, hogy ne kelljen tovább menni, hogy egyetlen pillanatra megállhasson, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie.

És csak ott ült. Csendben. Törékenyen. Könnyek szöktek a szemébe, de nem törölte le őket. Nem szégyellte, hogy gyenge, hogy fáradt. Mert ebben a pillanatban, a padon, a fával és a csillagokkal körülvéve, nem kellett erősnek lennie. Csak léteznie. Csak engedni, hogy a fájdalom, a könnyek szabadon áramoljanak. Nincs baj ezzel. Ő is ember, aki érez, aki fáradt, aki néha legyengül.

A fa, ami fölé hajolt, gyengéden megszólalt.

– Tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy most csendben vagy, hogy a könnyek jönnek, nem kell félni tőlük. Mert azok a könnyek nem a gyengeséget jelentik. Azok azt jelentik, hogy érzel, hogy élsz. Hogy most, ebben a pillanatban elég, ha csak pihensz, ha csak itt lehetsz, és nem kell semmit sem elvárnod magadtól. Itt, ezen a padon nem kell erősnek lenned. Megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél, hogy a fáradtságot elengedd, hogy a könnyeket ne tartsd vissza. Megkönnyebbülhetsz.

A lány ránézett a fára.
A pad, a fa, a csillagok – mind vigyáztak rá. Nem kértek tőle semmit, nem várták el, hogy felálljon és folytassa, hogy erős legyen. A csend, ami körülvette, biztonságot adott, és megengedte, hogy érezze, hogy nem kell semmit sem tennie. Senkinek sem. Önmagának sem.

Mert néha nem kell válasz. Csak egy hely, ahol megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Ahol elég, ha csak létezel. Ha engeded a fáradtságot, a könnyeket, és nem kell szégyellni őket. Ahol csak pihenhetsz egy pillanatra, ahol nem várnak tőled semmit. És valahol, egy öreg pad a világ végén, pontosan erre született.

Kísértésből édes szerelem

A sziklák peremén ültek. A világ két végén.

Ő – öltönyben, komoran, a pokol tüzei mögött, csontvázak és elszenesedett virágok között.

Ő – fehér ruhában, angyalok oltalmában, virágok és fény ölelésében.

Kettejüket egyetlen végtelen tenger választotta el.

– Azt hittem, nem jössz el – szólalt meg Helmina halkan, tekintete a naplementébe veszett.

– Tudtam, hogy vársz rám – felelte Azarel, hangjában ott bujkált valami lágy, valami tilos.

A tenger alattuk hömpölygött, mintha két világ határa lenne. Az angyalok csendben figyeltek, a démonok már morajlottak. A kísértés édesen és veszélyesen lüktetett a levegőben.

– Itt nem lehetünk együtt – suttogta Helmina.

– Ott sem – mutatott maga mögé Azarel –, ahol én élek.

– Akkor miért vagy mégis itt?

Azarel közelebb hajolt a szakadék pereméhez.

– Mert minden nap rólad álmodom. És az álom édesebb, mint bármelyik bűn. És bűnösebb, mint bármelyik vágy.

Helmina szíve megdobbant. A ruháján megcsillant a nap utolsó sugara.

– Ha átléped ezt a határt… nem lesz visszaút – mondta, de hangjában nem volt több tiltás, csak félelem.

– Ha nem lépem át, belehalok – felelte Azarel, és felállt. Lépett egyet előre, majd megállt a mélység peremén. – Csak mondd, hogy van esély. Egy ölelés. Egy csók. Egy pillanat.

Helmina szemébe könny szökött. Megfordult, ránézett, és szavak nélkül nyújtotta a kezét.

A tenger alant felmorajlott. A démonok hátráltak, az angyalok arcán mosoly jelent meg.

Azarel elrugaszkodott.

És a pillanat, amely a bukást ígérte, lebegéssé változott. Szél kapta fel, és a szeretet ereje vitte át.

Amikor elérte Helminát, karjai szorosan köré fonódtak. Az első csók édes volt, mint a méz, és forró, mint a pokol lángjai. A nő ruhája alá a tűz és a fény keveredett, míg az övé alá a hűs fényesség. Az ellentétek nem kioltották, hanem egymásba olvasztották őket.

A két világ határán, a felhők fölött, ahol nincs törvény, csak vágy – ott született meg az édes szerelem.

És a kísértés nem bűn lett, hanem áldás.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Édes csók

Amira és John a tengerparton sétáltak, a nap utolsó aranysugarai lágy fényben fürdettek mindent. A tenger sós illata átjárta a levegőt. Csendben sétáltak egymás mellett, nem kellettek szavak.

 A levegő tele volt izgatott, finom feszültséggel, mintha a világ körülöttük megállt volna.

 John hirtelen átkarolta Amira derekát, és magához húzta. Amira szíve hevesen kezdett dobogni, nem ellenkezett. John kezével gyengéden megfogta Amira arcát, majd váratlanul megcsókolta. Ajkaik összeértek, szinte lángoltak a vágytól. A csók édes és heves volt, egyre mélyebb, szenvedélyesebb.

 Amira halkan így szólt:

– Ne engedj el soha.

 John mosolygott, újra megcsókolta, ebben a csókban benne volt minden.

 

Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

Nagypapa műhelye

A napfény már rég bekúszott a kis műhely ablakán, ahol a poros polcokon sorakoztak a szerszámok: kalapácsok, csavarhúzók, régi fűrészek, megannyi eszköz, amelyek mind mesélni tudtak volna. A padlón egy apró láb dobogott izgatottan – Lacika ült ott, a hároméves kisfiú, aki ma különleges feladatot kapott.

A nagypapa éppen egy régi széket szerelt, szemüvege a homloka tetejére csúszva. Néha mosolyogva pillantott le az unokájára, aki minden egyes mozdulatát figyelte.

– Papa, ez micsoda? – bökött rá Lacika egy hatalmas franciakulcsra.

– Az ott egy franciakulcs, Lacikám. Nagy dolgokat lehet vele megjavítani.

– Miért hívják franciának? A kulcsok beszélnek franciául?

A nagypapa elnevette magát.

– Hát, azt nem tudom, beszélnek-e franciául, de biztosan jól értenek a csavarokhoz!

Lacika hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a papa meghúz egy rozsdás csavart.

– Papa, miért kell meghúzni a csavart?

– Hogy erősen tartson, ne essen szét semmi.

– És ha nem húzzuk meg, leesik az ég is?

A nagypapa a fejét csóválta, majd lehajolt, és tenyerébe vette Lacika kis kezét.

– Az ég nem esik le, de a szék bizony összedőlne. És képzeld, neked is mindig vannak csavarjaid – mondta mosolyogva, mire Lacika elcsodálkozott.

– Nekem? Hol vannak? A zsebemben?

– Nem, kis szívem. A te csavarjaid itt bent vannak – bökött gyengéden a mellkasára. – A szeretet tartja össze őket. Minden ölelés, minden nevetés, minden kedves szó olyan, mint egy csavar. Ha jól meg vannak húzva, a szíved mindig erős marad.

Lacika elgondolkodott.

– És te meghúzod a csavarjaimat, papa?

A nagypapa letette a szerszámot, letörölte kezéről a fűrészport, és térdre ereszkedett a kisfiú elé.

– Minden nap, Lacikám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, mikor megfogom a kezed, mikor együtt vagyunk itt a műhelyben. És tudod, te is meghúzod az enyémeket.

– Én? De én pici vagyok!

– Pont ezért, mert a te szereteted a legnagyobb. Olyan erős, hogy én is mindig rendben leszek tőle.

Lacika átkarolta a nagypapa nyakát, apró arcát a vállába fúrta.

– Akkor mindig itt maradok veled. Minden nap szerelünk együtt?

A nagypapa elmosolyodott, homlokon csókolta, és szeretettel ezt válszolta:

– Minden nap, kis mesterem.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Kimondatlan szavak

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.