Lukas másnap délelőtt kereste meg Annát.
A lány éppen a ház mögötti kertben szedte le a megsárgult leveleket a zsálya körül, amikor meghallotta a kapu nyikordulását. Felnézett, és már messziről látta, hogy valami nincs rendben.
Lukas nem mosolygott.
Anna letette a kosarat.
– Mi történt?
A fiú megállt előtte, de néhány pillanatig nem válaszolt.
– Tegnap este beszéltem apámmal.
– Rólam?
– Rólunk is.
Anna várta, hogy folytassa.
– Megtiltotta, hogy találkozzam veled.
Anna arcáról eltűnt a mosoly.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb ez lesz.
– Nem azért jöttem, hogy ezt közöljem veled.
– Akkor miért?
Lukas lesütötte a szemét.
– Apámnak volt egy öccse. Matthiasnak hívták.
Anna még soha nem hallotta ezt a nevet.
– Volt?
Lukas bólintott.
– Húsz évvel ezelőtt kivégezték.
Anna kezében megfeszült a kosár füle.
– Sajnálom.
Lukas felnézett rá.
– A te apád hajtotta végre az ítéletet.
Anna először azt hitte, rosszul hallotta.
– Az én apám?
– Igen.
Anna hátralépett egyet.
Gyermekkora óta tudta, mi az apja mestersége. A városban soha senki nem engedte elfelejteni neki. Tudta, hogy Martin olyan ítéleteket hajt végre, amelyeket mások hoznak meg. Mégis egészen más volt úgy hallani mindezt, hogy a halottnak neve volt, családja volt, és annak a férfinak az öccse volt, akinek a fiát Anna szeretni kezdte.
– Mit követett el Matthias?
Lukas állkapcsa megfeszült.
– Apám szerint semmit.
Anna ránézett.
– Ezt hogy érted?
– Azt mondja, Matthias ártatlan volt.
– És ezt tudták akkor is?
– Apám hitt neki. Többet nem tudok. Azt sem tudom, a te apád mit tudott az ügyről.
Anna hallgatott.
Lukas közelebb lépett hozzá.
– Nem azért mondom ezt, hogy téged hibáztassalak.
– De nem tudod, mit gondolj rólam.
Lukas nem válaszolt rögtön.
Anna ebből megértette.
– Tegnap még minden rendben volt közöttünk – mondta halkan.
– Tudom.
– Ma pedig rám nézel, és az apámat látod.
– Nem.
– Akkor nézz rám.
Lukas felemelte a tekintetét.
Anna szeme megtelt könnyel, de nem fordult el.
– Én ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam. Semmit sem tudtam Matthiasról.
– Tudom, hogy nem tudtál róla.
– Akkor mi változott?
Lukas végigsimított a haján.
– Az, hogy most már én tudok róla.
Anna lehajtotta a fejét.
Ez a válasz jobban fájt neki, mint egy vád.
Lukas megérintette volna a kezét, de Anna hátrébb lépett.
– Beszélnem kell apámmal.
– Anna...
– Most ne.
– Nem akarlak egyedül hagyni ezzel.
– Ezt most nekem kell megkérdeznem tőle.
Lukas bólintott.
– Rendben.
Anna már a ház felé indult, amikor Lukas utána szólt.
– Anna!
A lány visszafordult.
– Nem tudom, mi lesz ebből. De azt tudom, hogy amit irántad érzek, tegnap óta nem múlt el.
Anna néhány pillanatig nézte.
– Akkor remélem, holnapra sem fog.
Azzal bement a házba.
Martin a műhelyében dolgozott. Az asztalon frissen mosott vászoncsíkok, szárított gyógynövények és egy kis agyagedény sorakozott. Egy kenőcsöt kevert, amelyet másnap egy idős molnár fájó térdére akart vinni.
Amikor Anna belépett, az apja azonnal látta rajta, hogy baj van.
– Mi történt?
Anna becsukta maga mögött az ajtót.
– Ki volt Matthias Hartmann?
Martin kezében megállt a fakanál.
Az arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
Anna ezt látva már tudta, hogy Lukas igazat mondott.
– Te ismerted.
Martin lassan letette a kanalat.
– Igen.
– Te végezted ki.
– Igen.
Anna összeszorította az ajkát.
– Ártatlan volt?
Martin sokáig hallgatott.
– Nem tudom biztosan.
– Lukas apja szerint az volt.
– Elias mindig hitt az öccsének.
– És te?
Martin az asztalra tette mindkét kezét.
– Az ítéletet a városi tanács hozta meg. Nekem nem az volt a dolgom, hogy eldöntsem, bűnös-e.
– Nem ezt kérdeztem.
Martin felnézett a lányára.
– A kivégzés előtt Matthias adott nekem egy levelet.
Anna megdermedt.
– Milyen levelet?
– Két ember neve volt benne. Azt állította, velük volt azon az estén, amikor a gyilkosság történt. Azt kérte, adjam oda Eliasnak.
– És odaadtad?
Martin nem felelt.
Anna szinte suttogva kérdezte újra.
– Apa. Odaadtad neki?
– Nem.
Anna úgy érezte, mintha elfogyott volna körülötte a levegő.
– Miért?
– Amikor Matthias átadta, azonnal szóltam a kivégzést felügyelő tisztviselőnek. Elmondtam neki, mit állít Matthias. Azt felelte, hogy nem érkezett új rendelkezés a tanácstól. Az ítélet érvényben volt.
– És ezért kivégezted.
Martin arca megfeszült.
– Nem állíthattam le az ítélet végrehajtását, Anna. Nem volt hozzá jogom.
– A levelet viszont odaadhattad volna Eliasnak.
Martin lehunyta a szemét.
– Igen.
Anna most már nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Húsz éve nálad van?
Martin bólintott.
– Húsz éve.
– Hol?
Az apja egy pillanatig sem kérdezte, miért akarja tudni.
Odament a fal mellett álló öreg ládához, felnyitotta, majd néhány összehajtott vászon és irat alól elővett egy megsárgult papírt.
Anna úgy nézte, mintha valami veszélyes tárgy lenne.
– Ez az?
– Igen.
– Matthias levele?
– Igen.
Anna odalépett, de nem nyúlt érte.
– Miért tartottad meg?
Martin visszatette a levelet az asztalra.
– A kivégzés után ismét szóltam az egyik tanácstagnak. Azt mondtam, hogy Matthias levelet hagyott hátra, amelyben két embert nevezett meg. Azt felelte, az ügyet lezárták. Azt is világossá tette, hogy jobb, ha nem kérdőjelezem meg a tanács döntését.
– És te megijedtél.
Martin sokáig nézte a lányát.
– Igen.
Anna keserűen elmosolyodott.
– Tőled fél az egész város.
– Attól még én is tudok félni.
– Mitől?
– Attól, hogy elveszítem az állásomat. A házunkat. Azt a keveset, amiből éltünk. Te akkor még csak néhány hónapos voltál. Anyád itthon maradt veled. Azt hittem, a családomat védem.
– Húsz éven keresztül?
Martin lehajtotta a fejét.
– Nem. Ezt már én sem tudom ezzel megmagyarázni.
Anna a levélre nézett.
– Matthias azt kérte, hogy add oda Eliasnak.
– Tudom.
– És ő húsz éve nem tudja, hogy ez létezik.
– Nem tudja.
– Apa, ez nem a te leveled.
– Tudom.
– Akkor miért van még mindig nálad?
Martin arcán olyan fájdalom jelent meg, amelyet Anna addig soha nem látott rajta.
– Mert minden nappal nehezebb lett bevallani, hogy az előző napon sem adtam oda.
Anna nem szólt.
Martin folytatta.
– Aznap este elmentem Elias házához.
Anna felkapta a fejét.
– Elmentél hozzá?
– Igen. A levél nálam volt. Oda akartam adni neki.
– Mi történt?
– Elias kijött. Amikor meglátott, azt hitte, bocsánatot kérni mentem. Azt mondta, tűnjek el a háza elől. Azt mondta, ha még egyszer meglát, nem tudja, mit tesz velem.
– És te hazajöttél.
– Igen.
– Másnap pedig nem mentél vissza.
Martin megrázta a fejét.
– Nem.
– Harmadnap sem.
– Nem.
Anna hangja megremegett.
– Aztán eltelt húsz év.
Martin nem védekezett.
– Igen.
Az ajtóban ekkor megjelent Klara.
Anna ránézett.
Anyja arca sápadt volt.
– Te tudtál erről?
Klara nem próbált kitérni a kérdés elől.
– Igen.
Anna hátralépett.
– A levélről is?
– Igen.
– Húsz éve?
– Igen.
Anna nem akarta elhinni.
– És egyikőtök sem mondott semmit?
Klara közelebb lépett hozzá.
– Anna, apád akkor azt hitte...
– Ne mondd el helyette, mit hitt!
Klara megállt.
Anna az apjára nézett.
– Egész életemben azt hittem, hogy bármit mondanak rólad az emberek, én ismerlek. Azt hittem, tudom, milyen ember vagy.
– Anna...
– Nem az a baj, hogy te hajtottad végre az ítéletet. Értem, hogy nem te ítélted el Matthiast.
Martin lehunyta a szemét.
– Akkor mi?
Anna a megsárgult levélre mutatott.
– Ez.
A szó szinte elveszett a csendben.
– Matthias meghalt. Te pedig utána húsz évig hagytad, hogy ez a levél itt legyen nálad.
Martin nem válaszolt.
– Lehet, hogy semmit sem változtatott volna – folytatta Anna. – Lehet, hogy már akkor is késő volt. De ezt nem neked kellett volna eldöntened.
– Igazad van.
Anna könnyes szemmel nézett rá.
– Ne mondd ilyen könnyen.
– Nem könnyen mondom.
– Akkor miért nem tetted meg húsz évvel ezelőtt?
Martin válaszolni akart, de nem talált szavakat.
Anna ekkor értette meg, hogy erre nincs olyan felelet, amely visszaadhatná az elveszett éveket.
Az apja félt.
Aztán hallgatott.
Végül pedig olyan sokáig hallgatott, hogy a hallgatás maga is bűnné vált.
Anna megtörölte az arcát.
– Eliasnak tudnia kell a levélről.
Martin felnézett.
– Tudom.
– Nem. Húsz éve tudod.
Martin lehajtotta a fejét.
Anna az ajtóhoz indult.
Klara utána szólt.
– Hová mész?
Anna megállt, de nem fordult vissza.
– Most sehova. Holnap reggel beszélek Lukasszal.
– Anna...
– Ezt már nem lehet tovább elhallgatni.
Kilépett az ajtón.
Martin és Klara kettesben maradtak.
A megsárgult levél ott feküdt közöttük az asztalon.
Húsz éven át alig foglalt el több helyet egy tenyérnyinél.
Mégis elég volt hozzá, hogy két család életére ránehezedjen.
