Az én cicám

Híd

Afra gyönyörű afrikai lány volt, Franciaországban élt, és ott ismerte meg szerelmét Áront. Már az egyetemen egymásba szerettek. Áron szülei mindent megtettek, hogy szakítson Afrával. Nem tudták elfogadni, hogy Afra fekete bőrű, afrikai származású. Áron meglepetésként a szerelmesek hídjához hívta Afrát.

– Szia Áron! – köszönt Afra.

– Szia Afra! – köszönt vissza Áron.

– Drágám döntöttem! – mondta Áron.

Afra azt hitte szakít vele.

– Igen? – kérdezte izgatottan Afra.

A szüleimmel örökre megszakítom a kapcsolatot. Nem szólnak bele többet az életünkbe.

Együtt zárták le a lakatot a szerelmesek hídjára. A kulcsot a folyóba dobták.

– A szerelmünk örök. – mondta Áron.

– Igen szerelmem! – válaszolta Afra, és meg csókolták egymást.

Rózsa

Mary éjjel, álmában csodás piros rózsákkal teli kertben járt, illatozta a rózsákat. Mikor felébredt, jól emlékezett mindenre. Az illatokat is érezte. Álmosan ivott egy kávét, és elindult dolgozni. Különösen jó kedve volt. Busszal járt a munkahelyére. Ahogy beért, az asztalon egy csokor vörös rózsa volt, és egy üzenet.

– Este hat órakor meglátogatlak, kislányom! Megtaláltalak végre!

Szeretettel, édesapád!

Mary utoljára öt évesen látta az édesapját. Anyukájával Amerikába költöztek. Azóta semmit sem tudott apukájáról, mert ő a Fülöp-szigeteken maradt. Szülei elváltak. A boldogság töltötte el a szívét. A rózsáknak olyan volt az illatuk, mint az álmában. Egy álom vált valóra.

Eltűnt

Elizabeth és Mark szenvedélyes együttlét után ellazulva feküdtek az ágyban. Elizabeth biztos volt benne, hogy a szerelmükből házasság lesz. Ennyi év után is nagyon szerették egymást. Gömbölyödő pocakját megsimogatta. Hogyan mondja el Marknak? Gondolta, most alkalmas a pillanat.

– Drágám, szerelmünknek gyümölcse lesz. – mondta Elizabeth.

– Ezt most komolyan mondod? – csattant fel Mark.

– Igen! -válaszolt Elizabeth meglepődve a dühös Marknak.

– Én nem akarok gyereket! Ha nem veteted el, örökre eltűnök az életedből! – mondta dühtől feldúlva Mark.

Gyorsan felöltözött, az ajtót jól becsapta, és elment.

Elizabeth sírva borult a párnára. Soha többet nem látta gyermeke apját. Örökre eltűnt az életükből.

Angyali barát

Egy kedves beszélgetés,

Szívet melengető érzés!

Egy jó barát, ki figyel rád,

Angyalként tekint reád.

Köszönöm szépen, barátom!

Amit mondtál, már nem álom;

Valóságként realizálom.

Szívből neked meghálálom!

Kincsként tekintek én rád,

Angyalok vezettek hozzád.

Megérintett, amit mondtál,

Könnyeimen osztozkodtál.

Sír a szél

Süvít a szél, mintha sírna,

Emberek ezreit hallgatja,

Elviszi, fújja messzire,

Elszállnak a semmibe.

Bánatot, és szenvedést,

A Hit nélküli létezést,

Elveszett emlékezést,

Fájdalmas könnyezést.

Égi segítségkérést,

Imádkozó segélykérést,

Anyai fohászkodást,

Milliónyi kiáltozást.

Érezni lehet a levegőben,

Emberek félnek a sötétségben,

Elveszett keserűségben,

Egyedüli reménytelenségben.

Gyíkocska

A gyíkocska napozott,

Csodálkozott nagyot,

De nem harapott,

Csak ámuldozott.

Letört a pici farka,

Segítsünk hát rajta!

Legyen újra farka,

Ne legyen két darabba.

Ragtapasz kell neki,

Össze kell illeszteni,

Hiába ragasztgatom,

Annyira sajnálgatom.

Ne aggódj kispajtás!

Ki nő a kis farka újra,

A természet nagyon tudja,

Egész lesz a kis gyík újra.

A csillagok alszanak

A Hold sötét lett,

A fénye elveszett,

A csillagok alszanak,

Sehol sem látszanak.

Az emberek hallgatnak,

Meg sem szólalnak,

A világ hideg lett,

A szeretet elveszett?

Sötét lett mindenhol,

Talán, van fény valahol,

Egy csillag még pislákol,

Földünk talán haldokol?

Ha a szív még szeret,

A fényben újjászület,

A remény el nem veszett,

Szeressünk amíg lehet.

Vörös fájdalom

Mint a sivatagban perzselő Nap, úgy égett a fájdalom minap,

Homokszemekként fújja a szél a fájdalmakat szerteszét,

Megválni tőlük a szívnek sokszor oly nehéz,

A fájdalmak súlya nehéz, szinte kőkemény.

Szikráznak a perzselő forró nyári levegőben,

Vörösen izzanak a sivatagi meleg örvényben,

Újjászületnek a mennyei angyalok ölében,

A teremtés-szeretet örök fénykörében.

Múlnak évek

Múlnak az évek, gyorsan tovaszállnak,

Halványulnak akár a szerte foszló árnyak,

S szépen lassan emlékekké válnak,

A szívünkben maradnak, mint vágyak.

Nézem a táncoló felhőket az égen,

Eszembe jutnak a szép gyermekévek,

Virágszedés, pillangó kergetés,

A finom fű illata, micsoda emlék!

A nap sugarai átszínezik az eget,

Lelkemet szabadjára engedem,

Újra gyermeki szívvel élvezem,

A pillanatot örömmel átélem.

Öröm az, mit lassan elfelejtünk,

Már csak a természet ad nékünk,

Emberek arcán bú, és szomorúság,

Nem tudom, mivé lett e mai világ.

Seli, a tenger leánya

 

A tengerben élt már több száz éve boldogan Seli, a sellőlány. Egész nap a tengerben úszkált, felfedezte annak titkait. Imádta hallgatni a tenger habjainak suttogását. Szeretett a hullámok hátán feküdni, és ilyenkor élvezte a napfényt. Sokat játszott a delfinekkel, értette a nyelvüket. A tenger mélyéről különleges virágokat szedett. Jól érezte magát, nagyon boldog volt.  Messziről figyelte az embereket. Soha nem ment közel, mert azt megtanulta, hogy az emberek veszélyesek a sellők számára. Seli gyönyörű volt, kiemelkedően szép a sellőlányok között is. Aranyszőke, hullámos haja a derekáig ért. Smaragdzöld szemei ragyogtak a víz alatt is. Okos is volt, mert édesapja mindenre megtanította.  Egy szép, kellemes reggelen, ahogy a hullámokon játszadozott, felfigyelt egy hajóra. Messze volt a parttól, alig látszott. Kisméretű hajó volt. A távolból figyelte. Az emberi hangokat élesen, jól hallotta. Pár férfi utazott rajta. Arra gondolt, követi egy darabig, hátha gonosz dolgot akarnak véghez vinni. Sokszor szabadított már ki delfineket, bálnákat a hálóból. Jó pár óráig követte a hajót, de nem történt semmi. Az ég kezdett beborulni, egyre sötétebb lett. Vihar készülődött. Seli tudta, lesz is belőle nagy haddelhadd. A szele erős volt, és a villámok is közeledtek. A szél gyorsan hozta a fekete felhőket. A kis hajót egyre jobban dobálták a hatalmas hullámok. Seli gondolta, na, ez a hajó nem fogja kibírni ezt a vihart. Látott már rengeteg ilyet. Ő nem tehet semmit sem. Elindult haza, egyre mélyebbre úszott a tengerben, amikor egy hangot hallott.  Egy férfihangot.   – Segítség! Segítség! – kiabálta egy férfi.   A hangja kétségbeesett volt. Seli segített már ki embereket a partra. Ugyan tilos volt ez a sellőknek. Nem bírta megállni, most is a szívére hallgatott. Egy pillanatra elgondolkodott. Menjen? Vagy ne menjen? Gyorsan megfordult, és sebesen odaúszott. A hatalmas hullámok dobálták a férfit. Lehet, már nem is él, gondolta megnézi. A hajó elsüllyedt. A férfit átkarolta, és kiúszott vele a legközelebbi partra. A villámok csapkodtak körülöttük. A hullámokat a vihar több méteres magasságokba dobálta. Nem volt könnyű haladnia úgy, hogy a férfi meg ne fulladjon. Hallotta, amint még lélegzik. Több óráig úszott, amíg végre partot ért. Jól el is fáradt. Közben vihar szépen lecsendesedett. Szétnézett, nehogy embert lásson. Hiszen ők nem léteznek az embereknek, csak a mesében. Kisegítette a homokos részre a férfit. Akkor látta, hogy harmincas éveiben járó, fekete hajú, nagyon formás arcú férfi. Az alkata sportos, és izmos. Szépnek látta. Megnyomkodta a mellkasát többször is, és oldalra fordította, hogy a lenyelt víz kijöjjön belőle. Úgy is lett. A férfi magához tért, kinyitotta a szemeit, és megszólalt:   – A mennyben vagyok? Mivel Seli arcát látta, a smaragdzöld szemeit és arany színű, hullámos haját, így azt hitte angyalt lát. Hát, neki egy angyal volt, mert megmentette az életét.    – Nem! A földön vagy! Most mentettem meg az életedet. Mennem kell. Vigyázz magadra. – válaszolta Seli. Nem akarta, hogy meglássa az uszonyát. A férfi még gyenge volt és kába.   – Ki vagy te? Álmodom? Gyönyörű vagy! – sóhajtott a férfi.    – Seli vagyok! Most már minden rendben lesz. Pihenj. Aztán itt a közelben találsz egy kis falut. Barátságos emberek élnek ott. Segítenek majd neked. Viszlát! – mondta Seli.  – Várj! Köszönöm szépen! Látlak még? – köszönte meg a férfi.  – Nem hiszem! – mondta Seli.  – Szeretnélek megismerni! Martinnak hívnak. – mondta a férfi. Igaz, még mozdulni sem tudott. Nem látta, hogy Seli nem ember, hanem sellő. Seli elfordult, és eltűnt a tengerben.  Ahogy úszott egyre lejjebb a tengerben, elgondolkodott. A férfi helyes volt. Már vagy száz éve nem mentett meg senkit Seli. Igaz, eddig egyik sem tért ilyen hamar magához, de nem voltak ilyen helyesek. Elbűvölte a férfi kedves, és finom hangjával. Látni akarja! Gyönyörűnek nevezte! Valami nagyon furcsát érzett a szívében. Hazaért a tenger mélyén levő otthonukba. Csodás helyen élt. Édesapja mindent megadott neki. Már várta haza. Nem kellettek szavak, olvasott lánya fejében. Megrázta a fejét, és ennyit mondott.   – Tudod, hogy tilos! Veszélyes!  – Tudom, apa! A szívemre hallgattam. Ez olyan nagy baj? – kérdezte Seli.  – Baj is, meg nem is. Csodás teremtés vagy. Érzelmes, jószívű. Viszont titokban kell– tartanunk az emberek elől azt, hogy létezünk, ezt te is tudod. válaszolta az apja.  – Értem, apa! Nem fordul elő többet. – mondta szomorúan Seli.  Az apja figyelte a lányát, és látta, nem biztos, hogy szót fogad. Túl jószívű teremtés lett Seli, ezt az anyjától örökölte.   Seli, ahogy pihent, a férfi arcát és hangját felidézte. Martin elbűvölte a lányt. Mit szólna hozzá, ha tudná, ő egy sellő? Nem lehet, nem ismerheti meg jobban. Martin ember. El kell felejtenie!  Ahogy Martin összeszedte magát, elindult az illatok irányába. Sötétedett, és a gyenge szellő illatokat hozott. A faluból érkeztek. Gyenge volt még. Ahogy bevánszorgott a faluba, az emberek gyorsan odaszaladtak hozzá. Látták, hogy hajótörött. Bekísérték az egyik házba. Meleg étellel kínálták. Kapott egy szobát, és pihenhetett. Nagyon kimerült, de Seli arca volt előtte. Gyönyörű volt! Akár egy angyal.Elaludt. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű nő viszi, úszik vele a tengerben. Felriadt. Vagy nem is álom volt talán?   Másnap beszélgetett a falusi emberekkel. Elmondta, hogy valaki megmentette. Elmesélték, hogy az idősek több ilyen történetet hallottak az ő szüleiktől. Egy gyönyörű női sellő mentette meg az embereket. De ezek csak mesék, ő szerintük.  Martin minden nap elsétált a partra. Tudta, a barátai mind meghaltak. Pedig csak a szabadságukat akarták eltölteni a tengeren. Sajnálta őket. Ő maradt egyedül életben. Látta, hogyan süllyedt el a hajójuk. Leült egy sziklára, és onnan nézte a már békésen hullámzó nagy vizet.  Seli messziről figyelte. Minden nap nézte, és egyre jobban vágyott a férfi közelségére. Martin is várta, hátha felbukkan a gyönyörű nő. Teltek a napok, hetek, és Martin tudta, haza kell mennie. A gyönyörű nő nem jött vissza.  Seli döntött végül. Megszólítja. Elmondja neki, hogy ő sellő. Lesz, ami lesz. A Nap aranyló sugarai ragyogtak a nyugodt tengeren, amikor Seli megszólította Martint. Az a szokott sziklán üldögélt, és nézte a tengert.   – Szia Martin! Odaúszott a szikla mellé.  – Szia Seli! Hát csak eljöttél? Gyere, ülj ide mellém. – kérte Martin.  – Rendben! De előtte el kell mondanom valamit. Martin, tudod én nem ember vagyok. Illetve az is, félig. Sellő vagyok. Elfogadod ezt? Válaszolj őszintén. Ha nem, akkor eltűnök, és soha többet nem látsz. – mondta Seli.  Felült a sziklára Martin mellé. Martin nézte az uszonyait. Gyönyörűen csillogtak a napfényben. Pár percig meg sem tudott szólalni. Nézte Seli gyönyörű arcát, hosszú aranyszőke haját, a csillogó uszonyát. Létezik? Nem álmodik? Itt ül mellettem a nő, akibe beleszerettem, és ő egy sellő! Eldöntötte, hogy szeretné jobban megismerni. Hogy milyen jövőjük lehet kettejüknek, az még rejtély marad.  – Nagyon megleptél! Azt hittem, ti nem is léteztek. Nem zavar. Minden nap vártalak!  Ahogy megláttalak először, már akkor beléd szerettem. Elbűvöltél. – válaszolta Martin.   Átölelte Selit, és megcsókolták egymást.  Jó ideje vágytak már egymásra.  Seli elmesélte, hogy milyen életet él a tenger mélyén. Több százéves már. Martin elmondta, hogy harmincnégy éves mérnök. Szabadságon van éppen. Mindent megtudtak egymásról. Selibe kapaszkodva bejárták a tengert. Sokat voltak együtt. A falubelieknek feltűnt, hogy sokat van oda a tengerparton. nem tartották túl jó dolognak.  Seli apja is követte egyszer a lányát és meglátta őket együtt. Látta, ahogy ölelik, csókolják egymást.  Mérges lett, sőt dühös. Alig várta, hogy hazaérjen a lánya.     – Merre jársz minden este? Túl sokat vagy el. – kérdezte.   –Tudod, apa, megyek, segítek a tenger állatainak. – lódított.  Pedig tudta, hogy az apja olvas a fejében.   – Seli, kérlek, légy velem őszinte! Az igazat mondd! – mondta mérgesen az apja.  – Hát jó! Apa, szerelmes lettem Martinba! Tudom, ő ember. A szívemnek nem tudok parancsolni! Ő is szeret. Az első pillanattól, ahogy meglátott. – válaszolta Seli.  – Lányom, ő ember! Nem lehet együtt közös jövőtök! Ezt te is tudod! Volt pár ilyen eset a történelmünk során, de mind tragikus véget ért. Nem találkozhatsz vele soha többet! Megtiltom! Bezárlak, ha nem fogadsz szót. – mondta dühösen az apa.  – Apa legalább hadd búcsúzzak el tőle. Kérlek! – könyörgött Seli.  – Rendben! Azt megengedem. – válaszolta az apa.  Seli, mint minden este, naplementekor ment találkozni Martinnal. Sírva úszott a sziklához, ahol már várta a férfi.  – Mi a baj szerelmem? – kérdezte.  – Apám rájött, hogy veled találkozom, és megtiltotta. Nincs közös jövőnk, mert te ember vagy, én meg sellő. Mit tehetünk? Mondd mit? Igaza van. Hiába szeretjük egymást. Az én otthonom a tenger, a tied a Föld. Szerelmem, nem találkozhatunk többet. El kell felejtenünk egymást. – mondta könnyes szemekkel Seli.  – Drágám, igen, két külön világban nőttünk fel. Lennie kell megoldásnak.  Én nem akarlak elveszíteni! Veled akarom leélni az életemet. Smaragdzöld szemű gyermekeket akarok veled felnevelni. Meg kell találnunk a megoldást! –válaszolta Martin.  Ölelte, csókolta vigasztalta Selit. Elmondta, pár hétre hazautazik Amerikába, és elintézi a dolgait. Vissza fog jönni. Itt várja majd a sziklánál a szokott helyen. Nagyon nehezen váltak el egymástól. Martin hazament. Elintézte az ügyes-bajos dolgait, ami több hetet vett igénybe. A barátai halálát is el kellett mondania a szüleiknek. Hiányzott neki Seli.  Alig várta, hogy újra lássa.  Nem is sejtette, hogy Seli mennyit sír, mert apja elmagyarázta neki, hogy soha többet nem láthatja Martint. Volt viszont egy öreg sellő a tenger-városban, Zineában. Egyszer véletlenül meghallotta Seli, hogy ő olyan dolgokat is tud, amik réges-régen történtek, sok ezer évvel ezelőtt.  Úgy döntött, hogy meglátogatja. Több ezer éves volt, az apjánál jóval öregebb.  A legrégebbi lakó Zineában, Mireának hívták. Seli beúszott az otthonába.  Mirea ránézett, és olvasott a fejében.  De azért megkérdezte:  – Mi járatban, fiatal lány?  – Szeretném, ha mesélne nekem olyan történetet, amikor egy sellő és egy ember szerelmes lett a múltban. – válaszolta Seli.  – Érdekes dolgot kérsz tőlem. Miért nem inkább azt kérdezted, van–e megoldás arra, hogy együtt élj az ember-szerelmeddel? – kérdezett vissza Mirea.  – Ó! Maga tudja? Honnan? Olvas bennem? Kérem, segítsen nekünk! Lennie kell megoldásnak! Ugye van? – kérdezett meglepetten Seli. – Hallottam egy varázsitalról. Egyszer az üknagyanyám is szerelmes lett egy emberbe.  Lábakat kért magának.  A varázslat nem sikerült, de üknagyapám viszont uszonyokat, és kopoltyút kapott. Itt élt sok száz évig boldogan a Zineában. –  ennyit tudok segíteni  – A varázsital receptjét nem tudja Mirea? – kérdezte Seli. – Ha apád megtudja, hogy itt jártál, és én segítettem neked, ki fog engem tiltani városból. – mondta Mirea.  – Nem mondom el! Megígérem! Kérem, segítsen! – könyörgött Seli.  – Látom, tiszta a szerelmed a férfi iránt.  Az ő szerelme is tiszta irántad. Lehet, hogy sikerülni fog a varázslat. Egy titka van. Magában a varázslat kevés. Tiszta szív kell, mind a kettőtök tiszta szíve. Átadom a varázsigét és a receptet. Neked kell megfőznöd. A férfinak kell meginnia. Uszonyai lesznek és kopoltyúja, hogy itt élhessen veled. Teljesen le kell mondania a földi életéről. Soha nem térhet vissza.  Ezt tudatosítsd vele. Sok szerencsét kívánok!  Ha minden sikerül, várlak titeket egy finom ebédre. – fejezte be a beszélgetést Mirea.  Megölelte Mirea Selit. Csodálta a lányt.  A benne lévő szerelmet, szenvedélyt. Seli is megölelte, és megköszönte a segítséget.  Megígérte, Martinnal el fognak jönni egy ebédre.   Hazaért, és elolvasta a receptet. Napokig a tenger mélyét járta, mire összeszedte a különleges növényeket.  Volt egy, ami nagyon ritka volt.  Át kellett úsznia a világ másik végére érte.  Megtalálta azt is.  Titokban, amikor az apja nem volt otthon, elment pár napra, elkészítette.   Közben minden este elment a találkozóhelyükre. Martint várta. Hitte, hogy eljön. Bízott benne. Érezte.  Martin már úton volt Selihez. Alig várta, hogy újra megölelhesse.  A kis faluban örömmel fogadták. Sok finom édességet vitt a gyerekeknek.  Kiált a sziklára, úgy várta Selit. Boldogan látta a lány, hogy visszatért.  Ölelték, csókolták egymást.   – Martin, szerelmem! Megtaláltam a megoldást.  Hallgass végig! – mondta Seli.  Elmesélte, hogy mit tudott meg Mireától. Hogyan szedte össze több napig, kutatta fel a különleges növényeket.  A lényeget a végére hagyta.  – Ami a legfontosabb az, hogy neked lesz uszonyod és kopoltyúd. A földi életet teljesen el kell felejtened. Magad mögött kell hagynod. Igazán ezt akarod? Megteszed értünk? – kérdezte Seli.   – Valóban komoly döntést kell hoznom. Azt hiszem, már tudom a választ. Döntöttem.  Sellő leszek. A te férjed. Apád is elfogad akkor. Feleségül vehetlek. Megtanítasz nekem mindent a sellő életről? –válaszolta Martin.  – Mindent megtanítok. Apám el fog fogadni. A férjem leszel, és én a feleséged. –válaszolta Seli.  Levette a nyakából a varázsitalt, és átnyújtotta Martinnak. Arra kérte, hogy feküdjön le azonnal, ha megitta a főzetet. Át fog változni.  A lábai a vízben legyenek. Hogy be tudjon úszni majd a vízbe, mivel uszonyai nőnek.  Martin elhelyezkedett. Selivel megcsókoltak egymást. Megsimogatta utoljára a lábait. Megitta a varázsitalt. Seli elmondta a varázsigét. Csillogó fények vették körbe őket, amik Martinba beleáramoltak. Ragyogott a teste. A lába átalakult uszonnyá. A feje is átalakult, lett kopoltyúja. Pár perc alatt sellő lett.  Kinyitotta a szemeit.  Ránézett az uszonyára, és mosolygott. Selivel átölelték egymást. Boldogok voltak. Sikerült!  Együtt beúsztak a tengerbe. Martin visszanézett a földre. Már nem az az otthona. A tenger lett az új otthona, szerelmével, Selivel. Seli hazavitte Martint. Bemutattatta őt az apjának.  Az csak nézte a férfit.  Szemlélte. Bólogatott közben.  Seli mindent elmondott neki.  Az apja büszke volt a lányára.  Micsoda szerelem az övéké! Kitűzték az esküvő napját.  Mireát meglátogatták. Mirea boldog volt, hogy segíthetett, és sikerült Selinek és Martinnak, hogy egy pár legyenek.  Meghívták az esküvőjükre is. Hetedhét országra szóló nagy lakodalmat rendeztek. Több smaragdzöld szemű gyermekük is született. Boldogan élnek már sok száz éve együtt. Seli sokszor megemlegeti Martinnak, milyen jó, hogy hallgatott a szívére, és visszafordult, amikor Martin segítségért kiabált. Martin meg furcsa módon, de örült, hogy hajótörött lett. Mert csak így találkozhatott az igaz szerelmével Selivel. Minden úgy volt jó, ahogy történt. A tenger lánya lett a szerelme, a felesége, a gyermekei anyja.

Hála

Miguel a tengerparton sétált, csillagok ragyogtak az égen. Mély szomorúság volt a szívében. Az élete romokban volt. Se munkája, se párja semmije nem maradt. Mi értelme az életének? Kérdezte magától. Nem akart élni tovább. Egyszer csak egy férfi ott termett mellette. Észre sem vette.

– Jó estét! – köszönt a férfi.

– Jó estét! – köszönt Miguel.

– Szeretnék átadni egy üzenetet Önnek! Anna azt üzeni, légy hálás azért, amit megtapasztaltál. Különleges vagy.

Mire felfogta az üzenetet, a férfi eltűnt. Senkit nem ismert, akit Annának hívtak, csak az anyukáját, aki a mennyekben volt. Édesanyja mondogatta neki: „Különleges vagy Miguel" Felnézett az égre, és a szemei könnybe lábadtak.

Emlék

Nyári estén Ádám a teraszon üldögélt. Gyűrött fényképét nézegette, melyet oly féltve őrzött. Csak ez maradt neki. Egy emlék, melyen láthatja szerelmét, Angélát.

A háború elszakította őket. Hét éve keresi, kutatja, nem találja. A legszebb nő. A mosolya elbűvölő.

Nem bírta volna ki azt a sok borzalmat, ha nem idézi fel minden alkalommal Angéla arcát. Meg kell találnia! Nem adja fel. Szívében érzi, él, és várja őt.

Éppen a zsebébe tette vissza a fényképet, amikor lépéseket hallott.

Megfordult, és meglepetésében hangosan megszólalt:

– Angéla!

Karjaikat széttárták, és szorosan ölelték egymást. Egy szót sem tudtak szólni. Nem akarták egymást elengedni. Soha többé.

Újjászülettem..

Újjászülettem, mint a felkelő Nap,

Elengedtem fájdalmaimat a minap,

Rajzolok helyette csoda szép jövőt,

Melyet a valóságomba beleszövök.

Fürdök a melengető Nap sugarában,

Mely, a szívemben bizsereg egyfolytában,

Szemeimmel másként látom a világot,

A szívemmel érzem a valóságot.

Üdvözöl a lágy szellő, simogatja arcomat,

Suttognak a fák, bölcs gondolatokat,

A Földanya is meséli a régi emlékeket,

És én, hallgatom csendben a csodás üzeneteket.

Mit ér a gondolat?

Biztatnunk kell egymást szép szavakkal,

Nem némán szólni, csak gondolatokkal,

Mit ér a gondolat, ha nem érti senki?

A szavakat tudod csak a szívekbe helyezni.

Adjunk mosolyt, és kedvességet,

Egy meleg ölelést, egy kis figyelmet,

Némán, mosoly nélkül élni olyan,

Mint a szív, mely szeretet nélkül van.

A Mama

Mama ölében ülni szerettem,

A meséit a szívembe beleültette,

Varázslatos világot láttam,

Tündérek birodalmában jártam.

Mama mindig sétált velem,

Megtanított mindent nekem,

A virágok neveit tőle tanultam,

Bölcsességét én, csak csodáltam.

A konyhában csodás illatok voltak,

Mama konyhájában a sütik sorakoztak,

Segítettem neki bizony sokat,

Összeliszteztem a dolgokat.

Örökre szép emlék marad a Mama,

Nekem ő volt maga a csoda,

Ölelését még most is érzem,

Szeretettel, könnyezve felidézem.

Lányomnak

Tudom, néha nagyon sok vagyok,

A szeretetem visszatartani nem tudom,

Nézd el nekem ezt, kérlek,

A szívemből jön, értsd meg.

Jobban szeretlek mindennél,

Kívánom, hogy boldog légy,

Ha megbántottalak valaha,

Az nem szándékos volt soha.

Óvtalak, ápoltalak, tanítottalak,

Önbizalommal megáldottalak,

A tudatos létezést megmutattam,

A bölcsességem örömmel odaadtam.

Gondolj rám mindig kedvesen,

Kiért mindent megtettem,

Ennyit tudtam adni neked,

Remélem, megtalálod a helyed.

Szívetekben ott élek...

Ha eljön az átkelésem napja,

Mély szeretettel lesz átitatva,

Fogadnak majd az angyalok,

Nem kell, hogy sirassatok.

Földbe engem ne temessetek,

Hanem tűzben égessetek,

Hamvaimat szórjátok szét,

A tengerbe oda vágyok rég.

Olvassátok fel egy versemet,

S csak öröm könnyeket ejtsetek,

Szerető szívem a tiétek volt,

Ölelésem egy életre szólt.

Eljött az időm, mert a testem feladta,

Értsétek meg, az élet nekem így adta,

Legyetek boldogok, mert arra születtetek,

Örülök, hogy a gyermekeim lehettetek.

Tudom, maradhattam volna még,

Hiányozni fogok nektek sokszor én,

Boldogultok nélkülem ügyesen,

Szívetekben ott élek majd szüntelen.

A szeretet

Ha csak teheted, tegyél jót,

Támogasd, kinek kell egy jó szó,

Szeretet nélkül élni nem jó,

Szeretettel egy élet átformálható.

Vedd észre, ha valaki bajban van,

Egy bátorító mondat mindent megoldhat,

Valakinek a szívébe új lehetőséget adhat,

A szeretet ingyen van, soha el nem fogyhat.

A szeretet ragyog, mint a csillagok éjszaka,

Meleg, kedves, gyógyító hatása,

Illata olyan, mint a levendula,

Nyugtató hatása maga a csoda.