Veled

Lukas és Yesenia egymás karjaiban ölelkezve feküdtek az ágyban.

– Lukas veled akarok élni! – jelentette ki Yesenia.

– Nem lehet, te is tudod!  Szeretlek, de feleségem van. –válaszolt Lukas.

– Meddig várjak még? – kérdezte felindultan Yesenia.

– Adj, egy kis időt drága Yesenia. – békítette Lukas.

Átkarolta, és elkezdte csókolgatni, majd a zuhany alatt újra összebújtak. Yesenia tudta, hogy nem tud ellenállni a férfinak. Lukas is tudta, hogy soha nem hagyja el a feleségét.

– Se veled, se nélküled nem tudok élni drága Yesenia! – suttogta a nő fülébe Lukas, a vizes testét szeretgetve.

Yesenia ezt tudta, de szívének nem tudott nemet mondani.

Tekintet

 

Forró nyári nap volt, Jessica a strandon napozott, ellazulva feküdt a napozóágyon. Apró, pici bikiniben, formás testét barnította. Jeges üdítőt kortyolgatott. Gondolta, lehűti magát, és csobban egyet a vízben. El is indult, amikor hirtelen, a semmiből, előtte állt egy férfi. Meglepődött. Egymásra néztek, a tekintetük találkozott, és akkor Ámor nyila a szívébe hatolt. Az a tekintet, az égszínkék szemek beszippantották Jessicát. A férfi elnézést kért, hogy megijesztette. Végignézett a lányon, a tekintete megakadt a formás testen, és Jessica hosszú hullámos haján.

- Meghívhatom egy italra? – kérdezte a férfi.

- Igen, elfogadom a meghívást. -válaszolta Jessica.

Így kezdődött, és harminc év múlva, ugyanott ugyanúgy elmerültek egymás tekintetében, szerelmesen.

Albert a beszélő cica

Egy szép kis faluban élt az öt éves Samu a szüleivel egy kertes házban, ahol sok, sok fa és virág vette körbe a házat. A falu lakói nagyon kedves emberek voltak, mesterségükkel cserekereskedelmet folytattak. Valaki kenyeret sütött, a másik család gyümölcsöket termesztetett, és egymás között cserélgették a portékájukat. Nem ismerték a pénzt, nem létezett. Boldogan éltek a faluban az emberek. Olyan volt a falu, mint egy kis tündérfalu. Ott élt Samu is a szüleivel. Samu szülei süteményeket készítettek, cukrászok voltak. Samu nagyon sírt, mert már jó ideje könyörgött a szüleinek egy kiscicáért. A szülei nem akartak cicát a házba, még az udvarra sem, mert a süteménykészítés miatt nagyon oda kellett figyelni a tisztaságra. A cica meg milyen? Mindenhova felugrik, szemtelen. Nem lehet megtanítani, mert pimasz.

– Anya, Apa szeretnék egy kiscicát! – könyörgött Samu.

– Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Samu kisfiam, tudod milyen a macska, nevelhetetlen! – mondta Samu anyukája.

– Én megtanítom mindenre! – mondta a kisfiú.

– Nem és kész! – zárta le a témát az anyukája.

– Akkor szerzek magamnak! – válaszolt dühösen Samu.

A kisfiú mérgesen, dacosan bepakolt a hátizsákjába egy kis pogácsát, egy üveg vizet és elindult, mert eldöntötte, hogy világgá megy. A szülei éppen süteményeket sütöttek, észre sem vették Samut, ahogy kilépett az ajtón. A falu szélén volt egy nagyerdő. Elkezdett esteledni szürkülni. Samu nem félt, gondolta hátha talál ott egy kiscicát. Mérgelődött magában, dühös volt, hogy őt bizony a szülei nem szeretik. Annyira vágyott a szíve mélyén egy kiscicára. Belépett az erdőbe, ment, ment majd leült egy fa tövébe. Félelmetes hangok jöttek mindenhonnan. A fák levelei susogtak, recsegéseket hallott, mintha valaki közeledne, a baglyok huhogtak. Megijedt, és elkezdett félni. Már a dühe is eltűnt. Akkor eszébe jutott a kiscica. Tiszta szívéből vágyott rá. Összekulcsolta a kis kezét és hangosan imádkozott.

– Kedves Istenem! Kicsi vagyok még csak öt éves. Tudom, hogy létezel, mert annyi szépséget láttam már eddig is, anyukám elmondta nekem, hogy te teremtetted a fákat a virágokat és a csodaszép pillangókat is. Mondd meg nekem hogyan lehetne nekem egy cicám? – imádkozott könnyes szemekkel a kicsi Samu az Istenhez.

Egyszer csak mit lát, egy fehér fekete tarka cica volt előtte. A fején egy pici korona. A cica megszólalt:

– Szia Samu! A nevem Albert, tiszta szívből akartál egy cicát, és én meghallottam és jöttem hozzád. Én a Macskák Birodalmában élek egy másik világban. Jöttem, hogy szeresselek, és te is engem. – mondta a cica.

– Szia Albert! Jaj, de örülök neked! – mondta ámulva, bámulva Samu. Felvette az ölébe és elkezdte simogatni, Albert meg dorombolt neki. Majd csak ezután kérdezte meg Samu:

– Albert te tudsz beszélni emberi nyelven?

– Igen tudok, de csak neked beszélek, senki másnak. Nem is kell elmondani senkinek. – válaszolt a cica.

– Jó nem mondom el senkinek! Sajnos nem mehetek haza, mert a szüleim nem engedik meg nekem, hogy legyen egy cicám, így itt kell maradnunk az erdőben. Keresnünk kell egy helyet, ahol aludhatunk. Van nálam pogácsa, azt megesszük vacsorára. – mondta Samu Albertnak.

– Haza kell menned, itt nem maradhatsz, ez nem biztonságos. Segítek hazamenned. Tudod én nem hétköznapi cica vagyok. A szüleid szeretnek, és biztosan keresnek, aggódnak érted. – próbálta Albert rávenni Samut, hogy hazamenjenek.

– Nem megyünk haza. Gyere ide Albert! – felvette a cicát Samu és egyre beljebb haladtak az erdőben.

A nap lemenőben volt, a fények már szinte be sem szűrődtek az erdőbe. Egy hegy lábához értek. A kisfiú meglátott egy bejáratot mely egy barlang bejárata volt. Sötét volt bent, így nem mert bemenni csak a bejáratnál ült le. Elővette a kis pogácsáját megosztotta Alberttel, és ittak egy kis vizet is.

Közben a szülei is észrevették, hogy eltűnt Samu. Az egész falu elkezdte keresni. Nem találták sehol a faluban. Nagyon megijedtek a szülők. Rájöttek, hogy bemehetett az erdőbe. Lámpákkal kisebb csoportokban indultak el a falu lakói Samu keresésére az erdőbe. Samu kezdett fázni, és álmos lenni, de boldogan ölelte és simogatta a cicáját.

– Drága Samu! Haza kellene indulnunk. Megfázol itt a hidegben. Én mindig veled leszek, ha hívsz ott termek nálad. Nagyon szeretlek, és a szüleid már biztosan keresnek. Induljunk haza. Én tudok varázsolni, segítek hazajutni és kérlek bízz bennem. A szüleid jó emberek. Gyere induljunk! – győzködte Albert Samut.

– Rendben menjünk haza. Már nagyon álmos vagyok és félek is ebben az erdőben, és hiányzik Anya meg Apa. De mi lesz, ha nem vihetlek be a házba, mert nem engedik meg? Nem akarlak elveszíteni! Annyira örülök neked, és boldog vagyok, hogy itt vagy velem kiscicám! – mondta Samu.

– Minden rendben lesz, bízz bennem! Albert elmondott egy varázsigét hangosan:

– Szentjánosbogarak jöjjetek, most itt a helyetek! Világítsatok és utat mutassatok!

Hirtelen megjelentek a szentjánosbogarak és hosszú csíkban világítottak. Samu csak ámult és tátva maradt a szája a sok világító bogár láttán. Tudta a pici fiú, hogy neki egy csoda macskája lett, és a szívét boldogság járta át. Viszont félt is, mert tudta a szülei lefogják szidni, mert világgá ment, és attól is félt, hogy elveszíti Albertet, mert nem lehet cicája, nem engedik.
Albert és Samu elindultak a szentjánosbogarak után. Mentek szépen haladtak kifelé az erdőből. A falu lakói, és a szülei egyre beljebb haladtak az erdőbe, ahogy kiabálták Samu nevét. Samu apukája észrevette a világító szentjánosbogarakat, és elindult abba az irányba. Samu meghallotta a nevét. Anyukája elkezdett szaladni Samu felé. Samu a macskáját szorítva szaladt az anyukájához. Megölelték egymást.

– Drága kisfiam, végre megvagy! Miért mentél el? – kérdezte az anyukája.

– Azért mentem világgá, mert nem engeditek meg, hogy legyen egy cicám.  Anya lett egy cicám, látod? Albert a neve! – mondta boldogan Samu.

– Nem haragszotok rám? –  Nézett a szüleire Samu.

– Hazahozhatod a cicát, és nem haragszunk. Otthon beszélgetünk. Menjünk haza, az egész falu téged keres az erdőben. Szólnunk kell mindenkinek, hogy megtaláltunk téged. – mondta az anyukája.

Apukája ment szólni, hogy megtalálták Samut. Közben hazaértek. A szentjánosbogarak a házuk ajtajáig kísérték őket, csodálva nézték a szülei. Nem értették hogyan teremtek az erdőbe, és világították az utat. Samu elmondta miért ment világgá, hogyan termett ott Albert a cica, és nem tudta megállni, elmondta, hogy tud beszélni emberi nyelven. A varázslatot is, ahogy Albert odahívta a bogarakat, hogy mutassák az utat. Persze a szülei nem hitték el, de a szentjánosbogarak megjelenése elgondolkodtatta őket. A cica csak figyelt, és egyszer csak megszólalt:

– Drága Anyuka és Apuka! Albert vagyok és tudok beszélni. A Macskák Birodalmából jöttem. Samu imádkozására, megható szívbéli kérésére jöttem hozzá. Szeretnék az élete része lenni. Megengedik nekem, hogy itt legyek? A családjuk tagja legyek? – mutatkozott be a cica.

– Ó! Hogyne! – dadogták meglepődve a szülők.

– Hogyan tudsz beszélni? – kérdezték a szülők.

– Én a Macska Birodalom királyának a fia vagyok. Azért is van koronám. A szüleim is tudnak beszélni emberi nyelven, és varázsolni is. Ritkán jelenünk meg embereknek. Samu esete megható volt, és apám megengedte, hogy eljöjjek ide, és itt éljek Samuval, addig amíg szüksége van rám. – válaszolt Albert.

– Maradhatsz természetesen. Boldogok vagyunk, hogy Samut választottad, és kisegítetted az erdő sötétjéből. Hálásan köszönjük neked. – válaszolta az apuka.

– Megkérdezném tőled, hogy a süteményeket nem fogod-e bántani? Nem ugrálsz fel az asztalokra, ugye? Tisztaságra vigyázol? Tiszta cica vagy Albert? – kérdezte érdeklődően az anyuka.

– Nagyon tiszta vagyok!! Naponta többször is nyalogatom, tisztítom magamat. Okos vagyok, és nem fogok az asztalokra ugrálni, messziről kerülöm majd a süteményeket. Nem szeretem annyira az édest, jobban szeretem a halat. – válaszolt a kérdésekre a cica.

– Szuper! Anya, Apa akkor tényleg maradhat Albert? Nagyon szépen köszönöm! – tiszta szívből örült Samu, és közben Albertet simogatta.

Már nagyon álmos volt, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Anyukája lefektette, betakarta, és adott neki egy jóéjt puszit. Apukája is megsimogatta és rámosolygott. Nagyon örült, hogy ilyen bátor, és okos kisfia van. Albert dorombolva ott feküdt Samu mellett. Elkezdett egy mesét mondani neki a Macska Birodalomról. Samu álmosan hallgatta és elaludt boldogan a cicáját ölelve.

Zéta és Béta hihetetlen kalandjai

(Rose Logan)

Egy fantasztikus hely tárul elénk egy családi ház szobájának ablakából. Ahol Bendegúz a kis gézengúz fiúcska, aki már nem is olyan kicsi, nagyon szereti a természetet, és a benne lévő állatokat. Folyton kint van a szabadban, amikor csak teheti. A hangyák a kedvencei, figyelte őket órákon át, hogy vonulnak a boy felé. Gondolt egyet, aztán szedett párat a sokadalomból. Csipkedték a kezét, de hiába őt ez nem zavarta. Sőt izgalmasnak találta. Bendegúz besietett a szobájába, szerencséjére már fel volt készülve, a hangyák fogadására. A terrárium az ablak előtt volt egy kis asztalon, benne homokkal, épített nekik bele egy igazán érdekes hangyavárat, Előtte természetesen, utána olvasott pontról- pontra, hogyan is kell építeni a hangyák várát. Villámgyorsan beletette az izgő-mozgó hangyákat a terráriumba lezárta a tetejét. Eléjük ült egy székre a terrárium elé, és figyelte hogyan viselkednek a hangyák. Annyira beléjük feledkezett, észre se vette, hogy anyukája többször is szólítja az ajtóban állva.

– Beni! gyere vacsorázni. – mondta neki anyukája sokadszorra.

Sok idő elteltével feleszmélt kábulatából, hallotta a hangfoszlányokat, de hirtelen riadt fel kedves bűvöletéből. Ki szaladt a konyhába, leült a székre, és így szólt:

– Ne haragudj anya! – de figyeltem a hangyákat. Belefeledkeztem a nézésükbe.

– Jaj! Beni behoztad ide a lakásba őket? – kérdezte izgatottan anyukája.

– Ne aggódj anyu! – terráriumba raktam a hangyákat. Készültem! – mondta kedves hangon Beni anyukájának! Édesanyja el mosolyodott egy picit.

– Te vállalod értük a felelősséget fiam! – csak vigyázz ki ne másszanak onnan a kis kedvenceid. – felelte anyukája kissé félő hangon. Beni villámgyorsan lenyelte az utolsó falatot, sietett vissza az apró újdonsült barátaihoz. Ennyit még utána szólt anyukájának, szobájából.

– Ne, félj anya nem lesz gubanc! – felkészültem mindenre. – felelte határozott hangon Bendegúz. Eljött az este Beni álomra hajtotta fejét, és ezalatt a terráriumban...

És ekkor elkezdődött a mesebeli élet. A hangyák közül ki tűnt két hangya, az egyiket Zétának hívták a másikat Bétának. Zéta mindig is izgágább volt társainál, legjobb barátja Béta, sülve – főve együtt voltak. A kolónián belül is, persze a szabályokat betartva ide vagy oda barátság, de a kolónia rendje szent a hangyák életében. Zéta fel s alá mászkált idegesen, hirtelen megtorpant.

– Béta ez túl tiszta hely, hol vannak a fák?

– Hol vannak a többiek és a királynő sincs itt. gyanakodva vakargatta fejét Zéta.

– Nem tetszik ez nekem! – És ez – az átlátszó valami? Át se tudunk rajta menni! – felelte barátjának idegesen Zéta.

– Béta ne ijedj meg, de az a gyanúm fogságban vagyunk. Béta így szólt:

– Akkor most mi lesz? – mondta dadogva Zétának. Béta minden ízében remegett.

– Ne félj! Béta megvárjuk a megfelelő pillanatot és megszökünk. –felelte biztatóan Zéta. A két kis hangya álmosan bement a várba, és nagy nehezen elaludtak.

Másnap reggel gyönyörűen sütött a nap, ontotta fényét a szoba ablakán. Bendegúz nyitogatni kezdte szemeit, felült az ágyon nagyokat nyújtózva ásítozott. A terráriumban is elkezdődött a napi rutinos élet. Zéta alaposan megtisztálkodott, Béta még mindig aludt. Zéta keltegetni kezdte,

– Béta kelj fel! No! hasadra süt a nap.

– Haddjál aludni tovább! – felelte álomittasan Béta.

– Na! Kelj fel! ma megszökünk. – válaszolta kissé mérgesen Zéta.

– Jól van, már fent vagyok! – válaszolta Béta.

– Van már valami terved? – Kérdezte izgatottan.

– Igen van! – felelte Zéta. – Az etetés idejét megvárjuk és gyorsan eliszkolunk amikor szabaddá válik ennek az átlátszó valaminek a teteje.

– De nem szabad félned Béta! gyorsnak kell lennünk. – felelte barátjának. Bendegúz ez idő alatt felöltözött, kinyitotta az ablakot kicsit, odament a terráriumhoz, kinyitotta a tetejét félig elhúzva. Bendegúzt anyukája szólította eközben:

– Gyere Beni reggelizni! Beni kiszaladt a konyhába, a terrárium félig elhúzva úgy maradt. Zétának és Bétának eljött az ideje, felmásztak nagy nehézségek, árán az üvegfalon és gyors iramban már kint is voltak. Az-az lent a földön. Óriási világ tárult eléjük. Hatalmas volt minden.

– Kisfiam, rakj rendet a szobádban reggeli után jó? – kérte anyukája Bendegúzt kedvesen miközben reggeliztek.

– Rendben anya!

– Sietek is, mert félig nyitva hagytam a terrárium tetejét. Adni akarok nekik enni.

– Akkor siess nehogy kimásszanak fiam. – felelte aggódó hangon anyukája. Bendegúz berohant a szobájába, adott nekik enni, gyorsan vissza zárta a terrárium tetejét. Elkezdett rendet rakni ahogyan anyukája kérte ledobta az ágyon lévő könyvét a földre, amit előző este olvasott. A két hangyára esett, persze ezt Bendegúz nem tudhatta, hogy amíg ő reggelizett, két hangyája meglógott.

– Jesszusom! mitől lett hirtelen ilyen sötét?

– Kérdezte félve Béta Zétát. – Én se látok semmit.

– Ne félj, Béta megpróbáljuk felemelni egyszerre jó? – mondta Zéta barátjának.

– Háromig számolok oké? – megpróbáljuk együtt megemelni ezt a valamit, amitől hirtelen éjszaka lett. – mondta Zéta biztatva Bétát. – Egy.… kettő... három! Egyszerre próbálták emelni ezt a nagy valamit, ami rájuk pottyant felemelni. Erőlködtek szegények, többszöri emelgetés után, is de ez a nagy valami erősebb volt náluk.

– Jaj! Ez nagyon nehéz ez-az óriási „izé”. – felelte remegve Béta. Ekkor egy búgó hangú óriás, közeledett és csak jött közelebb és közelebb.

(Aurora Amelia Joplin)

Félelmetes hangja volt a búgó óriásnak. A sötétben meg nem láttak semmit sem a kis hangyák. Ekkor hirtelen világos lett. Beni a kisfiú felvette a könyvet, ami a sötétséget okozta. Zéta megszólalt:

– Béta gyere! Gyorsnak kell lennünk, el kell menekülnünk, mert hatalmas szele van a nagy búgó izének!

Nagyon gyorsan elindult Zéta az ablak felé, mivel érezte a kinti friss levegőt, ami beáramlott a szobába, Béta igyekezett utána. Kifulladva elérték az ablakpárkányt. Hirtelen megérezték a napfényt és a friss levegőt, és elindultak lefelé a falon. Nagyon örültek, hogy végre igazi földet éreztek a talpuk alatt. A börtönben töltött idő, mert hiszen az volt nekik a terráriumban soha nem nyújtotta ezt az érzést, mint a friss levegő és az igazi föld. Nagy csendben igyekeztek minél távolabb kerülni a háztól, ahonnan megszöktek. Egyszer csak Béta megszólalt.

– Zéta meg kellene keresni az igazi családunkat, mert létezik valahol egy nagy erdőben az ősi családunk. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Béta.

– Én is pont erre gondoltam, de vajon merre lehet az erdő? Ki kell találnunk merre induljunk. Van egy ötletem. Válaszolta Zéta.

– Hallgatom. Mondta izgatottan Béta.

– Mielőtt fogságba kerültünk, ismertem egy öreg bölcs hangyát. A bolyhunkban élt. Mindenki hozzá fordult tanácsért. Elmegyünk hozzá, és megkérdezzük hol van az erdő, ahol az ősi családunk él. Ő biztosan tudja. – mondta Zéta.

– Hú, de okos vagy Zéta! – mondta ámulva Béta.

Elindultak a régi otthonuk felé, ami nem volt messze. Onnan csalogatta Beni a kisfiú be a házba őket. Maradtak még páran a régi családjukból mindenki nem került fogságba. Oba az öreg hangya fogadta őket. Már alig bírt menni. Nem sokan maradtak az otthonunkban, mert a kisfiú fogságba ejtette őket. Elmondta nagyon messze van az erdő, a városon túl, ott élnek az ősi családjuk a vörös hangyák. Ő is az idősektől hallotta gyermekként. Veszélyes odajutni, mivel a városból kell először kijutniuk. Az öreg Oba arra kérte a két bátor kis hangyát először szabadítsák ki a fogságba ejtett testvéreiket. Ha nekik sikerült kiszabadulni akkor többieknek is fog. Zéta és Béta elgondolkodott, hogy bizony igaza van Obának hiszen sok testvérünk ott van bezárva a terráriumban. Ha őket kiszabadítják akkor fognak útnak indulni a nagy erdőbe.

– Kell egy jó terv. – mondta Béta.

– Először is ketten kevesen vagyunk, kell segítség. – válaszolta Zéta.

– Azt hiszem szólalt meg Oba, tudok nektek segíteni. Van egy ősi könyv a birtokomban, varázsigékkel. Bizony most nagy szükségetek lesz rá. Látom itt az idő, hogy elővegyem. Létezik egy erős hangya angyal, nagyon kevesen idézték meg. Én ide hívom, hogy segítsen nektek. Oba elővette a varázskönyvet, és elmondta a varázsigét.

– Adiuva me angelum – (Angyal segíts!) – mondta meghatóan Oba.

Hirtelen nagy fényesség lett a szobában, és egy alak rajzolódott ki. Nagy termete volt, és ezüst szárnyai voltak. Fényes volt a teste, és sokkal nagyobb volt az átlagos vörös hangyáktól. Mosolygott és bemutatkozott.

– Hívtatok jöttem, hogy segítsek nektek. A nevem Zanit, a hangyák segítő angyala vagyok. Miben segíthetek? – mondta Zanit.

Ámultak, bámultak a kis hangyák, még Oba is. Elmondták, hogy szeretnék kiszabadítani a testvéreiket a fogságból, de ketten kevesek, és segítségre van szükségük.

– Rendben, készítünk egy tervet. Tudjátok én nagyon erős vagyok, és tudok repülni. Elviszlek a hátamon titeket, és megmutatjátok honnan kell kiszabadítani a testvéreiteket. Felmérjük a helyszínt. Ha kell hívok még angyal testvéreket, mennyek birodalmából. Most pihenjetek, holnap elindulunk, és kiszabadítjuk a többieket. – mondta Zanit az angyal hangya.

(Rose Logan)

Elindultak kiszabadítani testvéreiket, Zéta és Béta mutatta az utat a fiúcska házához. Repültek Zanit hangya hátán, érezték arcukon a friss korai szellőt.

– Ott – ott! Állj meg! – kérlek mondta Zéta.

Szerencséjükre az ablak nyitva volt. Berepültek a szobába, a fiú nem tartózkodott a szobájában, de a hangját hallották. A terrárium teteje zárva.

– Meg kell várnunk az etetés idejét! – mondta Zéta Zanitnak.

Akkor tájban, hat és fél hét magasságában járt az idő. A nap fordulásából érzékelték a hangyák. Elrejtőztek egy magas, de eléggé terebélyes növény mögé, ott vártak csendesen. Vártak és vártak türelmesen. A nap egyre fényesedett az égbolton. A fénye bevilágította az egész szobát. Béta szíve hevesebben kezdett el verni. Mert Beni közeledett a szoba felé, Béta nagyon félt, minden porcikájában remegett.

– Ne félj! – nem lesz baj! – suttogta halkan-nagyon halkan Zéta. Beni léptei, egyre közeledőnek volt hallható. A hangyák földrengésnek érezték, az ember gyerek lépteit. Beni odament a terráriumhoz, félig elhúzta megetette a hangyákat. Édesanyja segítséget kért Bendegúztól, menjen el a boltba. Beni ki szaladt a konyhába anyukájához, a terrárium ismét nyitva maradt félig.

– Itt az idő cselekednünk kell gyorsan – mondta Zéta izgatottan. Oda siettek a terráriumhoz, Zanit egy varázsigét mormolt sietve. Egyszerre csak hirtelen meseszép fény vette körül, a kis hangyák az ott maradottak kiemelkedtek a terráriumból pár másodpercig lógtak a levegőben, de villámgyorsan Zanit a hátára tette őket biztonságosan. Kis idő elteltével, mindenki az angyal-hangya hátán, kiröpült az ablakon. A hangyák egyszerre éljeneztek.

– Éljen! Szabadok vagyunk! – mondták egyszerre boldogan. A kis hangyák érezték, a szabadság ízét, a friss levegőt, hallották a fák susogását, érezték a káprázatos napfényt. Odaértek a hangya várhoz, a kolónia többi tagja, már nagyon várta a kis kiszabadítók csapatát. És feltűntek a csodálatos kék égen kis vártatva. A lent várakozó kis hangyák, észrevették őket, és látták, hogy sikeres volt a szabadító akció. Landoltak sikeresen, Zanit hangya hátán ülve a kiszabadított hangyák. Megölelték egymást a viszontlátás örömére. Körbe vették, a náluk hatalmasabb Zanit angyal hangyát, szinte bálványozva nézték, elbúcsúzni készültek tőle az apró hangyák.

– Zanit angyal hangya! – köszönjük a segítségedet! – mondta Oba az öreg hangya, nagyon hálásak vagyunk neked.

– Szívesen segítettem ugyan. – válaszolta Zanit.

Egy csodálatos fény vette körül Zanit és a magasba emelkedett, egy káprázatos fény kíséretében, haladt az ég felé. Távozva még ennyit mondott

– Ha bajban vagytok csak hívjatok! Ahogy jött a fénysugárral el is tűnt.

– Kedves kis hangyáim, – figyeljetek rám! –mondta Oba a bölcs öreg hangya. Minden szempár rászegeződött, néma csend lett, igy várták öreg vezetőjük, mondanivalóját.

– Kedves kis hangyáim! – figyeljetek.

– Holnap! útra kelünk, megkeressük, – Őshazánkat!

– Pihenjetek!

– Nagyon hosszú lesz az út. – mondta Oba a bölcs hangya.

Másnapra virradt a reggel, A nap felváltotta az álmos holdat, az égen.  A kis hangyák, sorakozva már, útra készen. Várták Obát de nem jött, kicsit vártak még rá, de a bölcs hangya nem jelent meg köztük... Zéta megnézte, hogy hátha baj történt a bölcs öreg hangyával, de semmi baja nem volt szerencsére.

– Kérlek, Tisztelettel Oba gyere, mert már csak rád várunk! – mondta mély alázattal Zéta.

– Kedves bátor Zéta! – én már túl öreg vagyok ilyen hosszú úthoz.

– De itt és most! – kinevezlek a hangyák vezetőjének! – válaszolta Oba.

– De az nem lehet, hiszen én olyan fiatal és tapasztalatlan vagyok. – válaszolta Zéta.

– Ugyan, ugyan!

– Hiszen félelmet nem ismerve kiszabadítottad a többieket is – mondta Oba.

– és most odaadom az ősi varázskönyvet, hasznotokra lehet még az utatok során.

– Induljatok! – minél előbb nagyon hosszú lesz az út.

A hangyák vártak, hogy végre elindulhassanak, egyszer csak megjelent Zéta a varázskönyvvel a sor élére állt, így szólt:

– Az a megtiszteltetés ért, hogy én vezethetlek benneteket, az Őshazánkhoz.

– Oba kérte, hogy mielőbb induljunk, de ő nem tud velünk jönni, mert túl idős ehhez az úthoz, inkább itt marad.

– Induljunk, hát kis hangyáim. – mondta újdonsült vezetőjük a hangyabolynak.

Még egyszer körülnéztek megszokott élőhelyükön, meneteltek előre, hozzá voltak szokva a sok meneteléshez. Távolodtak egyre csak távolodtak régi otthonuktól. Már a várost is elhagyták, Zéta hirtelen megállította a menetelést így szólt:

– Megpihenünk itt egy kicsit, táplálkoznunk is kell.

– Mindenki legyen óvatos! – mondta Zéta.

Táplálkozni kezdtek a kis hangyák, de Béta valami kecsegtető ágat látott, amin apró zöld levelek voltak kicsit homokosnak látszott. Bétát egyre hajtotta a kíváncsiság egyre közelebb és közelebb merészkedett, a finom falatnak látszó ághoz. Nem is sejtette, mi várt rá ott az igazán csábító falatnál. Az a valami várta és csak várt rá türelmesen. Ahogy ott motoszkált Béta, „szörnyeteg” csapdát állított neki. Béta mozgását érzékelte.” Áldozata mit sem sejtve már... a szörnyeteg egy hangyaleső készült lecsapni Bétára.

(Aurora Amelia Joplin)

Zéta észrevette, hogy kis barátja veszélyben van, és gyorsan visszarántotta Bétát. Így Béta megmenekült a veszélytől. Össze is szidta, miért ilyen figyelmetlen, legközelebb jobban vigyázzon. Zéta összehívta a kis bolyt és hangosan elmondta mire számíthatnak az elkövetkező napokban.

– Kedves Testvéreim! – mondta Zéta.

– Ma útnak indulunk a Nagyerdőbe, ami sok veszélyt tartogat mindannyiunk számára. Arra kérlek benneteket, ami szabályokat felállítok, tartsátok be, ez mind a ti érdeketekben hoztam. Őrszemeket állítok be sorba, úgy vonulunk. Nagy figyelmességet igényel. Fiatal hangyákat állítok őrszemeknek. Az idősebbek, gyerekek, nők középen lesznek a sorban. Most mindenki egyen, igyon, azután indulunk.

Nem soká el is indultak a hosszú útra. Mindenki izgatott volt. a Nagyerdőhöz értek, egy pillanatra megálltak, és mindenki csodálta hatalmas nagy fákat, és érezték a friss fák, növények illatát. Öröm érzés járta át őket, mert ezt bizony a városban nem érzeték, sőt ott csak füst, és szmog terjengett. Beléptek és mentek, mentek szépen sorban Zéta vezér utasítása szerint. Egyre beljebb értek, már egészen az erdő sűrűjében voltak, és sokan féltek, mivel a nap csak itt, ott, szűrődött be a fák lombjai között. Bizony ismeretlen volt sok kis hangyának az erdő, mert eddig csak hallottak róla, de nem tudták milyen is az igazi erdő. A fura hangok, amiket az erdő lakói adtak ki, a madarak, bogarak, ja és a sünik. Az a bizonyos hangyászsün ő is ott élt az erdőben. A hangyák ellensége. Az orra, mint egy porszívóé olyan hosszú és imádja felszívni a hangyákat. Zéta szólt, hogy pihenő, és megálltak enni, inni. Ekkor Zéta elmondta, hogy Oba mesélt a hangyászsünökről neki, ami a legnagyobb veszélyt jelenti majd rájuk az erdőben. Meg is ijedtek a hangyák.

– Azt kérdezték:

– Hogyan védjük meg magunkat tőlük, ha megtámadnak?

– Kitalálunk valamit, ne aggódjatok! – válaszolta Zéta.

Elindultak és folytatták az útjukat. Egyszer csak hangos ágreccsenéseket hallottak, egyre hangosabban, és csak erősödött a hang. A kis hangyák elkezdtek félni, ahogy a nagy szuszogás, és a levelek hangjának zörrenése egyre erősödött.

– Zéta mi ez? Mit csináljunk? Ugye nem hangyászsünök jönnek? – kiabálták a hangyák.

– De bizony azok közelednek! – mondta Zéta. Gyertek ide körém gyorsan. –utasította testvéreit. Sok ideje nem volt, így gyorsnak kellett lennie. Elővette a varázskönyvet, amit Oba adott neki, és elmondta a varázsigét.

– Adiuva nos angelus, in periculo sumus! (Segíts nekünk angyal veszélyben vagyunk!)

Hirtelen nagy fényesség lett és Zanit angyal ott állt előttük.

– Miben segíthetek nektek kedves Barátaim? – kérdezte.

Zéta elmondta, hogy a hangyászsünök perceken belül ideérnek és felfalják őket. Nem tudják megvédeni magukat. Ebben kérik a segítséget. Zanit gyorsan kitervelte, hogy bújjanak el egy fa tövében, addig ő elbánik velük. Oda is értek a sünök, és keresték szimatolták a hangyákat. Meglepődtek amikor a hatalmas hangya angyal állt előttük, a maga pompájában. Jó páran voltak és nem kis termetű sünök, de Zanitnak nem számított. Megragadta őket egyesével, és úgy elhajította a sünöket, hogy az erdő szélén találták magukat. Nem mostanában fognak újra odaérni az erdő közepébe. A hangyák előbújtak, és megköszönték a segítséget Zanit örömmel tette, és úgy döntött végig a kis barátaival marad amíg az Őshazájukba nem érnek. Útjuk csendes nyugodt volt. Biztonságban érezték magukat mivel Zanit ott volt velük, és a ragyogásával bevilágította az útjukat. Megpillantottak egy hatalmas nagy fát. Ekkor tudták ez a fa az Ősi családjuk fája. Hazaértek.

(Rose Logan)

Látták maguk előtt, az óriási fát, vaskos erős törzsével, a lombkoronája, szélesen meredt az ég felé. A hangyák nagyon aprónak látszottak, a fához képest. Egy darabig még ámulva, nézték a hatalmas fát. Zéta egyszer csak megtörte, az ámulat varázsát, így szólt:

– Kedves kis hangyáim! – nagy területnek látszik, valahol keresünk magunknak, egy biztonságos helyet, letelepedünk. – mondta Zéta határozottan. Így is tettek sorba álltak, fegyelmezetten, menetre készen elindultak, az új területüket megtalálni. Meneteltek már hosszú ideje, egyszer csak Zéta a sor élén menetelve, hirtelen megállt. Zéta egy csodálatos területet vett észre, szép fákat látott maga előtt. Az egyik kisebbnek látszódott a többitől. Lombkoronája biztonságot nyújtott látszólag. A kisebb fát látva, Zéta felkiáltott:

– Ez lesz az! kis hangyáim! – Itt letelepedünk. – mondta határozottan Zéta.

– Meg kell építenünk a várunkat, – mondta igazán határozottan Zéta kapitány. Elkezdték szorgalmasan építeni a várukat, mindenki tudta mi a dolga. Nemsokára a szorgos munkájuknak köszönhetően elkészült a váruk. Zéta vezérük úgy gondolta, most már biztonságban lesznek. Rájuk borult a csillagos éjszaka. Nyugovóra tértek, hosszú volt a napjuk. Rájuk virradt a hajnal, mindenki tudta a dolgát a kolóniában.

(Aurora Amelia Joplin)

Nagyon szépen haladtak a váruk felépítésével. Szorgosan dolgoztak, és el is készültek a munkáltokkal. Boldogok voltak, mert szabadon élhettek az erdőben. Boldogságuk hirtelen véget ért, mert jött egy idegen hangya hírnök egy másik bolyból.

– A hangya vezért kapitányt keresem! – mondta.

– Tessék itt vagyok! Mit szeretnél? Mi járatban vagy nálunk? – kérdezte Zéta.

– Ez itt a mi területünk, nektek itt nem lehet letelepednetek. Menjetek el innen, vagy mi fogunk elüldözni titeket! Ezt üzeni a mi királynőnk Alisa! – adta át az üzenetet a hangya hírvivő.

– Nagy utat tettünk meg mire ideértünk, és sok nehézségen ment keresztül a mi kis kolóniánk, nem megyünk innen sehova! Ha kell harcolunk veletek! – válaszolta felháborodottan Zéta!

– Ailsa királynőnek nem fog tetszeni a válasz. – mondta a hírnök.

– Nem érdekel, ezen nem változtatok! Mi itt maradunk! Jöjjön ide a királynőd és beszéljük meg a dolgokat, mi nem szeretnék harcolni veletek, de ha muszáj akkor harcolunk. – válaszolta Zéta kapitány.

A hírnök elköszönt és hazaindult. Zéta összehívta a bolyt, és elmondta lehet harcolniuk kell. Fel kell készülniük. Elővette a varázskönyvét, és tanulmányozta. Másnap egy csapat hangya közeledett feléjük, ahogy oda értek látja Zéta, hogy elől egy gyönyörű hangya sétál. A királynő Alisa volt az. Megállt Zéta előtt. Annyira szépnek látta a kapitány, csodálta a méltóságát, a tartását egész lényét. Beleszeretett első látásra. Alisa is nézte Zétát, látta milyen erős, és micsoda tartása van, még jóképű hangya is. Királynőként tudta nem mutathatja ki az érzéseit, pláne nem most, mikor egy idegen kolóniával kell harcolniuk, ha nem sikerül megegyezniük.

– Alisa vagyok a kolóniám királynője! – mutatkozott be.

– Zéta vagyok a kolóniám kapitánya! – válaszolt Zéta.

– Szeretném megtudni milyen ajánlattal vagy nekünk, hogy döntöttetek? Elköltöztök? Vagy harcoltok? – kérdezte Alisa.

– Maradunk! Szeretnék veled megegyezni. Mit szólnál hozzá, ha egyesülnénk? Összeállnánk egy nagy kolóniává? Ne harcoljunk, ne ártsunk egymásnak. Miért halnának meg a testvéreink csak azért, mert ki akarnád sajátítani a te bolyodnak ezt a területet? Éljünk együtt békességben. – válaszolta Zéta.

– Hát erre nem számítottam. Bölcsen gondolkodsz, jó vezér vagy. Ti többen vagytok, mint mi ahogy látom. Benne vagyok. Nincs királynőtök?

– Nincsen, mert mi egy nagy városból költöztünk ide. Te leszel a mi királynőnk. – válaszolta Zéta.

– Rendben. Mi költözünk ide hozzátok. Sok munka lesz a kolónia bővítése. – mondta a királynő.

Zéta és Alisa körbejárták a bolyt. Mindent megmutatott neki Zéta. Nagyon megkedvelték egymást. Teltek a napok a kolónia szépen épült. Alisa és Zéta egymásba szeretettek. Ahogy elkészültek a kolónia bővítésével, nagy ünnepséget rendeztek. Alisa és Zéta egybekeltek. Boldogan éltek a Nagyerdőben. Hatalmas nagy kolóniát hoztak létre.

Gyöngyszemek XII.

 

Válaszd önmagad

Szeretnék nektek a hallgatás fontosságáról és a csend szeretetéről megosztani pár általam megtapasztalt gondolatot.

Ha hallgatsz az nem gyengeség jele, hanem az intelligenciád bizonyítéka. Tudod a csend erősebb, mint a bizonyítási szándék. Beszélgetni szeretnél valakivel, aki fontos neked, és ő nem akar téged meghallgatni, nem akar figyelni rád, arra ne pazarold el az idődet és energiádat. Azokat az embereket ki kell zárni az életünkből, mert nem adnak hozzá, csak elvesznek. Mégpedig a drága időnket, és energiánkat. Megfigyelheted egyszerűen azt, ha beszélgetsz valakivel, és kérdezel tőle számodra fontos érzelem alapú dolgot, és nem azonnal válaszol akkor az illető nem őszinte veled. Hogy miért nem? Azért, mert nem azonnal válaszolt, hanem eltelt egy kis idő, tehát nem szívből, hanem elméből válaszolt neked. Az érzelem alapú válasz rögtön azonnal történik. Itt el lehet gondolkodni pláne, ha párkapcsolatról van szó, vagy számunkra fontos személyről, hogy mit is jelentünk mi neki, ha nem őszinte, és nem hallgat meg minket. Ráadásul nem érezzük jól magunkat a társaságában a beszélgetés után, sőt inkább rosszul, ez azt jelenti, hogy jobb, ha elengedjük az életünkből bármennyire is szeretjük. Sokan ezt önzésnek gondolnák, egoistának, pedig nem az, csak önmagunk szeretetéről szól. Önmagadat választod. Megjelennek ezek után olyan emberek az életedben, akik téged választanak, akik hozzá adnak az életedhez sok szépet és jót. Nem csak elvesznek, hanem kölcsönös energiacsere történik. Jómagam is megtapasztaltam, hogy milyen az, ha csak adsz és adsz. Hosszú éveken keresztül csak adtam, és kimerültem, beteg lettem, elfásultam. Nekem nagyon nehéz volt, és még most is előfordul, hogy elfelejtkezem, és csak adok és adok. Annyira berögzült, mert betud rögzülni. El kell tudni szeparálni magunkat még akkor is, ha egy helyen élsz azokkal az emberekkel, akik folyamatosan elvesznek tőled energiát és időt. Nem egyszerű, sőt, azt hiszem az egyik legnehezebb dolog. Folyamatosan emlékeztetni kell magunkat és odafigyelni, hogy ne tudjanak leszívni. Ha ez sikerül, ezt követi a végleges elválás, talán elköltözés, szétválás. Nagy kitartás szükséges. Önmagunk szeretete meghozza a várva várt eredményt. Lélegzés, napi tizenöt perc lazítás, és a hála. Már a felismerésért is hálásak lehetünk, mert ez egy nagy lépés önmagunk felé. Bízom benne, hogy ezzel a rövid kis írásommal ismét segítettem abban, hogy az életedet kedves olvasó jobbá tudd tenni.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.

Szeretem hallgatni

 

Szeretem hallgatni a csendet,

Hiszen olyan mint az éjszaka,

takaróként simul az alvó tájra,

mely álmokat sző a nagyvilágra.

Szeretem hallgatni a csendet,

Mely olykor élesebb lehet,

mint a leghevesebb szavak,

Melyek a szívből fakadnak.

Szeretem hallgatni a csendet,

mert olyan, mint a friss hó,

Befedi a tájat a némaságával,

Nyugalmat áraszt a varázsával.

Szeretem hallgatni a csendet,

Ahol a szavak nem kiabálnak,

Hanem a lélek mély csendjében,

Megnyugvásra, békére találnak.

A kávé

 

A Nap arany fényben úszott, ahogy ment le az égen. A tenger nyugodtan hullámzott, a friss szellő simogatta Sarah arcát, ahogy behunyt szemmel élvezte. A homok kellemesen meleg volt, és élvezte, ahogy lábujjait beletúrja. Mindig ide járt ki, ha csak egy kicsit is csendre, nyugalomra vágyott. A naplemente látványa, a tenger morajlása, a friss levegő ámulatba ejtette, nem tudta megunni, újból és újból csodálta. Elgondolkodott az életén, hogy mennyi szenvedésen, és fájdalmon ment keresztül. Több mint tizenöt évig nem látta a valóságot. Annyira szerette a párját, hogy mindent elviselt, és nem is gondolta azt, hogy ez lehetne másképpen is. Átélt megaláztatásokat, megcsalást, a párja kihasználta minden tekintetben. Dolgozott, mint egy gép, ha kellett két munkahelyen, a párja meg otthon heverészett. Most viszont valami történt. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra leesett a rózsaszín szemüveg a szeméről. Tudta, annyira szerette a párját, hogy nem látta mindezeket a dolgokat. Ennek így kellett lennie, nem bánja, már nem. Mindig is szeretni fogja gyermekei apját, de már csak, mint gyermekei apját. Visszagondolt arra, mi is történt vele. Eszébe jutott az első találkozás az igaz szerelmével. Mosolygott, mivel vicces volt. Felidézett minden percet. Éppen kifelé tartott a bevásárló központból, mind a két keze tele volt táskákkal, és próbálta a válltáskájába tenni a pénztárcáját, amikor kiesett a kezéből. Ahogy lehajolt érte, egy férfi is lehajolt, hogy felvegye neki. Felvette, és fel akart egyenesedni, a férfi is, és pont egyszerre történt, erre összekoppantották a fejüket. Vicces volt, és nevettek, de amikor ránéztek egymásra és a tekintetük találkozott, egy furcsa érzést éreztek mind a ketten. Zavarba jöttek, és nevettek. Valami furcsa vibráló erő jelent meg kettejük között. A férfi negyven körüli, barna, enyhén őszülő hajú, kék szemű, kellemes arcú, intelligens kinézetű volt. Sarah harminchét éves, átlagos testalkatú hosszú fekete hajú, barna szemű, szép arcú nő volt. Sarah megszólította a férfit:

– Nagyon szépen köszönöm, hogy segíteni próbált.

– Ó, nagyon szívesen. Önnek is fáj a feje? – kérdezte a férfi.

– Igen, sajog, jól összekoppantunk. – válaszolta Sarah.

– Meghívhatom egy kávéra? Szeretném enyhíteni a fájdalmát. – mondta huncutul a férfi.

Sarah elgondolkodott, elmenjen-e vagy sem? Nagyon régen nem beszélgetett idegennel, na és a férfiban volt valami, ami vonzotta. Jóképű volt és intelligens, de ő nem ismerkedik soha idegennel. Úgy döntött, iszik vele egy kávét, ebből nem lehet gond.

– Rendben, benne vagyok, igyunk egy kávét. – válaszolta.

A férfi kikérte a kávékat, és elkezdtek beszélgetni.

– Szeretnék bemutatkozni, a nevem Axel William. – mondta a férfi.

– Az én nevem Sarah Smith. – mutatkozott be Sarah. Zavarban voltak mind a ketten.

– Sarah, nehogy azt hidd kérlek, hogy minden nőt meghívok egy kávéra, akivel véletlen összeütközöm a bevásárlóközpontban, te vagy az első. – próbált magyarázkodni Alex.

– Én sem kávéztam még egy idegen férfival sem, akivel össze koppantottam a fejem. – mondta kuncogva Sarah.

– Mindig ide jársz vásárolni? – puhatolózott óvatosan Alex.

– Igen, minden pénteken munka után itt szoktam bevásárolni egy hétre. – válaszolta naivan Sarah.

Alex megörült, mert tudta, akkor még láthatja, megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett, ami arra késztette, hogy kérdezzen Sarahtól.

– Fáj még a fejed? – az enyém már nem sajog. – mondta.

– Nem, már nem fáj. – válaszolta kissé zavartan Sarah, – de most már mennem kell.

– Igen, nekem is. Örülök, hogy megismertelek, és remélem még találkozunk. Szeretném. – mondat Alex, és Sarah arcát figyelte miközben a választ várta.

– Nem is tudom, én férjnél vagyok, és hát ez nem lenne helyes, de köszönöm szépen a kávét.

Alex sejtette, hogy van párja Sarahnak, de nem igazán érdekelte, mert azt érezte, ez a nő az, akire egész életében vágyott. Mikor azt mondta Sarah „hát” akkor tudta van remény, és ennek a pici reménynek is örült. Amit érzett, az szokatlan volt, és tudta, türelmesnek kell lennie, ha el akarja nyerni Sarah szívét. Következő pénteken Alex várta türelmesen Saraht, nézte a parkolót mikor látja meg Saraht, izgatott volt. Megérkezett és sietett elébe.

– Szia Sarah! – köszönt boldogan Alex.

– Szia Alex! – köszönt viszont Sarah.

– Hogy vagy? Milyen heted volt? – kérdezgette Alex. Segíthetek bevásárolni? Én már túl vagyok rajta.

– Rendben, ha ráérsz! – válaszolta Sarah.

Alex nagyon örült, mert addig is beszélgethetnek, és Sarahval lehet. Szerette nézni Sarah mosolygós kedves arcát, minden szavát szívta magába ahogy hallgatta. Mikor mellette sétált érezte az illatát, és egyre jobban kívánta őt mindenestől, az egész nőt.

– Alex te, hogy vagy? Ugye nem véletlen, hogy pont itt vagy, pont most? – kérdezte mosolyogva Sarah.

– Bevallom neked vártalak, mély nyomot hagytál itt bennem a múlt pénteken. Ismét ittak egy kávét, és Alex egy pillanatra eltűnt, és visszatért egy szál rózsával.

– Virágot a virágnak! Remélem szereted a rózsákat. – adta át Alex, és figyelte Sarah arcát, reakcióját.

– Ó, köszönöm szépen, és megillatozta a rózsát Sarah, milyen finom illata van! – mondta.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte meglepetten.

– Vártalak, és örömet akartam okozni, hiszen olyan szép vagy, és remélem örülsz neki. – válaszolt Alex.

Péntekenként találkoztak és kávéztak, beszélgettek. Sok mindent megtudtak egymásról, ami mind kettőjük számára kedvező volt. Sarah megtudta, hogy Alex két éve elvált, a felesége beleszeretett egy másik férfiba. Egy vállalatnál dolgozik, mint informatikus, és van egy tizenkét éves fia. Volt két rövid kapcsolta, de nem jelentett neki semmit sem. Sarah is elmondta, hogy a kapcsolata nem jó már a férjével pár éve. Valahogy minden elromlott köztük. Alex ezt sejtette is, hiszen az első kávéra sem ment volna el vele. Ha eddig várt az igaz szerelemre, és most itt ül előtte, akkor vár mindaddig, amíg Sarah készen nem áll arra, hogy megnyíljon neki. Minden péntek a legszebb nap volt nekik. Sokat nevettek, egyre jobban megismerték egymást, sok közös volt bennük. Mind a ketten imádtak olvasni, és kirándulni a természetben. Szerették a csípős ételeket és a finom bort.

– Alex elárulod nekem mi a rossz szokásod, de őszintén kérlek válaszolj kérlek! – kérdezte kuncogva Sarah.

– Utálom a papucsot, és mindig zokniban mászkálok a házban. Na, és szeretek filmezés közben nassolni, enni. Ezt sokan nem tudják elviselni. – válaszolta mosolyogva Alex.

– A te rossz szokásodat hallhatom? – kérdezte Alex.

– Hát… tudod én, ha ideges vagyok rágom a körmömet, piszkálom. – mondta zavarában Sarah.

– Azt hiszem nem a legjobb dolog, de nem tudtam abbahagyni próbálkoztam, de a tied is érdekes. – fejezte be a témát Sarah.

– Mindenkinek van, csak el kell tudni fogadni a másik gyengeségeit. Nincs tökéletes ember.

– Az nincs, de együk meg a desszertet, mert még a végén megromlik! – viccelődött Sarah.

Telefonszámot cseréltek. Megpuszilták egymást, és elköszöntek egymástól.

Alex nem hívta soha, várt, hogy Sarah hívja, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza, várt türelmesen. Alig várta, hogy megcsókolja, megölelje, hogy szerethesse. Sarah is azt vette észre, hogy hiányzik neki Alex, hiányoznak a beszélgetések, a társasága. Ott, mélyen, várta, hogy megölelje, szeresse, de zavarban volt, hiszen férjnél volt. Egy napon Alex megemlítette nem menne-e el vele pár órára fürdőbe, egy szaunázásra, mivel látta, hogy Sarah fáradt, és jót tenne neki, és végre kettesben lehetnének. Sarah örült neki, és kért is egy szabadnapot. Délelőtt elmentek egy közeli város fürdőjébe, zavarban voltak, mint a tinik. Nézték egymást. Alex viccelődött, és egyre többször és jobban magához szorította Saraht. Érezték egymást, és érződött a testi vonzalom, ami csak erősödött. Alex megkérdezte, hogy szeretné-e, ha egy órácskára felmennének hozzá, úgymond pihenni egy kicsit. Sarah akarta, tudta, a szíve mélyén készen áll. Azt is tudta, most végleg véget ért a házassága, ha most elmegy Alexhoz. Mindennél jobban akarta férfit, akarta, hogy szeresse. A férje már jó ideje nem szerette, és nem ölelte. Alex egy csokor rózsát rendelt, és felvitette a szobába, meglepetésként Sarahnak. Beléptek a szobába. Ahogy becsukódott az ajtó, hirtelen egymásnak estek, annyira vágytak már egymásra, és olyan erős volt a szenvedély, a kívánás, hogy szinte robbantak mindketten. Az első csók forróbb volt, mintsem gondolták, az első érintés izgatóbb, mint remélték. Alex akár milyen erősen akarta is, lágyan visszafogta magát, és szenvedéllyel ugyan, de végig csókolta Sarah mindenét. Nem sietett, hiszen arra várt már fél éve, hogy szeresse őt. Imádattal és finoman forrtak össze. Sarah olyat érzett, amit még soha, Alex szenvedélyesen, de lágyan szerette, csókja mámorító volt, az érintése izgató, az illata kábító. Érezte, a szíve hevesen dobog, de az Alexé is. Az első együttlétük maga volt a csoda. Sarahnak sikerült teljesen oda adnia magát, átadnia önmagát, Alexnak, mert a férfi mindent megtett, hogy az együttlétük csodás legyen, hiszen annyira szerette. Sarah nem bánt meg semmit, tudta Alex az igazi. Boldogan, mosolyogva feküdtek az ágyban. Sarah a rózsákat illatozta, Alex Sarah haját simogatta. Nem kellettek szavak, az érzések elegendőek voltak. Felöltöztek egymásra néztek Alex tudta Sarahnak most nem lesz könnyű dolga, mert megismerte annyira, hogy tudta a férjének el fogja mondani, hogy van valakije. Lépni fog.

- Sarah! Ha bármi probléma lenne kérlek hívj, és megyek hozzád! – mondta Alex.

- Tudom, hogy számíthatok rád! Ezt egyedül kell lezárnom, elboldogulok a férjemmel. Köszönöm, hogy vagy nekem! – válaszolta Sarah. Megcsókolták egymást, és Sarah hazaindult.

Miközben hazafelé vezetett, százszor megtervezte mit, és hogyan fog mondani a férjének. Hát semmi nem úgy lett. Este amikor a gyerekek elaludtak így szólt a férjének:

– Szeretnék neked mondani valamit. A mi házasságunknak vége. Van valakim, és nagyon szeretem. – mondta kissé félve Sarah.

– Nem hiszem el, ez nem igaz! Mindezeket csak kitalálod! – válaszolta a férj dühösen.

– De bizony igaz! Szeretném, ha elköltöznél, holnap megyek az ügyvédhez, mert el akarok tőled válni. Nem éltünk már jól, nem voltam boldog, már nem szeretlek. Tudd nagyon szerettelek, de te engem nem, csak kihasználtál, most már tudom. Vége.

A férj nem akarta elhinni, de látta bizony komolyan gondolja a felesége, amit mondd, és az igazat mondja. Hirtelen összeszorult a szíve ahogy érezte elveszítette, most értette meg nem becsülte meg, nem szerette eléggé, pedig mindent megkapott, amit akart tőle, figyelmességet odaadást, amit kért. Tudta hibázott, de már másé lett. Elfordult és egy könnycsepp gurult le az arcán. Kiment a szobából, hogy ne lássa a felesége a könnycseppeket az arcán.

Elváltak. A férje elköltözött, Sarah maradt a házban. Alex egyre többet ment hozzájuk, a gyerekek is elfogadták. Sarah boldog volt, mert Alex nagyon szerette és tisztelte, mindent, mit tudott megadott neki. Imádták egymást, és született egy kislányuk. Boldog párkapcsolatban éltek. Sokat nevettek, és kirándultak, utazgattak.

Mindez, ahogy lepergett Sarah elméjében az egész történet, mosolygott. A tengerparton a homokban ülve az jutott az eszébe, milyen jól döntött, hogy elfogadta sok évvel ezelőtt kávé meghívást.

Bejegyzés kiemelése

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás