Álmodozó Angyal

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Szeretnék kapni illatos rózsát,

Melynek szirmai őrzik a szívem titkát,

Szép szavakat, melyek elsöprő erővel,

A lelkemig hatnak, s örökre nyomot hagynak.

Ölelést, mint tavaszi, lágy szellőt,

Mely éltet, akár a földet érintő gyönge zápor,

Megbecsülést, mint aranytükör,

Mi visszaveri tiszta szándékom fényét.

Édes csókot, mint reggeli harmat,

Mely ébreszti a virágot, és szívemet melegíti,

És ha még hozzáteszel egy kis varázst:

Szerelmet, mely szívemet öleli egy életen át.

Álmodozom, mert a lelkemnek oly jó,

Ilyenkor könnyű és boldog vagyok,

Felhők közt suhanok, és szabadon álmodok,

Örökre álmodozó angyalként maradok.

Egy év vége, egy új év reményei

Elérkezett az év vége, az a különleges pillanat, amikor megállunk egy percre, és visszatekintünk az elmúlt hónapokra. Ahogy végigpörgetem az emlékeket, sorra előbukkannak azok a pillanatok, amelyek érzésekkel és gondolatokkal teltek meg, és amelyek mára egybefonódtak az életem történetével. Az évek múlásával mindegyik egy apró darabja lesz annak, aki vagyok.

Volt fájdalom – olyan mély, szívbe markoló fájdalom, amely sokszor éjszakákra elnyelt, és csak a könnyeim tartották életben a reményt. A fájdalom fájt, szinte darabokra szedett, de valahol mélyen, egy sziklaszilárd meggyőződésben tudtam, hogy nem maradhatok ott. És akkor ott volt az öröm, mint egy hirtelen napsugár, amely áthatolt a felhők között. A legnehezebb pillanatokban is találtam valamit, ami átvitt a sötétségen. Azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy a világ súlya elviselhetetlen, és már nem marad erőm, hogy tovább lépjek. Olyan szakadékokat hagytam magam mögött, amelyeket akkoriban nem hittem, hogy át tudok lépni. De mégis megtettem, és most, visszatekintve, csodálkozom, hogy hogyan sikerült túlélni. Talán azért, mert a belső utazásaim fontosabbak voltak, mint bármi más. Megtanultam, hogy mi a valódi érték az életben, és elengedtem mindazt, ami már nem szolgált engem.

De nemcsak bánat kísérte ezt az évet, hanem örömök is. Az öröm, amelyet az írás ad. Az írás számomra több, mint puszta tevékenység: egy folyamat, amely a lényem szerves részévé vált. Írtam – egész évben. A szavakban találtam menedéket, a papíron pedig újra meg újra birtokba vettem a világot. Az írás lehetőséget ad arra, hogy mindazt, amit érzünk, átéljük és megértsük, s mindezt megoszthassuk azokkal, akik nyitottak rá. Minden egyes betűt a szívem szeretetével írtam, mert úgy érzem, hogy az írás nem csupán a szavak játékáról szól, hanem arról is, hogy a szeretet nyelvén kommunikáljunk egymással.

Az írás szabadság számomra. Amikor tollat ragadok, úgy érzem, hogy végre szabad vagyok – a gondolataim szárnyalhatnak, a világ határai eltűnnek. Minden egyes szóval egy újabb lépést teszek önmagam felé, mintha egy madár szárnyra kapna, és a légáramlatok segítségével könnyedén, erőlködés nélkül repülne. Ez az, amit az alkotás ad: szabadságot és teljességet.

Az örömök sorába tartozik, hogy idén megalapítottam a Múzsák Könyvtára csoportot, amely számomra nem csupán egy közösség, hanem egy szeretetteljes, támogató tér, ahol írók, költők és olvasók találkozhatnak, és közösen hozhatják létre a szépséget. Az ott született barátságok és a közös alkotások mind azt bizonyítják, hogy az irodalom képes arra, hogy összekapcsolja az embereket, és új kapcsolatokat, új fényt hoz az életünkbe. Ebben az évben sikerült létrehoznunk egy gyönyörű antológiát, a Karácsonyi Kincsesláda című könyvet, amely mindenki számára egy emlékezetes ajándék. A szeretet és alkotás ereje életre keltette ezt a projektet, és minden sorában ott van minden szerző lelkének egy darabja.

Ezen felül megtiszteltetések is értek – oklevelek, elismerések, amelyek szívből jólestek. Mégis, számomra az igazi érték nem ezekben rejlik. Az írásom nem a hírnévről szól, hanem arról, hogy elérjem az olvasók szívét. Célom, hogy a verseim, novelláim, gondolataim tükröt tartsanak a világ elé, hogy elérjék mindazokat, akik elolvassák őket, és egy-egy pillanatra örömöt, vigaszt vagy elgondolkodtató üzenetet adjanak. Az igazi elismerés számomra az, amikor valaki azt mondja, hogy az írásom segített neki.

A következő évben nagy vágyakat dédelgetek, amelyek mindegyike új kihívásokat tartogat számomra. Szeretném végre kézbe venni a saját verseskötetemet, amely már hosszú ideje érik bennem. Ez a kötet nemcsak egy álom megvalósulása, hanem egy utazás lezárása is lesz – annak a bizonyítéka, hogy a szenvedély és kitartás meghozza gyümölcsét. Emellett szeretném befejezni a regényemet is, amely szintén ott él a gondolataim között, és csak arra vár, hogy valósággá váljon. Ehhez időre, egészségre és anyagi bőségre is szükségem lesz, hogy minden tervem megvalósulhasson.

Ez az én kívánságom az új évre. A családom számára azt kívánom, hogy minden álmuk és vágyuk teljesüljön, hogy mindig erősek és boldogok legyenek. Kedves ismerőseimnek, írótársaimnak és minden kedves olvasómnak sok örömet, sikert és boldogságot kívánok.

Én pedig nyugalmat kérek: hogy elég időm és energiám legyen önmagamra és az alkotásra. Kérek bőséges ihletet, hogy mindig legyen mit papírra vetnem, és kérek egészséget és kitartást, hogy mindent véghez vihessem, amit elterveztem. És talán egy csokor illatos rózsát is szeretnék, hogy emlékeztessem magamat: minden új évben ott a lehetőség, a megújulás.

Újév kapujában

Legyen lépted mindig könnyű,

Szíved lángja tiszta, gyönyörű.

Álmok szárnyán szállj az égig,

Szeretetben élj mindvégig!

Legyél mindig fény és hála,

Szórj reményt a nagyvilágra.

Minden könnyed csillag legyen,

S öröm kísérjen szüntelen!

Lelked őrizd, tisztán, ébren,

Hitben élj és egészségben.

Újév hajnala békét hintsen,

Szeretetben fürödj egész évben!

2025-ös Újévi köszöntő

Új év topog, az ajtódon kopog,

Új év topog, az ajtódon kopog,

Reménnyel töltsd meg minden napot!

Hozzon békét, sok szép csodát,

Hagyj hátra mindent, mi nem kell már!

A holnap tiszta, a perc a tiéd,

Írj új lapokra boldog mesét!

Mosolyból építs színes hidat,

Szeretet kösse össze napjaidat!

Legyen az új évben fényed s erőd,

Álmokból sződd meg az új jövőd!

Legyen szíved könnyű és szabad,

Kívánom legyél a legboldogabb!

Új Év, Új Kezdet

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Izabella reszketeg sóhajjal emelte fel a fejét. Az arca vörös volt a sírástól, a könnyei apró foltokat hagytak a takarón, amelyen ült. A szoba csendje szinte fojtogatta, mintha még a falak is osztoztak volna a magányában. A karácsony egy hazugság volt. Nem mesélte el senkinek, mi történt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy Róbert elhagyta? Az egykori boldogság helyén csak üresség maradt.

Emlékei visszatértek ahhoz a naphoz, akarata ellenére. Az iroda sárgás fénye, a cipősarkak koppanása a padlón. Visszament az aktáért, amit ottfelejtett, és abban a pillanatban, amikor belépett, meglátta őket. Róbert és az a nő, nevetve, bizalmasan közel hajolva egymáshoz. Mintha az ő jelenléte és élete sosem számított volna.

Azóta minden nap küzdelem volt. A munka egy üres kötelességgé vált, amelyet csak azért végzett, mert muszáj volt valamiből megélni. A szüleit nem akarta terhelni az igazsággal. Mindig is azt gondolták, hogy ő az erős lányuk, aki mindent képes megoldani.

Most azonban, az év utolsó estéjén, a magány újra szinte ránehezedett. Az órára pillantott. Este kilenc volt. "Még három óra, és vége ennek az átkozott évnek" – gondolta keserűen.

Ahogy az ablakon kinézett, egy pillanatra elgondolkodott. Miért ne hagyhatna itt mindent? Miért ne kezdhetne új életet? A vidéki csend, a szülei közelsége... talán az gyógyírt jelenthetne. De ugyanakkor ott volt benne a félelem is. Mi van, ha a magány vidéken még mélyebb lenne?

Ekkor csipogott a telefonja. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet:

"Boldog új évet kívánok, Izabella! Remélem, egyszer lesz lehetőségünk beszélgetni. Köszönöm, hogy annak idején segítettél nekem. Üdv, Dávid."

Dávid? Néhány pillanatig tűnődött, aztán eszébe jutott. Az új kolléga volt az, akinek néhány hónapja segített betanulni. Egy kedves, visszafogott fiú, akinek a mosolya mindig őszinte volt, bár akkoriban ő túl elmerült a saját fájdalmában, hogy jobban megismerje.

Egy pillanatnyi tétovázás után válaszolt:

"Köszönöm az üdvözletet. Boldog új évet neked is!"

Nem gondolta, hogy bármi lesz ebből az üzenetből, de alig egy perc múlva megérkezett a válasz. Dávid érdeklődött, hogy van, és nemsokára már úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Dávid megkérdezte, nem lenne-e kedve csatlakozni hozzá és néhány barátjához egy közeli téren, ahol tűzijáték lesz.

Izabella először habozott. A magány és a bizalmatlanság régi barátai voltak, de valami, talán a kíváncsiság vagy az a halvány remény, hogy valami megváltozhat, arra késztette, hogy igent mondjon.

Ahogy Izabella végignézett magán a tükörben, halvány mosoly jelent meg az arcán. Alkalomhoz illő ruhát vett fel, enyhe sminket tett az arcára, hosszú haját pedig egyszerűen kiengedte. Nem akart túlzásba esni, de most először hónapok óta azt érezte, hogy van értelme egy kis energiát fordítani önmagára. A szíve még mindig bizonytalanul dobogott, de valahol mélyen érezte, hogy ez az este más lehet.

Nem kellett messzire mennie. A találkozóhely mindössze néhány sarokra volt, és az utca ünnepi fényei már messziről köszöntötték. Szépen, határozott léptekkel odasétált, miközben megpróbálta megnyugtatni a szíve heves dobbanásait. Amikor meglátta Dávidot, aki a téren állt és mosolyogva integetett, hirtelen minden bizonytalansága szertefoszlott.

Amikor találkoztak, Dávid kedvesen üdvözölte.

– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igent mondasz.

– Bevallom, kicsit vacilláltam. Nem szoktam ilyen hirtelen döntéseket hozni – válaszolta Izabella mosolyogva.

– És miért döntöttél mégis úgy, hogy eljössz? – kérdezte Dávid.

Izabella kis szünetet tartott, majd sóhajtva megszólalt:

– Talán azért, mert elegem lett abból, hogy mindig csak visszautasítom a lehetőségeket. Mostanában sok mindent elvesztettem… úgy éreztem, muszáj valamit változtatnom.

Dávid komoly arccal bólintott.

– Tudom, hogy nem vagyok túl régi ismerősöd, de amikor elkezdtem itt dolgozni, te voltál az első, aki igazán figyelt rám. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor te megérdemelsz egy vidám estét.

– Ez… kedves tőled. Nem is tudom, mikor mondták nekem utoljára, hogy megérdemlek valamit – válaszolta Izabella, kicsit elpirulva.

Ahogy telt az este, Izabella egyre jobban felengedett. Egy-két pohár bort ivott, majd Dávid unszolására egy koktélt is megkóstolt. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így hamarosan egy kellemes bódulat lett úrrá rajta.

A tűzijáték alatt Dávid gyengéden megfogta a kezét.

– Mondd, mi lenne az első dolog, amit megváltoztatnál, ha varázsütésre újrakezdhetnéd?

Izabella gondolkodott, majd elmosolyodott.

– Talán bátrabb lennék. Nem hagynám, hogy a félelmeim határozzanak meg. És te?

Dávid nevetett.

– Én? Talán kicsit kevésbé gondolnám túl a dolgokat. Például azt, hogy elhívjalak ma este.

Izabella mosolyogva nézett rá.

– Ez túlzottan átgondolt volt?

– Nem is tudod… vagy tízszer újrafogalmaztam azt az üzenetet, amit küldtem.

Izabella nevetett, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.

Izabella mosolygott, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.

A csók váratlan volt, de mégis tökéletesnek tűnt. Dávid keze gyengéden Izabella derekára simult, és a csók lassú, óvatos volt, mintha mindketten tartottak volna attól, hogy a pillanat túl törékeny. De ahogy a csók mélyebbé vált, minden kétség eltűnt. Csak ők ketten léteztek abban a pillanatban; a világ megszűnt körülöttük. Amikor lassan eltávolodtak egymástól, Dávid még mindig Izabella szemébe nézett, és halkan megszólalt:

– Lehet, hogy túl korai erről beszélni, de remélem, nem ez lesz az egyetlen találkozásunk.

Izabella lassan bólintott, szemei csillogtak, és gyengéden megszorította Dávid kezét.

– Én is remélem – suttogta.

Egymást átölelve élvezték az újévet. Táncoltak, mintha csak ketten lettek volna a világban. Izabella mosolygott, szíve könnyedséggel telt meg, amit rég nem tapasztalt. Egy biztos volt: minden csodásan indult az új évben.

Ráfáel angyal ajándéka

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A város ünnepi díszben állt, a karácsonyi fények színes ragyogása átitatta a havas utcákat. Az emberek sietve haladtak el egymás mellett, tekintetükben tükröződött az év végi rohanás és az ünnepi várakozás fáradtsága. Egyesek vidámak voltak, mások szótlanul vonszolták magukat a hidegben.

Egy elhagyatott utcasarkon egy kopott kabátos férfi ült egy gyűrött pléden. Az emberek alig vetettek rá egy pillantást; csupán egy újabb hajléktalannak tűnt, aki a város peremén él. Valójában azonban ő Ráfáel volt, Isten angyala, akit azért küldtek, hogy szeretetet és fényt hozzon a világba. Az ő dolga nem az ítélkezés volt, hanem a csendes jelenlét, amely reményt adhatott.

Mielőtt testet öltött volna, még az Égben beszélt Istennel:

– Uram, miért küldesz engem a Földre embernek? Az emberek nem ismernek fel, és talán meg sem állnak mellettem. Hogy segíthetnék nekik?

Isten elmosolyodott, de a mosolyában mélységes bölcsesség rejtőzött.

– Ráfáel, az emberek nem mindig látják, hogy mi segíti őket, de ettől még nem vagy ott hiába. Egyetlen apró pillanat is elég lehet, hogy valaki szívében újra gyúljon a remény. Bízz bennem, és figyeld, mit hoz a szeretet ereje.

Most, az utca zajában és a hóesésben ülve, Ráfáel ezekre a szavakra gondolt. Már órák óta figyelte a járókelőket, de senki nem állt meg. Egyszer azonban egy nő közeledett lassan.

A nőt Margaretnek hívták. Finom, elegáns vonásai ellenére olyan benyomást keltett, mint aki nem a külvilágban él, hanem a saját belső világában bolyong. Egy kis fehér kutya sétált mellette, de Margaret nem beszélt hozzá, nem játszott vele – mintha csak az árnyéka lenne.

A kutya váratlanul megállt Ráfáel előtt, és nyüszítve, barátságosan odabújt hozzá. Margaret először észre sem vette, de amikor meglátta a férfit, zavartan megállt.

– Ne haragudjon, nem szokott így viselkedni – mondta halkan.

Ráfáel mosolyogva nézett fel rá.

– Talán megérezte, hogy valakinek szüksége van egy kis figyelmességre.

Margaret tétovázott, majd lassan leült mellé a járdaszegélyre. A hó csendesen hullott körülöttük.

– Maga miért van itt? – kérdezte Margaret szinte suttogva, miközben az arcát nem emelte fel.

– Talán azért, hogy meghallgassak valakit, aki már régen nem mondott ki semmit, ami igazán a szívében van – felelte Ráfáel. – Maga miért olyan szomorú?

Margaret egy pillanatig nem válaszolt, majd nehezen megszólalt:

– Évekig álmodtam egy karrierről, egy életről, amelyben az emberek tisztelnek. Orvos lettem. Egy napon egy műtét során hibáztam. Egy férfi, akit megmenthettem volna, meghalt. A hiba az enyém volt, és azóta nem tudok a tükörbe nézni. Nem gyakorlom már a hivatásomat, pedig ez volt az életem értelme.

A nő hangja megtört, és elcsuklott.

– Azóta semmi sem számít. Csak létezem.

Ráfáel mélyen nézte őt.

– És azt gondolja, hogy az a hibája határozza meg, ki maga? Margaret, az emberek nem azért kapnak tehetséget, hogy tökéletesek legyenek, hanem hogy adhassanak másoknak. Ön már sokakat megmentett, de most meg kell tanulnia újra szeretni magát, hogy folytathassa.

Margaret szemei megteltek könnyel.

– Hogyan kezdhetném újra?

– Úgy, hogy elhiszi, a szeretet, amelyet másoknak ad, nem függ a múltjától. Apró lépésekből épül fel minden. Nem kell azonnal nagy dolgokat tennie. Csak kezdje el.

Margaret lassan bólintott, majd gyengéden megszorította Ráfáel kezét.

– Köszönöm. Nem tudom, ki maga, de ma este visszaadott valamit, amit elveszítettem.

Ahogy elbúcsúztak, Margaret lassan folytatta útját. A férfi szavai még mindig ott csengtek a fejében, de most már valami változott. A hópelyhek gyönyörűen hullottak a földre, érezte, hogy valami újra elkezdődött benne. Az érintés, amit az angyaltól kapott, mintha egy ismeretlen fényt gyújtott volna a szívében. Egyedül ment tovább a hóesésben, de nem érezte már annyira elhagyatottnak magát, mint korábban. A magány, ami eddig körülvette, mintha már nem lenne olyan súlyos, mintha a vállairól lekerült volna egy teher.

Ahogy végre hazaért, belépve a lakásába, egy furcsa, megnyugtató érzés fogta el. Mintha érzett volna egy kis békét a szívében, mintha a sötét zugok, amelyek eddig elzárták a világ elől, most kinyíltak volna. Már nem érezte azt, hogy mindennek vége. A férfi szavai megadták neki az erőt, hogy elhiggye: kezdheti újra. Talán az élet nem tökéletes, de érdemes újra próbálkozni.

Másnap reggel Margaret új lendülettel indult neki a napnak. A kórházban önkéntesként segített a rászorulóknak, és ételt osztott a hajléktalanoknak. Még soha nem érezte magát ennyire élőnek.

Ráfáel, mikor végre visszatért az Égbe, boldogsággal telve pillantott a Távoli Világra. Örült, hogy a világ egy apróbb, de fontos változáson ment keresztül.

Bár a szeretet gyakran láthatatlan, hatása sosem marad el.

Tudta hogy munkája nem mindig látványos, nem mindig azonnal érzékelhető. A szeretet, mint a fény, néha láthatatlan, de hatása végigkíséri az embereket, akik egyszer csak felismerik. Nem kellett nagy dolgokat tennie, csak elindulnia, hogy másokban fényt gyújtson.

Isten lágyan ránézett, és szavai tele voltak szeretettel.

– Látod, Ráfáel? A szeretet, amit adtál, mint a fénysugár, elérte a legmélyebb zugokat is. Munkád nem volt hiábavaló; a világ, még ha kicsit is, de jobb lett általa. Az a fény, amit magadban hordoztál, már mások szívében is ragyog.

Törékeny élet

(A képet mesterséges intelligencia késztette,)

Az élet halk dallama, egy titkos ima,

Egy szál virág, mit érint az esti pára.

Szíved mélyén egy láng, parázsnyi fény,

Mely suttogja: vár rád az égi remény.

Egy cseppnyi könny is gyémánt lehet,

Ha hited szárnyat ad a perceknek.

A szél mesél neked, a csillag vigasztal,

Minden sötétség mögött ott az aranyhajnal.

Az élet törékeny, akár az üveg,

De benne lüktet minden, mi lényeges.

Egy mosoly, egy érintés, egy halk sóhaj,

Lelkedben él, mint fénylő csillagraj.

Ne félj, ha most minden szürke,

A holnap színei már ragyognak az égre.

Te magad vagy a szép, a csoda, a fény,

Tarts ki – légy erős,

Te nem vagy más, csak egy Hős!

A szív dala

Zongorán szól a szív dala,

Lágy muzsika varázslata,

Világ nyílik, hangok élnek,

A zene hív, újra élek.

Hangjegyekből épül álmom,

Valóságból elvarázsol,

Zene érint, mint lágy selyem,

Átkarolja fáradt lelkem.

Mint folyó ringat, úgy árad,

Csillaggyöngyök fénye vár ma.

Minden hangban otthont érzek,

Átölel a tiszta lélek.

Ez a dallam fényt hoz nappal,

S éjjel álmot sző a hanggal.

Szívem mélyén mindig éltet,

E dallamban élnék végleg.

Adventi gyertyák üzenete

Első gyertya, a hitnek lángja,

halkan ég egy csendes hála.

Az ígéretet hozza elénk,

melyben Isten szól: mindig remélj!

Második gyertya, a remény fénye,

szívünk titkos, mély regénye.

Hogy minden sötét egyszer elmúlik,

és új hajnal bontja szívünk reményét.

Harmadik gyertya, az öröm szava,

rózsaszín lángja szív vigasza.

Karácsony közel, ujjongj, lélek,

örvendezz annak, mi elér téged!

Negyedik gyertya, a szeretet lángja,

szíveket fonja be imájába.

Ez hozza a békét, csendet, csodát,

s nyitja a Mennyek kapuját.

Mind a négy gyertya most együtt lobog,

hitet, reményt, örömöt ad, s ragyog.

Szeretet fénye a sötétet űzi,

világunk lelkét karácsonyra fűzi.

A tél érintése - hangos vers

 

Aurora Amelia Joplin - A tél érintése

Készítette: Szegvári Irodalmi Kör

Felolvasó: Újvári Ágnes

Karácsony fényszárnya

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Karácsony este csillag születik,

hópehely álma földet érint.

Nincs szó, nincs zaj, csak a csend dala,

s a világ várja: hogy a szeretet fénye megszülessen végre.

A gyertyaláng, mi szívekben pislákol,

égig ér, s mindenkit átitat.

Nem pompázik, nem harsog, csendben ragyog,

csak megérint halkan, s reményt bont.

Az ajtók mögött történetek születnek,

egy mosolyban száz év emléke lebben.

Nem díszítik drága szalagok,

de a pillanat mégis arannyá forr.

Karácsony nem más, mint amikor a fényszárnya

szétnyílik, hogy átöleljen a mába.

Fent az égen ezüst nyomot hagy,

s lent a földön a szeretet szárnyra kap.

Ha ma este megállsz egy percre,

nézd meg, mit mond a szíved rejtve.

Az igazi ajándék nem kézzel készült,

hanem a szívből fakad, fényszárnya nő, és mindenkit betakar.

Karácsonyi angyalok

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:

– Mi történt veled, kedves angyal?

Az angyal szomorúan válaszolt:

– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.

Lilla nagyon elszomorodott, de határozottan azt mondta:

– Segítek megtalálni! Mindenáron segítek!

Az angyalok boldogan mosolyogtak, és elmondták, hogy a szárny a falu határában lévő erdőben van, egy gonosz szél elragadta. De Lillának nem kellett félnie, mert a szíve tele volt szeretettel és bátorsággal. Az angyalok azt mondták, hogy egy tiszta szívű gyermek képes lesz átvágni az erdő varázslatos akadályain, és megtalálni a szárnyat.

Lilla elindult az erdő felé, és hamarosan egy hideg folyóhoz ért. Mikor a vízhez lépett, egy kis madárka csipogott, és azt mondta:

– Kérlek, segíts! Megfagytam a hideg vízben!

Lilla nem habozott, levette a kabátját, és betakarta a madarat, hogy megvédje a hidegtől. A varázslatos tette következtében a víz azonnal átkelhetővé vált. Lilla boldogan lépett át rajta, és folytatta az útját.

A következő próbán egy hatalmas, sötét árnyék állta el az útját. Az árnyék szörnyűségesnek tűnt, de Lilla nem ijedt meg. Hangosan kiáltott:

– A szeretet legyőzi a félelmet!

Az árnyék eltűnt, és Lilla előre léphetett. Hamarosan rátalált a fénylő angyalszárnyra, és boldogan vette a kezébe.

Mikor visszatért az angyalokhoz, egy csodálatos dolog történt. A legidősebb angyal odament Lillához, és így szólt:

– Köszönjük, hogy megmentetted a karácsonyt! Most pedig egy ajándékkal szeretnénk meglepni téged.

Az angyalok kezüket a magasba emelték, és egy apró, arany harang jelent meg Lilla kezében. Az angyalok mosolyogva mondták:

– Ez a harang varázslatos. Ha megcsilingelteted, mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.

Lilla csodálkozva nézte a harangot, és mikor megszólaltatta, egy csodálatos dolog történt. A karácsonyfa hirtelen tündöklő fényben ragyogott, és a szobát betöltötte a szeretet varázsa. A fa tetején egy gyönyörű angyalfigura jelent meg, és Lilla édesanyja boldogan ölelte meg kislányát.

Lilla boldog volt, hogy a szeretet ereje valóban csodákra képes. Azóta, minden karácsonykor, amikor megszólaltatja a harangot, mindig eszébe jutott az a varázslatos éjszaka, és a karácsony igazi csodája.

Én kis falum

Itt születtem, hol a fű zöldje más,

az Alföld síkján, hol a levegő illata mindig hazavár,

itt nőttem fel, itt voltak boldog éveim,

szívemnek örök emlékek, melyet soha el nem felejtek.

A falum jó pár éve már város,

de bennem mindig falu marad,

fiatalok nincsenek, elmentek,

a faluban az élet már lassan csak emlék lesz.

Munka nincs, csak üres tekintetek,

az utcák csendjét csak a szél zavarja,

mindenki elfásult, elzárkózott,

a gyerekek is a négy falak között a virtuális világban lelnek boldogságot.

A mosoly eltűnt, az arcok búsak,

a boldogság elbújt, a szürkeség az úr.

Szomorú látni, mivé lett kis falum,

hol egykor a gyerekek hangja töltötte meg a falut.

Most csend van, mindent elnyel a szomorúság,

a falu alig él, szép jövőt nem ígér,

Körösladány, szeretett kis falum,

néma lett, ahol egykor vidáman és boldogan élhettünk.

Isten érintése

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

A tél, mint egy titkos festőművész,

Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.

A fák, mint bóbiskoló szobrok,

Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,

Csendes álmok közt fényben fürödnek.

Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,

De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,

Leheletük a csendet táncoltatja.

Titkokat hozva, az égi mennyből,

Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,

A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.

Fehér füstként érinti meg az éjt,

Miközben a hó, mint halk mosoly,

Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,

Mikor a keze mindent elcsendesít.

A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,

Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.

Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.

Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.

Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.

– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!

– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.

– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!

Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.

Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.

– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.

Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:

– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!

Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.

Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.

Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.