Illatok pihennek

Meleg levegő simul a bőrömre, lágyan,

illat lép át rajtam, hangtalanul.

Virágpor időzik egy lélegzetig,

és a derű belül mosolyra hajol.

Hajszálamat simogatja a reggel lehelete,

egy érintés emléke lassan elold.

A testem tudja a lassú megnyugvást,

vállamon illatok pihennek.

Jelen vagyok, áttetszőn, mint a szellő,

ahogy a virágok szirmához ér.

A Föld megtart, az Ég átemel,

bennem minden finoman élő.

Ez most illatból és suttogásból áll,

lassan hullámzik, és összeér.

Légi és földi egy mozdulatban,

ölelésébe beleolvadok.

www.muzsakkonyvtara.hu

A zöld csönd

Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.

www.muzsakkonyvtara.hu

Néha /Megállás/

Holdfény pihen a tavon,

mint selyem a kézfejen,

a víz tükrében nyugszik az Ég,

lassú, áttetsző ütemben.

A jég alatt élet dereng,

finom, halk mozdulat,

mint amikor a szív már tudja,

hogy maradni szabad.

Ágak csöndje tartja az éjt,

karcsú, csöndes vonalak,

köztük a fény megpihen,

és mindent átalakít.

A pillanat könnyű és nyitott,

mint egy mély levegő,

ahol a létezés önmaga,

és néha meg kell állni,

hogy a fény utolérjen.

Homokszemek imája

A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,

homokszemek imája száll az esti széllel.

Dűnék vállán alszik az idő súlya el,

minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.

A szél ujjai átírják a homokot.

Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.

A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,

mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.

Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,

minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.

A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,

szél formálta testem, titkokat őrző vonala.

Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,

de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.

– Kulcsát belül őrzöm.

Zárt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Beteljesülés

Amikor hozzám érsz,

a testem előbb válaszol, mint az eszem.

Forró vagy, türelmetlen,

én lassú és mély,

mégis bennem is megindul minden.

Te égetsz,

engedélyt kérni eszedbe sem jut.

Én körülveszlek,

oltani soha, inkább megtartani.

A csókunkban egyszerre él

a szenvedély, a gyöngédség.

Tűz és víz egymásnak feszül,

egyik sem akar hátralépni.

Minek is tenné?

Ez a szerelem beteljesülése.

– Tűz és víz egymásba ér.

Otthonná válik.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér jelenlét

Hófehér galamb méltósággal van jelen.

Tollazata tiszta fehérség,

szárnyai Ég emlékezetét hordozzák,

létezése szelíd, alázata természetes.

Jelenléte körül a tér átrendeződik,

a fény finomabban ér földet,

mozdulatok lassabban születnek,

valami a helyére simul.

Szemében halvány derű pihen,

mint reggeli fény a fehér kövön,

amelyet árnyék már elkerül,

és megtartja világát.

A galamb közelsége

vele együtt a bizonyosság,

a tisztaság létezik,

a láthatón túl derengve, finoman jelenlévőn.

www.muzsakkonyvtara.hu

Időfonál

Tenyeremben az arcom –

lélekfonálból szőtt látomás,

széllel beszél a csend,

bennem érlelődik a tudás.

Áttetsző idő ring,

lassú, szelíd sodrás,

én vagyok a mozdulat,

az érkezés, indulás.

Hangom üvegfény,

benne megáll a szó,

szívem magja útra kel,

időn, téren át.

Súlytalan valóságom:

élő jelenlét.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hóvirág

A Föld még hideget őriz, nedves súlyt,

te már ott hajolsz a sötétből elő.

Mintha a tél tenyeréből emelne ki

egy lassan melegedő fény.

Szirmaid összezárva, apró harangként

őrzik a tél halk emlékét.

Zöld leveleid melletted

csendben simulnak.

Szótlanul állsz,

szépségesen egyszerűen.

Egy törékeny jelenlét vagy,

amelyet komolyan vesz a Föld.

A puszta szépségeddel adsz.

Jelenléteddel ébreszted a tavaszt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Itt senki nem vagyok…

Reggel még bennem zúg

a világ súlya,

idegen hangok ülnek a bőrön,

mint por az úton.

Aztán megérkezem.

Fák között oldódik a testem,

a tó tükrében lassabban mozdul az idő,

és a hegy semmit sem kér tőlem.

Itt senki vagyok – mégis minden.

A hegycsúcson nincs diadal,

csak megérkezés.

Időtlen melegség indul bennem,

ahogy a Föld a talpamhoz simul.

Ez a földszagú, szélízű, élő csúcs.

Itt a tér kitágul, a jelen elcsendesül, és én végre békében vagyok.

Ismersz

A levegő közöttünk rezeg.

A vállad majdnem érinti az enyémet.

Ez a majdnem tart meg.

Ha hozzám érsz,

a kezem helyett

azt érinted, ami mögötte él.

A szemedben ott vagyok.

Igazinak.

Fülembe suttogod a nevem,

lágy búgó hangon.

A lélek előbb mozdul,

mint a test.

Félek kicsit.

Aki ilyen közel van,

az már ismer.

A szerelem itt

az, hogy érezlek.

És egy cseppből

eggyé válunk.

www.muzsakkonyvtara.hu

Gyertyalény

Lassan adok.

A láng melegében.

Ujjaimból meleg csorog a világra,

minden érintés áldás.

Visszaolvadok az időbe,

ahol a pillanat már imádság.

Cseppjeim a földre hullanak,

s mindegyikben ott marad a szív.

– Addig élek, míg világíthatok,

szelíd olvadásban –

Fénylik bennem az út imája,

melyet felismertem.

A test fogy,

a lélek ragyog.

Adtam szívvel,

fényből formált kézzel.

Boldogan olvadok el,

mert minden cseppem tudja:

az volt az egyetlen út,

amit Isten kijelölt nekem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Kalap alatt

A kalap peremén délután pihen a fény –

mint el nem küldött levelek súlya.

Az utca lélegzik, lassan,

kávé és idő oldódik benne.

Fejem fölött galambszárny-árnyék,

szívemben egy ismerős hang íve.

A kalap csendben megtart –

hogy az Ég közelebb hajoljon.

Érkezik az érintésed,

meleg és türelmes.

Ahogy hozzám hajolsz,

a világ körénk simul.

A kalap alatt

helyet talál bennem

mindaz,

ami maradni szeretne.

Te.

www.muzsakkonyvtara.hu

Mikor érkezik már?

Már érezni a levegőben.

A fény lassabban ér a földre,

mintha figyelne.

A hó még őrzi a telet,

fehér emlékezéssel takar.

A levegő már enged,

mélyén moccan a tavasz.

Cinkék ugrálnak a hófoltok között,

apró hangjaik

összefűzik a telet s a tavaszt.

Hívás és válasz,

rezdülő beszéd az ágakon.

A tél és a tavasz

egymás felé hajol.

Szavaik áttetszők,

mint a fény a dér alatt.

– Mikor érkezik már? –

kérdezik a cinkék.

A válasz lassan érkezik.

A Föld tudja.

A madarak érzik.

A változás érezhető.

Még láthatatlanul.

Elkezdődött.

Álom kéz

Éjfél után a fény lassan bekúszik,

ablakod peremén megáll,

az ágyadnál időzik.

A levegő körülötted illatos,

a csillagok közelebb hajolnak,

hogy hallják a szíved ritmusát.

Valaki benned felébred,

szárnyai áttetsző csillagporból születnek,

és amikor megmozdulsz,

minden egy árnyalattal világosabb lesz.

Álmodban fény kéz ér hozzád,

szavak helyett ragyogás marad,

mire reggel lesz,

a fény újraírja életed.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lenyomat

 

Lenyomat vagyok – a papíron maradok mélyen.

Átfolynak

a szavak rajtam.

Egy kéz hajol fölém –

tintája hajnalporból van.

Az idő megáll a toll hegyén,

ott, ahol a gondolat még alakul.

A papír halk víztükör,

benne arcom helyett érzések rezzennek.

A betűk egymást keresik,

mint eltévedt madarak az esti fényben.

A szavak már tudják,

mielőtt megszületnének, mivé válnak.

Engedem –

hogy gyengéden átírjon,

a szó engem ír tovább.

Te adsz nevet

A csend ma beljebb húzódik,

mintha helyet készítene.

A fény megáll a falon,

és figyel, ahogy közeledsz.

A mozdulatod mögött

idő gyűlik össze,

idők óta néma

belső terek felelnek,

mint akik tudták, hogy eljössz.

A szív csendes munkába kezd,

finoman igazít rajtam,

hogy elférj bennem.

S te adsz nekem nevet.

A közelséged

lassú tanulás,

ahogy két belső világ

egymás ritmusát keresi.

A pillanat kitágul,

és az érkezés

fontosabb lesz benne, mint az út.

Lassan

a bennem élő lélek

egy pillanatra megállt,

mintha benned keresné

a folytatás alakját.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lángfonál

Két ember áll a csend peremén,

gyufaszál-testük feszülve vár,

remeg a tér középen,

mint lángfonál két szív között jár.

A láng véget ír – vagy kezdetet?

Parázs rezdül a mozdulat alatt,

a pillanat izzani tanul,

a fény árnya falakra tapad,

mint hamuíz a torok mélyén.

Füst még alszik az érintésben,

a tér halk ígéretté hajol,

két sors áll egy lélegzésben,

mielőtt a tűz fellobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Álmodó rózsák

Jégbe zárt csendben alszanak,

mint a mesében.

Szirmuk őrzi az illatot,

az idő bennük pihen.

Két rózsa – egymásra hajolva,

tisztán, mozdulatlanul.

A szerelem bennük lélegzik,

átlátszó álmon belül él.

Várják az olvadás idejét,

amikor megérkezik.

A jég elenged, a szív felébred,

a szépség tovább lép.

A jég lassan enged,

felszíne áttetszőn megnyílik.

Olvadásban illat ébred,

a hideg réteg vékonyodik.

Langyos érintés érkezik,

szirmokat tanít lélegezni.

Az olvadás tudatos mozdulat,

érzi a szerelmet, mielőtt kimondaná.

Meleg jelenlétté válik,

összehangolja a dobbanásokat.

A csendből érzés születik,

az érzésből egymás.

Végül az illatok összefonódnak –

két rózsa közös emlékezete.

A tér azzá válik,

amit az idő megőrzött:

szerelemmé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Belső könnyek

A test elkopik.

Genetika, munka, idő –

ki tudja, mitől.

Néha nagyon fáj,

mégis mozdulni kell,

erőn túl is,

emelt fővel.

A szív sokszor sír.

Belső könnyek hullnak,

csendben,

láthatatlanul.

Átölelem a fájdalmat,

szeretgetem,

mert hozzám tartozik.

Én vagyok.

Részem.

A test jelez,

és elengedem.

Az idő hossza kérdés,

a kimenetel is.

Engedem,

hadd haladjon át rajtam.

Tapasztalok.

Ez az élet rendje.

Könnyű máz helyett

valódi súly.

Szép pillanatok felvillannak,

mert léteznek.

Az idő halad,

a napok rövidülnek.

Önmagamhoz hű maradok.

A hitem erős.

A szeretetem nagy.

Teszem, ami dolgom.

A Fény mutatja az irányt.

A szeretet átölel.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fény

A fény reggel az ablak peremére ül,

lassan kibomlik a hideg üvegen.

Arany ujjai végigsimítják

a fák hóval terhelt vállát,

a világ emlékezni kezd

arra, hogy élni jó.

Odakint irányt rajzol a csendbe,

utat nyit a mozdulatlanban,

megszólítja a tájat,

és minden árnyék

szelíden helyére lép.

Belül másként érkezik.

Lélegzetként,

egy halk igenként,

amely átfut a mellkason,

kisimítja

a kimondatlan rétegeket.

Ez a fény tart meg,

amikor a külső idő elcsendesül.

Ismeri a nevem,

jelenléttel válaszol.

Kint ragyogás,

bent otthonosság.

Két irány, egy forrás.

Amikor összeérnek,

a szív megnyílik,

minden a helyére simul.