Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.
– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.
– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.
Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.
– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.
A férfi elmosolyodott és válaszolt:
– Fogalmam sincs, csak megyek.
Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.
A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:
– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?
A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:
– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.
A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.
A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.
Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.
– És mit fogsz csinálni?
Petra csak ennyit mondott:
– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.
A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.
Nem ment vissza.
Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.
Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.
