Hajnali gondolatok

A hajnal épp csak érinti a tengert, amikor kinyitom a szemem. A világ még nem ébredt fel teljesen, de valami már mozdul a levegőben — az a titokzatos, sóval és napfénnyel teli ígéret, amit csak a tenger menti reggelek tudnak magukban hordozni.

Kócosan, álmosan mosolyogva lépek ki a teraszra, mezítláb, ahogy mindig is álmodtam. A kövek alatt ott a nyár hűvös emléke, de már érezni, ahogy a felkelő nap apró ujjai végigsimítják a talpamat.

A tenger ott morajlik előttem. Az illata összekeveredik a frissen főzött kávé gőzével — fanyar, mégis vigasztaló aromája betölti a levegőt. A pipacsok vörös kis lángnyelvekként integetnek a csészék mellett, mintha tudnák, hogy ez a pillanat több egyszerű reggelnél: ez egy élet beteljesült álma.

Ott ül ő. A párom. A másik csésze kávéval a kezében vár rám, ahogy mindig is reméltem, hogy valaki egyszer várni fog. Mikor mellé lépek, mosolyogva feláll, finoman magához húz. Átölel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A nyakamba csókol, lassan, puhán, majd a homlokomra ad egy reggeli puszit.

A szeme rám nevet, és bár alig szólal meg, tudom: tudja, mit jelent ez a reggel. Tudja, hogy mennyi év, mennyi könny, mennyi csend, mennyi hit vezetett idáig.

— Felébredtél? — kérdezi végül halkan, én csak bólintok. Mert nem az alvásból ébredtem, hanem az álmomból.

Leülünk egymás mellé. A csésze forró a kezemben, de jólesik. Belekortyolok, és a selymes, testes íz úgy omlik szét a számban, mint a megérkezés bizonyossága.

A nap most már teljesen kibukkan a horizont fölé. Aranyfény önti el a tengert, a pipacsokat, a teraszt, a szívemet. Sikerült.

Ez a szó él bennem, mint egy régi, sokat mondott, de most végre igaz mondat.

Most már csak élni kell boldogan az életem, az új otthonomban

Olaszországban.

Egy szál virág

Egy szál virág.

Egy illat,

egy szirom,

lágy, akár egy emlék a bőrön.

Egy mozdulat csupán,

egy halk gesztus,

egy érzés,

egy gondolat,

amit nem mondanak ki –

csak átnyújtanak.

Ha egy kéz feléd nyújtja,

és közben némán figyeli

arcod rezdüléseit,

szemed apró táncát,

a lélegzeted mélységét –

ott történik a varázslat.

Nem a virágban.

Nem a mozdulatban.

Hanem a pillanatban,

ahol minden jelentést nyer.

Többet mond, mint bármely szó,

többet ér minden aranynál.

A pillanat – az maga a varázslat.

Láthatatlanul a szívbe hatol,

és onnan többé

soha.

el

nem

illan.

Aurora Amelia Joplin

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

A szívem a kulcs

Minden szürke.

A világ kopár és kilátástalan.

A Föld alatt némán pihennek a válaszok,

és az Ég sem mond semmit már régóta.

De én lépkedek tovább.

Csendben, de biztosan.

A kezem üres,

de a kulcs ott van —

már régóta nálam.

Húzom magam után,

mint valami nehéz örökséget.

Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.

És most… most már tudom:

ez a kulcs a szívem.

Nem valaki másnál van.

Nem kívül.

Nem az idő múlásában,

nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.

Hanem bennem.

A szívemben van,

a felismerésben.

Ez a lényeg.

Hogy nem adom fel.

Hogy minden lépésem emlékeztető:

a megoldás ott van velem.

Csak bátran

a szívembe kell néznem.

Ennyi pont elég... /lélekvers/

Csend van.

A virágzó fa alatt

ülök,

egyedül –

de minden velem van.

A levegő édes,

a fa kérgének illata

összesimul

a fű friss zöldjével,

és én csak lélegzem.

Nem kell szavakba

rejtenem a boldogságot —

mert itt van

a bőrömön:

a napfény érintése,

egy szellő árnyéka.

A pad szent hely —

mert én ülök rajta.

És bennem,

a csend is énekel.

Minden mozdulatlan,

mégis él:

a lombok susogása,

a virágok illata,

a napfény simítása

az arcomon.

Nem várok senkit.

Nem hiányzik semmi.

Ez a pillanat elég.

Én vagyok benne.

És ez gyönyörű.

Ennyi pont elég.

Lehajolok magamhoz (lélekvers)

Elfáradtam. Halk vagyok.

Mint csukott ablak mögött a dal.

Benn rekedtem, hangtalanul,

és magamra zárult a zaj.

Pihenni kell — nem csak testtel,

lélekkel is, mélyen, igazán.

Ahogy a Föld is megpihen,

mielőtt új tavaszra vár.

Öröm is kell. Nem csak a napok súlya,

nem csak másokért vállalt rend.

Öröm, ami szelíden érkezik,

és rám talál, mint régi csend.

Egy bögre kávé csendje reggel,

egy lépés a mezítlen fűbe.

A kutyám mosolya, ahogy

mellettem halkan szuszog.

Nem nagy vágyak, csak kicsi fények,

amik lassan visszavezetnek.

Emlékeztetnek: lélegzem,

és a jelen is lehet megszentelt.

Tér kell bennem. És meg is adom.

Nem másnak — végre magamért teszek.

Mert aki adni akar tisztán,

előbb önmagához hajol.

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Álmodj velem /lélekvers/

Csendben nyílik az éj kapuja,

hol a lélek szabadon szárnyal.

Fény és árnyék tánca ringat,

hív, szólít az álmok világa.

Halld meg, és álmodj velem,

láthatatlanul simogatom lelked.

Ágyad szélén ülök csendben,

szerelmes dalt dudolok neked.

Mielőtt az álomból felébredek,

lágyan csókomat arcodra lehelem,

éjbe fonom átölelő fényedet,

s őrzöm ébren is a te lényedet.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Örökre

A Vert forrásánál a hajnal olyan volt, mint egy elfeledett vallomás: halk, áttetsző, leheletfinom. Lucette a sziklákon ült, a korsó hűvösen simult a tenyeréhez. A szíve dobogott, mintha minden ütése azt suttogná: jöjj már…

— Azt hittem, nem jössz.

— Mindig jövök. Hozzád mindig.

Adrien kilépett a fák közül. Ruhája egyszerű volt, mint egy vándoré, de a szeme… az ismerte Lucette minden álmát.

Közelebb lépett. A lány nem hátrált, csak nézte.

— Nem bírom tovább.

— Én sem. Két életem van: egy ott, és egy itt. Veled.

Adrien ujjai megérintették Lucette arcát. Lassan, óvatosan, mintha törékeny csodát tartana a kezében.

— Csak itt vagyok igazán élő, veled, szerelmem.

Lucette tekintete megrebbent, majd ajkai elnyíltak. A csók nem kérdés volt — válasz. Mély, tiszta, szomjas. Benne volt minden kimondatlan vágy, minden elhallgatott este, minden képzeletben megélt ölelés.

Lucette ujjai Adrien hajába csúsztak. A világ eltűnt. Nem maradt más, csak ez az egyetlen pillanat, amit meg akartak tartani örökre.

— Vigyél el innen. — suttogta végül.

— Most?

— Most. Mielőtt újra felébredek ebből az álomból.

Adrien nem szólt. Csak megfogta Lucette kezét — és soha többé nem engedte el.

Lucette nem vitte magával a korsót. Csak a szívét. És Adrient.

Még aznap éjjel elszöktek. Az erdő suttogott mögöttük, de nem néztek vissza. Átvágtak hegyeken, városokon, egészen addig, amíg meg nem találták azt a helyet, ahol a világ elhallgatott, és csak ők ketten maradtak.

Egy kis házban telepedtek le, messze mindentől. Lucette kertet ültetett, Adrien könyveket írt. És amikor esténként egymás mellé ültek, úgy nevettek, mintha először élnének igazán.

Boldogan éltek. Nem úrként és szolgálóként — hanem emberként és emberként. Szerelemben. Szabadságban.

A Vert partján ma is csörgedezik a forrás. A kő, ahol egykor a korsó állt, még őrzi a titkot.

Ha napfelkeltekor közel hajolsz, láthatod a kőbe vésett szót:

Örökre.