A következő címkéjű bejegyzések mutatása: líra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: líra. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. május 20., kedd

A titok neve: Iléna



A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.
Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.
Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.
Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.
Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.
„Drága Iléna,
most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.
Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.
Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.
Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.
Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.
– Éva"
Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.
Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.
Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.
Másnap hajnalban indult útnak.
Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.
A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:
„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”
Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:
– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...
Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:
– Én vagyok.
És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.
Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány



A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.
– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!
Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.
– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?
– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.
– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.
Lia szeme elkerekedett.
– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!
Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.
Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:
– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.
– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

2025. május 19., hétfő

Egy perc... /lélekvers/



Figyelem a világot… csendben, szomorúan,
Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.
Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,
S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.
Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,
És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.
Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,
Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.
Az adás nem mindig kézzel fogható,
Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”
De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,
S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni
a legszebb örömforrás.
Mégis azt mondom: adj!
Akkor is, ha a világ rideg.
Akkor is, ha megbántanak.
Mert az adás – gyógyít. Téged is.
Mosolyogj a fáradt arcokra,
Simíts végig a lélek repedésein.
Lehet, hogy csak egy perc az egész…
De valakinek egy életre szóló remény.
Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.
Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.
Ez a világ talán kemény, durva –
De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal
Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

Szavak nélkül /lélekvers/



Szerelem ölel, s pihen a lélek,
karodban elhalkul a test.
Lágyan simít a halk lélegzet,
mint hajnalnak ébredő nesz.
Szívek zenéje szavak nélkül szól,
ajkad hív, mégis néma.
Párnád én vagyok, te takaróm,
együtt ring a csillagfényes éj.
Lelkem benned talál otthont,
szívem érint, nem csak vágy.
Egy hívás, mely túlmutat mindenen —
lélektárs vagy, kit így ismerek már.
Merre jársz, kedves? Várlak csendben,
mint hajnal szellőjét az ébredő fák.
Lelkem suttog, hív némán és türelemmel,
jöjj hozzám, légy a lágy éj selyme.
Te, ki érzed szívem titkait,
szavak nélkül együtt élünk szerelemben.
Érintésed selymes, mint hajnal húrja,
simítja virágok lágy szirmát, csendben.

Szívem dala útra kél /lélekvers/



Lélegzem. Csend ül a tájon,
fák hajolnak szél ölébe,
susogó lomb közt énekelnek
madarak a reggel fényébe.
Szívem dala útra kél,
fújja, viszi messze a szél,
elér minden nyitott szívhez,
ki él, s befogadásra kész.
Itt ülök a terasz sarkán,
ágak libbennek, táncot járnak,
beszélgetnek a széllel halkan,
mint rég ismert, jó barátok.
Gesztenyefa virága hull,
szórja a szél, mint az emléket,
a Nap elbújik a felhők mögé,
mégis fény ragyog a létben.
Levendula illat száll a térben,
szinte szavakat suttog csendben.
Fehér liliom áll egyedül,
mint királynő – büszkén, szelíden.
S minden – fa, virág, szél és fény –
összhangban él, ragyogva bennem.
Most nem kérdezek, nem szólok,
csak vagyok.
És érzem: ez az élet.

Álmomban /lélekvers/


Lágyan ring a csend, szemem lehunyom,
álmok táncát hívja az éj varázslója.
Felhők között száll könnyed lelkem,
szívemben béke — nincs több gondolat.
Csillagok szőnek fénylő szőnyeget,
Hold fénye pihenteti a világot.
Engedem, hogy elringasson a nyugalom,
álmaim közt szállok szabadon.
Minden könnyem elhagyja testem,
szívem dobbanása lassú, halk.
Most csak a béke ölel körbe,
s a szeretet ringat álmaimban.
Angyalok dudolnak szárnyaikkal,
óvnak, ringatnak

A szeretet is elfárad /lélektörténet/



A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.
De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.
– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.
Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:
– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?
Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.
Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.
– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.
És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:
– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.
A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.
Még ha csak egy pillanatra is.

2025. május 12., hétfő

Megnyílás /lélekvers/



Kitárom az ablakot –
a nap már aranyban suttog,
lágyan hajol a tengerhez,
mint szívem a vágyhoz.
Kint a csend is ragyog,
minden hullám megölel,
és bennem elcsitul lassan
a régi, zárt fegyelem.
Most megnyílok –
minden szépnek, ami vár,
minden jónak, ami jár,
és annak is, amit nem ismerek,
de sejtek –
mint fény a fátyol mögött,
mely lassan átdereng.
Ez az én időm, lehetőségem,
a jelenem, amit végre nemcsak nézek,
nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.

A belső vulkán /lélekvers/



Vulkán ébredt bennem,
nem kérdezett, csak robbant.
Mint a hegy gyomrából
kitörő őserő,
szétrepesztette bennem a régit.
Hangok törtek át,
vad örvény lett a csendből,
mint szélvihar,
mely a fák emlékét rázza meg.
Fájt a világ bennem,
és én fájtam a világnak.
De amikor elcsitult,
valami új lett bennem:
Erő,
mint folyóban rejlő sodrás;
lélek,
mint tisztuló forrás;
és béke,
mint harmat az ébredő mezőn.
Majd megérkezett
az első öröm:
mint fény,
mint áramlás —
irányt mutató út
a szívemen át.
Nem tudtam, hová tartok,
csak azt, hogy mozdul
bennem az út.
Mint egy sugár,
mely megtalálja a
réseket a sötéten át —
és ez elég volt:
léptem tovább.

2025. május 4., vasárnap

Áramlás



Nem vagyok boldog,
nem vagyok szomorú,
egy csepp vagyok
az örök folyamban.
Semmi vagyok –
és mégis minden,
egy hangtalan mozdulat
a létezés.
Lebegés vagyok
az időn kívül,
ahol a csend
önmagát hallgatja.
Nem keresek,
az áramlásban vagyok,
ahol csak a most létezik.
Tücskök zenéje ciripel az estében,
fülemüle éneke lebeg a levegőben,
egy hűvös, éjjeli fuvallat
érint – lágyan, hangtalan.
Már nem vagyok testemben,
nincs súlyom, nincs határom,
összeolvadok mindennel.
Itt nincs idő, sem tér,
ez a lét tiszta pillanata.
Csak ülök, és figyelem,
mi érkezik: érzések,
gondolatok,
és el is engedem.
Nem tartom meg,
nem utasítom el.
Áramlok.
A földi világ eltűnt,
annak minden zaja, szennye,
ez itt már másik világ.
Ahol nem kell idő,
nem kell szó,
minden elmondódik
egy fuvallatban,
egy rezdülésben.
Itt vagyok én –
de már nem számít a nevem,
sem a szerepeim.
Sem boldog nem vagyok,
sem bánatos.
Semmi vagyok –
és mégis: Minden.
Egy csodás állapot.
Lebegek. Csak vagyok.
Nincs vágy, nincs kérdés,
nincsenek válaszok,
mert nincs szükség semmire.
Ez az, amit egész
életemben kerestem.
Ez a Szabadság.
Nem kell hozzá semmi.
Csak ez az este,
ez a csend,
és a levegő,
amellyel együtt lélegzem.
Létem finom fátyol,
átlátszó és örök.
A világ nem kívül van,
hanem én vagyok a világ.
A fák suttognak velem,
a csillagok rám hunyorítanak,
és a sötétség sem félelmetes –
csak mély, puha, befogadó.
Otthon vagyok. Megérkeztem.

2025. május 3., szombat

Álomba ringatva



Este borul rám, mint selyemkabát,
fényeit csöndbe hajtja már a világ.
Odabújnék… egy szív mellé halkan,
mint Hold a tóra, vágyban, szavakban.
Álmot szőne nekem mint szerelmes takaró,
ölelése lágy lenne, mint holdfény a bőrön.
Puha lehelet, egy meleg tenyér,
melyben a szív már nem fél, csak vágyban ég.
Suttogok csendesen, ha hallaná valaki,
ki ringatna engem, lágyan szerelembe.
Ki szívében hordana, mint csillag az eget,
és őrizné szívében az én szerelmes lényemet.

2025. május 1., csütörtök

Váratlan szerelem 3. Fejezet – Bonnie titka


A nap már rég lebukott a Cinque Terre dombjai mögött, de a Manarolai nappaliban még izzott a feszültség. Aleandro a kandalló előtt állt, Bonnie háttal neki, kezében egy régi fényképet szorongatott.
– Bonnie… kérlek, ne fordítsd el a fejed. Tudom, hogy van valami, amit rejtegetsz – Aleandro hangja lágy volt, de határozott. – Mióta ideköltöztél, érzem, hogy a múltad nem hagy nyugodni. És… a fiú. Matteo. Valami van vele, ismered igaz?
Bonnie megdermedt. Egy pillanatig úgy tűnt, nem is lélegzik. Aztán lassan leengedte a fényképet.
– Ne kérdezz tovább – suttogta. – Kérlek, Aleandro… nem vagyok kész rá.
– De én nem játszmázni akarok veled! – csattant fel Aleandro. – Érezlek. Ismerlek. És látom, hogy szenvedsz. Ha nem bízol bennem, ha nem osztod meg velem, akkor hogyan építsünk bármit is?
Bonnie szemei megteltek könnyel, de próbálta visszatartani.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned… hanem arról, hogy magamban sem tudok. Mert amit tettem… azt nem lehet csak úgy elmondani. Nem lehet megbocsátani.
– Próbáld meg… – kérlelte halkan Aleandro.
Bonnie ekkor megfordult, és szemei megtörtek.
– Húszéves voltam, Olaszországban tanultam ösztöndíjjal. Beleszerettem egy fiúba… mélyen, végzetesen. Aztán haza kellett mennem. Pár hét múlva tudtam meg, hogy terhes vagyok. A családom… szigorú, hideg és könyörtelen volt. Megszültem. Nem tudtam hazavinni őt. Nem tudtam... megtartani. – A hangja remegett. – De nem dobtam el. Egy szerető házaspár, akik olyanok voltak nekem, mint a második szüleim… örökbe fogadták. Titokban. Matteo az én fiam, Aleandro.
Aleandro csak nézte őt, mintha nem értené, amit hall. Ledöbbent.
– Te... eldobtad a fiadat? Hogy tudtad ezt megtenni? – kérdezte döbbenten, a szava élesebben hasítottak, mint szerette volna.
– Nem dobtam el! – kiáltotta Bonnie. – A szívem szakadt meg. Minden nap... minden egyes nap gondoltam rá. Fotókat kaptam róla. Láttam, ahogy nőtt. És most… most végre közel lehetek hozzá, anélkül, hogy tudná, ki vagyok.
– De miért nem mondtad el neki? Vagy nekem? Miért titkolóztál? – Aleandro hangja tele volt fájdalommal.
Bonnie elsápadt, könnyek peregtek végig az arcán.
– Mert gyáva vagyok. Mert félek, mit fog mondani. Mert azt hittem, hogy ezzel megóvom őt… és magamat is. De a múlt mindig utolér…
– És én? – suttogta Aleandro. – Én sem számítok? Hogy bízzak benned, ha nem vagy őszinte?
Bonnie hirtelen a hálószoba felé fordult, majd még egyszer hátrapillantott.
– Nem várom el, hogy értsd. De ne ítélj el, Aleandro. Mert ami nekem fájt, az nem múlt el attól, hogy elrejtettem.Menj haza! Ne keress többé!
És az ajtó becsapódott.
Aleandro egyedül maradt. Leült a fotelbe, és csak nézett maga elé. A lángok fényében mintha a lelke is tükröződött volna: zavaros, bűnbánó és tele kérdésekkel.
– Hogy mondhattam ilyet neki…? – suttogta magának. – Nincs jogom ítélkezni. Senki fölött. És ő… ő csak a túléléshez választotta azt az utat, amit tudott. Bonnie… csodálatos nő. Matteo pedig remek fiatalember.
Talán jóvá tudom tenni, és megbocsát nekem Bonnie. Nem kellett volna ezt mondanom neki. Segíteni és támogatni kellett volna őt.
Megteszek mindent, hogy jóvá tegyem.
Aleandro hazament. Hívta, próbálta elérni Bonniét.Hiába. Bonnie elzárkózott előle. Hetek teltek el. Már két hónap, és semmi. Aleandro aggódott.
Oda ment Bonnie otthonához.


Váratlan szerelem 1. rész A festő csókja



Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.
A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.
Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.
Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.
A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.
– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.
Bonnie elmosolyodott.
– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.
– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?
– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.
Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.
Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.
Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.
A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.
– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.
Bonnie nevetve rázta meg a fejét.
– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!
– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.
Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.
Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.
– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.
Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.
Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.
– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.
– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.
Bonnie bólintott.
– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.
– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.
– Talán igen – suttogta Bonnie.
A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.
Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.
– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.
Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.
– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.
És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.
A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.
Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.
Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:
– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...
Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:
– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...
Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.
– Most mennem kell – mondta halkan.
Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:
– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…
Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:
– Én is.
Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.