A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vihar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vihar. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. november 29., péntek

Híd a sötétben


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,
mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.
A remény, tiszta, halvány fényként,
váratlanul ébred bennem,
mint egy szikra a sötétség peremén.
A kétségek harca önmagamban
mindig újra és újra kezdődik,
a vihar, amely szaggatja szívemet,
néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.
Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.
Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,
és utat mutat az éj sötétjében.
A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.
Nem harsog, nem küzd,csak hív.
Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:
„Bízz! Menj tovább!”
Minden könny egy titkos ima,
egy történet, amit magamban hordok.
Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.
És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,
a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!
Újra láss!”


2024. november 12., kedd

A vihar titka

                          

  

 
A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.
A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.
De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.
A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.

2024. október 30., szerda

A vihar




Sötétbe borult felettem az ég,
Vihar jött, hömpölygött felém,
Táncot járnak a villámok az égen,
Mint bennem az érzelmek régen.

A fájdalom sötét szelleme
Széllel, villámmal érkezett,
A sötétség teljesen beborított,
A szívemből a fény eltávozott.

A sötét felhők oszladoznak,
A villámok lassan elvonulnak,
Sötétség szelleme elvonult,
A szívem virágba borult.

2024. október 29., kedd

Életünk egy Puzzle



Életünk egy színpad,
játsszuk a szerepünket,
mint színészek, kiknek álarca
mosolyt és könnyet váltogat.
Miért történik mindez, ami történik,
s miért nem történik?
Kérdések özönlenek,
mint vihar a csendes tó felett.
Kirakózunk fejünkben,
puzzle-játékot játszunk –
talán a választ megtaláljuk,
mint elveszett csillagot a sötétben.
Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,
de nem passzol sehova.
Ha végre odapasszol egy darab,
a szívünk végre megkönnyebbül,
mint hajó, vihar után
egy pillanat alatt.
Az életünk egy színpad,
színészek vagyunk rajta.
Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,
mint rég elveszett könyvet a polcon,
s ezért nem illeszkednek a darabok.
Tudatos létezésben,
a pillanatokat keresve,
minden darab
magától a helyére kerül.
Mert – a válaszok – végre megérkeznek,
és összeállnak a darabok,
meglátjuk az összképet,
a válaszok megérkeznek a miértre.

Kicsi hős, a hangya



Szürke égben gyűlik a vihar,
kis hangya lépked, nehéz most a teher,
az út sötét, vizes, meredek,
felette csak esőcseppek.

Milliónyi csepp hull rája,
míg a viharral küzd, de állja,
mintha óceánba lépne,
kicsiny hősünk menedéket remélne.

S ahogy eláll az eső végül,
a hangya új napra ébred végül,
apró lépte halk utat keres,
míg a nap fénye ismét ránevet

2024. október 7., hétfő

Az életre kelt üzenet

 

A nyár hirtelen érkezett a hegyek közé, a Nap ragyogott az égen, és meleg sugaraival aranyszínű fénybe vonva festette a tájat. A zöldellő rétek tele voltak virágokkal, a fák friss levelei pedig suttogva meséltek a szellőnek. A Kék-hegyek között egy kis tisztás terült el, ahol az ég kékjével és a föld zöldjével csodás kontrasztban találkozott.
Luca a tisztás szélén ült, szívében hatalmas várakozással. Gyermekkori hely volt ez, számára szent hely. Az elmúlt hetekben gyakran járt ide, hogy elgondolkodjon az életén, de most valami más miatt ült itt. A kezében egy kis papírfecni lapult, amit reggel írt, és amit azóta is csak nézegetett, de még nem küldött el.
„Szia, Mia. Remélem, jól vagy. Szeretném, ha találkoznánk. Van valami fontos, amit meg kell osztanom veled.”
Ahogy a Nap szépen szórta sugarait, hirtelen megjelent egy alak a tisztás szélén. Mia állt ott, zöld ruhában, a napsugarak játékosan csillogtak a hajában. Luca szíve egy pillanatra megugrott.
– Mia! – kiáltotta, miközben mosolya szélesedett. – Nem gondoltam, hogy itt találkozom veled!
– Luca! – válaszolta izgatottan Mia, és azonnal eszébe jutott a papírfecni. – Én… éppen neked írtam üzenetet!
A lány felhúzta a szemöldökét, és Luca kezében lévő papírlapra nézett.
– Üzenetet? Tényleg? – kérdezte, és a kíváncsiság látszott az arcán.
Miközben Luca a gondolatait próbálta összeszedni, előre lépett, és az érzéseit nehezen öntötte szavakba.
– Az utóbbi hónapokban… csak üresnek érzem magam. Mintha minden nap csak robotolnék, és az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a mosolyod.
Mia arca egy pillanatra elkomorult, majd hirtelen vidámabb lett.
– Nekem is nehéz volt – mondta, majd megtörölte a szemét. – Mindig azt hittem, hogy erős vagyok, de az a nap, amikor Péter elment… úgy éreztem, mintha a világom darabokra hullott volna. Te voltál az egyetlen, akire számíthattam, és azt hittem, elveszítettelek.
Miközben a vihar közeledett, Luca szívében egy furcsa szorongás nőtt, mintha az időjárás megpróbálta volna megjósolni a kapcsolatuk jövőjét. Az esőcseppek egyre nagyobbakat zuhogtak, és az ég zúgása mintha a belső feszültségüket is tükrözte volna. Ahogy a két fiatal közel került egymáshoz, a háttérben hirtelen egy mély dübörgés hallatszott. Luca és Mia megdermedtek. A fák között egy hatalmas fekete felhő kezdett gyülekezni, sötét árnyékot vetve a tájra. A szél felerősödött, s a levegőben megjelent a vihar íze, a feszültség szikrái már a levegőben vibráltak. Ahogy a vihar egyre intenzívebbé vált, a mennydörgés hangja megdörrent, mintha a természet is próbálta volna megakadályozni Luca és Mia találkozását. A fák ágai zörögtek, a szél viharosan süvített, és a következő villámlás olyan közelségbe került, hogy az izzó fény szinte a bőrük alatt is érezhető volt.
– Ez nem jó! – mondta Luca, majd elkapta Mia kezét. – El kell mennünk innen!
– De hova? – kérdezte Mia, miközben próbálta tartani a lépést. – Esetleg egy épületbe? Vagy egy búvóhelyre?
– Van egy régi kunyhó a közelben! Ott biztonságban lehetünk! – válaszolta Luca, és a fák között szaladva vezette Miát.
Ahogy futottak, egy újabb villám hasított az égen, a mennydörgés pedig olyan hangosan dördült, hogy a föld is megremegett alattuk. Mia nevetve kiáltott:
– Hát ez már a második! Talán valakinek tényleg meg kellene állítani a vihart!
– Jól van, de ha már bőrig ázunk, legalább varázsoljunk egy napernyőt a viharra! – válaszolta Luca, nevetve, miközben a víz csöpögött a hajáról.
Amikor megérkeztek a kunyhóhoz, Luca berontott az ajtón, és Mia azonnal utána. A kunyhó sötét és hűvös volt, de legalább védett a vihar elől. A szél fújt, az eső pedig dübörgött a tetőn, mintha a világ össze akarta volna dőlni.
– Hú, ez elég izgalmas! – mondta Mia nevetve, próbálva feloldani a feszültséget.
Luca nevetett, de közben a szívében érezte a félelmet. Az eső megnyugtatta őt, és a sötét falak között a világ zajai hirtelen eltűntek. Most már csak ők ketten voltak.
– Mia… – kezdte Luca, miközben a sötétben a lányra nézett. – Az utóbbi időszakban… annyira hiányoztál. Az üzenetem nem csak egy levél volt. Szeretném, ha újra közel kerülnénk egymáshoz.
Mia szemeiben könnyek csillogtak, és a hangja halkan, de határozottan érkezett.
– Te is hiányoztál, Luca. De a versenyek miatt sajnos el távolodtunk egymástól. Minden versenyt úgy éltem meg, hogy elveszítelek.
Luca közelebb lépett, és megfogta Mia kezét.
– Nem kellene így lennie. Ezért írtam az üzenetet. Hogy újra kezdjük. Nincs többé Péter, vagy bármilyen rivalizálás. Csak mi vagyunk.
A kunyhó sötét falai között a feszültség és a félelem lassan átalakult reménnyé. Luca és Mia mindketten úgy érezték, hogy a vihar elvonulása nemcsak a külvilág, hanem a szívükben is egy új kezdetet jelent. Megértették, hogy az együtt eltöltött idő és a közös emlékek újra összehozhatják őket. A múlt fájdalmai és a versenyek miatti távolságok ellenére most újra felfedezték egymás iránti érzéseiket. A jövőjük most már közös úton állt előttük, tele lehetőségekkel.
Az ajtón kívül még mindig dörgött az ég, de a kunyhóban a feszültség levegője megváltozott.
– Akkor kezdjük el újra – mondta Mia, és a szavak mögött ott rejtőzött a remény és a vágy.
Luca boldogan mosolygott, és érezte, hogy a vihar nemcsak odakint, hanem a szívében is eloszlott.
– Most már tudom, hogy ez az üzenet a legszebb, amit valaha is írhattam neked.
Mia bólintott, és a kunyhóban kialakult csendben mindketten tudták, hogy ez a pillanat egy új kezdet. A külvilág megszűnt létezni, és csak egymásra figyeltek.
Amikor végre kiléptek a kunyhóból, a vihar lecsillapodott.
Az ég megtisztult, és a Nap ragyogott, aranyszínű fénye megcsillant a nedves fűben. A levegő friss és üde volt, a világ mintha újjászületett volna. Luca és Mia, bőrig ázva, de boldogan álltak egymás mellett, és a körülöttük elterülő tájat nézték.
– Nézd csak, minden olyan tiszta és élénk – mondta Mia, és a virágok színeire mutatott. – Talán a vihar előtt a világ is egy kicsit elhomályosodott.
Luca bólintott, majd egy pillanatra megölelte Miát, aki viszonozta az ölelést, és mindketten nevettek, mert csupa vizesek voltak.
– Jót nevettünk, de igazából most már csak egy dologra vágyom – mondta Luca, miközben elengedte Miát.
– Mire? – kérdezte Mia, kíváncsian nézve Luca szemébe.
– Arra, hogy együtt legyünk és jókat beszélgessünk a jövőben is. Hiszen mindketten tudjuk, hogy a barátságunk ereje, az élet más területein is segíthet.
Mia szeme felcsillant. – Ez így igaz! A jövőben én mindig ott leszek neked, és te is nekem! Nem engedjük, hogy bármi, és bárki közénk álljon soha többé!
Ahogy a nap fénye melegíteni kezdte őket, Luca és Mia tudták, hogy az életüket új irányba terelhetik, és közösen nézhetnek szembe a kihívásokkal. A jövő most már közös úton állt előttük, tele lehetőségekkel, és egy új fejezet kezdődött az életükben.
Együtt léptek tovább a világba, ahol a barátság és a szeretet ereje mindig is összekötötte őket. Az életre kelt üzenet nemcsak egy levél volt, hanem a remény, hogy az igazi kapcsolatok sosem szűnnek meg, még a legnagyobb viharok közepette sem.
Miközben a nap lassan lement a horizonton, Luca és Mia megfogták egymás kezét, és elindultak a tisztás felé. A sötét felhők már távolodtak, a csillagok pedig lassan felbukkantak az égen. Az estével együtt új lehetőségek nyíltak meg előttük, és mindketten tudták, hogy a vihar után a nap mindig fel fog kelni. Az úton, amely előttük állt, sok kihívás és kaland várt rájuk, de együtt készen álltak bármit vállalni.
Ahogy a tisztáson álltak, Luca hirtelen megállt.
– Mia, tudod, mit érzem? – kérdezte, a lány szemébe nézve.
– Mit? – érdeklődött Mia.
– Azt, hogy az élet csodálatos ajándék. És hogy minden egyes pillanat, amit együtt töltünk, egy újabb lépés a közös jövőnk felé.
Mia mosolygott, és szívében érezte, hogy Luca szavai igazak. Az élet nehézségei ellenére ez a pillanat az ő kapcsolatukat tette igazán különlegessé. A vihar elvonult, és bármi, ami jöhet, már nem tűnt félelmetesnek. Együtt, kéz a kézben indultak el a tisztás közepén, ahol az ég alatti csillagok szikrázva vártak rájuk.
A csendes éjszakában minden hang, minden szellő, minden csillag fénye őket ünnepelte, és az életre kelt üzenet, amely a vihar során született, örökre összekötötte őket.

2024. augusztus 13., kedd

Viharos szerelem

 




Barbara és Vilmos egy könyvtárban ismerték meg egymást, miközben anyagokat gyűjtöttek vizsgamunkájukhoz. Gyakran futottak össze, és elkezdtek beszélgetni. Barbara vékony, hosszú szőke hajú, bájos arcú, kedves, fiatal lány volt, húszas évei közepén járt. Vilmos hasonló korú volt, magas, sportos testalkatú, barna hajú, ég-kék szemű, intelligens férfi. Egy nap a könyvtárban Vilmos megkérdezte Barbarát:
– Barbara, mit szólnál, ha holnap kirándulnánk egyet? Túrázásra való idő ígérkezik.
– Te most randira hívsz? – kérdezte Barbara mosolyogva.
– Valami olyasmire. Na, és milyen választ kapok? Igent? – kérdezte Vilmos kíváncsian.
– Benne vagyok! Egy feltétellel: csak akkor, ha nem indulunk kora reggel! Legfeljebb nyolc órakor – válaszolta Barbara.
– Rendben! Én sem szeretek hajnalban kelni. Holnap nyolcra ott vagyok nálad. Kinéztem a helyet, és az időjárást is megnéztem: tökéletes kirándulóidő lesz. Vettem enni- és innivalót is. Hidd el, szuper lesz! – felelte Vilmos.
Elköszöntek egymástól, és hazaindultak. Erős vonzalmat éreztek egymás iránt, és Vilmos végül elhatározta magát. Izgatottan várták a következő napot. Ahogy felébredt, Vilmos gyorsan megivott egy kávét, bepakolt mindent az autójába, és elindult Barbaráért. Szépen sütött a nap, minden jól indult.
Barbara már várta, bepakoltak az autóba, és elindultak. Az út alig egy órácskát vett igénybe, közben beszélgettek, zenét hallgattak, és énekeltek. Egyre jobban oldódott a feszültség és izgalom közöttük, bár mindketten érezték, hogy valami komoly dolog bontakozik ki köztük.
Megérkeztek, leparkoltak, és a hátizsákokat felvéve indultak a hegyre. Egyre feljebb mentek, nevetgéltek, és csodálták a természet szépségeit. Vilmos magyarázta a különböző fákat és virágokat, Barbara pedig élvezettel hallgatta. Hosszú utat tettek meg, elfáradtak, így megálltak ebédelni. Miközben ettek, az ég elkezdett beborulni, és a szél is erősödött. Barbara aggodalmasan mutatott az égre:
– Ez nem túl biztató!
– Nem hiszem, hogy vihar lesz, hiszen mára nem ígérték. Ha mégis, akkor bajban vagyunk, innen nem érünk vissza az autóhoz! – mondta Vilmos.
Amint ezt kimondta, meghallották az első villámcsapást. Bár még távoli volt, az ég egyre sötétebbé vált. Találtak egy kis ösvényt, és elindultak azon, abban bízva, hogy találnak menedéket. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, csúszkáltak a sárban. Vilmos fogta Barbara kezét, hogy el ne essen. Végül megláttak egy rozoga kis házikót egy tisztáson.
– Barbara, nézd, ott egy viskó! Menjünk oda, ott kivárjuk a vihar végét! – mondta megkönnyebbülve Vilmos.
– Rendben! Jobb, mint a semmi! – felelte Barbara, akinek az arcát könnyek és esőcseppek borították.
Egymás kezét fogva mentek be a házikóba. Nem volt ott senki, a hely elhagyatottnak tűnt, de legalább fedél volt a fejük felett. Vilmos tüzet rakott, és ahogy a kályha mellett álltak, egyre melegebb lett. Vilmos Barbarát még szebbnek látta vizesen, ahogy a ruhái rátapadtak, és szinte vibrált köztük a levegő.
– Barbara, vegyük le a ruháinkat, és szárítsuk meg őket – kérte Vilmos.
Mindketten levetkőztek, és a ruháikat a kályha mellé tették. Barbara és Vilmos közelebb húzódtak egymáshoz, és átölelték egymást, hogy felmelegítsék a másikat. A tűz egyre jobban felmelegítette a kis viskót, és a kinti vihar sem riasztotta el őket. Ahogy egymás közelségét érezték, fokozatosan nőtt köztük a vágy. Vilmos gyengéden végigsimította Barbara arcát, majd közelebb hajolt hozzá. Ajkaik lassan összeértek, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Barbara ujjai finoman szántották végig Vilmos haját, majd kezei a vállára siklottak.
Vilmos átkarolta Barbarát, és lassan a viskó sarkában lévő szalmára feküdt vele. Simogatásaik gyengédek és felfedezőek voltak, a közelségük és a tűz melege megtöltötte a teret biztonsággal és szenvedéllyel. Vilmos finoman cirógatta Barbara bőrét, aki nagyokat sóhajtott, és szorosan hozzábújt. Testeik szinkronban mozogtak, egymásra hangolódva, mintha a külvilág megszűnt volna létezni.
A villámok és a dörgés hangja elhalkult, és csak a szívdobbanásuk üteme maradt. Szerelmük betöltötte a viskót, ahogy odaadóan és gyengéden szerették egymást. Idővel a vihar is elcsendesedett, és a ruháik már megszáradtak a kályha melegénél. Egymásra néztek, és mosolyogtak.
– Barbara, ez csodálatos volt! Remélem, te is így érzed – mondta Vilmos, és megcsókolta Barbarát.
– Igen, az volt! Bízom benne, hogy lesz még folytatás! De nem itt! – válaszolta Barbara huncut mosollyal, és visszacsókolta Vilmost.
Felöltöztek, összepakoltak, és eloltották a tüzet. Csupa sáros volt a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Mosolyogva és nevetgélve mentek vissza az autóhoz. A Nap újra kisütött, boldogok voltak. Amikor megérkeztek Barbara lakása elé, Vilmos megkérdezte:
– Jöhet holnap egy újabb túrázás velem? Szép idő ígérkezik!
– Oké! Jöhet! De, ugye vihar is lesz? Meg egy kis viskó is? – válaszolta kacagva Barbara.
Megcsókolták egymást, hosszan és érzelmekkel telve, majd elköszöntek. Mindketten élvezték a meleg zuhanyt, és jól aludtak.
Innentől kezdve már összetartoztak. Szerelmespár lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Elvégezték az egyetemet, és összeházasodtak. Néha elmentek túrázni a már ismert úton, kicsit átrendezték, rendbe tették a viskót, és mindig visszaemlékeztek arra a nagy viharra. Viharos napon viharos szerelem született a rozoga kis kulipintyóban.