Téridő nélkül

Az álom akkor kezdődik,

amikor lehunyom a szemem,

amikor a világ elfelejt

megnevezni.

Ilyenkor eltűnik a nevem.

Marad egy test,

amelyben erdők lélegeznek,

tavak emlékeznek arra,

hogyan lehet mozdulatlanul élni.

Jelenlét áll bennem.

Egy irány,

amerre a gondolat

tovább oldódik.

Az idő szétterül,

mint egy vízfelület,

amely elnyel

és megtart.

Fák nőnek a mellkasomban.

Figyelnek.

Gyökereik a tegnap hiányába érnek.

Az álom történik.

A felébredés után

a tér kitágul,

és minden visszatalál

oda,

ahol különbség nélkül

egy volt a bent

és a kint.

www.muzsakkonyvtara.hu

A lap szélén

A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.

A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy.

A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett.

Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek.

Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban.

A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.

www.muzsakkonyvtara.hu

A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.

– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.

Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.

– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.

Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.

– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.

A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.

– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.

Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.

– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.

A fiú bólintott, nagyon lassan.

– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.

Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.

– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.

Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.

Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.

– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?

Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.

A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

www.muzsakkonyvtara.hu

A kislány, akit csak a macija szeretett

Pici voltam, és volt egy macim. A maci volt a mindenem. Fercsinek hívták. Nem volt már füle, a lába sokszor leszakadt, a szalma is hiányzott belőle, mégis ő volt a világon a legszebb. Egy pici kislány voltam, akit a szülei és a testvére sem tudtak szeretni úgy, ahogy szüksége lett volna rá – és Fercsi adta meg mindazt a gyengédséget, amit tőlük nem kaphattam meg.

Beitta a könnyeimet, csendben hallgatta a fájdalmaimat. Ha nem volt kihez bújnom, ő mindig ott volt. Nemcsak szeretett – örült is velem. Ő töltötte be mindazt az üres helyet, amit egy gyermek a szülei ölelésében keresne. Ő gondoskodott a lelkemről némán, szelíden. Ő adott vigaszt akkor is, amikor senki más nem tudott.

Gyakran éreztem, mintha egy angyal lakna benne. Talán így is volt. Ki tudja? Ha ő nincs, kihez bújtam volna? Hiszen rajta kívül senkim sem volt.

Míg élek, a szívemben őrzöm, mert Fercsi nemcsak egy maci volt, hanem pótanya, pótapa, menedék, szeretet – egy halk szárnyú, apró angyal, aki akkor is vigyázott rám, amikor még magamra sem tudtam vigyázni.

(Igaz történet)

www.muzsakkonyvtara.hu

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

Tengerparti esküvő

Bonnie napokig csendesen figyelte magát. A szíve zavarodott volt, a múlt visszatért – Leonardo jelenléte felkavarta a lelkét. De ahogy teltek a napok, újra és újra átgondolta az érzéseit, egyre tisztábban látta: a szíve már rég döntött.

Nem Leonardo volt az útja társa. Ő a múlt része – fontos, mély emlék, de már nem a szíve otthona. A jelen és a jövő Aleandro.

Ő volt az, aki mindig ott volt mellette. Aki ismerte a csendjét, értette a mosolyait, és nem félt attól, aki ő valójában.

Bonnie egy délutánra oda hívta mindkét férfit. Nem akart többé félni vagy halogatni. Őszinte akart lenni.

– Mindkettőtöket szeretlek – kezdte csendesen. – Másképp. Leonardo, te a fiam apja vagy. Egy darab az életemből, amit sosem bánok. De már nem te vagy a szívem választottja. Aleandro… te vagy az. Te voltál mindig is.

Leonardo hallgatott. A szemében fájdalom tükröződött, de nem harag – inkább mély megértés.

– Tudtam – szólalt meg halkan. – És bár fáj… köszönöm, hogy elmondtad. Elfogadom a döntésed, és tiszteletben tartom. Megígérem. Matteo… velem jön Rómába.

Bonnie ekkor Matteóra nézett. A fiú egy lépést előre lépett, és tisztán, férfias nyugalommal szólalt meg:

– Anya… szeretlek. Aleandrót is. De most… apámmal tartok. Meg akarom ismerni őt. Olyan sok év telt el nélküle… Róma új és ismeretlen. Talán nekem most ott van dolgom.

Bonnie szeme megtelt könnyel, de nem szólt – csak bólintott.

– De visszajövök – tette hozzá Matteo. – Ígérem.

Aleandro megérintette a vállát, szelíden.

– Ez mindig az otthonod lesz.

Róma nyüzsgő utcái és a galériák világa hamar beszippantotta Matteót. Leonardo türelmes volt, tanító, mégis baráti. Matteo sokat festett. Tehetséges volt a festészetben.

Bonnie újra írt. Az éjszakák csöndjében, a reggelek első fényeinél. Az új könyve saját életéről szólt – őszintén, szégyen nélkül. Megírta a tévedéseit, a reményeit, a szívtöréseit, és azt is, hogyan talált újra önmagára.

Egy reggel érkezett egy e-mail a kiadótól:

„A Váratlan szerelem egy különleges, mély és igaz történet. Bátor, őszinte, megrendítő. Kiemelkedően nagyszerű mű – sikerre született.”

Bonnie elmosolyodott. A nap átsütött a függönyön, és ő csak állt ott egy pillanatig – békében, boldogan.

Aleandro figyelte őt. Már nem kérdezett. Nem sietett. Csak szeretett. Aztán egy este, amikor kéz a kézben sétáltak a parton, a nap épp lebukott a víz mögött, arany fénybe vonva az eget és a hullámokat – megállt, letérdelt, és így szólt:

– Bonnie… leszel a feleségem?

Bonnie könnyeit nem tudta visszatartani. Bólintott. És suttogta:

– Igen… ezerszer is igen.

Az esküvő a tengerparton volt, egy meleg, szellős délutánon. A fehér vászonfüggönyök lágyan lengedeztek a szélben. A parton kagylókkal kirakott ösvény vezetett a baldachinig, amit kék virágok és csipke díszített. A háttérben a tenger halk morajlása szólt – mintha maga a természet áldaná meg az egybekelést.

Bonnie mezítláb lépett a homokra. Selyemruháját a szél lebbentette meg, haja kibontva omlott a vállára. Mosolygott – olyan tisztán, olyan fényesen, ahogy csak az tud, hiszen végre hazaérkezett.

Aleandro elegáns volt, mégis egyszerű. A szeme csak Bonnie-ra nézett. Mikor egymás mellé álltak, minden más elnémult.

– Te vagy a legváratlanabb dolog, ami valaha történt velem – mondta Aleandro. – És a legszebb.

– Te pedig az, aki sosem futott el – felelte Bonnie. – Hanem várt rám, akkor is, amikor még én sem tudtam, mire várok. Te vagy a szívem párja.

Aznap nemcsak ők, de a tenger is ünnepelt. A nap aranyra festette a vizet, a madarak köröztek felettük, és a szél halkan játszott a fátyollal.

És amikor Bonnie kimondta:

– Igen…

… tudta, hogy most valóban elkezdődött az élete.

Vége