A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 1., kedd

Anyaszív üzenete – Fiam születésnapjára


Mikor először megpillantottalak,
szememben megjelentek az öröm könnyei.
Ott voltál a karjaimban –
egy csöppnyi élet,
melyben ősi szeretet derengett.
Akkor zártalak örökre a szívembe,
s azóta ott vagy – örök helyeden.

Mindig érzékeny voltál.
Szemedben a jóság szelíd fénye égett,
és már gyermekéveidben is
úgy szerettél,
ahogyan csak a legnemesebb lelkek tudnak.
A szeretet, mely Veled született,
ma is beragyog mindent, amerre jársz.

Büszkén néztelek végig az úton –
ahogy léptél, botlottál, emelkedtél.
S ma, amikor felnőtt férfiként állsz előttem,
szívem még inkább megtelik fénnyel.
Nálad tisztább, igazabb embert
el sem tudnék képzelni.
Büszke vagyok rád –
és hálás, hogy az édesanyád lehetek.

Köszönöm az ajándékot,
amit Te jelentettél nekem:
hogy abból a kis életből,
akit egykor szívem alatt hordoztam,
egy csodálatos ember lett.

S most, e jeles napon,
csak ezt kívánom:
hogy minden álmod, vágyad
beteljesüljön –
mert méltó vagy rá,
mert megérdemled.

Boldog születésnapot,
drága fiam.
Szeretlek örökkön-örökké.

Anyai öleléssel – Édesanyád.




A nagymama meggye




Kosárban piroslik a meggy,
nap csókolta, édes lett, meleg.
Levél alól mosolyog már,
mintha a fény karolná át.
Ott áll a fán, ring a vágyban,
érett illat lebeg a házban.
Nagyi szedi – jól tudja,
milyen kincs ez mostanra.
Mérleg nélkül, érzés szerint
méri a lisztet, szívét megint.
Habot ver, s lelkéből kever –
a titok szíve mélyén terem.
S a sütőből, mint egy mese,
kikerül a finom süteménye.
Puha, meleg, omlós csoda –
ily ízt nem tud csak a mama.
Van egy íz, mit nem feledsz,
mert szívből jött, s ott marad veled.
Még a meggy is tudja ezt:
a szeretet a süti lelke lesz.

2025. június 29., vasárnap

Gondoskodás /Lélekből tanított szeretet/



Már őszbe hajlott a hajuk, amikor megérkezett a csoda.
A kis Csongor.
Szelíd, meleg tekintetével, apró tenyerével és azzal a halk, nesztelen lélegzettel, mellyel mintha a világ rejtett szépségét ismerte volna már születése előtt.
Édesanyja és édesapja hosszú éveken át vártak rá. Imákban, csendekben, reménytelenségek peremén – mígnem egy nap a lehetetlen megtörtént. A ház, amely addig túl csendes volt, új hangokkal telt meg: apró kacajjal, rugdalódzó lábakkal és játékokkal.
De számukra a nevelés nemcsak etetés, altatás és mosolygós képek sora volt, hanem szent tanítás is – napról napra, mozdulatról mozdulatra.
Főként az édesapa hitte, hogy a gyermek lelkét a természet nyitja meg igazán.
Így hát, amikor csak tehették, kézen fogták Csongort, és kivitték az erdőbe, patakpartra, mezőre. Nem siettek – sosem. A férfi lehajolt egy bogárhoz, félrehajtotta a fűszálakat, és türelemmel mesélt:
– Nézd csak, kisfiam… itt él egy bogár. Így rejtőzik.
Egyik ősz végi délután, amikor az avar már aranyba hajlott, egy sebesült pillangóra találtak. Az eső még csillogott a szárnyán. Az apa gyengéden emelte a tenyerébe.
Csongor, éppen hároméves volt, kíváncsian közelebb hajolt.
– Miért nem repül, apa?
– Talán elfáradt, vagy megázott. Látod? Ha finoman tartjuk, nem ijed meg. Nem szorítjuk – csak segítünk neki szeretettel.
Az apró kéz azonnal követte a mozdulatot: két ujjhegy éppen csak súrolta a törékeny szárnyat. Figyelte a szép pillangót.
A férfi szeme megtelt könnyel. Nem szólt – csak érezte, hogy ami akkor ott történt, az már nem csupán tanítás. Hanem egy átadás. Egy örök kód: a gyengédségé. A gondoskodásé.
És amikor a pillangó percekkel később lassan megrebbent, majd tovatáncolt az avar felett – az édesapa tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt azon a napon.
Nem a világ változott meg – csak egy kisfiú szíve nyílt meg.

2025. június 28., szombat

A szív szemével



Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.
Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illata nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.
Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.
Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:
– Anyu, kérlek, hidd el, rendben van így. Nem látok, de érzem, hogy szeretve vagyok. Tudom, ti mindent megtettetek értem. Köszönöm, hogy vagytok.
Édesanyja sokat sírt, amikor senki nem látta. Fájt neki, hogy a fia nem láthatja a világ szépségeit.
– Hogyan fogsz boldogulni, ha egyszer már nem leszek itt? – suttogta, miközben esténként mesét olvasott neki.
De Levente mindig nyugodtan, csendes erővel válaszolt:
– Anya, én látok. A lelkemmel. És te tanítottál meg erre.
Az évek teltek. Levente húszéves lett. Mélyen érzett, és a lelki szemei előtt mindenki arca kirajzolódott. A hangokból tudta, ki fél, ki örül, ki őszinte. Nem sajnálta magát, és soha nem várt többet az élettől, mint amit megkapott. Minden pillanatért hálás volt.
Egy hajnalon azonban valami megváltozott.
Hirtelen éles, szúró fájdalom hasított mindkét szemébe. Felült az ágyban, könnyei záporoztak. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat – és mégis, valami meleg, puha jelenlét ölelte körül. Egy hang szólt hozzá, halk volt, de erős, akár egy belső harangszó:
– Levente, nyisd ki a szemeidet. Meggyógyultál. Én vagyok az őrangyalod. Születésedtől fogva melletted voltam. Lelked fénye vezette a sorsod. Nem láttál, mégis hittél. Nem láttál, mégis vigasztaltál másokat. Most itt az idő, hogy lásd is azt, amit eddig csak éreztél. Kérlek, taníts másokat. Mondd el, milyen a világ a szív szemével.
A hang elcsendesedett. A melegség eltűnt. Levente remegve nyitotta ki a szemét.
És látott.
Látta a szobája falait, az ablakon át beszűrődő fényt, a kezeit. Felállt. Elbotladozott a tükörig, és ott – először életében – meglátta önmagát. A könnyei újra eleredtek, de most az örömtől.
Kisétált a konyhába. Édesanyja ott készítette a reggelit. Levente percekig csak nézte, ahogy mozdul, ahogy a haján megcsillan a fény, és ahogy szorgoskodik. Szépnek látta a finom ráncait. Mert áradt belőle a szeretet. Ő tanította meg mindenre. A szeretetével.
– Levente! Kisfiam! Hogy kerültél ide egyedül? Elesel! Miért nem szóltál?
– Anya... látok! Látlak téged! Meggyógyultam.
– Ez... ez nem lehet... igaz?
– De igen. Csoda történt. Vagy valami annál is több. Nem számít, hogyan. Itt vagyunk. Együtt.
És ott, abban a konyhában, ahol egy életen át olvastak meséket, most ők lettek egy csoda történetének főszereplői. Mert aki elfogadja azt, ami van – aki szeret, hinni tud és nem adja fel –, annak egyszer a világ is felfedi a színeit. Csodák léteznek.

2025. június 26., csütörtök

Fényből lettem


/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,
lélegzem csendben.
Színekben bontom,
ki voltam rég,
s leszek, ki vagyok:
tiszta, valódi fény.

2025. június 23., hétfő

Áldás az ifjú párra





A fény ma rátok hajol az égből,
mint áldott csönd egy templomi zenéből.
Szívetek összefonódik, mint két kéz,
mely hűséget ígér – szelíden és mélyen.

Ma még csak léptek az úton,
de lábnyomaitok már egy irányba futnak.
A szeretet – ha gondosan ápoljátok –
örök kertté virágzik, s benne csoda lakik.

Legyen otthonotok fészek és menedék,
nevetés és csend, öröm és reménység.
Legyen minden nap új választás a jóra,
és a szemetekben tükröződjön a fény pillanata.

Kívánom nektek, hogy ha jön a vihar,
legyetek egymásnak a csend és a part.
Hordozzatok együtt terhet és álmot,
mint Ég a Földet – hűséggel, szelíden, átkarolva egymást.

És amikor majd sok-sok év után
megálltok kéz a kézben újra a hajnalnál –
a szívetek súgjon csendesen egy dalt:
„Ez az út örök volt. És mindig veled akartam.”

2025. június 17., kedd

A Nap puszijai



Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.
A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.
– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.
Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.
Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.
A feladat egyszerű volt:
Rajzold le, ami a szívedben van.
A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.
A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.
Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:
– Szeretlek, Nagyi!

2025. június 12., csütörtök

Molly, az időjós



Amint dördül az Ég, Molly azonnal akcióba lendül.
Takaró le a kanapéról. Fel a fotelra. Vissza a kanapéra. Aztán a szőnyeg alá. Majd őrült vágtában újra fut a fotelhoz. Villan az Ég, Molly nyüszít, kéri, vegyem fel azonnal, de közben remeg is.
Én csak állok, kezemben a teával, és nézem, ahogy hetedszerre is belegabalyodik a takaróba.
Végül megdermed, mint egy múmia, csak az orra látszik ki. Feszült csönd. Kinn dörög, villámok cikáznak.
Aztán halk, sértett hang szól, nyüszítve a pokróc alól:
„Valaki mondja meg a villámnak, hogy nem vagyok itthon!”
Azután már csak egy kupac takaró marad a szoba közepén.

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/



Nem szóltál sokat, de minden szavad
a szívembe égett, mint puha arany.
Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,
hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.
Az emlékek most suttognak csendben,
mint levél a szélben, ha ősz közeleg –
egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,
cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.
A kezed erős volt – én kicsi voltam.
De mikor sírtam, te lettél az oltalom.
Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.
Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.
Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,
a mozdulatod, ahogy leültél este.
Becsukom a szemem, és látlak újra –
mint gyermekként – csodával nézlek.
Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,
hogy a pillanat száll, s nem marad örök.
Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,
abból épül bennem az örökkévaló.
Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:
Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.
A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.
A szeretetért, amit nem kellett kérni.

2025. június 11., szerda

Az új otthonom


Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.
A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.
A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.
És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.
Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.
Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.
És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.
Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.
Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.
A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.
És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

2025. június 10., kedd

Pünkösdi lehelet



A csendben lágy szél ébred –
Isten Lelke útra kel.
Végigsuhan a nyitott szíveken,
s ott marad, ahol béke terem.
Tűz lobban, mely nem perzsel,
lángja tisztít, nem éget,
könnyet csal a szemekbe,
s feloldja a régi terheket.
Ott állsz, ahol már nincs beszéd,
csak a csend imádkozik benned.
Ahol a Lélek szárnyra kel,
ott minden seb gyógyulásra lelhet.
Pünkösd nem csupán ünnep –
hanem szíved mélyén születő ébredés.
Egy pillanat, mikor megérted:
nem vagy egyedül – Isten benned él.

A lila virág



– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.
A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.
– Mitől?
– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.
A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.
A félelem lassan eltűnt belőle.
Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.
Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.
A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.
Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.
A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

Köszönöm, hogy vagytok!



Köszönöm, hogy vagytok –
mint fény a reggeli harmaton,
mint halk mosoly egy ismerős arcon,
mint csend, mi megért szavak nélkül is.
Köszönöm, hogy olvastok,
hogy szívetekben visszhangzik a szó,
amit tintából álmodtam,
és lélekből szőttem valóra.
Köszönöm, hogy figyeltek,
mint Ég a Földre néz,
mint erdő hallgatja a szelet –
oly halk, s mégis végtelenül mély.
Ismerősök, rokonok,
barátok és új felfedezők –
mindenki, ki egyszer csak megállt
és belelapozott az álmomba:
Hálás vagyok értetek.
Szívetek melegéből épül
minden szó, minden sor,
minden híd köztem és köztetek.
Legyetek áldottak,
akik olvastok, értetek írok.
Ti vagytok a lámpás
ebben a nehéz világban.

2025. június 4., szerda

Jégből lett szeretet (Lélekvers)



Hazugság-jég,
fájdalom-jég,
a múlt gyászának szikrázó csöndje.
Ahogy a Nap felkel bennem,
kékes-fehér falam megrojtosodik,
leválik egy súlyos darab.
Elengedés csobban a tengerbe,
s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –
meleg, láthatatlan gőz.
Ott, ahol a jég eltűnik,
víz születik:
mozdulékony, szabad,
már nem sebez,
hanem hordoz.
S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,
kivirágzik bennem egy csendes lét.
Tiszta víz tükrén új Nap nevet,
ölelő karja a szeretet.

Pici ág... /lélekvers/



Ott szállt a galamb –
hol az ég is halkabban lélegzik,
sziromzenét ringatott a fény,
az idő megállt,
csak egy pillanatig.
Szárnya alatt az arany reggel
rezgő fátyolként nyúlt a világra,
ágat hozott – picit, élőt,
mint aki a jelenben emlékezik
a jövőre.
Nem sietett.
Mert ő már tudta:
a béke nem kíván tapsot.
Csak jelen van,
mint virág a fán,
vagy egy kéz,
ami megfog egy másikat.
Én néztem.
És nem kérdeztem többé.
Csak hagytam,
hogy a harmónia átjárjon,
s a jelenlét öröme
szétáradjon bennem,
mint napfény a nyíló levélen.

2025. május 29., csütörtök

Pici szív, nagy lélekkel



A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.
Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.
Egy kisfiú minden nap odajárt.
Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.
— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.
A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.
— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.
A felnőtt csak legyintett, és elment.
De a fiú maradt.
Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.
És egy nap… valami történt.
Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.
— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!
— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.
Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.
A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.
— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.
A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:
— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.
A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.
És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.
Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.