Álomhintó

Álomhintón suhanj messze,

csillagfény ül két szemedre.

Csillagpor hajadban ragyog,

álmaidban ringatnak felhőhabok.

Hajnal dala óvón ringat,

szívem küld most csöndes csókot.

Szeretetből szőtt takarót,

fényből készült, puhát, ragyogót.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Oltalom angyala

Ha könnyeid az éjben csendben potyognak,

Az angyalok akkor is mindig ott vannak.

Oltalmaznak, lágyan, szelíden védenek,

Ha mindezt te nem is érzed, ők akkor is szeretnek.

Árasztják rád fényük tiszta ragyogását,

Szárnyukkal átölelve, figyelmesen őriznek.

Suttogják halkan a tiszta, szent szavakat:

Nyisd ki a szíved, s az majd utat mutat.

Ha éj borul rád, s álmod vigyázza csend,

Halkan kísérnek, csendesen vezetnek.

Fényük, mint hajnal, ha sötétben jársz,

Reménnyel vezet, hogy mindig hazatalálj.

Ha utad homály fedi, s félelem kísér,

Az oltalom szárnya mindig hazakísér.

S mikor szíved újra bátran dobban,

Angyalok mosolyognak rád boldogan.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Örök… a Szó

Megmarad a levegőben,

ahogy elhalkul az este,

súlya van, láthatatlan erő,

mely átível időn és emléken.

Örök, mert nem oldja fel a csend,

visszacseng még azután is,

hogy ajkak rég elnémultak,

szívekben dobol tovább.

Ki nem mondott szó — rejtett szikra,

kimondott — láng, amely világít,

és mindkettő hordozza ugyanazt:

a teremtés titkos ízét.

Mert a Szó nem pusztán hang,

hanem híd, erő, kezdet és vég,

s mikor elhangzik, benned marad,

örök nyomként — visszacsengve.

De van a Szónak arca is,

melyet soha nem látott ember,

lélegzik, mikor megszületik,

és pillanatokkal később

már saját emléke lesz.

A Szó önmagát teremti:

nem volt, és egyszerre van,

ahogy kibomlik, titkos szárnya nő,

s a kimondás pillanatában

kiesik az idő markából.

Ezért minden Szó — új világegyetem,

amely egyetlen hangra nyílik meg,

s ha elnémul, nem tűnik el,

csak átöltözik: fényből árnyék,

árnyékból fény lesz újra.

A szeretetből kimondott Szó

a szívbe hatol, teremtő erővel bír,

és ott, ahol elhangzik, nyomot hagy:

örök emléket ír.

Árnyék és csoda

Az édesanya este a konyhában főzte a tejbegrízt. A lábasból finom gőz szállt fel, a sarokban álló biciklipumpa pedig hirtelen megmozdult mintha életre kelt volna.

A kisbaba türelmesen ült az etetőszékben, amikor a pumpa koppanása megtörte a csendet. Egy sötét árnyék hömpölygött be a konyhába, és a levegő hideggé vált. A kisbaba sírni kezdett, az édesanya összerezzent.

Ekkor a pumpa fényes angyallá változott, ragyogó testét aranyló fény ölelte körül. Szárnyaival elűzte az árnyat, minden sötét sarokban csillagok kezdtek el pislákolni, és melegséget árasztottak. A családot átölelte, majd lassan eltűnt a fény, de a konyhában továbbra is ott ragyogott a szeretet.

Topogó csoda

Ő a mindenem, lelkem darabja,

családtag, kincs, szeretet magja.

Maciját hozza, labdája várja,

napfény simítja bundája bája.

Pici lábával vígan topog,

pórázt látva máris bezsong.

Séta a mindene, szíve repes,

ha elmegyek, sír – hű és nemes.

Ha dörög, villámlik, hozzám simul,

reszketve bújik, apró szíve dúl.

Okos, ügyes, szeretetet kér,

Mollyka mindig csodát ígér.

Senki sem tudja…

Láthatatlan vagyok.

Magány ölelésében lépkedek,

mint hajnalban az első ködfátyol,

amit a világ még nem lát,

de én érzem a súlyát.

Senki sem tudja, mit érzek.

Embernek lenni olyan nehéz –

még ha tudatosan is élek,

minden érzésem csöndben omlik belém,

mint láthatatlan vízesés.

Kiket szeretek, sajnos nem látják,

tőlem csak elvárásokat várják,

körülöttem,

mint hideg falak,

érzéketlen, üres szavak.

Szívem sokszor megszakad,

darabjai halk sóhajként szállnak a szélben,

senki nem érti,

hiszen a könnyeket könnyebb kinevetni.

Dönteni kell, élni idejében,

míg marad erő az újrakezdésre.

A lépésekben ott a remény,

és az elvárások démonjait

a szeretet olvasztja majd szét.

Csupán álom…

Bátorságot öltve lépek előre,

szívem rezdüléseiben érzések születnek.

Tollpihe könnyedségével szállok,

átlépem a mocsárt, mely gondokkal van tele.

Szárnyaim nőnek hátamon,

emelkedem a magasba,

és a csillagok üdvözölnek,

én csak repülök, szabadon, könnyedén.

Szabadságom íze édes,

a felhők felett szállok,

szívem könnyű, gondolataim tiszták,

mosolyom ragyog, ahogy az új világot köszöntöm.

Ez csak álom csupán, égi csoda,

mely lassan visszahoz a Földre.

Feltöltődtem, sok energiával, fénnyel,

hogy folytathassam mindazt, amit vállaltam

e földi életemben.

És amikor a lábam újra érinti a talajt,

magammal hozom a csillagok fényét,

a tollpihe könnyedségét,

és a szívem bátorságát,

mely átvezet minden mocsáron

és minden bánaton.

Átadom fényt és szeretetet.

Az Új Kenyér Ünnepe

Augusztus 20-án a Föld szívdobbanása érkezik hozzánk,

a kalászok aranyából csendesen kenyér születik.

Minden szeletben ott rejlik a Nap melege, az eső lágy simogatása,

a Föld illata és az ember két keze munkája.

Ez a kenyér nem csupán étel – az élet maga,

mely emlékeztet: van miért hálát adni, van kivel megosztani,

van otthon, ahová letesszük az asztalra.

Az Új Kenyér ünnepén a közösség szíve együtt dobban,

egy falatból mindenki részesül, mert a kenyér az egység,

a szeretet és a mindennapjaink legmélyebb Áldása.

Láthatatlan erő (Saját tapasztalatomat írtam le. Próza )

Voltak napok, amikor úgy éreztem, a hátamon hordom az egész világot.

Reggelente a kávé gőze fölött pedig már a napi teendők hosszú listája sorakozott bennem.

Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni. Gyógyítani a sebes fájó térdeket, elcsitítani a sírást, megoldani a házi feladat rejtélyeit.

Mesét olvasni, amikor már a szemem alig tudtam nyitva tartani. Inkább kitaláltam egy mesét.

És közben ott lenni nőként, társként, dolgozó emberként… mindenhol százszázalékosan.

Kívülről talán úgy tűnt, minden rendben van. Az asztalon ott volt a terített vacsora, a gyerekek nevetése betöltötte a házat.

De belül… néha éreztem, ahogy a vállamra rakódik minden nap minden súlya. Mindezt egyedül négy gyermekkel, segítség nélkül.

Olyan terhek ezek, amelyeket senki nem ért meg, senki nem lát, csak hordozni lehet őket, hangtalanul.

Voltak pillanatok, amikor összerogytam volna. Amikor azt éreztem, nincs erőm tovább csinálni. Valahogy mindig találtam egy apró fényt — egy gyermeki mosolyban, egy csendes ölelésben, a tudatban, hogy valami maradandót adok.

És ezek a fények újra felegyenesítettek.

Most, visszanézve, tudom: minden nehézség, minden kimerült este, minden könnycsepp átalakult bennem.

Nem csak túléltem — bölcsességgé formáltam mindazt, amit átéltem.

Megtanultam, hogy az erő nem a hangos harcban rejlik, hanem a csendes kitartásban.

Ráébredtem: a szeretet az a láthatatlan erő, ami bármilyen súlyt könnyebbé tesz.

Ma már nem teherként tekintek arra, amit cipeltem.

Hanem hídnak, amelyen átjutva erősebb, bölcsebb, teljesebb emberré váltam.

És tudom: minden, amit adtam, ott él tovább azok szívében, akiket szeretek.

Tiszta szeretet

Nincs elvárás.

A szívemben megértettem.

Vagyok, aki vagyok.

Belül szabad vagyok,

mint a szél, amely nem kérdez,

csak táncol a fák lombjai között.

Az igazi szeretet nem vár el semmit.

Nincs hiányérzete,

mert a tiszta szeretet egész,

mint a telihold, mely önmagában teljes,

nem kívánja a csillagok fényét,

mégis beragyogja az eget.

Tudja, hogy mindene megvan.

Nem kér többet, nem akar kevesebbet.

Ami kell, megérkezik hozzá,

pont akkor, ott,

amikor az élet keze odanyújtja.

Sokféle szeretet van a világban:

birtokló, ragaszkodó,

féltékeny, kapaszkodó –

mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.

De a tiszta szeretet más.

Nem birtokol, nem irányít, nem követel.

Csak van.

Olyan, mint a hajnali fény,

mely csendben szétterül a föld felett,

anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mint egy forrás,

mely mindig önmagából fakad,

és soha nem apad el.

A tiszta szeretet ragyog.

És aki benne él,

az maga is fénnyé válik.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

Az írás bennem él

Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.

Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.

Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.

És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

Boldog család

Nevetés száll a nappaliban,

kéz a kézben, szív a szívben,

melegség árad minden sarokba,

itt vagyunk, együtt, boldogan.

Az otthon illata lágyan ölel,

a szeretet gyertyája sosem alszik el,

a szavak nem kellenek,

mert minden tekintet mesél.

Gyermekarcok fénylenek,

mosolyuk a napfény tánca,

együtt építjük a világot,

hol a szív sosem magányos.

Itt vagyunk, s ez elég,

minden perc ajándék,

boldog család vagyunk,

s szeretet a kötelékünk.

Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Az igazi Léna

– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.

– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.

Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.

Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.

Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.

– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.

– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.

– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.

Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.

Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.

– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.

– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.

De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.

Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:

– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.

Barnabás csak ennyit felelt:

– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.

– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.

Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.

Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.

És ez sokkal szebb volt mindennél.

Megállni néha

Megállni néha nem gyengeség,

hanem a lélek finom bölcsessége.

Ott, ahol csend van,

ott kezdődik: minden.

Egy sóhajban elfér az idő,

egy könnyben az egész múlt,

s ahogy megállsz —

megérzed: a világ nem rohan, csak te hitted úgy.

Lélegezz, mint a Föld,

szeress, mint a fény,

és maradj ott, ahol a szíved is leülne egy percre —

csendben, békében, veled.

Szénaszagú emlék

A széna illata vastag, meleg takaróként borult a világra azon a nyáron. Nemcsak az orrban ült meg – hanem az emlékezetben is.

Marika akkor volt nyolcéves.

A dombok lankái sárgálltak, a Nap aranyszínűre égette a mezőt, és a fűszálak között bújt meg a csend. Nem a városi fajta csend, hanem a falusié – amelyben benne zümmög a méh, benne motoszkál a gyalogút pora, benne remeg a ló türelme.

A kislány mezítláb futott le a domboldalon. A Föld meleg volt, és a talpa alatt úgy hajlott meg a fű, mintha ismerné minden lépését. A szekérhez sietett, ahol már fent állt az édesapja, kezében villával, nevetve. Mellette púposodott a széna, mint egy illatos hegy.

– Ugorj, kicsikém! Elkaplak! – kiáltotta.

Marika habozás nélkül vetette bele magát a levegőbe. A Nap a szemébe sütött, a világ forgott, de az apja karjai biztosan kapták el.

Felnevetett. És abban a nevetésben benne volt minden – az élet, a bizalom, az, hogy a világ jó.

A szekéren ülve körbenézett. A mező peremén a édesanyja hajlongott. A ló türelmesen várt. A világ még egy darabban volt. Akkor.

Nem tudta még, hogy ez a nap örökre benne marad.

Egy hét múlva az apja elment a városba dolgozni. A ló elöregedett. A rét elvadult. A szekér a pajtában roskadozott.

De a széna szaga megmaradt.

A forró délutánokban, amikor most – felnőttként – a gyerekei ruháját teregeti, vagy amikor hajnalban felforr a víz a konyhában, egyszer csak megérzi...

azt az illatot.

A szénaszagú emléket.

És akkor egy pillanatra megint elhiszi, hogy a világ még mindig jó.