Az én kívánságom

Nem kérek idén karácsonyra csillogást,

nem vágyom nagy szavakra, sem ajándékokra.

Csak azt szeretném, hogy megnyugodjon minden –

a szívemben, és azok között, akiket szeretek.

Egy terített asztalt látok magam előtt,

ahol nem számít a tökéletesség,

csak az, hogy jó együtt ülni,

és senkinek ne fájjon semmi, ami régen volt.

Kérek egy estét, ahol nincsen sietség,

ahol a csend nem félelmet jelent,

hanem biztonságot, otthonosságot,

egymásra figyelést.

És vágyom egy sétára is a friss hóban:

minden lépés roppanjon a talpam alatt,

a fenyők ágairól lassan hulljon a hó,

és a csillagok fényét tükrözze a fehér táj.

És ne egyedül járjam azt az utat.

A levegő legyen tiszta,

a hideg pirosítsa ki az arcomat,

és jóleső csend járja át a gondolataimat –

semmit nem kell megoldani,

csak haladni előre a hóban.

Ha megkapom ezt a sétát a friss hóban,

és egy békés estét azokkal, akiket szeretek –

a karácsony a szívembe megérkezett.

Ennyit kérek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak — de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket — addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj — mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz —

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

Karácsony szíve

 A faluban minden karácsonyeste felragyogott a főtéren álló nagy fenyő. Ám azon az évben nem történt semmi. A fények nem gyúltak ki, a csillag sem világított, és úgy tűnt, mintha a karácsony valahová elbújt volna.

Évike hosszan nézte a sötét fát, majd halkan megkérdezte:

– Anya… elromlott a karácsony?

– Talán elfáradt – simogatta meg anyukája gyengéden. – De biztos visszatér.

Aznap éjjel Évike különös fényre ébredt. A szobájában egy angyal állt: hosszú fehér ruhában, csillogó szárnyakkal, meleg mosollyal.

– Szia, Évike – szólt kedvesen. – Nagy baj történt. A Karácsony Szíve eltűnt, és nélküle nem tud felgyulladni a szeretet fénye. Szükségem van rád.

Évike egy pillanatig sem habozott.

– Szeretem a karácsonyt. Segítek – mondta határozottan.

Az angyal megfogta a kezét, és egyetlen suhanással a havas erdőben találták magukat. A hópelyhek táncolva hullottak köréjük, mintha örültek volna érkezésüknek.

Az erdő mélyén fényes, jégből épült palota magasodott. A kapuban két nagy hómedve ült – nem ijesztően, hanem szomorúan.

– Nem engedhetünk be – morogta az egyik. – Hóharmat Boszorkány megparancsolta.

Évike odalépett az egyikhez, gyengéden átölelte, és azt mondta:

– Én csak a karácsony szívét szeretném visszakérni. Nektek is jobb lesz úgy.

A medvék meglepődtek, majd lassan félreálltak.

– Mehetsz – mondta a másik csendesen. – Vigyázz magadra.

Bent, a trónteremben ott ült Hóharmat Boszorkány. Csillogó kék ruhája és havas haja gyönyörű volt, de a szeme mélyen szomorú. A kezében egy apró kristályszív pihent – olyan halványan világított, hogy alig látszott.

– Kérem szépen a szívet! – mondta határozottan a kislány. – Nem csak az ön tulajdona. Mindenkié.

– Nem adhatom oda – mondta halkan. – Ha a karácsony visszatér, mindenki boldog lesz… csak én nem. Engem rég elfelejtettek.

Évike lassan, puhán, óvatosan közeledett hozzá.

– Szomorú vagy? – kérdezte finoman.

A Boszorkány levegő után kapott, a hangja remegett.

– Régen én is szeretetet adtam… de egyszer nem kaptam vissza. Nagyon fájt. A szívem megfagyott, és azt hittem, ha elrejtem a karácsonyt, legalább nem kell néznem mások boldogságát, miközben én egyedül vagyok.

Évike megszorította a kezét – gyengéden, melegen.

– De most én itt vagyok – mondta mosolyogva. – Látlak. Érzem, hogy jó vagy. A szeretet nem fogy el. Neked is jut.

Hóharmat Boszorkány ajka megremegett, majd legördült az első könnycsepp. A kristályszív a kezében egyre fényesebben ragyogott, mintha a fény Évike szeretetéből születne újjá.

A Boszorkány lassan megérintette a mellkasát.

– Valami… megmozdult bennem – suttogta. – Meleg. Rég nem éreztem ilyet.

Évike bólintott.

– Ez a szeretet.

A Boszorkány tekintete már nem fájdalmat tükrözött.

– Azt hittem, soha többé nem tudok szeretni… – mondta halkan. – De tévedtem. A szeretet visszatalált hozzám. Újra tudok szeretni.

A kristályszív ekkor fényesen felragyogott, és a Boszorkány ruhája is melegebb színűvé vált, mintha a hideg végleg elhagyta volna. Ezután óvatosan Évike kezébe tette a kristályszívet – szeretetből, nem félelemből.

Egyetlen suhanással Évike újra a faluban állt. Az angyal felemelte a kristályszívet, és a nagy fenyő csúcsára tette. Abban a pillanatban a karácsonyi fények kigyulladtak, a csillag ragyogni kezdett, és a szeretet elárasztotta a falut: ölelések, nevetések és boldogság töltötték meg az emberek szívét.

Évike már indult volna haza, amikor az angyal gyengéden megszólította:

– Várj még, kicsi hősöm. Van valami a számodra.

Egy finom ezüstláncot vett elő. A láncon egy apró karácsonyi szívdarab ragyogott, mintha benne lakna egy pici csillag.

– Nálad van a helye – mondta.

Évike elkerekedett szemekkel nézett rá.

– De én csak egy kislány vagyok…

Az angyal átsimított a haján.

– Ember vagy, igen… de karácsonykor angyallá válsz. Amikor szeretettel teszel valamit, amikor megvigasztalsz, megölelsz vagy örömöt adsz valakinek… akkor te vagy valakinek a karácsonyi angyala.

Az angyal Évike nyakába akasztotta a láncot. Amint a kis szívdarab hozzáért a bőréhez, meleg, puha fénnyel felragyogott.

– Nem kell szárny hozzá – suttogta. – Elég a szíved.

Évike átölelte, és csendesen azt mondta:

– Ígérem, hogy szeretni fogok.

Az angyal bólintott.

– Tudom.

Amikor Évike hazaért és átkarolta anyukáját, a nyaklánc szívdarabja újra felragyogott. Nem volt nagy és nem volt hangos – épp olyan volt, mint maga a szeretet: csendes, meleg, igazi.

Attól a naptól kezdve a faluban mindenki tudta – még ha nem is mondták ki –, hogy:

Karácsonykor vannak angyalok a földön. Némelyikük gyermek.

És Évike közéjük tartozott.

A tízéves rózsa

A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

Szeretett Magyar Nyelv

Magyar nyelven szólal meg az ajkam,

a lélek mi bennem él,

mint mély forrás, mely réteken át

tiszta, ősi dalt zenél.

A magyar szó: kincs,

szívben érő aranykalász,

melyet őseim szíve hagyott rám,

s ma is bennem sarjad tovább.

Hangja puha, mégis erős,

mint a szél, ha végigsimít a fákon;

minden szóban ott rezeg

a múlt, a jelen, a szavak iránti szeretet.

A magyar nyelv bennem otthon,

hazám illata és évszaka,

egy nyíló szó, melyben benne van

a csend, az ima, a szívem szava.

És amikor ajkam megszólal,

látom: e Föld emlékezik.

A lélek, mi bennem él,

a magyar szavakkal rezdül és remél.

S adom tovább, versben, alkotásban,

mint fák között futó hajnalfény,

mert minden magyar szó egy szikra,

mely bennem él, s már nem csak az enyém.

Továbbadom annak, aki hallja,

szívéből visszacsendül a szó,

mert a nyelvünk élő fáklya,

öröklött, ragyogó.

S adom tovább dallamát,

a rezgést, mely mélyen átölel,

hogy a magyar szó ne vesszen el,

másokban is éljen, ébredjen fel.

Mert aki magyarul szól,

fényes örökséget hord magában,

és én annyit teszek:

lelkemből szavakat, verseket teremtek.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.

Hangtalanul

A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.

Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.

A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.

A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.

Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.

A levegő lassan megtelt bizalommal.

A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.

Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.

Nem tartotta vissza.

Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.

Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.

Nem sírt.

Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne

egyszerűen, hangtalanul.

Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

A szív jelez

A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:

– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

Szív–Család–Otthon

Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,

mosoly születik minden percben.

Nem csupán étel kerül a tányérra,

hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.

A kenyér íze otthont mesél,

a közelség emlékként visszatér.

Gyermeknevetés cseng, mint dal,

szeretetet fon körénk, s puhán betakar.

A pillanat lassan szárnyra kel,

és bennünk tovább énekel.

Mert ahol a szívek összeérnek,

ott otthonra lel minden lélek.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Kimondatlan ima

Egy ölelésben elfér a világ,

ahol a szó már nem elég.

Két karból híd lesz,

s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,

ahol szív a szívhez simul,

és minden, ami fájt azelőtt,

egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,

csak a közelség karja,

mert az ölelés beszél helyettünk,

ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,

nem csupán testet érintesz —

hanem a törékeny lelket,

a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,

megtart, mikor minden más zuhan.

És abban a mozdulatban

újra ember lesz az ember.

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

A tenyér

– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.

A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.

– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.

– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.

– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:

– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.

– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.

– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:

– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.

– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.

Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:

– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.

Anna elmosolyodott.

A tenyerébe nézett.

És tudta: a mese folytatódik.