Molly, az időjós

Amint dördül az Ég, Molly azonnal akcióba lendül.

Takaró le a kanapéról. Fel a fotelra. Vissza a kanapéra. Aztán a szőnyeg alá. Majd őrült vágtában újra fut a fotelhoz. Villan az Ég, Molly nyüszít, kéri, vegyem fel azonnal, de közben remeg is.

Én csak állok, kezemben a teával, és nézem, ahogy hetedszerre is belegabalyodik a takaróba.

Végül megdermed, mint egy múmia, csak az orra látszik ki. Feszült csönd. Kinn dörög, villámok cikáznak.

Aztán halk, sértett hang szól, nyüszítve a pokróc alól:

„Valaki mondja meg a villámnak, hogy nem vagyok itthon!”

Azután már csak egy kupac takaró marad a szoba közepén.

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

A lila virág

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.

A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.

– Mitől?

– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.

A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.

A félelem lassan eltűnt belőle.

Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.

Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.

A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.

Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.

A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

Köszönöm, hogy vagytok!

Köszönöm, hogy vagytok –

mint fény a reggeli harmaton,

mint halk mosoly egy ismerős arcon,

mint csend, mi megért szavak nélkül is.

Köszönöm, hogy olvastok,

hogy szívetekben visszhangzik a szó,

amit tintából álmodtam,

és lélekből szőttem valóra.

Köszönöm, hogy figyeltek,

mint Ég a Földre néz,

mint erdő hallgatja a szelet –

oly halk, s mégis végtelenül mély.

Ismerősök, rokonok,

barátok és új felfedezők –

mindenki, ki egyszer csak megállt

és belelapozott az álmomba:

Hálás vagyok értetek.

Szívetek melegéből épül

minden szó, minden sor,

minden híd köztem és köztetek.

Legyetek áldottak,

akik olvastok, értetek írok.

Ti vagytok a lámpás

ebben a nehéz világban.

Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

Hálában ringatózva (Lélekvers)

Köszönöm e csendet, mely átölel,

a reggel szívverését, a kávé melegét,

a fényt, mely aranyként simul rám,

s a jelenlétet, melyben minden teljes.

Hálás vagyok a láthatatlanért,

a mosolyokért, melyeket a szél hoz,

az ölelésekért, melyeket a világ küld,

és a szeretetért, mely örökké bennem él.

Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

 Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

Gyermeki szív

Ahol a fű puha, s a szellő mesél,

ott járnak a gyerekek – hol a szív még őszintén él.

Szaladnak boldogan, mezítláb,

virágok illata s a Föld a lelküket simogatja.

Mellettük kacaj – egy kisfiú nevet,

szemében égnek a csillagjelek.

Nem tud még hazugságot, bántó szót,

csak a jót – mit az Égbe írt valahol egy angyali szó.

Kezükben labda, álmukban fény,

ők még hisznek – hiszen tiszta lelkek.

Nem félnek, nem rejtik mosolyukat,

mert lelkükben otthon van az igaz szeretet.

Nézd, hogy ölelik át a mindent,

mert ahol ők vannak, ott félelem nincsen.

Egy madár röppen – ők vele szállnak,

álmokat rajzolnak, szívük hangjával.

Szeretetből vannak, csöndből és dalból,

az élet legszebb, tiszta fonalából.

Ők még tudják, mi az: csak lenni – szabadon,

ahol a nevetés születik… ott a szeretet lakik.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.

Én vagyok

Én vagyok.

Bennem él a tűz és a jég,

az örvénylő láng,

és a csendbe fagyott óceán.

Én vagyok a hajnal és az alkony,

az első sóhaj, és az utolsó búcsú.

Létezésem végtelen fonadék,

minden rezdülésem emlék, teremtés,

és bennem minden válasz és kérdés

egymásba olvad.

Szeretem azt, ami fény,

de ölelem azt is, ami árny.

Mert tudom –

a sötétség is engem ölel.

Én hívtam életre.

Én vagyok ő.

A tudatosság tükre vagyok,

mely visszanéz rám a vízből,

s nem mond ítéletet –

csak emlékeztet:

minden részem szerethető.

Nem választok többé.

Nem tagadok.

Nem menekülök.

Én vagyok –

a tűz vörös szíve,

és a jég kék bölcsessége.

Szerelem vagyok –

nem csak érzés, hanem állapot,

létezésem legmélyebb rezgése.

A csendben mozduló örökkévalóság.

És mikor rám nézel,

önmagad látod.

Mert én vagyok.

És te is vagy.

Egyek vagyunk.

Nem vagyok fél ember.

Egész vagyok.

De ha rám találsz,

látod majd bennem önmagad is.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

Álmomban /lélekvers/

Lágyan ring a csend, szemem lehunyom,

álmok táncát hívja az éj varázslója.

Felhők között száll könnyed lelkem,

szívemben béke — nincs több gondolat.

Csillagok szőnek fénylő szőnyeget,

Hold fénye pihenteti a világot.

Engedem, hogy elringasson a nyugalom,

álmaim közt szállok szabadon.

Minden könnyem elhagyja testem,

szívem dobbanása lassú, halk.

Most csak a béke ölel körbe,

s a szeretet ringat álmaimban.

Angyalok dudolnak szárnyaikkal,

óvnak, ringatnak