Ha mosolyogsz, varázsolsz,
Azért, mert az ragályos,
Átadod a kedvességed,
Láthatatlan szenvedélyed.
Ha mosolyogsz, szeretsz,
S akkor szívből nevetsz,
A szíved is mosolyog,
Hiszen önzetlenül ragyog.
Ha mosolyogsz, az boldogság,
Ingyen adható szeretet,
Bárki napját szebbé teszed,
Egy mosollyal ezt megteheted.
Add hát bátran mindenkinek!
Öröm járjon át szíveket,
Ha szeretsz, azt visszakapod,
Hisz szívedből ezt ingyen adod.
Hol volt, volt hol nem
volt, volt egyszer valahol egy királyság. Ennek a királyságnak a királya Bánat
király volt. A király tele volt bánattal és szomorúsággal. A könnycseppjei
szürke színűek voltak, amikor sírt. Fiatal volt még, és nagyon szép király, de
meg volt keseredve. Mindennap, amikor megérezte, hogy valaki bánatos lett,
odament, odarepült az emberekhez, és elültette a szívükbe a bánatot,
keserűséget, szomorúságot. Ha sikerült neki olyan mélyen az ember szívébe
beültetni, még szegény ember bele is halt a szomorúságába. Bánat király
varázslatos képessége az volt, hogy tudott repülni, mert az apukája tündér
volt. Az anyukája ember. Sajnos, a királyságban több volt a bánatos ember, mint
a boldog. Az égen a felhők is csupa szürkeséggel borították be az eget. A Nap
néha ragyogott fel az égbolton. A házak falait is szürke színűre festették az
emberek. Alig akadt egy pár színes és vidám ember és mosolygós boldog gyerek.
Élt a királyságban egy
királynő is. Ő volt a Boldogság királynő. Varázslatos képessége volt, mert a
nagyszülei tündérek voltak. Valamikor ők uralkodtak a királyságban, de
elveszítették a trónt, mert legyőzte a Bánat király apja az ő édesapját. Nagyon
szép palotája volt, tele virágokkal, ahol az égen a felhők fehéren fodrozódtak,
a Nap is fényesen ontotta a sugarait. Sajnos, sokszor a szürke felhők többször
voltak jelen az égbolton, és sokszor teljesen beborult az ég felettük. Nagyon
igyekezett a Boldogság királynő, hogy a boldogság uralja a királyságot, de
sokszor elfáradt, mert nem volt könnyű az emberek szívébe a boldogságot
beültetni. Gyönyörű haja aranyszínben pompázott, amikor repült, és lobogott a
szélben arany haját, mindenki csodálta. A szárnyait kitárva kellemes
virágillatot hagyott maga után. Ég kék szemeiből boldogság áradt. Amikor az
örömtől sírt, a szemeiből szivárványszínű könnycseppek folytak. Állandó
mosollyal arcán az emberek szívét felmelegítette. Szolgálatot végzett, ahol
csak tudott, szeretetet vitt az emberek szívébe és életébe.
Történt egy napon, hogy
Kristóf gyönyörű biciklit kapott a születésnapjára. Anyukája és apukája örömmel
adták át neki, hogy ezzel a biciklivel tanuljon meg kerekezni. Boldog volt
Kristóf, csak úgy csillogtak a szemei az örömtől. Ki is készítették neki a biciklit,
és nagy szemekkel figyelték, segítették a szülők tartották a biciklit, fogták
az ülés hátulját, hogy minél hamarabb megtanuljon egyensúlyozni Kristóf. Már
sokat gyakorolt, és egész ügyesen ment a kerékpározás, amikor egyszer csak
elveszítette az egyensúlyát, és mivel még nem volt teljesen magabiztos Kristóf,
hatalmasat esett. Nagyon megütötte magát, hangosan sírt, és csak úgy potyogtak
a könnyei! Az egyik térdén jó nagy csúnya seb keletkezett, mely vérzett is. A
seb telement porral, és fűszálakkal. A szülők futva igyekeztek Kristófhoz, hogy
segítsenek neki
– Anya, Apa, nagyon fáj!
– kiabálta Kristóf.
– Semmi baj, kicsim! Elég
csúnya sebet szereztél, de meg fog gyógyulni. Ne sírjál, mindjárt kitisztítom a
sebedet, és bekenem a kenőccsel. – válaszolta az anyukája Kristófnak.
Bementek a házba, az
anyuka ellátta a sebeket, de Kristóf még mindig szipogott, mert bizony nagyon
fájt a lába. Az apukája elmondta, hogy ez katonadolog. Erős és ügyes fiú, hamar
meggyógyul. Nem is mert zokogni, hiszen ő erős fiú, ezért csak szipogott. Kavarogtak
benne az érzések, hogy soha többet nem próbál meg biciklizni, mert félt, hogy
újra elesik. Viszont annyira akart száguldozni és bravúroskodni, mint a többi
nagyfiú. Minden vágya az volt, hogy megtanuljon biciklizni.
Erre a nagy sírásra és
félelemre, szomorúságra felfigyelt a Bánat király. Gondolta, na most ismét lesz
egy alattvalója. Ki is tárta szárnyait, hogy felkeresse a kisfiút és beültesse
a szívébe a bánatot. Ahogy repült az égen a szürke felhők között, biztos volt
benne, hogy egy időre elveszi Kristóf kedvét attól, hogy megtanuljon
biciklizni.
Ahogy viszont Kristófnak
csillapodott a fájdalma, egyre erősödött benne az a gondolat, hogy ő bizony
újra megpróbálkozik a biciklizéssel. Nézte a szép új biciklit, megfogta, és
kivitte az utcára. Szeretettel gondolt arra az érzésre, hogy ő bizony mindjárt
megtanul biciklizni, és csak úgy száguldozik majd az utcában.
Bizony, ezt azonban
megérezte a Boldogság királynő és tudta, mennie kell, hogy az örömöt, a
boldogságérzést Kristófnak megerősítse a szívében. Kitárta a szárnyait,
melyekből virágillat áradt, és boldogan elindult Kristófhoz. A kisfiú bekötött
lábbal állt a biciklije mellett. Apukája mondta neki, hogy pihentesse még egy
kicsit a lábait, majd megtanul még biciklizni. Kristóf azt mondta neki:
– Apa! Én már nagyfiú
vagyok! Erős! Nem adom fel, és akkor is megtanulok biciklizni, ha fáj a lábam! – mondta büszkén és magabiztosan a kisfiú.
– Ahogy te érzed,
kisfiam! Én büszke vagyok rád! Próbálkozzál, és a kitartás meghozza a
gyümölcsét, hidd el! Én már csak tudom! Menni fog, és holnap már együtt
biciklizünk! – mondta az apukája mosolyogva a kisfiának.
Persze, figyelték a
szülők, vajon tényleg megpróbálja-e Kristóf, vagy fél még, és nem mer újra
ráülni a biciklire.
Közben megérkezett a
Bánat király nagy sebbel lobbal a kisfiúhoz. Figyelte, mit érez, és mit gondol,
meglepetésére azt tapasztalta, hogy Kristóf már csak egy kicsit fél, és nincs
benne annyi bánat, sőt, minimálisra csökkent ez az érzés benne. Gondolta:
– na, akkor most nekifog,
és felerősíti benne a bánat érzést, és elveszi a kedvét örökre attól, hogy
biciklire üljön. Éppen hozzá akart fogni, amikor megérkezett a Boldogság
királynő.
Még soha nem találkoztak
korábban. Mind a ketten meglepődtek. Nézték egymást. A Bánat király szemei
kerekre nyíltak, olyan szépnek találta a királynőt, hogy észre sem vette: a
szívébe beköltözött a szeretet. Igaz, még csak elkezdődött a változás a
szívében. Boldogság királynő is megfigyelte, milyen jóképű a király, csak ne
lenne olyan bánatos és szomorú! Tetszett neki, hogy magas és a fekete haja
kékesen csillogott a fényben. A nagy barna szemeivel nézte őt. Megszólalt:
– Szervusz, Bánat Király!
Jobb lesz, ha elmész, mert Kristóf még ma meg fog tanulni biciklizni. Sokkal
több benne a szeretet, mint a bánat, a szomorúság. – mondta kedvesen, de
határozottan a királynő.
– Szervusz, Boldogság
királynő! Nem mondod, hiszen én is látom! Mire ideértem, átváltozott az érzése.
Amikor még elindultam, bánatos volt, és tele fájdalommal, félelemmel. Tied a
kisfiú. Nyertél! – válaszolta bánatosan a király.
– Örülök, hogy belátod! –
válaszolta mosolyogva Boldogság királynő.
Ahogy Bánat király
figyelte a szép, mosolygós királynőt, egyre jobban tetszett neki. Gyönyörűnek
találta, és a szíve egyre melegebb lett. Érezte, valami nincs rendben vele.
Ilyet még soha nem érzett, mert csak a bánatot, szomorúságot, és fájdalmat
ismerte egész életében. Gyorsan elköszönt, és hazarepült.
Hívatta az orvosait, és
megvizsgáltatta magát, mert azt hitte, beteg lett, és meg fog halni. Arca
elkezdett kifehéredni, a szürkeség eltűnt az arcáról. A szemei csillogni
kezdtek. A szíve egyre melegebb lett, és bizsergett a szeretettől. Nem ismerte
ezt az érzést. Nem tudta mi ez. Az orvosok nem találtak semmiféle betegséget.
Nem hitte el. Újabb és újabb orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondta:
nincsen semmi baja.
Volt egy öreg szolgája,
aki születésétől mellette volt. Jól ismerte a királyt, és király csak őt tűrte
meg maga mellett. Ő sejtette, mi történhetett a királlyal, és a szíve mélyén
örült is neki, mert az ő szívében soha nem halt ki a szeretet, csak jól elrejtette.
Úgy látta, beszélnie kell a királlyal, és odaállt az ágya mellé, és megszólalt:
– Drága királyom! Tudod,
hűségesen szolgáltalak egész életemben! Mindig melletted voltam. Soha nem
hagytalak el, mióta megszülettél. Most el kell mondanom neked, hogy mi történik
veled. Engedd meg ezt nekem. Tudod, nem vagyok már fiatal, és sok mindent átéltem.
Bizonyos dolgokat, amiket te nem.
– Mondjad szolgám! Tudom,
meg fogok halni, azért érzem ezt a melegséget a szívemben. – válaszolta
bánatosan a király, és a szemeiből szürke könnyek helyett már fehér
könnycseppek gurultak le az arcán.
– Dehogy fogsz, királyom!
Te most nem haldokolsz, hanem éppen meggyógyulsz! Amit érzel, az a szeretet, és
szerelem érzése. Beleszerettél a Boldogság királynőbe, a szíved azért
melegszik, mert beleköltözött a szeretet.
– Ó! Tényleg! Neked
elhiszem, amit mondasz. Most mit csináljak? Nem tudom… Adj tanácsot, kérlek!
Szép a királynő, nagyon tetszik, de én biztosan nem tetszem neki. Hiszen ő
ragyog, én meg szürke vagyok a bánattól. Hogyan közeledhetnék felé, ha én ilyen
vagyok! – mondta bánatosan, szomorúan a király.
– Kedves királyom! Addig,
amíg nem mész el hozzá, ezt nem tudhatod. És ha tetszel neki, és vonzódik
hozzád? Már te is változtál, már a szemeid is ragyognak, a szíved szeretettel
töltődik, a könnyeid fehérek lettek. – mondta a szolga.
– Igazad van, szolgám!
Készülj, velem jössz, és én is kicsinosítom magam, azután indulunk! Kapsz egy
repülő unikornist, azzal repülsz velem a Boldogság királynőhöz. – válaszolt a
király.
Így is lett. Szépen
felöltöztek, és útnak indultak. A király izgatott volt, de öröm töltötte el,
hogy újra láthatja a szépséges királynőt. A szolga figyelte a királyt, és
mosolygott, mert tudta, nagy változások lesznek a királyságban. Egyszer csak
megérkeztek. A Bánat király csak ámult – bámult, mennyire szép helyen élt a
királynő. Az ő királysága szürke és virágok nélküli volt.
– Mi járatban itt nálam,
Bánat király? – kérdezte a királynő.
– Hozzád jöttem,
Boldogság királynő! El kell mondanom neked, hogy beléd szerettem. Amikor
megláttalak, a szívem elkezdett meggyógyulni, mert megérintetted. – vallott
szerelmet a Bánat király.
Közben átnyújtotta a
királynénak az ajándékot, amit neki hozott. Egy gyönyörű gyémántgyűrűt, ami még
a király édesanyjáé volt.
– Szeretném, ha feleségül
jönnél hozzám! – kérte meg a kezét a király.
A királynő nagyon
meglepődött. Tetszett neki a király. Amikor először meglátta, már megragadta a
figyelmét a jóképű király. Boldog volt, mert látta, hogy már a királyban is a
szeretet uralkodik, nem a bánat. Amikor a király kimondta, hogy szereti, abban a
pillanatban a királynő szíve egyesült a királyéval. Gyönyörű, rózsaszínű fény
jött ki mind a kettőjük szívéből, és összefonódott. Mindenki csak nézte ezt a
csodát.
– Igen, boldogan, leszek
a feleséged! Ígérd meg nekem, addig nem tartunk lakodalmi ünnepséget, amíg a
királyságodban akár csak egy bánatos ember is lesz! Mindenkihez elmegyünk, és
átadjuk nekik a boldogságot a szívükbe. Tele lesz virággal és gyönyörű fákkal
az egész királyság. – kérte a királynő a királyt.
– Rendben, Szerelmem! Úgy
lesz, ahogy szeretnéd. Még a mai napon elkezdem a munkát. Ugye velem tartasz?
Együtt megyünk? – kérdezte Bánat király.
– Igen természetesen!
Együtt dolgozunk, és szórjuk szét a szeretetet és a boldogságot! – válaszolta
Boldogság királynő mosolyogva.
El is indultak, és kézen
fogva repültek egyik házból a másikba. Nevetve a boldogságtól az egész
királyságot bejárták. Nem maradt ki egy ember sem, akinek szomorúság, bánat
maradt volna szívében. Ezután készültek a nagy lakodalomra. Bánat király
teljesen megváltozott. Mosolygós és boldog király lett. Hatalmas lakodalmat
ünnepséget rendeztek. Mindenki táncolt, mulatott, és nevetett. Boldogan életek
amíg meg nem haltak.
