Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Malina és a Fehér Szarvas

Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.

A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.

Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...

A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.

Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.

Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.

A szarvas szemében nem állat tükröződött — hanem az emberi lét tükre. A fájdalom és öröm, veszteség és vágyakozás, minden, amit az ember valaha érzett.

A Fehér Szarvas közelebb lépett, s agancsáról egyetlen harmatcsepp hullott Malina tenyerébe. A csepp meleg volt, mint egy könny.

Malina ujjai közé zárta, s ekkor megértette — ez a könny minden ember könnye volt, s benne ott élt a megbocsátás.

Az erdő fellélegzett. A madarak dalra fakadtak, a patak csillogott, s Malina tudta: most először igazán ember.

Nem tökéletes, nem ragyogó, hanem élő.

A Fehér Szarvas még egy pillanatig figyelte őt, majd hátralépett.

A levegő körülötte aranyporrá vált, s a lény, mint egy halk sóhaj, eloszlott a fák között.

Malina hazatért. Nem szólt senkinek arról, amit látott.

De attól a naptól kezdve, amikor valaki sírt a közelében, a könnyek mindig gyorsabban száradtak fel.

És ha egy csendes estén az erdő szélén megpillantod a levegőben táncoló arany port, ne félj.

Lehet, hogy a Fehér Szarvas jár arra — s valahol, valaki épp megtanul szeretni.

Hangtalanul

A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.

Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.

A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.

A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.

Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.

A levegő lassan megtelt bizalommal.

A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.

Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.

Nem tartotta vissza.

Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.

Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.

Nem sírt.

Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne

egyszerűen, hangtalanul.

Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

A szív jelez

A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:

– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

Szív–Család–Otthon

Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,

mosoly születik minden percben.

Nem csupán étel kerül a tányérra,

hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.

A kenyér íze otthont mesél,

a közelség emlékként visszatér.

Gyermeknevetés cseng, mint dal,

szeretetet fon körénk, s puhán betakar.

A pillanat lassan szárnyra kel,

és bennünk tovább énekel.

Mert ahol a szívek összeérnek,

ott otthonra lel minden lélek.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Kimondatlan ima

Egy ölelésben elfér a világ,

ahol a szó már nem elég.

Két karból híd lesz,

s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,

ahol szív a szívhez simul,

és minden, ami fájt azelőtt,

egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,

csak a közelség karja,

mert az ölelés beszél helyettünk,

ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,

nem csupán testet érintesz —

hanem a törékeny lelket,

a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,

megtart, mikor minden más zuhan.

És abban a mozdulatban

újra ember lesz az ember.

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

A tenyér

– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.

A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.

– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.

– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.

– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:

– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.

– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.

– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:

– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.

– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.

Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:

– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.

Anna elmosolyodott.

A tenyerébe nézett.

És tudta: a mese folytatódik.

Majának – a Leánygyermekek világnapjára

Maja, szívem fénylő kis csillaga,

mosolyodban nyílik a világ tavasza.

Lépteidben erő és kíváncsiság él,

szavaidban tisztaság, mely mindig remél.

Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,

szereteted meleg, mint nyári zápor.

Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,

s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Boldog születésnapot, Nagyfiam

Te voltál az, ki megtanított szeretni,

te voltál az, ki tudott ölelni.

Tanítottál, s én is téged,

így nőttünk együtt, egymás fényében.

Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,

minden napban ott vagy, ragyogsz.

Mindent adtam, mit csak tudtam,

szívemből szőttem fényt az utadban.

Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,

a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.

Áldásom küldöm, minden léptedhez,

hogy béke és derű övezze életed.

Kívánom szívem minden rezdülésével,

életed teljen örömben, békében.

Boldog születésnapot, drága Fiam,

szívemből szívedben hagytam egy darabot,

hogy vezessen tovább az utadon.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

A szeretet esernyője

Hull az eső, az ég könnye hull,

Kislány megáll, a világ csitul.

Kezében ernyő, fekete szárny,

alatta cirmos, reszketve áll.

A gyermek szól: Ne félj, kicsim,

megvédlek én, maradj velem.

Leszek anyukád, adok meleget,

langyos tejet a kandalló mellett.

Csepereg az eső, a gyermek nevet,

mosolya tiszta, szívében szeretet.

S az égi szív most halkan látja:

a tiszta szívűeket megáldja.

Az élet örök tanítói

Ti vagytok, kik láttátok a hajnalokat,

s most szelíd alkonyfényben pihentek,

szemetekben múlt századok ragyognak,

ráncokban annyi út, annyi emlékezet.

Kezetekben ott a múlt nyoma,

a munka, a gondoskodás, a hit,

a lassuló lépések csendes csodája

minden pillanatot méltósággal ölel át.

Ti vagytok a gyökér, melyből erő fakad,

a fa, mely lombot hajtott nemzedékeknek,

s ahogy az idő hajolt fölétek halkan,

úgy hajlok meg én is tisztelettel előttetek.

Mert idősnek lenni: kincs és áldás,

szívben hordozott szeretet és béke,

minden szavatok élő tanítás,

mely bennem örökké tovább él.

A létezés csodája

Csodálattal érzem: gyönyörű a lét,

mosoly, ölelés, könny, szenvedés – mind a miénk.

Szívünkben szivárvány, harag és szerelem,

csak ember képes élni így: milliónyi rezdülésben.

Millió érzés ölt ezer alakot,

mint folyó a partnak, úgy adjuk érzéseink.

Minden találkozás fény és tanítás,

pillanatban rejlik a végtelen varázs.

Szenvedés vihara dúlhat sokáig,

vagy elül percekben, tavasz fuvallatként ámít.

Öröm is lobbanhat egyetlen szívverésben,

mint csillag gyúl ki az éjszaka mélyében.

Rajtunk múlik mindig a választás,

akkor is, ha hisszük: nincs kezünkben a lámpás.

Az élet csoda, szent és végtelen,

szeretve kell élni – így valóban megéri.

Mert ha szívünk szeret, minden nap ünnep,

ajándék a reggel, a napfény, a csend.

A csoda nem messze, nem másutt vár:

te vagy a forrás, a szív tiszta tükre.

Napfény és Hó

Vágyom hangodra,

mert szeretem.

Úgy simogat,

mint puha szellő az estben.

Nem csak a lelkemhez ér,

hanem bőrömön táncol végig,

lágy, langyos érintés,

melytől minden rezdül bennem élni kezd.

Mosolyod fényében béke születik,

tekinteted fűrkésző sugár.

Érzem, belém látsz —

s örömmel engedem.

Nyitott könyv vagyok kezedben,

melyet szíved olvas,

lapjain rejtett csillagokkal.

Hangod hallani olyan,

mintha mellettem ülnél.

Szemed tükrében önmagam találom,

és a csodát érzem benne.

Meséid, mint tavaszi források,

szomjas szívem issza —

bár csak soha ne érne véget!

Engedd, hogy én is elmondjam:

látlak, s tudom,

tükörképed ragyogásában vagyok otthon.

Ne félj — csak élj!

A szeretet mindent felold,

a félelem, akár a hó, elolvad.

Én vagyok a Napfény,

engedd, hogy ragyogjak.

Felolvasztom a havat,

s ragyogásod örökre bennem él.

Újjászületés

Ma reggel mosollyal ébredtem,

és úgy érzem, mintha újra születnék.

A szívemben fény lobbant,

amely betölti a teret, ahol mindannyian együtt leszünk.

Egy év telt el,

mégis annyi kincs, annyi pillanat szövődött belénk.

A Múzsák Könyvtára nem csupán egy csoport,

hanem a szívünk közös otthona lett.

Ma, amikor ünneplőbe öltözik a lelkem,

tudom: ez az ünnep mindannyiunké,

de bennem mégis egy személyes csoda történik –

mintha szirmaimat újra nyitná a fény,

mintha minden mosolyotokban

önmagam születne újjá.