A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. április 30., szerda

A szeretet virága


 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.
Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.
– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.
Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.
Tomika ekkor megszólalt, halkan:
– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.
Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:
– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.
És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

2025. április 29., kedd

Soha többé egyedül



A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.


Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /


Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 


2025. április 26., szombat

Kristálypillangó



Néha pillangóvá válok hajnalokon,
színes szárnyam kristályfényben ragyog,
minden rezdülésem táncolva száll,
a földet érintve, mint apró csillagfény,
Szeretetként hullik, mindenhova száll,
lágyan simítva minden fájó sebet átjár.
Én vagyok a változás tündéri szellője,
hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.
S ha megérzed szárnyam lágy érintését,
tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.
Így szállok tovább, halkan, csendesen,
csillagport hagyva, mosolyod szélén.
S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,
mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away



I don’t belong to this world.
I tried to stay,
gently, silently,
but sadness always woke up first,
before the morning light.
I have nothing left –
only what I found behind it:
the longing.
Here on Earth, it’s good only for moments,
like a soft sigh carried away by the wind.
The body is tired,
the soul shivers in this harsh world.
I’m not angry, I ask no more.
I just see
that I’m on a different vibration.
I dreamed myself away to a beautiful place,
where there’s no more pain.
Where the light doesn’t harm, only embraces,
and under the water, I don’t drown,
I only sway, like one who has come home.
I’m not quite here anymore.
My eyes are still open,
but inside… I’m already there.
There, where the light calls,
not loudly –
just as if it always knew:
one day, I’ll find my way back.
If you search for me, don’t call out.
Just close your eyes,
and let yourself dream.
I’ll be there.
Silently. In being, free.
Truly in the light, once again, me.

2025. április 23., szerda

Kedves Aurora!



Ma megálltam egy pillanatra. Csend lett bennem. Nem a világ csendje, hanem az a mély, belső nyugalom, amit csak akkor érzek, amikor végre hallom a saját lelkem hangját. Most hozzád szólok. Tehozzád – magamhoz.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Néha túlságosan sokat akarok adni, máskor meg csak csendben elbújnék. Olykor elfelejtem, hogy nem kell mindig megfelelnem. Nem kell mindig erősnek lennem. Hogy a szeretet nem teljesítmény. Hogy az anyaság nem verseny, a feleség szerepe nem kötelesség, hanem jelenlét. És az írás – az nem más, mint szívből fakadó igazság. Az enyém.
Itt ülök, egy csésze kávéval hajnalban, mikor a világ még alszik, de bennem már mocorog az álmodozás. Az éjszaka ír bennem – te jól tudod, mikor a toll megérinti a papírt, és a gondolat már nem csak gondolat, hanem életre kel. Mert én ilyen vagyok: éjszaka élek igazán. Amikor minden más elhallgat, én akkor szólalok meg.
Nem vagyok tökéletes anya – de négy léleknek vagyok az otthon, a biztonság, az ölelés. Nem vagyok hibátlan feleség – de a szívem mindig ott dobban, ahol az igazi szeretet lakik. És nem vagyok hibátlan ember sem – de érző, gondolkodó, fejlődő lélek vagyok.

Szeretem a tengerparti álmokat. Egy kis házat képzelek magam elé Olaszországban, ahol a reggelek fényesek, a délutánok lassúak, a naplemente pedig mindig elmond valamit. Mert ott is önmagam lennék – csak csendesebben.
Emlékeztetni akarlak, Aurora, hogy szerethető vagy. Úgy, ahogy vagy. A hibáiddal, a könnyeiddel, az álmaiddal, a verseiddel, a novelláiddal, a gondoskodásoddal, a nevetéseddel. Ember vagy ebben a világban, és ez önmagában is ajándék. Ne akarj több lenni – légy csak az, aki vagy.
Mert te tudsz szeretni. Mélyen, tisztán, ösztönösen. Az együttérzésed nem tanult dolog – az veled született. Ez vagy te. És ez elég. Ez gyönyörű.
Köszönöm, hogy vagy.
Szeretettel: Aurora
(Aurora Aurorának – aki néha elfelejti, mennyire különleges, de mindig emlékezni fog arra, hogy a szeretet az egyetlen, ami számít.)
Aurora Amelia Joplin

2025. április 15., kedd

Nem vagyok egyedül



Van egy állapot, ami átjár, könnyedén áramlik, és ott semmi sem fáj. A testem, a lelkem, az elmém és a vágyaim mind tiszták. Nincs bennük szenny, nincs bennük negatív ragacsosság – csak könnyedség és fény. Ez egy olyan hely, ahol a létezés maga tiszta, könnyed, és minden érzés a szeretet fényében születik. Mintha minden része lenne egyetlen egységnek, egy összhangnak, ami bennem és körülöttem él. Egység van, összefonódik minden velem. Nincs határ, nincs különállóság – csak a tiszta, fájdalommentes létezés. Csak a vagyok.
Ez az állapot olyan, mintha nem lenne semmi, ami kibillentene, mintha minden, ami körülöttem van, az én részem lenne. Mintha én is része lennék a mindenségnek, és minden átjárna: a szeretet, a fény, a tisztaság. Könnyedén létezni ebben a harmóniában, mint a vízben úszó hal, aki nem küzd, nem erőlködik – egyszerűen csak van. Boldogan létezik. Nem küzd, nem fél, hiszen negatív érzések nem is léteznek számára. Nincsenek.
Érzem ezt az állapotot, és szeretném, hogy mindig itt legyen, hogy minden pillanatomat átjárja. De ebben a világban, amely sokszor nehéz és fájdalmas, ahol mindenki elvenni akar, az emberek elnyomják a tisztaságot és a szeretetet a szívükben. Mégis tudom, hogy léteznek tisztaszívű emberek. Sokan elbújnak, akik a tisztaságot és a szeretetet érzik, mert érzékenyek ebben a durva világban. Ott rejlik mindenki szívében: a fény, a tisztaság és a szeretet ott él. Tudom: nem vagyok egyedül.

Ültessünk szeretetet



A szeretet talán utat tör végül,
s a szívekben elcsitul a vész,
eltűnik éhség, háború és kín,
s az ember emberként él, nem rabszolgaként.
Mindenkit egyenlő jog illet meg –
bárhova is szülessen a földre le,
bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,
csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.
Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,
ki kenyér helyett félelmet eszik,
ne legyen kéz, mely más életet eltipor,
mert az erő nem adhat jogot bántani mást.
Dolgozzon mindenki méltósággal,
ne kényszerrel, hanem örömmel,
a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,
mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.
Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,
legyen béke, mit nem tör meg fegyver,
a világ legyen közös kert mindannyiunknak –
ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.
És ha egyszer majd kérdik tőlünk:
– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –
mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:
– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Jesua érintése



Nem vallásokban keresem őt,
nem szavakban, nem könyvek lapjain.
Szívemben él – ott, ahol néha csend van,
néha bánat, de ő gyógyít –
láthatatlanul, halkan, belülről.
Jesua – számomra nem más,
mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.
Aki nem ítélt – csak megértett.
Nem parancsolt – csak megölelt.
Nem uralkodott – hanem szolgált,
fénnyel, szeretettel, emberséggel.
Ő a fény, ami maga a szeretet,
az erő, ami nem rombol, hanem épít.
A húsvét számomra emlékezés:
arra, hogy a szeretet mindig él,
a gyógyulás halk, és szívből fakad.
És hogy ő – mindig velünk van.
Most is szeret,
és fényét csendesen ránk szórja
csendben – örökre.

2025. április 11., péntek

Nyitott könyv (a Költészet Napjára Április 11)



Nyitott könyv vagyok — érzékeny poéta,
sorok közt rejlik szívem rezdülése.
A szeretetről írok, nem is tudnék másról,
hisz minden versem halk vallomásról szól.
Nem keresek tapsot, nem vágyom címekre,
csak adni szeretnék — lelkemből, csendesen.
Talán valaki majd elidőz egy sorban,
s meglátja benne a szívem fényét, szavaim őszinteségét.
Írás közben hazatalál a lelkem —
egy ismeretlen szívre mosolyog halkan.
Ha csak egy sorban otthonra lel valaki,
már tudhatja: nincs egyedül.

2025. április 9., szerda

Ártatlan



Nevet a világ, ha ő nevet,
tiszta hangján átsüt a szeretet.
Nem tud még semmit a bánatról,
csak él – ártatlan, pici lényként.
Szemeiben nincs múlt, se félelem,
csak jelen van – végtelenül őszintén,
Egy kacaj – s eltűnik minden, mi sötét,
egy apró kézben ott a szeretet, a fény.
Szívéből szól a létezés dala,
hiszen ő maga egy kis csoda.
Nincs még álarc, nincs még határ,
csak tiszta fény és gyermeki kacaj.
Ő az, aki még emlékeztet:
hogy mi is voltunk ilyenek.
És talán, ha figyelünk csendben,
újjászületünk a mosolyában – menten.

2025. április 7., hétfő

Ötvenegy tavasz



Bejártam a poklot, nem egyszer talán,
de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.
Anyaként álltam, erős gyökérként,
míg vihar cibálta a világom.
Szívem nem kérdezett, csak adott,
jóságot, csendet, vigasztaló szót.
Az együttérzés volt a pajzsom,
a szeretet, az iránytűm minden úton.
Fiatalon kerestem a választ,
ma már tudom: a kérdés is én vagyok.
És a válasz is.
Mert aki ennyit élt,
az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,
szelíden mosolygok a világra,
mert bennem otthon van végre minden,
amit egykor kívül kerestem.

A jövő hagyománya



A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.
A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.
A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.
Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.
A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.
A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.
Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.

2025. március 31., hétfő

Nem hagyom...



Nem hagyom,
hogy a jószívűségem
csak könnyű szélként szálljon,
s kihasználja az,
aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,
hogy a mosolyom üres
tükörképpé váljon,
hogy a szívem
elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,
de megtanultam,
hogy a szeretet nem vak,
hanem lát, érez,
és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,
de már látom,
kinek érdemes,
és kinek csak fény vagyok
egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,
hogy életem perceit
mások elorozzák,
hogy a boldogságom
eltűnjön általuk.

2025. március 30., vasárnap

Egyszerűen jól vagyok


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,
könnyű léptekkel árad a fény,
egy lágy burok ölel át,
s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,
boldogságként lelkembe szivárog,
nem szól, nem kér, csak jelen van,
szívemben, testemben,
minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,
mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.
A szeretet, mi hozzám érkezik,
boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –
szavakkal leírni oly nehéz,
mert ezt nem érteni kell,
hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,
csak azt érzem, jól vagyok.
Csodás érzés, biztos,
hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,
hogy az érzések tovább maradnak.
Bárcsak soha el ne múlna,
a fájdalom bánat a múltba vonulna,
a boldogság belesimulna minden napjaimba.

2025. március 25., kedd

Nagypapa műhelye



A napfény már rég bekúszott a kis műhely ablakán, ahol a poros polcokon sorakoztak a szerszámok: kalapácsok, csavarhúzók, régi fűrészek, megannyi eszköz, amelyek mind mesélni tudtak volna. A padlón egy apró láb dobogott izgatottan – Lacika ült ott, a hároméves kisfiú, aki ma különleges feladatot kapott.
A nagypapa éppen egy régi széket szerelt, szemüvege a homloka tetejére csúszva. Néha mosolyogva pillantott le az unokájára, aki minden egyes mozdulatát figyelte.
– Papa, ez micsoda? – bökött rá Lacika egy hatalmas franciakulcsra.
– Az ott egy franciakulcs, Lacikám. Nagy dolgokat lehet vele megjavítani.
– Miért hívják franciának? A kulcsok beszélnek franciául?
A nagypapa elnevette magát.
– Hát, azt nem tudom, beszélnek-e franciául, de biztosan jól értenek a csavarokhoz!
Lacika hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a papa meghúz egy rozsdás csavart.
– Papa, miért kell meghúzni a csavart?
– Hogy erősen tartson, ne essen szét semmi.
– És ha nem húzzuk meg, leesik az ég is?
A nagypapa a fejét csóválta, majd lehajolt, és tenyerébe vette Lacika kis kezét.
– Az ég nem esik le, de a szék bizony összedőlne. És képzeld, neked is mindig vannak csavarjaid – mondta mosolyogva, mire Lacika elcsodálkozott.
– Nekem? Hol vannak? A zsebemben?
– Nem, kis szívem. A te csavarjaid itt bent vannak – bökött gyengéden a mellkasára. – A szeretet tartja össze őket. Minden ölelés, minden nevetés, minden kedves szó olyan, mint egy csavar. Ha jól meg vannak húzva, a szíved mindig erős marad.
Lacika elgondolkodott.
– És te meghúzod a csavarjaimat, papa?
A nagypapa letette a szerszámot, letörölte kezéről a fűrészport, és térdre ereszkedett a kisfiú elé.
– Minden nap, Lacikám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, mikor megfogom a kezed, mikor együtt vagyunk itt a műhelyben. És tudod, te is meghúzod az enyémeket.
– Én? De én pici vagyok!
– Pont ezért, mert a te szereteted a legnagyobb. Olyan erős, hogy én is mindig rendben leszek tőle.
Lacika átkarolta a nagypapa nyakát, apró arcát a vállába fúrta.
– Akkor mindig itt maradok veled. Minden nap szerelünk együtt?
A nagypapa elmosolyodott, homlokon csókolta, és szeretettel ezt válszolta:
– Minden nap, kis mesterem.

2025. március 22., szombat

Kívánom...




Kívánom, hogy ma új utat találj,
A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,
Hozzon örömöt minden pillanat,
Szívedben boldogság ébredjen.
Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,
Minden perc ajándékként táncoljon,
Nevess, álmodj bátran, élj a mának,
A jelenben a most pillanatának.
Kívánom, hogy a remény legyen veled,
És a szeretet öleljen körbe téged,
Hogy ragyogjon rád a fény,
Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!

Lélek a toll hegyén



A toll hegyén táncol a lélek,
Minden szó egy új csillagot gyújt,
Az írás nem csupán kifejezés,
Hanem szeretet—egy üzenet.
Papíron ébrednek az álmok,
Majd lágyan megszületnek,
Szavak fényesen át szövik a csendet,
S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.
A szív, ha ír, akkor beszél,
Minden betű egy szellő, mi körülölel,
Írásban szól a szeretet,
A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.
Lágy fényben pihen a papír,
Kezemben az álom, mi formát ölt,
Mert az írás nem csupán üres szó,
Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.
A szeretet és az írás egy ölelést hoz,
Miközben a világ csendes csodáját írjuk,
A szavak, mik a szívből jönnek,
Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

2025. március 21., péntek

Álmodó



Lelked fénye ragyogva szól,
Belső békéd, mint egy toll.
Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,
Szeretet ölel, mindig ébren.
Lelked fénye, tiszta, szép,
Álmok szállnak, halk és mély.
Nyugtató csendben pihenj hát,
Szeretet ölel, álmodban át.