Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását .Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz .A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt .Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne .Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette.
– Halló?
Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg:
– Ne engedd el… kérlek.
Éva megdermedt.
– Tessék? Ki maga?
A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania.
– Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd.
Éva szíve összeszorult.Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek.
– Maga… honnan tudja ezt?
A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni.
– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered.
Évának megremegett a hangja.
– Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon?
Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz:
– Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve.
A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon:
egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos.
– Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban.
Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.
– Miért törődik velem? – kérdezte.
– Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában.
A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek.
A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés.
Mintha a hívás célja beteljesült volna.
Éva lassan letette a kagylót.
A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét.
A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság.
Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott.
Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett.
Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta:
Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal.
Hanem az, hogy a hívás megtörtént.
Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott:
– Köszönöm, hogy hívtál.
Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.
