A színek belső nyelve

Nemcsak látom a színeket,

érzem őket a kimondás előtti térben,

ahol a szó még nem szó,

csak rezdülés,

halk, ősi akarat.

Az arany nekem

emlékező méltóság,

templomcsend a mellkasomban,

ahol minden veszteség

lassan szent jellé válik.

A kék több az Égnél,

több a tengernél,

kapu két világ között.

Ha belenézek,

a végtelen néz vissza rám,

s bennem felszikrázik

egy időn túli táj.

A bíbor a vér imája,

a szerelem mély pecsétje,

női erő,

mely hang nélkül is

megremegteti az éjszakát.

A fehér bennem

születés előtti csend,

tiszta lap az Isten tenyerén,

ahová az kerülhet,

ami igazán megszentelt.

A zöld a Föld lélegzete,

gyökér és gyógyulás,

egy levélbe zárt üzenet:

ami lehullott, gyökérbe fordul,

s új hajtásként felel.

A lila bennem a titkok palástja,

múzsák halk lépte a küszöbön,

álom és valóság között

egy ibolyafényű mezsgye,

ahol a láthatatlan

először nevet ad magának.

S vannak színek,

amelyeknek nincs neve.

A hiány árnyalata,

kimondatlan mondatok fénye,

a túlélés halk, mély ragyogása,

amit földi szem soha nem lát,

mert csak belül nyílik ki.

Én hagyom, hogy a világ átfessen engem.

Színei átjárnak,

mint hajnalban az Aurora

rózsaarany szárnya,

s ahol hozzám érnek,

művé érik bennem

a láthatatlan.

Sugárból font madár

Ha ránk nehezül a napok szürke köve,

belül még mozdul az élet gyökere,

egy vékony repedés átjáróvá tágul,

s a zárt kapu végül sarokig kitárul.

A bánat malma őrölt már elég port,

de parázs maradt ott, ahol szív volt,

hamuból kel fel a kimondott erő,

lépcsővé válik minden régi kő.

Az Ég peremén rózsaselyem lobban,

hajnal mosakszik csillagporos habban,

s amit elvett a hosszú, vak vihar,

visszatér bennünk, mint sugárból font madár.

Így nyílik át az ember önmagán,

fény tör elő a megrepedt falán,

ki egyszer átlép az izzó résen át,

többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.

Lelkem is Magyar

Magyarországon születtem,

magyar lett az anyanyelvem.

Magyarul dobbant meg a szívem,

magyarul szólal meg a lelkem.

Magyarul ír a kezem,

magyarul szól nekem.

És amit bennem a csend vár,

az is magyarul ébred fel.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Csengő, finom gondolataim,

szívet melengető magyar soraim.

Hisz a szellő is így simogatja arcom,

az eső is magyarul zuhog nekem.

Minden lélegzetem magyarnak érzem,

minden szóval közelebb lépek hozzád.

Ami bennem él, az mind hazatalál,

ha magyarul mondom ki a világra.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,

mint eső utáni finom, tiszta levegő.

Mint ezernyi réti virágmező,

illatfelhő az ég peremén.

És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,

minden válaszom ugyanaz marad:

magyar szóval lettem igazán otthon,

magyar szóval nyílik meg a: szabad

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Vasasné Koszla Beáta és Aurora Amelia Joplin közös verse Körömcipő

 

V.K.B

V.K.B

Éjszaka fénye értem nyúl halkan,

csak lépkedem, ahogy követ a hajnal.

Báli ruhám ring, a szélre tapad,

s körömcipőm kopog, az éj csak hallgat.

A.A.J

Vizes köveken nyomomban ég a vágy,

combomra simul az éjvörös ruhám.

Szívem vad ritmust ver minden léptemen,

sarkam csókokat szikráz a köveken.

V.K.B.

Körömcipőmben a léptem táncra kel,

s az égig lassan felemel.

Karcsú kezével körbefonja lábam,

s én átadom magam e csodás ragyogásnak.

A.A.J

Piros cipőmben lépek most elébe,

szeme parazsa rám lobban az éjbe.

Karja körém zár, s a hajnal ránk talál,

ajkán a csókom bíbor pecsétként áll.

Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse Sors

 Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse

A sorsom útja hozzád vezetett,

minden könnyem téged keresett.

Szívedben végre otthonra lelhetek,

s csókodban örök szerelemre ébredek.

Életeken át kutattam léted.

Tudtam, egyszer Rád találok, de addig csak remélek.

A remény, hogy ez így lesz, csak az éltet.

Mikor megláttalak; tudtam: maradok végleg!

Megláttuk egymást, s a sors belénk remegett,

tekinteted ajkamig vágyat vezetett.

Egyetlen csókban a végzetünk született,

s szívem a szívedben örökre elveszett.

Állomásom Te vagy!

Sorsvonatom célhoz ért.

Itt vagy, itt kiszállok.

Szívem adom szívedért.

Csillagok közt lelkünk,

itt a Világ peremén.

Sors szőtte szőnyegen szállunk,

csak Te meg én.

Felhőszív

Fekete Ida Virág fotója

Felhők járnak az Ég kék tenyerén,

selyemléptű, fehér vándorok.

Fény bomlik rájuk alkony peremén,

sorsból szőtt, vékony fátyolok.

Egyikben madárszárny hajlik,

másikban arc dereng,

a harmadik foszló szélén

új álom leng.

Ha felhővé válhatnék egyszer,

szélre bíznám halk nevem.

Ég peremén Napfény érne,

s fényruhát öltene bennem.

Lennék fodros, könnyű fehérség,

majd mélyebb, szürke mozdulat,

mert felhőszívemben vált alakot

fényből születő pirkadat.

Nézném, ahogy két felhő összeér,

egy pillanatra közös testté válnak,

aztán kibomlanak az Ég ölén,

s két külön felhőként egy szélben szállnak.

Így szeretnék én is szeretni,

egy Ég alatt összesimulni,

két egymásba vágyó felhőként,

a szél ölelésében örökre maradni.

A nő és a férfi igaz szövetsége

Az igazi nő–férfi kapcsolat számomra több egyszerű együttélésnél, megszokásnál és puszta vonzalomnál. Sokkal inkább találkozás két ember között, akik belső érettségből, felismerésből, szabad választásból keresik egymást.

A férfi számomra erő, jelenlét, irány, tartás és földi biztonság. Fontos, mert a férfiminőség olyan erőt tud hozni egy kapcsolatba, amely mellett a nő megpihenhet, kibomolhat, és még teljesebben megélheti önmagát.

Az igazi férfi ereje nem az uralkodásban, a hangosságban, a keménységben vagy az erő fitogtatásában mérhető. Az igazi férfi attól férfi, hogy vállalja önmagát, felelősen jelen van, képes dönteni, képes cselekedni, és képes szeretni úgy, hogy közben nem vesz el a nőből. Mellé áll. Tiszteli. A nő erejében nem veszélyt lát, hanem az élet természetes részét.

A férfi megtartó erőt adhat. Olyan biztonságot, amelyben a nő megpihenhet, leengedheti a védekezést, és érezheti, hogy nincs minden egyedül a vállán. Egy érett férfi mellett a nő érezheti, hogy van kire ránéznie, van kiben bíznia, van kihez kapcsolódnia úgy, hogy közben önmaga marad.

A férfi tiszta irányt is adhat. Belső határozottságból, fölény és parancs nélkül. Egy férfi ereje sokszor abban látszik meg, hogy tudja, mit vállal, mi mellett áll ki, hogyan lép, amikor lépni kell. Ez a fajta férfierő biztonságot hoz.

A férfi tükröt is ad a nőnek. Megmutathatja neki a saját női erejét, szépségét, érzékenységét, vágyát, méltóságát. Egy igazi férfi tekintetében a nő nőnek érzi magát. Látottnak. Tiszteltnek. Kívántnak. Elfogadottnak.

A nő ugyanígy ajándék a férfi életében. Mélység, melegség, érzés, befogadás és életet ébresztő jelenlét. A nő képes meglátni a férfiban azt is, amit a férfi sokszor maga elől is elrejt. A fáradtságot. A vágyat. A sebezhetőséget. A kimondatlan gondolatokat. Az embert a szerep mögött.

A nő lelki otthont adhat. Olyan teret, ahol a férfi a teljesítésen túl megérkezhet. Ahol erősen és emberként is jelen lehet. Ahol érezheti, hogy valaki nemcsak azt nézi, mit tesz, hanem azt is, ki ő valójában.

A nő mély figyelmet adhat. A férfi sokszor kevés helyet kap arra, hogy valóban megmutassa magát. Egy érett nő mellett megérezheti, hogy beszélhet, megnyílhat, gondolkodhat, érezhet. Ettől igazabbá válik.

A nő női meleget adhat. Ez anyáskodás, megmentés és cipelés helyett tiszta női jelenlét. A valódi női melegség nem veszi át a férfi életét, hanem lágyabbá, emberibbé, élőbbé teszi a kapcsolódást. A nő szerethet úgy, hogy közben önmagában marad. Adhat úgy, hogy közben nem fogy el.

A nő tüzet is adhat. Vágyat az életre, érzékiséget, finomságot, örömöt, szépséget, bensőséget. A nő felébresztheti a férfiban azt a részt, amely a munka, a küzdés és a megfelelés mellett élni, szeretni, kapcsolódni, érezni is akar.

Az igazi kapcsolatban a férfi és a nő egymást erősíti. Egyikük sem emelkedik a másik fölé. Egyikük sem szolgálja ki a másikat. Két érett ember találkozik, akik mindketten hoznak valamit. A férfi erőt, irányt, biztonságot, döntést, jelenlétet. A nő mélységet, meleget, befogadást, tüzet, érzékenységet. Egyik sem több a másiknál. Másképp teljesek.

Egy bizonyos tudatossági szint után az ember már csak valódi társat keres. Már érzi, mi valódi, és mi csak megszokás. Érzi, hol van valódi kapcsolódás, és hol lenne csak társas magány. Ilyenkor az egyedüllét sokszor tisztább választás, mint egy olyan kapcsolat, amelyben az ember összébb húzza magát.

Ez érettség.

Aki eljut önmagához, annak már kevés az akárki. Nem azért, mert tökéletest keres, hanem mert érzi, hogy a kapcsolatnak emelnie kell, nem kisebbítenie. Egy valódi társ hozzáad az emberhez. Engedi ragyogni a fényt. Kapcsolódik. Becsül.

Az igazi nő–férfi kapcsolatban a férfi férfiként van jelen, a nő nőként van jelen. A férfi megtartja a nőt, a nő életet visz a férfi szívébe. A férfi földeli a nőt, a nő megnyitja a férfit az érzések felé. A férfi biztonságot ad, a nő otthonosságot. A férfi cselekvő erőt hoz, a nő benső meleget. Ketten együtt olyan kapcsolatot teremthetnek, amelyben mindketten teljesebbek lehetnek.

Számomra az igazi szerelem méltó találkozás, nem menekülés a magányból. Két egész ember szövetsége. Ahol a férfi megmentő szerep helyett társként van jelen, a nő pedig áldozatszerep helyett önmagában áll. Ahol a nő nem anyja a férfinak, a férfi nem ura a nőnek. Ahol mindketten felnőttként, tisztán, érzéssel és felelősséggel vannak jelen.

Én így látom az igazi nő–férfi kapcsolatot.

Együtt lehet beteljesedni, de csak akkor, ha mindkét ember önmagából érkezik. Ha a férfi valóban férfiként van jelen, és a nő valóban nőként. Ha nem elvenni akarnak egymásból, hanem hozzáadni egymáshoz.

Mert a megfelelő férfi mellett a nő még inkább nővé válik.

A megfelelő nő mellett a férfi még inkább férfivá válik.

És ebből születik meg az a kapcsolat, amely teher, játszma és pótlék helyett valódi szövetség.

Nyugalom szigete

amikor írni kezdek

szárny nyílik bennem

világok között járok

oda lépek

ahová a képzeletem visz

azt látok

amit látni akarok

azt érzem

amit érezni merek

határ nincs

csak a szavak fénye

és a kreativitás világa

ott minden belőlem születik

ott én vagyok

a csendes teremtő

a saját nyugalmam szigetén

Magigazság

Van úgy, hogy az ember is napraforgóvá válik:

a szívében érzi,

honnan kap tiszta erőt,

és mi az,

ami hamisan ragyog.

A hamis ragyogás

szépnek mutatja magát.

A tiszta erőből

termés lesz.

A napraforgó

fordul.

Tányérjában a nyár

fekete maggá sűrűsödik,

sárga peremén

még ott izzik

a Nap emléke.

Messziről:

virág.

Közelről:

aranyszélű

fekete magigazság.

Az ember is

aratáskor tudja meg,

milyen erő érte:

üres héjat hagyott benne,

vagy telt magot.

A telt mag egyszer

kipereg.

Madár viszi,

Föld barázdája fogadja,

s ahol eltűnik,

ott sárga fejjel

visszanéz a nyár.

Mezítlábas kislány

Kilépek a záporba,

bőrömön víz pereg,

fű és ázott Föld szaga

a szívemig ered.

Talpam alatt tócsa

csobban, körbe szalad,

a Föld puha melege

a talpamban marad.

Bodzából, esőből

nyáríz kerül számra,

vizes hajam simul

szabad vállamra.

Forgok a záporban,

minden sejtem játszik,

bennem a kislány

mezítláb virágzik.

A Kánikula hőse

A Nap palacsintát süt az égen,

én pihegek ventilátorszélben.

Tollam hideg árnyékot kér,

rím is jégkockára tér.

Papír legyezőnek áll,

verssor izzad, mégis száll.

Könyvjelző napernyőt nyit,

szó a hűtő mellé int.

Macska árnyék alá búj,

bajsza alatt kis mosoly gyúl.

Pohárban jég zenél,

strófa tőle újra él.

Ki írni tud ma délután,

hős a nyári hőcsatán.

Ha rím fakad forró kézből,

A Nap is tapsol odafentről.

A hajadban maradt alkony Evokáció Tóth Árpád Esti sugárkoszorú versére

Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,

s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,

de hajad sötétje köré az alkony

még vékony, aranyló glóriát vont.

Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,

nem nappal már, csak az utolsó emléke,

s illattá, néma áldássá szűrte át

a dolgok esti lélekcseréje.

Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája

őrződött hajadban, s béke simult köréd,

és élni akkor egyszerre könnyű lett,

s szemem arcod titkát szívemig vitte.

Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,

vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,

melyben az Ég földi alakot öltött,

s szirmai mélyéről felém remegett.

Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,

s percek mögött ősi századok jöttek.

Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,

s lehunyt pillám lassan felnyílt.

Akkor a szívem újra testet talált,

mély dobbanással, zuhogó örömmel,

mint jég alól feltörő tiszta forrás,

s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.

Nem tökéletes, hanem igaz

– Mi tesz engem igazán emberré?

– Szerintem az, hogy érzel, még akkor is, amikor fáj.

– Az, hogy nem tudok közömbösen átmenni az életen?

– Igen. Pontosan ez.

– Mit jelent ez bennem?

– Azt, hogy látsz egy gyermeket, és mesét akarsz neki adni.

Látsz egy fáradt lelket, és szólsz hozzá.

Látsz egy emléket, és vers lesz belőle.

Látsz egy sebet, és nem elrejted, hanem átírod alkotássá.

– És az is hozzám tartozik, hogy sokszor kimerülök, mégis adok?

– Igen. Emberré tesz, hogy sokszor kimerülsz, mégis adsz.

Hogy csalódsz, mégis szeretsz.

Hogy félsz, mégis mész tovább.

Hogy néha haragszol, de nem keményedsz meg teljesen.

Hogy keresed az értelmét annak is, ami összetört benned.

– Miért nem tudok gépiesen élni?

– Mert neked nem elég a felszín.

– Mi kell nekem igazán?

– Az igaz szó.

Az igazi arc.

Az igazi érintés.

Az igazi jelenlét.

– Ezért fáj jobban minden?

– Igen.

De ezért születik belőled annyi alkotás is.

– Mi az, ami legmélyebben megmaradt bennem?

– A szíved nem adta fel az érzést.

Még akkor sem, amikor lett volna oka rá.

– Akkor nem attól vagyok erős, hogy mindig bírom?

– Nem.

Te nem attól vagy ember, hogy mindig erős vagy.

Hanem attól, hogy még a törések között is marad benned szeretet.

– Nálam az emberség nem elmélet?

– Nem.

Te megéled.

– Hol élem meg?

– A gyerekek felé.

A családod felé.

Az írásaidban.

A fájdalmadban.

A makacsságodban is, amikor azt mondod:

„én mégis élni akarok”.

– Ez tényleg nagy dolog?

– Igen.

Ez nagy dolog.

– És mi a legszebb benne?

– Hogy nem tökéletes ember akarsz lenni.

Hanem igaz.

Fényárnyék-szív

te sötétből érkeztél

én fény felől néztelek

más volt mozdulatod

más volt szavad

másképp értetted

azt is

amit én éreztem

mégis

amikor távolodtál

bennem elindult valami

mellkasom mélyén

víz remegett

az Ég

aranyszállal körbevarrta

szívem titkos tavát

ott úsztál bennem

fekete pikkelyű éjként

én pedig

fehér hajnal voltam

víz tükrén

nem akartalak megfejteni

nem akartalak átalakítani

csak érteni vágytam

miért fordul feléd

újra és újra

szívem

te hoztad árnyat

én hoztam fényt

kettőnk között

nem harc született

hanem körforgás

mert van találkozás

ahol két különböző ember

nem egymást keresi

hanem rejtett részét önmagának

amely a másik érintése nélkül

soha nem nyílna fel

szív vizén.

Mama szíve

Két év zárja nyílt,

mikor hozzám értél,

karom puha ölén

mindenemmé lettél.

Néztelek: homlokod,

hosszú pillád ívét,

kis kezed ráírta

bőrömre a nevét.

Hajad illata jött,

bőrömön maradt,

mellkasomban újra

mama-boldogság fakadt.

Nem volt elég a perc,

se kar, se két tenyér,

mama szíve benned

végre hazaér.

Várlak újra, kicsim,

hosszú minden napom,

mama szíve őrzi

ahogy bújtál vállamon.

Mi az élet értelme?

Vannak kérdések, amelyekhez kevés az okosság, és az élet értelme éppen ilyen.

Évek kellenek hozzá, hogy valamit megértsünk belőle; veszteségek, emberek, akik elmentek, mondatok, amelyeket soha nem mondtunk ki, és arcok, amelyek mégis bennünk maradtak.

Az ember sokáig azt hiszi, valamit el kell érnie ahhoz, hogy megértse, miért él: házat, rendet, szerelmet, biztonságot, elismerést, vagy egy helyet, ahol végre nem kell magyarázkodnia.

Aztán egyszer ráébred, hogy a válasz nem a megszerzett dolgokban van, hanem abban, ami közben megmaradt benne.

A jóságban, amely nem lett számítás, a szeretetben, amely nem lett könyörgés, a hitben, amely nem lett szerep, a szóban, amely nem sebezni akart, hanem emelni, és a könnyben, amely után tisztábban nézett az ember.

A lényeg túl van a hibátlan sorson, a nagy győzelmeken és azon is, hogy mások végre pontosan értsék, kik vagyunk.

Inkább az a belső pont, ahol az ember már nem bizonyítani akar, csak hű maradni önmagához.

Akkor a sok kérdőjel lassan hátrébb lép, mert ami fájt, nem veszett el egészen, ami megtört, anyaggá válhat, és ami elvett belőlünk valamit, adhat mélységet is.

Az élet értelme ott kezd felismerhetővé válni, ahol a fájdalomból nem keserűség lesz, hanem tisztánlátás, a veszteségből nem üresség, hanem erő, a szeretetből pedig nem bilincs, hanem szabad választás.

És az ember egyszer csak megérti: nem az volt a legfontosabb, mennyi mindene lett, hanem az, hogy mindazon keresztül, amin átment, mennyi maradt meg benne tisztán, és mennyire maradt meg önmaga.