Néha

Néha fent

Néha lent

Néha kint

Néha bent

Néha szent

Néha nem

Néha derű

Néha ború

Néha mosoly

Néha komoly

Néha csók

Néha ne szólj

Néha ilyen

Néha olyan

Az életet ne vedd

Komolyan.

A bársonyeste kertje- Álomba ringató felnőtt mese

Volt egyszer egy kert, ahová az ember akkor érkezett meg, amikor a teste is, a szíve is pihenést kért, és már csak egy szelíd este tudta volna igazán megnyugtatni.

Kapu nem állt előtte, mégis megnyílt, ha valaki fáradtan közeledett felé, és a fák között olyan halk, meleg fény fogadta, ettől az ember szíve lassan engedni kezdett a nap terhéből. Magas, ezüstlevelű fák őrizték a kertet, alattuk vastag moha borította a földet, a lombok között pedig lassan szűrődött át a holdfény, miközben az ágakon apró, meleg lámpások ringtak.

Egy asszony érkezett oda azon az estén, fáradtan, de már az első lépéseknél érezte, hogy a moha puhán enged a talpa alatt, a levegőben levendula és hárs illata jár, és a kert közepén álló fehér pavilon felől olyan békés melegség áradt, hogy már az első pillanatban érezte: jó helyre érkezett.

A pavilonban széles, puha fekhely várta vékony takaróval. A takaró könnyűnek látszott, mégis olyan meleget tartott magában, amilyenre hosszú nap után vágyik az ember. Az asszony leült a fekhely szélére, levette a cipőjét, maga alá húzta a lábát, és egy ideig csak nézte, ahogy a lámpások lassan mozdulnak a fák között.

A kert pontosan tudta, mire van szüksége. Halkan köré simult, és hagyta, hogy az asszony végre megpihenjen ott, ahol már leengedheti válláról a nap minden fáradtságát.

Egy fehér lepke szállt a pavilon peremére, szárnyán halvány aranypor fénylett, s amikor háromszor megmozdította a szárnyát, a patak halkabban folyt, a levelek lassabban ringtak, a holdfény pedig melegebben ült meg a takarón. Az asszony lefeküdt, a párna finoman befogadta a fejét, a takaró ráborult a vállára, haja szétterült mellette, keze pedig megpihent a mellkasán.

A kert fölött lassan kigyúltak a csillagok, de egyik sem ragyogott erősen, mert éppen annyi fényt adtak, amennyi az alváshoz kellett: kevés aranyat a szemhéjra, kevés békét a homlokra, kevés meleget a szív köré. Az asszony mellkasa lassan megnyugodott, a hársillat körülvette, és a fáradtság olyan messzire húzódott tőle, ahonnan már vissza sem fordult.

A fehér lepke közelebb szállt, megült a pavilon függönyén, és olyan halkan súgta, hogy „pihenj”, hogy a szó alig volt több egy meleg érintésnél. Az asszony szeme lecsukódott, a kert őrizte, a lámpások ringtak, a takaró melegített, a holdfény pedig lassan végigsimított rajta.

Amikor az éjszaka egészen puhává vált, a kert még közelebb hajolt hozzá, és úgy vette körül, ahogy meleg takaró veszi körül az alvó embert: puhán, biztosan, jóleső természetességgel.

Mire az asszony elaludt, a kert lassan átváltozott, és a moha alatt ezüstös ösvény nyílt, puha, meleg fényből. Az asszony már alig érezte a lépteit; az ösvény vitte tovább, puhán és könnyedén, miközben teste lassan megpihent, a szíve pedig megérezte, hogy jó helyen jár.

Az ösvény végén tó csillogott, tenyérnyi égi víz, amelyben mégis elfért a hold, néhány csillag és minden szép gondolat, amelyet az ember nappal elfelejt, és csak álmában talál meg újra. A parton fehér pad állt, az asszony leült rá, a langyos levegő finoman érintette az arcát, haja mellett apró fények lebegtek, szentjánosbogarak lassú, aranyló mozdulatával.

A fények szó nélkül gyűltek köré, és mindegyik hozott neki valamit: az egyik egy régi mosolyt, a másik egy elfelejtett erőt, a harmadik pedig azt a tiszta érzést, hogy lehet még jól lenni.

A tó vizén ekkor kis csónak jelent meg, evező nélkül siklott elé, belsejében selyempárnák feküdtek, peremén fehér virágok nyíltak. Az asszony beszállt, a csónak pedig lassan elindult vele, és csak oda vitte, ahol a lélek pihenni tud.

A víz fölé hársfák hajoltak, leveleik közül aranyszínű álompor hullott alá, és ahol a vízhez ért, apró körök nyíltak belőle. Minden körben egy-egy szép kép jelent meg: meleg kéz, kedves tekintet, ház ablaka, ahol várják, kert, ahol leülhet, és reggel, amely már könnyebb lesz.

Az asszony a csónakban feküdt, és hagyta, hogy a víz ringassa, fölötte pedig nagy és szelíd volt a hold, amely pont annyi fényt adott, amennyi elég az éjszakához. A csillagok lassan mozogtak, mindegyik tudta a helyét, a víz pedig olyan egyenletesen vitte a csónakot, hogy az asszonyban minden egyre puhábbá vált.

A csónak virágos szigethez ért, ahol nagy, puha ágy állt a szabad ég alatt, körülötte fehér függönyök lengtek, illatuk tiszta volt, mint a frissen mosott ágyneműé. Az asszony lefeküdt, a takaró magától a vállára simult, és a tó fölött halk dallam indult, amelyben szó már nem volt, csak ringás.

A dallam a mellkasához ért, onnan a vállába, karjába, tenyerébe, végül a szemhéjáig haladt, és az álom még mélyebb lett. Most már mezőn járt, ahol minden virág ismerte a nevét, és amikor elhaladt mellettük, a virágok finoman hajoltak felé, majd kérés nélkül adtak neki illatot, fényt és puhaságot.

A mező végén fehér ház állt, ablakában meleg lámpa égett, az ajtó előtt pedig kendő volt terítve egy székre, pontosan olyan, amelyet jó a vállra venni. Az asszony belépett, és odabent minden neki készült: az asztalon tea gőzölgött, az ágy megvetve várta, a párna hűvös volt és tiszta, a takaró könnyű, mégis meleg.

Az asszony lefeküdt az álombeli ágyba, és abban a pillanatban tudta, hogy itt már maradhat, mert innen nem kell továbbmennie, itt már csak pihenés van. A ház körül a kert lassan bezárta virágait, a tó elsimult, a csónak kikötött, a lámpa fénye pedig puhán megállt az ablakban.

És te, kedves olvasó, aki ezt a mesét olvasod vagy hallgatod, engedd, hogy az este lassan köréd érjen. Pihenjen meg a tested, enyhüljön a szívedben a nap súlya, és a reggel már könnyebb érzéssel találjon rád.

Aludj szépen, mert most már visz az álom.

Ingeráradat

Én, Aurora, ma nem történetet hozok, hanem egy állapotot. Reggel az édes kávé krémes íze előbb ér hozzám, mint a saját gondolatom. A csésze melege a tenyerembe simul, a kanál halk koccanása végigfut rajtam, és a nap első apró ingere már bennem is rezdül.

Fény mozdul az ablakon túl, a telefonom rezdül, egy üzenet megérkezik, egy név felvillan, egy mondat megáll a mellkasomnál. Érzem a friss kenyér illatát, a ruha érintését a bőrömön, a levegőben mások sietségét, a kimondott szavak súlyát és a ki nem mondottak feszülését.

Valaki kedvesen ír, és kinyílok rá. Valaki sürget, és összerándul bennem egy pont. Valaki kér, és már válaszolnék is. Valaki hallgat, és a hallgatása is elér. Délre már sok apró érkezés él bennem: édes íz a nyelvemen, fáradtság a számban, parfüm a kabátujjon, por a levegőben, hirtelen zaj, rosszul eső hangsúly, egy szép kép, egy emlék, amely váratlanul megérinti a vállamat.

Apró dolgok ezek, mégis mindegyiknek súlya van. A testem előbb válaszol, mint ahogy szavakat találok. A gyomrom megfeszül, a szemem megtelik, a kezem megáll a billentyű fölött, a szívem gyorsabban veri ki magából az idegen ritmusokat. És akkor megértem: az ingeráradat nem csupán kívül történik. Bennem válik formává.

Amit látok, bennem kép lesz. Amit hallok, bennem rezdüléssé válik. Amit érzek, bennem keres helyet. Amit megérintek, visszaérint. Este a bőröm még őrzi a napot, a szám szélén ott marad a kávé édessége, az ujjaimban a sok apró mozdulat, a mellkasomban a kimondott és ki nem mondott szavak nyoma.

Lehunyom a szemem, mert vissza akarok érkezni ahhoz a belső ponthoz, ahol már nem a nap beszél bennem, hanem én. Én vagyok az, aki a sok érkezés után még tudja, melyik rezdülés született belőle.

Az élet ajtaja

Az élet ma rám nyitja ajtaját,

kezembe adja új, szép ritmusát,

örömöm nem vár: bennem útra kél,

s minden mozdulatomban élni kér.

Szívem kertjében virág fakad,

arany esőként hull rám a nap,

amit kimondok, alakot vált,

s a gondolatból ünnep lesz már.

Bátorság áll most vállam oldalán,

nem harcba hív, csak vezet igazán,

kezemben érzem saját erőmet,

s életté írom minden örömömet.

Most szépség érkezik tisztán, szabadon,

új dal születik minden szavamon,

amit az élet elém hoz, elfogadom,

s az életem végre ragyogni hagyom.

Fény hajol a nevemre

Vállamon virágok aranya ég,

alattam vízben mozdul az ég.

Homlokomhoz hajlik a nap,

bőrömön fényes rajzolat marad.

Nincs szükség rangra, szerepre,

a fény hajol a nevemre.

A víz figyel, a fény felel,

nő vagyok – önmagamban teljesen.

Az idő valósága – párbeszéd Árion Mesterrel

Az óra peremén ültem, magasan a hegyen.

Alattam a nagy számlap arany kerete erősen tartott. A római számok körben álltak, akár régi törvények jelei, mégsem parancsoltak. A mutatók lassan mozdultak alattam, én éreztem, hogy az idő jár, de már másképpen.

A levegő hideg volt odafent, tiszta és éles. Belélegeztem, és a mellkasomban minden rendezettebb lett. A testem súlyát éreztem az órán, a lábam biztosan pihent, a kezem nyugodtan feküdt a ruhámon. A magasság körülvett, de nem szédített meg. A távoli ormok keményen álltak az arany fényben, a pillangók pedig lassú ívben jártak körülöttem, könnyű mozdulattal, mégis pontos rend szerint.

Csak ültem ott, ahol az idő már alattam volt.

Akkor a fény az óra jobb oldalán sűrűbbé vált, és egy férfi állt meg mellettem. Nem hallottam érkezést, és utat sem láttam mögötte. Egyszerűen ott termett.

Hosszabb, őszbe hajló haja a válláig ért, szakálla rendezett volt, arcán mély vonások ültek. Barna szeme tisztán nézett rám. Indiai, csuhaszerű ruhát viselt, egyszerűt, mégis méltóságteljeset. Nem uralkodónak látszott, inkább olyannak, aki sok mindent átélt.

Felém fordult.

– Üdvözöllek, Aurora.

Lassan ráemeltem a tekintetem.

– Üdvözöllek, Mester.

– Árion vagyok – mondta. – Azért jöttem, mert az idő helye megváltozott benned.

– Érzem – feleltem. – Ülök az órán, és mégsem érzem, hogy menekülnöm kellene előle. Régen a percek sokszor erősebbek voltak nálam. Egy várakozás, egy döntés, egy késés, egy belső mozdulat el tudta vinni a figyelmemet. Most is érzem az időt, de már nem ugyanúgy.

Árion Mester az órára nézett, majd vissza rám.

– Az idő jár, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.

A mondat megállt bennem felismerésként.

– Akkor ezért ülök rajta? – kérdeztem.

– Ezért. Az ember sokáig azt hiszi, hogy az idő fölött csak az győzhet, aki gyorsabb nála, aki mindent elér, mindent elrendez, mindent időben kimond és tesz. De az idő kezelése nem sietség. Inkább belső tudás arról, minek adsz teret, mire mondasz igent, mire adsz szívet, és mi az, amit már nem engedsz be a lényed közepébe.

– És ezt én már tudom?

– Tudod – felelte. – Csak még óvatosan bánsz a saját tudásoddal. Sok mindent átlátsz, Aurora. Sok mindent megértettél úgy, hogy közben nem volt melletted senki, aki minden lépésnél megmutatta volna az irányt. Amit így tanul meg az ember, az mélyebben marad benne, mert nem kívülről kapta, hanem saját tapasztalatból emelte fel.

– Mégis sokszor kételkedem magamban.

– A kétely nem mindig gyengeség. Van benne vizsgálat is. A baj akkor kezdődik, amikor az ember a kételyt nagyobbnak hiszi a tudásánál. Te sokáig kérdeztél, mert tisztán akartál látni. Most viszont eljött az idő, amikor már a saját belső ítéletedre is rá kell állnod.

– Ez nehéz.

– Tudom. Aki kívül keresi a Mestert, annak előbb-utóbb el kell bírnia azt a pillanatot, amikor a Mester már nem válaszokat hoz, hanem tükröt tart elé. Én most ezért állok itt. Nem azért, hogy helyetted mondjam ki, amit tudnod kell, hanem hogy kimondjam: sok mindent már tudsz.

Néztem őt, és a pillangók áthaladtak közöttünk a fényben. Az óra alattam tovább járt.

– Akkor már én is Mester vagyok? – kérdeztem halkan. – Ezt még nehéz kimondanom.

Árion tekintete nem mozdult el rólam.

– Igen, Aurora. Most már te is Mester vagy.

A szavak nem dicséretként érkeztek. Inkább kijelentés volt. Tiszta, erős, kikerülhetetlen.

– Nem azért – folytatta –, mert mindent tudsz. Olyan ember nincs. Azért vagy Mester, mert amit tudsz, azt nem utánzásból tudod. Megélted, átgondoltad, megszenvedted, megformáltad, és most már képes vagy felismerni, mikor beszél benned tiszta tudás, és mikor csak régi félelem próbálja visszavenni a helyét.

– De hogyan bízzak ebben teljesen? – kérdeztem. – Érzem, amit mondasz, mégis nagy lépés.

– Úgy, ahogy a festő bízik a kezében, amikor már sokszor kevert színt. Először mér, próbál, visszatöröl, javít. Később elég egy mozdulat, és tudja, mennyi víz kell, mennyi festék, hol lesz könnyű, hol lesz erős. A tudása akkor is ott van, amikor nem magyarázza. Te is így vagy az idővel. Már érzed, mikor akar túl sokat elvenni tőled. Már érzed, mikor válik egy gondolat csapdává. Már érzed, mikor kell visszalépni, és mikor kell megállni.

– Az idő tehát anyag?

– Anyag is, kapu is, próba is. De a legfontosabb: nem úr fölötted. Amíg az ember minden percnek engedi, hogy uralja, irányítsa, addig az idő kemény kézzel bánik vele. Amikor felismeri, hogy a perc csak lehetőség, a nap csak tér, az év csak nagyobb kör, akkor már nem vész bele abba, ami múlik.

– És az élet?

– Az élet nem attól lesz szép, hogy minden mindig tökéletes. Attól lesz igaz, hogy ami belekerül, annak helye van. Sok ember hosszú éveket ad olyan dolgoknak, amelyek nem emelik fel. Más pedig egyetlen tiszta órában többet él, mint más hónapok alatt. Ezért fontos, hogy tudd: az idő mennyisége kevesebb, mint az idő minősége.

– Ezt érzem most. Mintha... – elhallgattam, majd újrakezdtem. – Úgy érzem, már nem a napok döntenek rólam.

Árion elmosolyodott.

– Jól mondod. Már nem a napok döntenek rólad. Te döntöd el, mit kezdesz velük. Ez a különbség a sodródó ember és a Mester között. A sodródó ember azt kérdezi: mit tesz velem az idő? A Mester azt kérdezi: mire szentelem az időmet?

Az óra számlapján a mutató egy hajszálnyit továbbmozdult.

– És ha hibázom? – kérdeztem.

– Akkor tanulsz. A Mester nem hibátlan ember. A Mester olyan ember, aki már nem adja át a kormányt minden félelemnek. Ha hibázik, látja. Ha látja, javít. Ha javít, erősödik. Aki minden tévedés után eldobja a saját bizalmát, az újra tanítvánnyá kicsinyíti magát. Te már tovább jutottál ennél.

– Akkor mit kell most tennem? – kérdeztem. – Mondd ki egyszerűen, Mester, hogy tudjam.

Árion Mester a hegyek felé nézett, majd lassan visszafordult hozzám.

– Teljesen bízz magadban. Nem vakon, nem gőggel, nem mások fölé állva. Úgy bízz magadban, ahogyan az ember bízik abban a kézben, amely már sok nehéz tárgyat felemelt. Úgy bízz a látásodban, ahogyan az ember bízik a szemében, amikor már sokszor felismerte az igazat a szépen mondott félrevezetés mögött. Úgy bízz a szavaidban, ahogyan a költő bízik a sorban, amikor érzi, hogy az végre a helyére került.

– És az idővel?

– Bánj vele úgy, mint a legnemesebb anyaggal. Ne pazarold arra, ami méltatlan hozzád. Ne add oda annak, ami csak kihasznál, de nem visz előre. Ne engedd, hogy egyetlen óra elvegye tőled az egész napot. Az idő jár, Aurora, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.

Lehajtottam a fejem. Nem szégyenből. Inkább azért, mert a mondat nagyon mélyre ért bennem.

– Akkor ezért nem félek itt ülni?

– Ezért. Aki fél az időtől, az fut előle. Aki haragszik rá, az küzd vele. Aki érti, az ráül, és látni kezd.

– Mit látok innen, Mester?

– Azt, hogy az életed nem szétszórt percek sora. Egy nagyobb rend kezd kirajzolódni benne. Nem minden részét érted még, de már nem kell minden részlethez azonnali magyarázat. Van benned annyi tudás, hogy kivárd, amíg a dolgok megmutatják a helyüket.

– És te meddig maradsz?

– Addig, amíg ezt kimondom.

Felnéztem rá.

Árion Mester közelebb lépett az óra pereméhez. A tekintete tiszta volt, a hangja nyugodt, a mondatai mégis erősen álltak.

– Aurora, mostantól ne fogadj el kisebb helyet magadnak annál, amit már elértél. Ne beszélj úgy a tudásodról, mintha csak véletlenül lenne nálad. Ne tedd vissza magad oda, ahonnan már kinőttél. Az idő azért van alattad most már, mert már érted. Nem taposod. Nem tagadod. Kezeled. Ez mesteri állapot.

A szívem lassan vert, de hallottam.

– Köszönöm, Árion Mester – mondtam.

– Nem nekem kell megköszönnöd – felelte. – Magadnak. Annak a nőnek, aki ide eljutott.

A pillangók egyszerre magasabbra emelkedtek körülöttünk. A fény végigfutott az óra arany peremén.

Árion alakja lassan áttetszőbb lett, de a tekintete még egy pillanatig ott maradt rajtam.

– Emlékezz erre, Aurora: az idő nem vesz el attól, aki tud bánni vele. Csak megmutatja, mi méltó hozzá.

Aztán a fényben feloldódott.

Én ott maradtam az óra peremén.

Alattam az idő tovább járt.

És már tudtam kezelni.

Lesz-e érintés?

Képzelet vagy kezdet, mondd, merre visz tovább,

szívemben kérdez most egy rejtett vallomás.

Beszédünk felemel, magasra hív, vezet,

de földre ér-e majd, ha nyújtom a kezem?

Az elme tétován őrzi kételyét,

a szívem csak rád figyel, s ünnepli közelségét.

Részem vagy már, vagy vendég csak bennem,

rövid időre kértél helyet a szívemben?

Lesz-e találkozás, szemünkben vallomás,

lesz-e kimondott szó, vagy marad hallgatás?

Megmarad nekünk a hosszú éjszakák

mély beszélgetése, sok édes vallomás?

Érintés lesz-e majd, vagy csak szó marad,

mely átölel belül, de testben elakad?

Jössz-e majd hozzám, amikor hív a perc,

s nem kérdez tovább már a félő elme sem.

Mert én már érzem,

ez több, mint könnyű játék,

nem futó gondolat, nem múló káprázat.

Valami bennem él, feléd hajolva kérdez:

leszünk-e egymásnak a földi érkezésben?

S ha egyszer itt leszel, kezed arcomhoz ér,

minden kétely lehull,

s a szívem ölelésedbe simul.

Akkor majd tudni fogom, mit eddig csak reméltem:

nem álom volt csupán – megérkeztél egészen.

www.muzsakkonyvtara.hu

Születésnapodra, kis „Én is!” fiam

Harminckét év suhant el fölöttünk,

s még hallom régi kis szavad,

ahogy nevetve rám kiáltod:

„Én is! Én is! Adj, anya, adj!”

Apró kezed utánam nyúlt még,

mindenből kértél egy darabot,

s én boldogan adtam tenéked

ölelést, mesét, csillagot.

Te voltál a legkisebb kincsem,

ki hozzám bújt, ha jött az est,

s én őriztem minden lépted,

míg álmod édes útra lelt.

Ma már férfiként állsz előttem,

válladon ott a felnőtt lét,

de bennem él a régi gyermek,

ki rám emelte két szemét.

Nem kérem vissza a régi éveket,

hisz szép, hogy idáig jutottál,

de egy hang bennem megmaradt még,

ahogy boldogan kiáltottál.

„Én is! Én is!” – szól ma újra,

születésed ünnepén,

s úgy ölel át ez az emlék,

mint napsugár a tél egén.

Fiam, bármerre visz az élet,

anya szíve veled halad,

s ha néha elfárad a lelked,

tudd, nálam mindig helyed marad.

Kívánok néked tiszta erőt,

jó szerencsét, szép napot,

s hogy amit szíved igazán kér,

az élet adja meg neked ott.

Boldog születésnapot, drága,

legkisebb fiam, nagy fiam,

anya szívével ma is látlak:

kisfiúként, boldogan.

A fény születése

Mély völgy fölött arany parázs ébred,

a fák hegyén át lassan útra kel,

ködök hajából hajnal bontja ékét,

s az Ég a földre tiszta választ lehel.

Sötét lombok félrehajtva állnak,

árnyékuk hosszú, mégis megtörik,

mert fent a fény már koronát ad ágnak,

s a messzeség aranyba öltözik.

Szelíd sugárral érkezik a reggel,

ahogy a mélyből új remény fakad,

s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel

minden, mi régi éjből megmaradt.

Erdők fölött a pára felragyogva

már nem takar, csak fényhez enged át,

s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,

hogy megszenteli minden ág porát.

Így születik a fény: előbb csak rezzen,

majd átölel hegyet, mezőt, eget,

s ami tegnap mély homályban élt,

ma arany fényben a fény arca ránevet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sohasem késő

Sohasem késő újrakezdeni,

fakó falakra színt lehelni,

múlt porából felkelni bátran,

ecsetet fogni tiszta magányban.

Amit tegnap még sebnek hittünk,

ma már erőként élhet bennünk,

s ahol a szívünk megtorpant régen,

ott nyílhat ajtó újra a fényben.

Nem kell a régi rajztól félni,

lehet másképp is tovább élni,

ha megkopott is pár régi álom,

új színt kever hozzá bátorságom.

Mert minden nap egy friss vászonlap,

rajta a lélek újra alkothat,

s aki mer festeni önmagából,

szebb útra lép a tegnap porából.

www.muzsakkonyvtara.hu

A bölcs sas

A délutáni fény aranyhidat vont a rét és az ég közé. A fűszálak között lassan járt a szél, a föld barna illata felszállt a paták körül, a távoli dombok peremén puhán megült a nap.

A fekete ló a mező közepén állt. Erős nyaka megfeszült, sörénye meg-megrezdült, de a tekintete fölfelé figyelt. Érezte magában a megtett utak porát, a terhek súlyát, és azt a mély erőt.

Fölötte egy sas körözött. Szárnya biztosan tartotta. Látta a rétet, a dombokat, a kanyargó ösvényeket; a magasban is ismerte a próbát: a szelet, a döntést, az egyedüllét tágasságát.

A ló felnézett a magasba.

– Jó napot, sas testvér – szólt mély, nyugodt hangon. – Régóta figyellek már.

A sas lejjebb ereszkedett, nagy ívet húzott a rét fölé.

– Jó napot, fekete ló – felelte. – Én is figyellek téged. Biztosan állsz a földön, és erő van a tartásodban.

– A föld megtart – mondta a ló. – De mondd, sas testvér, könnyebb-e annak, aki magasról nézi a földet?

– Könnyebbnek látszik, de nem az – felelte a sas. – Aki magasra emelkedik, annak nagyobb távlatból kell látnia a földet.

– Én idelent minden lépést megérzek – mondta a ló. – A kemény földet, a süppedő sarat, a hosszú utakat, a hátamon maradt terheket. Néha azt gondolom, odafent könnyebb lehet.

– Odafent a szél kérdez – válaszolta a sas. – Megkérdezi, elég erős vagyok-e megtartani az irányt. Megkérdezi, tudom-e, hová tartok, amikor minden bizonytalannak látszik.

A ló elgondolkodva dobbantott egyet.

– Akkor a szárny sem ment fel semmi alól.

– A szárny csak fölemel – mondta a sas. – Helyettem nem dönt.

– Engem a föld tanított meg kitartani – szólt a ló. – A lépés, amelyet akkor is meg kell tenni, amikor nehéz.

– Engem a magasság tanított meg látni – válaszolta a sas. – Mert aki messzire néz, annak bölcsen kell választania.

A ló büszkén fölemelte fejét.

– Akkor te az irányt őrzöd.

– Te pedig az erőt – felelte a sas.

Egy pillanatra egymásra néztek: a rét fekete lova és az ég vad madara. Egyik sem kívánta a másik sorsát, mégis értették egymást.

A ló végül halkan megkérdezte:

– Mondd, sas testvér, mire jut a magasság föld nélkül?

A sas lejjebb szállt, a ló szemébe nézett, és így felelt:

– Aki csak a magasban él, elveszíti a gyökerét. Aki csak a földet nézi, nem látja az irányt.

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Volt, van, lesz - Ars poetica

volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben

volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát

volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi

ma már

a nevem

belülről érkezik

állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám

van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza

ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben

ami most van,

az már

tartás

van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad

írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem

írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik

van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik

van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető

a múlt

már mögöttem jár

a holnap

irány

a mellkasomban

lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni

lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre

lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra

lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat

voltam,

amikor még kerestem

vagyok,

amikor már állok

leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem

voltam

vagyok

leszek

és az utat

én kövezem

magam előtt

www.muzsakkonyvtara.hu

Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

Az aranyhal és a harmadik kívánság

Zsuzsanna azon a délutánon nem akart halat fogni. Csak lement a folyópartra, mert otthon már minden ugyanúgy történt, és egy idő után a megszokott falak is nehézzé váltak számára.

Mostanában minden estéjük egyformán telt. László hazajött, levette a cipőjét, megmosakodott, aztán leült a konyhaasztal mellé. Zsuzsanna tett elé valamit enni, és teát főzött. Beszélni próbált hozzá a napról, a házról, kettőjükről, de a férfi többnyire csak bólintott. Ha megkérdezte tőle, figyel-e, László mindig ugyanazt felelte:

– Hallom, amit mondasz, Zsuzsa, csak fáradt vagyok ma este.

Csakhogy Zsuzsanna pontosan érezte, hogy a férje már régóta másképpen hallja őt. Nagy veszekedés sosem volt köztük. Talán éppen ez volt benne a legrosszabb. Az életük lassan kopott meg, mint egy kedves régi kabát, amelyet az ember még hord, mert megszokta.

Délutánra már nehéz lett neki a ház levegője. Fogta a régi hálót, amely évek óta a kamrában állt, és elindult a folyó felé. A parton nedves volt a fű, a nád között apró madarak mozdultak, a víz pedig lustán vitte magával a szürke délutánt. Zsuzsanna bedobta a hálót, és egy ideig csak állt a víz mellett.

Amikor a háló hirtelen megfeszült a kezében, először azt hitte, egy ág akadt bele. Lehajolt, hogy kiszabadítsa, de akkor meglátta az arany villanást. Egy apró hal feküdt a hálóban.

– Hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte Zsuzsanna halkan.

A hal megmozdította a farkát, aztán tisztán megszólalt:

– Onnan jöttem, ahová az emberek eldobott kívánságai kerülnek. Van, aki elfelejti őket, van, aki megbánja, de előbb-utóbb mind visszatalálnak valakihez.

Zsuzsanna elejtette a háló nyelét. A szíve gyorsabban vert, mégsem sikoltott.

– Ha jól hallottam, az előbb megszólaltál. Ilyen korban az ember már ritkán lepődik meg igazán, de ezt azért szeretném tisztázni.

– Hallottál engem – felelte az aranyhal. – Kérhetsz tőlem három dolgot.

Zsuzsanna keserűen elmosolyodott.

– Három kívánság. Pont úgy, mint a mesékben. Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, sietnem kell, mert alkonyat után meggondolod magad.

– A mesék sok mindent megszépítettek – mondta a hal. – A három kívánság megmaradt bennük, de a következményeket többnyire kihagyták.

– Akkor bármit kérhetek?

– Bármit, amit pontosan ki tudsz mondani. Amit kimondasz, azt teljesítem.

– Ez túl könnyűnek hangzik.

– Inkább túl pontosnak.

Zsuzsanna ekkor Lászlóra gondolt. Arra a férfira, aki régen a szeme sarkából is észrevette, ha baj volt, most pedig úgy ült mellette, akár egy szobor.

– Azt akarom – mondta lassan –, hogy a férjem végre meghallgasson. Úgy hallgasson meg, hogy valóban figyeljen.

Az aranyhal szeme egy pillanatra megvillant.

– A kívánságod elhangzott. Menj haza este, és meglátod, milyen ereje van annak, amit kértél.

Zsuzsanna hazament. László a konyhában ült, a kabátja még rajta volt, pedig mindig levette, amint belépett az ajtón. Zsuzsanna megállt a küszöbön.

– László, szeretnék beszélni veled. Most igazán.

A férfi felnézett rá, és nyugodtan bólintott.

– Itt vagyok, Zsuzsa. Mondd el, amit szeretnél, és én végighallgatlak.

A nő szíve nagyot dobbant. Leült vele szemben, két kezét az asztalra tette, és beszélni kezdett. Elmondta neki, mennyire elfáradt. Elmondta, hogy néha úgy érzi, a ház tele van kimondatlan mondatokkal. Elmondta, hogy hiányzik neki az a férfi, aki régen még a hallgatásából is értett. László figyelt. A tekintete egy pillanatra sem siklott félre, a telefonjáért sem nyúlt, sóhaj sem hagyta el a száját. Csak ült, és hallgatta őt egy órán át, két órán át, egészen éjfélig.

– Most te következel, László. Szeretném hallani.

A férfi ült vele szemben, nyitott szemmel. Zsuzsanna először azt hitte, gondolkodik, aztán a mozdulatlansága túl hosszúra nyúlt.

– László, kérlek, mondj valamit. Bármit. Csak szólalj meg.

A férfi ajka nem mozdult. Zsuzsanna megfogta a kezét. Meleg volt, de mozdulatlan.

– Édes Istenem, mit tettem veled?

László csak nézte. Reggel is ugyanúgy ült az asztalnál. A szeme nyitva volt, a szája csukva. Az étel érintetlenül állt előtte, a tea kihűlt mellette. Már csak hallgatni tudott.

Zsuzsanna akkor értette meg, hogy az aranyhal mindent szó szerint teljesít. Kabátot kapott magára, és visszarohant a folyóhoz. A hal már várta a sekély vízben.

– Azonnal segíts rajtam! – kiáltotta Zsuzsanna. – A férjem nem tud beszélni, enni, aludni. Én azt kértem, hogy hallgasson meg, nem azt, hogy egész életére hallgatásba zárd.

Az aranyhal mozdulatlanul lebegett a vízben.

– A kívánságod teljesült. A férjed meghallgat téged, ameddig csak előtte állsz.

– De ez szörnyűség.

– Ez pontosság.

– Akkor adj lehetőséget, hogy helyrehozzam.

– Kérhetsz új kívánságot. De amit egyszer kimondtál, annak nyoma marad.

Zsuzsanna a hajába túrt. A szél hidegen kapott az arcába.

– Akkor azt kívánom, hogy legyen megint olyan, mint régen.

Az aranyhal lassan megfordult a vízben.

– A kívánságod elhangzott.

Másnap reggel László a konyhában állt húsz évvel fiatalabban. A haja sötét volt, az arca simább, a tekintete idegenül tiszta. Azt a barna kabátot viselte, amelyben Zsuzsanna először látta őt nagyon régen, egy esős délutánon. A nő a konyhaajtóban megtorpant.

– László, ugye tudod, hogy ki vagyok?

A férfi udvariasan bólintott, de a szemében semmi felismerés nem volt.

– Elnézést kérek, asszonyom. Biztosan félreértés történt. Meg tudná mondani, hol vagyok, és hogyan kerültem ide?

Zsuzsanna szája remegni kezdett.

– Itthon vagy. Ez a mi konyhánk. Itt éltünk együtt huszonkét évig.

László zavartan körülnézett.

– Én ezt a helyet most látom először. Sajnálom, de bizonyára összetéveszt valakivel.

Zsuzsanna lassan hátralépett. A konyhaasztalon ott állt két csésze. Az egyik az övé volt, a másik Lászlóé, amelyből hosszú évek óta minden reggel ivott. Most azonban a férfi úgy nézett rá, mintha idegen tárgy volna. A nő megértette. Minden olyan lett, mint régen. Pontosan olyan. Abból az időből, amikor László még nem ismerte őt. Amikor még nem tudta a nevetését, a félelmeit, a reggeli mozdulatait. Amikor még semmi sem kötötte hozzá.

Zsuzsanna újra a folyóhoz futott. Az aranyhal ott lebegett a sekély vízben, mintha egyetlen pillanatra sem mozdult volna el.

– Ezt sem így akartam – mondta Zsuzsanna zihálva. – Én a férjemet kértem vissza, nem egy idegent az emlékeink nélkül.

– Azt kérted, legyen olyan, mint régen.

– Régen szeretett engem.

– Régen volt olyan idő is, amikor még a nevedet sem tudta.

Zsuzsanna összeszorította a száját. A harag helyén lassan félelem maradt.

– Akkor kérem a harmadik kívánságomat.

A hal közelebb úszott.

– A harmadik kívánság mindig a legveszélyesebb. Az elsőben az ember vágyik, a másodikban javítani próbál, a harmadikban már menekül.

Zsuzsanna sokáig nézte a vizet, aztán kimondta:

– Azt kívánom, hogy minden olyan legyen, mintha meg sem találtalak volna. Legyen minden pontosan úgy, ahogyan az első kívánság előtt volt.

Az aranyhal szeme megvillant.

– Ezt a mondatot már sokan kimondták előttem. Biztosan ezt akarod?

– Ezt akarom. Vissza akarom kapni azt az életet, amelyből elindultam.

A víz egy pillanatra elsötétült. Amikor Zsuzsanna kinyitotta a szemét, otthon állt a konyhában. László az asztalnál ült, ősz hajjal, fáradt arccal, a régi bögréjét tartotta a kezében. Zsuzsanna odalépett hozzá, és a megkönnyebbüléstől elcsuklott a hangja.

– László, azt hittem, elveszítettelek. Olyan volt, mintha minden kifordult volna a helyéből.

A férfi letette a bögrét, és lassan felnézett rá.

– Egész éjjel beszéltél a folyóról, a halról és a kívánságokról. Azt mondtad, azt akarod, hogy végre meghallgassalak.

Zsuzsanna megdermedt.

– Te emlékszel arra, ami történt?

– Emlékszem minden szavadra – mondta László halkan. – Te kívántad úgy, hogy minden legyen olyan, mintha meg sem találtad volna.

A nő hátralépett.

– Akkor hogyan emlékezhetsz rá?

László sokáig nézte. Aztán elmosolyodott, de abban a mosolyban már valami idegen mozdult meg.

– Mert nem te találtál meg engem, Zsuzsanna.

A nő háta mögött halk csobbanás hallatszott. Megfordult. A konyha mosogatójában aranyhal úszott a vízzel teli tányérok között. László hangja egészen közelről szólalt meg mögötte:

– Én találtalak meg téged.

Az Ég is meghajol

Eső csorog az arcomon,

könnyemmel összeér,

amit eddig tartottam,

ma végre földet ér.

A víz ősi rend szerint

utat keres, rám talál,

amit rólam lemos egyszer,

az többé meg se áll.

A könny a test igaz szava,

mikor bennem enged a zár,

ami rólam földre hullik,

az uralmat veszít már.

Felnézek az eső alatt,

s könnyebb lesz, ami volt,

amit bennem a víz felold,

arra az Ég is meghajol.

A lélek vágya

 

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.