A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szelíd Hit

Nem siet most az idő, csak simít,

lágyan lelassítja a gondolatot,

ahogy közeledik a karácsony,

a szív lassan hazatalál a melegbe.

A hit nem mond semmit hangosan,

csak leül mellénk a csendben,

s engedi, hogy átérezzük:

hittel könnyebb élni a világban.

Az emlékek is velünk lépnek be halkan,

most nem terhet, hanem meleget hoznak,

emlékeztetnek arra, amit egyszer megéltünk:

tudunk szeretni, és szeretve lenni.

Talán ez Advent első üzenete:

lassan kitárni a szív ajtaját,

s beengedni a hit angyalát,

hogy szívből érezhessünk egy újabb csodát.

A Karácsonyi hívás

Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását .Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz .A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt .Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne .Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette.

– Halló?

Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg:

– Ne engedd el… kérlek.

Éva megdermedt.

– Tessék? Ki maga?

A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania.

– Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd.

Éva szíve összeszorult.Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek.

– Maga… honnan tudja ezt?

A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni.

– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered.

Évának megremegett a hangja.

– Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon?

Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz:

– Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve.

A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon:

egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos.

– Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban.

Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.

– Miért törődik velem? – kérdezte.

– Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában.

A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek.

A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés.

Mintha a hívás célja beteljesült volna.

Éva lassan letette a kagylót.

A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét.

A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság.

Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott.

Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett.

Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta:

Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal.

Hanem az, hogy a hívás megtörtént.

Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy hívtál.

Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.

Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

A világ tetején

A levegő tiszta volt odafent.

A hegytetőről Marianna előtt kiterült a világ — városok, folyók, erdők, amiket az alkonyi fény aranyra festett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett benne.

Leült a kősziklára, átkarolta a térdeit. A szél a hajába kapott, mintha beszélni akarna vele.

– Na, hát ide jutottunk… – suttogta.

A hangja beleveszett a tágas levegőbe, de nem bánta. Ez a csend már a barátja volt.

Az elmúlt évek emlékei sorra suhantak el előtte: az irodai ablakok mögötti szürke napok, a döntések, amiket mások hoztak meg helyette,

és az a pillanat, amikor rájött, hogy egy életet él, ami nem az övé.

Most először nem volt rajta smink, nem volt rajta maszk, sem elvárás.

Csak ő maga. És a világ, ami egyszerre tűnt félelmetesnek és gyönyörűnek.

A távolban egy férfi közeledett – hátán túrazsák, kezében kulacs. Amikor mellé ért, megállt.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte.

– Az. – Marianna bólintott. – Valahogy… valóságosabb, mint bármi odalent.

A férfi leült mellé. Nem szóltak percekig. A csend most nem volt kínos, inkább békés –

mint amikor két idegen ugyanazt érzi, csak más szavakkal.

– Miért jött fel ide? – kérdezte végül.

Marianna elmosolyodott. – Hogy megtaláljam, amit elvesztettem.

– És mi az?

– A hitem… magamban.

A férfi bólintott, mintha értené.

– Tudja, néha el kell menni messzire, hogy lássuk, milyen közel volt mindig.

Marianna ránézett.

– Maga is ezért van itt?

– Én csak meg akartam nézni a naplementét. De most úgy tűnik, többet kaptam.

Nevettek. Halkan, őszintén.

Ahogy a nap lebukott a horizont mögé, a fényük aranyban úszott.

Marianna úgy érezte, mintha a világ újraindult volna – de most vele együtt.

A szívében nem volt többé félelem, csak egy halk, meleg bizonyosság:

a változás nem a városokban, nem az években történik meg,

hanem egy pillanatban, amikor végre mersz leülni, és ránézni arra, aki vagy.

A férfi felállt, kezét nyújtotta.

– Lejöjjünk együtt? – kérdezte.

– Igen – felelte Marianna. – De csak lassan. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.

Elindultak lefelé a lejtőn, egymás mellett.

Fent maradt utánuk a napfény és a szél –

és az a csend, amiben megszületett valami új.

Felemelés

A Nap aranyló fényben fürdette a mezőt, de a mély gödör alján minden árnyékba borult. A Föld illata keveredett a kétségbeesésével.

– Már azt hittem, senki sem talál rám – szólalt meg rekedten a lent rekedt férfi. Karjai gyengén kapaszkodtak a sötét falakba, de minden próbálkozása hiábavaló volt.

A gödör szélén egy másik férfi térdelt. Szemében aggodalom, szívében remény.

– András… miért nem szóltál, hogy ennyire fáj minden? – kérdezte halkan, miközben kezét nyújtotta.

– Nem akartalak terhelni, Péter… Azt hittem, kibírom. A veszteség… az üresség… csak elviselni kellett volna.

Péter szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy András a felesége halála óta minden nap harcolt – kívül mosolygott, belül darabokra hullott.

– Nem kellett volna egyedül cipelned. – Péter hangja remegett, mégis erősen tartotta a kezét. – Én itt vagyok. Nem engedlek el.

András felnézett, és először látta meg igazán a fényt a felszínen – nem csak a napét, hanem a reményét.

– Félek, hogy nem tudok kimászni… – suttogta.

– Nem kell egyedül. Én felhúzlak. De ígérd meg, hogy ezután elmondod, ha baj van. Hogy hagyod, hogy melletted legyek.

Egy pillanatnyi csend, majd András könnyes szemmel bólintott. Ujjai szorosan fonódtak Péterére, s lassan, centiről centire elindult felfelé.

Mikor felértek, Péter átölelte barátját, erősen és biztosan, mint a Föld, amelyre újra rá lehet lépni.

– Látod? – súgta. – Egy igaz barát mindig képes felemelni, amikor már nem hiszel magadban.

A Nap áttört a felhőkön, és fénybe vonta a mezőt – ahogy a barátság ereje is képes beragyogni a legmélyebb sötétséget.

A szív szemével

Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.

Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illata nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.

Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.

Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:

– Anyu, kérlek, hidd el, rendben van így. Nem látok, de érzem, hogy szeretve vagyok. Tudom, ti mindent megtettetek értem. Köszönöm, hogy vagytok.

Édesanyja sokat sírt, amikor senki nem látta. Fájt neki, hogy a fia nem láthatja a világ szépségeit.

– Hogyan fogsz boldogulni, ha egyszer már nem leszek itt? – suttogta, miközben esténként mesét olvasott neki.

De Levente mindig nyugodtan, csendes erővel válaszolt:

– Anya, én látok. A lelkemmel. És te tanítottál meg erre.

Az évek teltek. Levente húszéves lett. Mélyen érzett, és a lelki szemei előtt mindenki arca kirajzolódott. A hangokból tudta, ki fél, ki örül, ki őszinte. Nem sajnálta magát, és soha nem várt többet az élettől, mint amit megkapott. Minden pillanatért hálás volt.

Egy hajnalon azonban valami megváltozott.

Hirtelen éles, szúró fájdalom hasított mindkét szemébe. Felült az ágyban, könnyei záporoztak. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat – és mégis, valami meleg, puha jelenlét ölelte körül. Egy hang szólt hozzá, halk volt, de erős, akár egy belső harangszó:

– Levente, nyisd ki a szemeidet. Meggyógyultál. Én vagyok az őrangyalod. Születésedtől fogva melletted voltam. Lelked fénye vezette a sorsod. Nem láttál, mégis hittél. Nem láttál, mégis vigasztaltál másokat. Most itt az idő, hogy lásd is azt, amit eddig csak éreztél. Kérlek, taníts másokat. Mondd el, milyen a világ a szív szemével.

A hang elcsendesedett. A melegség eltűnt. Levente remegve nyitotta ki a szemét.

És látott.

Látta a szobája falait, az ablakon át beszűrődő fényt, a kezeit. Felállt. Elbotladozott a tükörig, és ott – először életében – meglátta önmagát. A könnyei újra eleredtek, de most az örömtől.

Kisétált a konyhába. Édesanyja ott készítette a reggelit. Levente percekig csak nézte, ahogy mozdul, ahogy a haján megcsillan a fény, és ahogy szorgoskodik. Szépnek látta a finom ráncait. Mert áradt belőle a szeretet. Ő tanította meg mindenre. A szeretetével.

– Levente! Kisfiam! Hogy kerültél ide egyedül? Elesel! Miért nem szóltál?

– Anya... látok! Látlak téged! Meggyógyultam.

– Ez... ez nem lehet... igaz?

– De igen. Csoda történt. Vagy valami annál is több. Nem számít, hogyan. Itt vagyunk. Együtt.

És ott, abban a konyhában, ahol egy életen át olvastak meséket, most ők lettek egy csoda történetének főszereplői. Mert aki elfogadja azt, ami van – aki szeret, hinni tud és nem adja fel –, annak egyszer a világ is felfedi a színeit. Csodák léteznek.

Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.